Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 6. fejezet

Előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 5. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

***************************************************

A mesélő: Charity Leighton

– Mami! – sírtam fel, egyedül állva a Time Square közepén, New Yorkban.

Senki sem állt meg, hogy segítsen rajtam. Csak egy bömbölő kisgyereknek néztek. Mert az voltam. Potyogtak a könnyeim, míg végül valaki megfogta a kezemet és elhúzta a szemem elől. Egy velem egykorú lányt láttam. Csodaszép volt. Teljesen lenyűgözött. Kék szemei forrón pillantottak rám. Csillogó barna haja a hátát verdeste. Előhúzott egy zsebkendőt és megtörölte a szemem.

– Ne sírj! – mondta, letörölve a könnyeimet.

– O… oké! – küszködtem a könnyeimmel.

– Mi a baj? Elvesztél?

– Igen – válaszoltam halkan.

– Nagyszerű – mondta mámorosan.

Aztán elsétált.

                Csak álltam ott és néztem, ahogy távolodik tőlem. Aztán hirtelen megfordult és visszaszaladt hozzám.

– Miért állsz még mindig itt? Gyere!

Megfogta a kezem és magával húzott. Szó nélkül követtem őt, amíg meg nem állt egy taxinál és azt kérte, hogy menjek vele.

                Bólintottam és beszálltam a taxiba. Össze voltam zavarodva. Néhány percig csak bámultam őt. Nagyon nyugodtnak tűnt.

– Ö… Mégis hova megyünk? – kérdeztem.

– El kell mennem még valahova. Később kiteszlek a rendőrségen.

– Hova?

– Egy rendezvényre, amit apukám üzlettársa rendez. Mégis, hogy vesztél el?

– Sétálni voltam a dadusommal. De eltűnt.

– Nem vagy ismerős itt, hm? Honnan jöttél?

– LA-ből. Elég gyakran jövünk ide.

– Értem… Megérkeztünk.

Megálltunk a Grand Hyatt előtt. Körbe néztem. Itt laktunk akkoriban. Gyorsan kiugrottam a kocsiból, ő pedig követett engem.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Ez a mi hotelünk.

– Tényleg? Emlékszel a szoba számára?

– Igen. Emlékszem.

– Akkor menjünk – húzott be a liftbe.

Felmentünk a szobába. Amikor bekopogtam, a szüleim nyitották ki az ajtót. Azonnal átöleltek. Elmondtam nekik, hogy ez a lány segített. A szüleim megköszönték neki és felajánlottak valamennyi jutalmat, de ő bocsánatot kért és visszautasította.

                Elment, de én utána szaladtam, remélve, hogy még elcsíphetem. A lift előtt várt, amikor utolértem. Észrevett és felém fordult.

– Mi az? – kérdezte érdeklődve.

– Még nem mondtad el a neved.

– Fontos ez? – vonta fel az egyik szemöldökét.

– Persze. Segítettél nekem. Csak szeretném tudni a neved.

A lift ajtaja kinyílt. Ő beszállt és megnyomta a gombot.

                Elsírtam magam, hogy elhagy. De aztán hirtelen éreztem, hogy valaki megsimogatja a kezem. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy ő az. Szorosan átöleltem őt.

– Kérlek, ne sírj. Nem lehetsz olyan, mint egy sírós bébi.

– De… de…

– Mennem kell. Neked köszönhetően máris késésben vagyok.

– Oké! – küszködtem a könnyeimmel.

– És, amúgy, az én nevem Rain. És a tied?

– Charity vagyok.

– Értem. Remélem, még találkozunk – kacsintott.

– A zsebkendőd…

– Megtarthatod – mondta, miközben a lift ajtaja becsukódott.

Elmosolyodtam, ahogy visszaemlékeztem erre. Olyan volt, mint egy szőke herceg fehér lovon. Bár nem annyira sármos, és nem is herceg. Sokkal inkább egy hercegnő. De nagyon vonzó.

                Kinéztem a kávézó kis ablakán a kórház közelében. Már haza kellett volna mennem. De elhatároztam, hogy maradok még egy kicsit. Annyira hülye vagyok, amiért megcsókoltam. Talán azt hiszi, bolond vagyok. Beszélnem kell nekem.

                Épp ezen gondolkodtam, amikor hirtelen megjelent velem szemben. Észre sem vettem, mikor jött be.

– Mit keresel itt? – kérdeztem.

– Ezt nekem kellene kérdeznem tőled.

– Á… igen! – A francba is! Igaza van.

– Azt hittem, már haza mentél.

– Csak szükségem volt egy kis magányra – mondtam, de nem néztem rá

– Zavarlak?

– Nem. Igazából… beszélni akartam veled.

– Ó… rendben. Mi az? – hajolt közelebb és összevonta a szemöldökét, várva, hogy belekezdjek.

– Mmm, a ma reggelről lenne szó – haraptam be az alsó ajkam beszéd közben.

A szívem hevesen vert.

– Őőőő, igen. Mi van a ma reggellel? – próbáltam képbe jönni.

– A csók… Nekem nem jelentett semmit, szóval…

Nem jelentett semmit. De nem akartam átverni őt. Mennyi ideje is ismer? Egy hete?

– Ja… Tudom. – Amikor meghallottam, amit mondott, úgy éreztem, széthasad a szívem.

– Én… Azt hiszem… akkor jó.

– Biztos vagy benne?

– Igazából megkönnyebbültem. Nem akarok félreértést – mosolyogtam rá, bár nagyon nehéz volt mosolyogni.

– Akkor jó… Nem nagy ügy – válaszolta flegmán.

– Persze, ez eléggé buta dolog tőlem, hogy ezen aggódom. Szóval, barátok vagyunk?

– Naná! Barátok – mosolyogtam rá.

– Jobb, ha megyek. Holnap a suliban? – álltam fel és szedtem össze a cuccomat.

– Aa. Itt maradok Mirrel. Elmondanád a tanárnak?

– Persze. Akkor majd találkozunk.

– Ja. Jobb, ha visszamegyek a kórházba. Nem akarom megvárakoztatni.

– Oké! Csövi, Rain!

– Hello!

Haza mentem és lefeküdtem aludni.

                Másnap reggel bementem az iskolába, mint rendesen. Nem történt semmi említésre méltó. Unalmas volt Rain nélkül.

                Az ebédszünet békésen telt így, hogy nem volt itt. Amikor megszólalt az iskolacsengő, gyorsan visszapakoltam a táskámba és haza mentem. Az autó ablakának támasztottam a fejem és kifelé bámultam. Rádöbbentem, hogy az ő háza is errefelé van. Arra gondoltam, hogy beugrom hozzájuk, de talán még mindig a kórházban vannak, vagy épp alszik. Bizonyára elfoglalt. Arra gondoltam, hogy majd írok neki este.

                Amikor haza értem, megcsináltam a leckém és gyakoroltam egy kicsit a hegedűmön. Utána elfoglaltam magam vacsoráig. Az után pedig lezuhanyoztam és átvonszoltam magam a szobámba. Bekapcsoltam a számítógépem és felléptem MSN-re. Gondoltam, megkérdezem Raintől, hogy mit csinál. Remélem, ott van.

                Egy óra is eltelt már és semmi válasz. Talán alszik. Felsóhajtottam, hogy elűzzem a csalódottságomat. Remélem, holnap látni fogom. Annyira vágyom rá, hogy lássam! Bárcsak emlékezne, amikor segített rajtam! Nem hinném, hogy emlékszik. Talán holnap elmondom neki, Olyan mulatságos. Évek teltek el azóta, hogy elválltunk egymástól és most ismét találkozunk. Micsoda egybeesés.

                Mindvégig csak rá gondoltam. Azon merengtem, mit fog szólni, ha elmondom neki, hogy szeretem. Annyira szeretném megcsókolni, amikor a közelemben van. Szeretem őt. Szívem legmélyéből szeretem. Azt hiszem, teljesen belezúgtam. De nem tudom, hogy ő mit érez. Csak barátnak tekint? Nem tudom.

                Nem aludtam éjszaka. Azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, hogy beleszerettem. Ha eljön a reggel, döntenem kell.

                Bementem az iskolába, azon gondolkodva, mit mondjak. Egyenesen az osztályba mentem. Még senki nem volt ott. Talán túl korán jöttem.

                Leültem a helyemre és a táskámat a padomra tettem. Aztán hallottam, hogy valaki közeledik. Hallottam a lépéseket, ahogy lassan közeledik, majd megáll a közelemben.

                Arra néztem és megláttam őt. Nem is mertem remélni, hogy bejön. Rá mosolyogtam és köszöntem neki.

– Hello, Rain! Jó reggelt!

– Ja! Reggelt!... Bocsi, hogy nem válaszoltam tegnap! Fáradt voltam.

– Semmi gond. Igazából beszélnem kell veled.

– Tényleg? Mi az?

– Igazából…

– Jó reggelt, Char! Rain, hogy hagyhattál ott? – robbant be hirtelen Miranda a képbe.

– A fenébe is! Annyira lassú vagy. Talán még mindig alszol.

– Nem is – fonta karba Miranda a kezét és felfújta az arcát. Akár egy durcás kisgyerek.

– Miről is akartál beszélni? – fordult hozzám vissza Rain.

– Nem fontos – ráztam meg a fejem.

– Tényleg.

– Ja.

– Akkor jó – vonta fel Rain a szemöldökét.

– Rain, Mrs. Lynch azt mondta, beszélni akar veled – mondta Miranda.

– Hogy? Mit akarhat már megint? – sóhajtott fel Rain.

– Nem ’tom.

– Na jó! Te is jössz? – nézett rám Rain.

– Nem. Nekem nincs dolgom Mrs. Lynch-csel.

– Oké. Majd találkozunk később – mondta, kilépve az osztályból.

– Ja.

Mirandára néztem. Nem tudom, mitől lehetett, de jobban nézett ki. Mintha valami felvidította volna. Nem volt boldog, de talán kevésbé megviselt.

– Hogy van apukád?

– Egyre jobban. De még mindig eszméletlen – mondta.

– Micsoda megkönnyebbülés! Akkor ezért nézel ki ilyen jól.

– Igen. De van más is.

– Mi az?

– Összejöttem valakivel.

– Tényleg? Minő meglepetés!

– Ja. Nem hittem volna, hogy az a lány egyszer elég jónak talál, hogy randizzon velem.

– Lány?

– Ja. Lány.

– Kit értesz „az a lány” alatt?

– Raint, természetesen. Ki mást?

– Hűha! Annyira örülök nektek, srácok!

– Kösz, Char!

 Úgy éreztem, széthasad a szívem. El se mertem hinni. Épp, amikor elmondanám neki, hogy érzek, összejön valaki mással. Mekkora barom vagyok! Azt mondta, szereti Mirt. Rám sosem gondolt úgy. Mit is képzeltem?

                Alig bírtam elviselni a szívemet mardosó fájdalmat. Sírni akartam, de nem ment. Mirnek feltűnne, ha elsírnám magam. Figyelmen kívül kell hagynom az érzéseimet. Különben nem tudom elviselni a fájdalmat. Szóval ilyen, ha az embernek összetörik a szívét.

                Még sosem éreztem ilyet. Volt már pár fiúm. De egyik sem jelentett annyit nekem, mint Rain. Amikor véget ért, nem éreztem semmit. Ezen túl, én voltam az, aki szakított. Egy kapcsolatom sem tartott sokáig. Sosem jutottam messzire. Csak egy csók, egy ölelés. Ennyi.

                Nem tudtam figyelni a tanárra. Ebédszünetben Rain és Miranda azt mondta, elmennek a könyvtárba, hogy kivegyenek pár könyvet. De annyi ideig maradtam, hogy végül muszáj volt elmennem megkeresni őket.

                Csókolóztak. A folyosón találtam rájuk, amint épp csókolóznak. Senki sem volt ott az ebédszünet miatt. Mindenki az ebédlőben volt.

                Éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon. Gyorsan elfordultam és bementem a mosdóba, hogy kisírjam magam. Csak ültem a padlón és a falnak dőltem. Miközben a könnyeimmel küzdöttem, valaki kinyitotta az ajtót. Nem érdekelt, ki az. Csak a saját fájdalmam érdekelt. Nem bírtam abbahagyni a sírást. Annyira gyengének éreztem magam. Nem bírtam aludni se az éjjel és nem is reggeliztem és még nem is ebédeltem.

– Mi a baj? Jól vagy? – hallottam Rain hangját.

Nem bírtam válaszolni. Éreztem, hogy leguggol mellém.

– Valaki bántott? Mi a baj? Kérlek, válaszolj!

Gyengéden átölelt, én pedig kinyitottam a szemem és láttam az aggodalmat az arcán.

– Rain… – nyögtem.

– Jól vagy?

– Nem – válaszoltam elfúló hangon.

A világ elhomályosult a szemeim előtt. A hangom is idegennek tűnt. Aztán minden elsötétült. Mintha elaludtam volna.

                Amikor kinyitottam a szemem, már a betegszobában voltam. Rain is ott volt. Az ágyam mellett ült és engem figyelt. Úgy nézett ki, mint aki egy pillanatra sem akarja levenni a szemét rólam.

– Idióta – Ez volt az első, amit mondott, amikor észrevette, hogy magamhoz tértem.

– Sajnálom – sütöttem le a szemem.

– Mi a franc bajod van? Jobban kellene törődnöd magaddal. Az orvos azt mondta, teljesen kimerültél és semmit nem ettél.

– Sajnálom. – Csak ezt tudtam mondani.

– Nem. Én sajnálom. Nem kellett volna így leszúrnom téged. Már késő van. Felhívtam a szüleidet. Már úton vannak. Jobb, ha én megyek.

– Ne! – ragadtam meg a karját. – Beszélnem kell veled. – Éreztem, hogy ismét elerednek a könnyeim.

– Ne sírj! Mi az? – törölte le a könnyeimet a zsebkendőjével.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek téged.

– Félreértesz.

– Nem. Tényleg szeretlek.

– És mi van Mirrel?

– Nem tudom…

– Jobb, ha most mégy.

Nem szólt semmit, csak bólintott. A szemeiben szomorúság tükröződött. Amikor kiment, ismét elsírtam magam. Rain visszajött, megfogta a kezem és megcsókolt.

                Egyszerűen mennyei volt. Ahogy a puha ajkai hozzám értek, azt hittem, menten belehalok a gyönyörbe. Pár percig úgy maradtunk, aztán szétváltunk. Ahogy rám nézett ragyogó kék szemeivel, teljesen beindított. Éreztem, hogy elpirulok.

                Tiszta déjá vu volt, a csókot leszámítva. Vigyázott rám és letörölte a könnyeimet a zsebkendőjével. Aztán elment és ismét visszatért. Most, remélem, örökre. De nem. A fájdalom visszatért. Az egyik legjobb barátom barátnőjével csókolóztam. Mintha elárultam volna Mirt. Rettenetesen éreztem magam. Lesütöttem a szemem és az orvosi szoba ágyának fehér lepedőjét bámultam.

– Szakítok Mirrel.

– Nem. Azt nem teheted.

– Miért? Azt hittem…

– Nem, Rain! Ezt nem tehetjük. Jobb, ha most mégy.

– De én…

– Nem érted? Azt mondtam, menj!

– Nem értem. Rendben vagy?

– Igen. Kérlek! Menj!

Hallottam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Betakartam az arcom a kezeimmel. Nem számít, mit gondolok. Nem lett volna szabad bevallanom neki.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.