Noemí II. rész

Előzmény: Noemí I. rész

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara

****************************************************

4. fejezet

          Victoria bemászott az anyósülésre. Sötét göndör haja rendezetlen volt, ruhája pedig gyűrött. Csak kétutcányira lakott Noemítől a környék egyik másik hatalmas házában. Noemí alaposan végigmérte őt.

– Jól telt az éjszakád? – kérdezte cukkolva a másik nőt, miközben beindította a motort. Ez volt az első alkalom, hogy igazán fáradtnak és rendezetlennek látta Victoriát egy hosszú, szeretkezéssel töltött éjszaka után.

Victoria válasza elsőre csak egy nagy ásítás volt.

– Jesszusom! Ha tudom, hogy az a kis ribanc egész éjszaka ébren tart, inkább lekoptattalak volna – mondta fásult hangon. – Mégis mit fog gondolni rólam az a lány, hm?

Victoria azok közé tartozott, akik szentül hitték, hogy minden egyes hetero nőnek eljön a pont az életében, amikor nyit a saját neme felé is. Habár az igazat megvallva talán nem is találkozott még olyan nővel, akit ne tudott volna záros határidőn belül az ágyába csábítani. Legyen az illető leszbikus, biszexuális, vagy hetero.

– Egy nagyképű, öntelt szuka vagy, ugye tudsz róla? – nevetett Noemí, miközben felemelte a kezét, és megcsipkedte a barátnője arcát. – Alig három héttel ezelőtt ez a nő az öcsémmel bújt ágyba.

– És? – kontrázott Victoria, ellökve a másik nő kezét, hogy aztán gyanakvóan nézzen rá. – Mégis ki vagy te? És mit csináltál a legjobb barátommal? Tényleg mosolyogsz? – kérdezte, és a combját csapkodva nevetett. – Már olyan régen nem láttam mosolyt azon a gyönyörű arcodon. Már el is felejtettem, hogy milyen. – Áthajolt a másik oldalon és egy cuppanós puszit nyomott a barátnője arcára.

Noemí egyenesbe hozta az autót, miután Victoria elhúzódott tőle, és megigazította a biztonsági övét.

– Gyönyörű vagy, Vicki – mondta végül, miközben Victoria a visszapillantó tükröt bámulva próbálta rendbe szedni magát. – És mi van azzal a Michaela Cavanaugh-val a Cavanaugh istállóból? – kérdezte, elhúzva a száját.

Victoria megvonta a vállát, mintha nem is érdekelné a dolog.

– Pár napja találkoztunk. Én vagyok az apja könyvelője. Az apjának van egy ménese egy farmon, pár mérföldre New York City-től. Amellett pedig van egy hihetetlenül jövedelmező reklámügynöksége is. A lánya is neki dolgozik, aki hozzám küldte őt, hogy nézze át velem a könyvelést. Apuci azt tervezi, hogy hamarosan visszavonul, és akkor a kislánya veszi át a bizniszt – jelent meg egy széles vigyor Victoria arcán. – Szóval, amikor már harmadik napja dolgoztunk együtt, ott ült velem, és jól nézett ki. Olyan volt az illata, mint egy angyalé. Csak úgy dübörögtek a hormonok, és végül meghívtam vacsorára magamhoz, ő pedig igent mondott. A következő, amire emlékszem, hogy vagy négy-öt órán keresztül gyűrtük egymást az ágyban – pillantott Noemíre. – Amíg egy igen fontos személy fel nem hívott.

Igyekezett vádlón nézni a barátnőjére, de végül elnevette magát. Noemí csak bólintott, és alig láthatóan elmosolyodott.

– Könnyűvérű a kicsike, amint látom – válaszolta. – Úgy néz ki, tökéletesen illetek egymáshoz. – Felvonta az egyik szemöldökét, Victoriára nézett, aki csak nevetett a csipkelődő szavakon.

Victoria elbóbiskolt, miközben Terri lakása felé tartottak, és majdnem szívrohamot kapott, amikor Noemí megrázta, hogy ébredjen fel.

– Istenem! Nem hittem volna, hogy ennyire lefárasztott – nyögte, miközben kikászálódott a kocsiból. Körbenézett a környéken, majd végigmérte az épületet is. Olyan fancsali képet látott, mintha legalábbis egy szeméttelepen járnának.

– Pfuj! Ez undorító – nézett Noemíre, aki kényelmes fehér pólójában, szürke melegítőjében és fehér sportcipőjében kikászálódott az autóból. – Ahogy elnézem, te a környékhez öltöztél.

Noemí nem szólt egy szót sem, miközben felmentek a lépcsőn. Felmásztak a második emeletre, és az ajtókat vizsgálták. A folyosó mindkét oldalán egy-egy lakás volt. Az egész olyan szagot árasztott, mint az állott szemét. Victoria nem tudta megállni, hogy ne fogja be az orrát. Noemí fintorogva húzta el barátnője kezét az orrától, majd bekopogott.

– Ki az? – Noemí felismerte Terri hangját és mosolyogva nézett Victoriára.

– Noemí vagyok. Elhoztam egy barátomat is. A körülöttünk kialakult kellemetlen helyzetről kellene beszélnünk – válaszolta, közel húzódva az ajtóhoz. Aztán visszalépett, és várt.

Az ajtó kinyílt, Victoria pedig halkan felsikkantott Noemí mögött. Terri hihetetlenül vonzó volt szürke sortjában és fehér pólójában. Sötét haja nedves volt és összeragadt tincsekben lógott a homlokába. Mezítláb volt. A bőre fénylett a víztől. Nem nézett Noemíre, ahogy félreállt, hogy beengedje a vendégeit.

Victoria belépett és megállt a baloldalon. Kinyújtotta a kezét, és csálé mosollyal az arcán mutatkozott be.

– A nevem Victoria Terrence, és engedd meg, hogy elmondjam, hogy Anthony egy igazi barom, hogy ilyet tett egy ennyire gyönyörű nővel – mondta egy levegőre. Noemí csak csóválta a fejét. A barátnője máris akcióba lendült.

Terri megrázta a felé nyújtott kezet és zavartan elmosolyodott.

– Örülök a találkozásnak – mondta. – Én Terri Bledsoe vagyok.

– Szóval, Terri – mosolygott rá Victoria. – Számomra a megtiszteltetés.

– Állj le ezzel a szarral, Victoria! Ez komoly – szakította félbe Noemí a csevegést.

Victoria békéltetően felemelte a kezét, és ahogy Terri Noemí felé fordult, még egyszer végigmérte tekintetével a lányt, és küldött egy kihívó pillantást a barátnője felé. Noemí a fejét csóválta, és körbenézett a lakásban. Terri őt bámulta karba tett kézzel. A tekintete megállapodott a nő arcán még mindig látható zúzódáson.

– Ó! Ne aggódj miatta – tapogatta meg Noemí az álkapcsát. – Már nem is fáj. Most pedig, leülhetnénk, hogy felnőttek módjára megbeszéljük a dolgokat, mellőzve a tegnapi közjátékot?

– Igen – intett Terri a szobában lévő egyetlen szék felé, és áthozott még kettőt a konyhából.

Az egész lakás egy kis műhelynek volt átalakítva. Ha lehet, még kisebb volt, mint amekkorának Noemí elképzelte. A kétszemélyes ágy a sarokban állt, a konyhának alig nevezhető kis helyiség pedig a másik irányba nyílt. Ezen kívül csak egy további ajtó volt, ami a fürdőszobába vezetett. Csak három ablak volt, egy a konyhában, kettő pedig az ágy felett. Terri zavartnak tűnt a körülmények miatt, és leszegett fejjel bámulta a deszkapadlót. Ahogy Noemí körbenézett, mindenfelé csak festményeket látott a falon.

– Nem bánja, ha megnézem őket, Miss Bledsoe? – váltott ismét hivatalos hangnemre. Terri csak egy bizonytalan bólintással válaszolt.

Victoria a barátnője mögött állt, és mindketten lenyűgözve bámulták a falakon lógó műalkotásokat. Hétköznapi fehér papírra festették őket. A színek mesterien és gyönyörűen keveredtek, hogy megformálják az erdők, emberek és városok képét. Noemí bizonytalanul megérintette az egyiket, és visszafordult Terrihez.

– Remekül bánik a színekkel, Miss Bledsoe – mondta lágyan, és örömmel töltötte el a lány arcán megjelenő enyhe pír. – Anyám lelkes pártolója a művészeteknek – folytatta – és bizonyára rendkívül tetszenének neki a maga munkái. Csak vízfestéket használ? – kérdezte, miközben Victoria még mindig a festményekben gyönyörködött.

Terri elpirult és lassan megrázta a fejér.

– Mást nem tudok megfizetni – suttogta halkan, és továbbra is csak a padlót bámulta.

Noemí közelebb lépett hozzá és felemelve a lány fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

– Lenne olyan kedves, hogy rám néz, Miss Bledsoe? – kérdezte lágyan, Terri pedig, vonakodva bár, de engedelmeskedett. – Remek – mosolygott Noemí, és a székek felé intett.

Terri habozva nézett Victoriára, akit teljesen lefoglalt, hogy kisilabizálja a festmények minden apró ecsetvonását.

– Most hagyjuk őt! – mondta Noemí. – Nagy lány már. Tud vigyázni magára. Üljön le! Most szüksége van a pihenésre – érintette meg a lány karját.

Terri leült és a kezeit tördelte, miközben ismét csak a padlót bámulta.

– Nézzen rám, Miss Bledsoe! – kérte Noemí.

– Minden rendben – suttogta Terri, és a másik szemébe nézett. A szürkésbarna szempárból most megint az a bátor tekintet áradt, amit Noemí egész éjszaka nem bírt kiverni a fejéből.

– Beszélt az öccsével? – kérdezte hirtelen. – Bevallott mindent, vagy megint csak hazudott?

Noemí leült a széke szélére és a térdeire támasztotta a könyökét, kényszerítve magát, hogy a lány szemébe nézzen.

– Beszéltem a szüleimmel és igen, beszéltünk Anthonyval, és úgy döntöttünk, hogy hiszünk magának. A szüleim szeretnének találkozni magával, bizonyára kedvelni fogják magát. Elfogadjuk, hogy a gyerek Anthony-é is lehet, attól függetlenül, hogy csak annyi a bizonyíték, hogy védekezés nélkül feküdt le veled – mondta Noemí.

– Bevettem a pirulát – mondta Terri.

Noemí lekicsinylően legyintett.

– Anthony azt hiszi, ez mindent megold. De anyánknak első kézből vannak információi az ilyen „véletlen terhességekről” – mondta és érezte a hátán Victoria tekintetét. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – A lényeg viszont, hogy a szüleim szeretnének találkozni veled ma délután, ha lehetséges.

Terri tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Ma délután? – hápogta. – De hát nincs egy ruhám se, amit felvegyek és…

Noemí egy kézmozdulattal elhallgattatta és barátságosan rámosolygott.

– Nem kell aggódnod a ruha miatt. Csak légy kedves és ne viselkedj úgy, mint velem tegnap! – cukkolta Noemí. – Mit mondasz?

– És mi van Anthonyval? – kérdezte Terri halkan, figyelmen kívül hagyva a kedveskedő tónust a másik hangjában. Idegesítette ez az új Noemí, aki kedves volt vele, rámosolygott, mintha egy lényegtelen kis apróságról lenne szó. A tegnapiakkal szembeni eltérés mellbe vágta őt.

Noemí vett egy mély levegőt, és futólag Victoriára pillantott.

– Anthony teljesen elvágta magát nálunk. A dolgok jelenlegi állása szerint mostantól egyedül kell boldogulnia – válaszolta Noemí. Aztán, ahogy Terri bűntudattal teli tekintettel ránézett, őszintén folytatta: – Van egy kis öröksége a nagybátyjától. Azzal kihúzza egy ideig. Nem akar semmit tőled, vagy a gyerektől. – Egy pillanatra elhallgatott, várva, amíg a hallottak leülepednek. – Nem is akar hallani a házasságról, amivel apánk előtt egy életre elásta magát.

Terri felpattant.

– Én nem akarok hozzámenni Anthony-hoz. Az egy felelőtlen kölyök. Nem akarok semmit se tőle – nyögte, majd elpirult Noemí pillantásától. – Sajnálom. Elvégre az öcséd.

Noemí harsányan felkacagott, és megrázta a fejét.

– Teljes mértékben megértem, hogy érzel – mondta együttérzően. – Őszintén bevallom, hogyha most itt lenne, én is beverném azt a tenyérbe mászó képét. Elutasította, hogy bármit is tegyen érted. Még le is tagadta, amikor felemlegettem neki, hogy mit tudsz a… testéről.

Terri arcbőre mélyvörösre változott.

– Ezt… ezt mind a szüleid előtt? – nyögte.

Victoria felkacagott.

– Bízz bennem, kislány! Mr. és Mrs. Leone sem szentek – mondta.

Terri ránézett, erőltetetten elmosolyodott, aztán zavartan ismét Noemíre nézett.

– Most? – kérdezte.

– Igen – bólintott Noemí.

– Ó, gyerünk már! – sóhajtott Victoria, és félrelökve Noemít a lányra mosolygott. – Nem annyira rosszak az ősei. Gyakorlatilag születésem óta ismerem őket. Bízz bennem! Én sem vagyok szent.

Terri bizonytalanul elmosolyodott.

– Azt hiszem, jobb is, ha túlesünk rajta, nemde? – Noemí és Victoria is elmosolyodott és mindketten megnyugtatóan bólintottak. – Oké. Meg tudnátok várni odalent? Amint látjátok – intett körbe –, nincs egyéb helyem, hogy átöltözzek.

Victoria elpirult és úgy vigyorgott, mint egy úritök.

– Ó, mi egyáltalán nem bá… - kezdte, de Noemí a lábára lépett és az ajtó felé rángatta a barátnőjét.

– Az autóban várunk – szólt még hátra a válla fölött és egyedül hagyták Territ a lakásban.

– Megőrültél? – ráncolta össze Noemí a szemöldökét a visszapillantó tükörben bámulva Victoriát.

A másik nő kényelmesen terpeszkedett a hátsó ülésen és az ajtónak könyökölve támasztotta a fejét a kezében. Ásított egyet és lustán a elmosolyodott.

– Nem úgy néz ki, mint aki terhes – mondta.

– Pedig az. Csak még nem lehet látni. De hidd el nekem! Éreztem – mondta Noemí a kormányt markolva.

– És mégis hogy, drága barátnőm? Megfogdostad a hasát? – kérdezte Victoria felvont szemöldökkel.

– Ja – válaszolta Noemí zavartan. – Amikor nekem esett. Le kellett rángatnom a parkolóba.

– Értem – kuncogott Victoria. – Egy rohadt kis szuka, nemde?

– Csak boldogul a maga módján – mondta Noemí és az anyósülés oldali ablakon át kipillantott. – Mi tart már ennyi ideig?

– Nos, drágám – mondta Victoria nemtörődöm módon. – Gondolkozz csak el! Ez a csaj a legszegényebbeknek is a legaljához tartozik. Gyakorlatilag semmije sincs. Semmije, csak ami rajta van. Ez pedig egy aprócskát feszélyezheti egy ultra gazdag família társaságában – intett teátrálisan. – Mégis mit csinálhat vajon ennyi ideig?

– Vajon mi járhat a fejében most? – merengett Noemí hangosan.

– Valószínűleg az, hogy megütötte a főnyereményt – ásított Victoria.

– Ne légy cinikus, Vicki! – figyelmeztette Noemí. – Azt hittem, ennél normálisabb vagy.

– Az vagyok, drágám – mondta Victoria negédesen és hátradőlt az ülésében. – Csak realista vagyok. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ez a lány gyönyörű, Noemí. Istenem, láttad azokat a szemeket? És azt a testet?

– Anya mindig azt mondja, hogy a terhesség megszépít – mondta Noemí zavartan, újból és újból kipillantva a túloldali ablakon.

– Ó, nem, aranyom! Ez egy természetes szépség. A terhesség csak kiemeli azt, ami egyébként is megvan – javította ki Victoria. – Még sosem szeretkeztem terhes nővel.

– Victoria! Állj le! – reccsent fel Noemí.

– Szóval, mond csak – kezdte a barátnője, előrehajolva – mit is tudsz a terhes nőkről?

Noemí hátra fordult és úgy nézett Victoriára, mintha az megőrült volna.

– Mi van?

Victoria elmosolyodott és megsimogatta a másik nő arcát.

– Nem nehéz összekapcsolni a dolgokat – mondta játékosan. – Van egy igencsak heves vérmérsékletű terhes nőnk, te pedig azt akarod, hogy veled lakjon a házadban, hogy gondoskodj róla, a fene sem tudja meddig. Nincs ember ezen a Földön, aki ne tudná, hogy Miss Noemí Leone nem az a jótét lélek. Mégis mit tudsz a terhes nőkről?

Noemí visszafordult és kibámult a szélvédőn.

– Amelia terhes volt – mondta halkan és a szíve összeszorult a szomorúságtól.

Victoria előre hajolt és átölelte a barátnőjét.

– Ó, drágám! Tudom – suttogta halkan. – Tudom, hogy terhes volt, de Amelia mindig jókedvű volt, Isten nyugosztalja! Ez volt az, amit mindketten annyira akartatok. De Terri nem foglalhatja el Amelia helyét. Ő egy terhes hetero nő.

Noemí bólintott.

– Tudom, Victoria – mondta halkan, és megszorította a barátnője kezét. – Csak szeretnék megtenni érte mindent, ha már Anthony nem képes rá. Szeretnék megadni annak a gyereknek mindent, amire szüksége van. Meggyőzöm Territ, hogy fogadja el az ajánlatomat.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó az anyósülés oldalán, belefojtva a szót Victoriába. Inkább csak visszaült a helyére, és becsatolta a biztonsági övét.

– Na! Akkor előbb vigyél haza engem! Michaela már vár rám – mondta és egy apró, de félreérthetetlen mosoly jelent meg az arcán.

– Ó, tényleg? – nevetett fel Noemí, majd Terri felé fordult. – Akkor teszünk egy kis kitérőt.

Antoinette Nikprelaj alias Victoria Terrence.

Terri bólintott, Noemí pedig elindította a motort.

          Thomas és Natalie kényelmes karosszékeikben ültek a teraszon, mindketten hideg limonádéval teli poharat szorongatva, amit Natalie készített. A szombat volt René szabadnapja. Csak nézték a kék eget, élvezve a házat körülvevő fák nyújtotta árnyékot. Egymás kezét fogták. Thomas rövid ujjú kék ingében hátra dőlve élvezte a pillanatot, amíg vártak Noemíre, hogy elhozza Terri Bledsoe-t. Natalie pedig fehér sortjában és pólójában élvezte a hűsítő szellőt.

– Ó, drágám – szólalt meg az asszony szomorúan. – Bárcsak Anthony meggondolná magát, és felvállalná azt a gyereket. Úgy érzi, mintha az, hogy gyerekei vannak, teljesen béklyóba szorítaná őt. Mi nem erre neveltük.

– Biztos vagyok benne, hogy a barátai beszélték tele a fejét. Olyan könnyen befolyásolható – válaszolta Thomas, és belekortyolt a limonádéjába. Aztán hirtelen meghallották a kocsiajtó csapódását, és mindketten egyszerre pattantak fel. Idegesség lett úrrá rajtuk. – Már itt is vannak? – nyögte a férfi.

Két perccel később Noemí egy igencsak vonakodó fiatal nőt vezetett eléjük.

– Ó, Thomas! Hiszen ez gyönyörű! – mondta Natalie, és felsóhajtott, ahogy Noemí eléjük kísérte a lányt.

Thomas a vendégre pillantott és barátságosan elmosolyodott.

– Üdvözlöm, Miss Bledsoe – mondta és a lány felé nyújtotta a kezét.

– Anya, apa! – mondta Noemí, miközben Terri megszorította az apja kezét.

– Szia, kicsim – mondta Natalie, és megpuszilta a lányát. Aztán viszont már Terri került a figyelem középpontjába. – Üdv, Terri! Natalie vagyok és ő a férjem, Thomas. Gyere, ülj le mellénk! – mondta, és a székhez kísérte a lányt. Terri engedelmeskedett, leült és csendben körbekémlelt. Noemí az anyja mellé ült, és némán várakozott, hagyta a szüleit, hogy a maguk tempójában haladjanak.

– Mond csak, Terri – kezdte Natalie hirtelen, magára vonva a lány ijedt tekintetét. – Mindig is New Yorkban éltél?

Terri megrázta a fejét és vett egy mély levegőt.

– Nem. Pennsylvaniából származom – válaszolta és az asszonyra nézett, aztán Thomasra. Hirtelen frusztrálva érezte magát, mintha vizsgáztatnák. – Nézzék, sajnálom, hogy így történt! Én sosem akartam előnyt kovácsolni ebből a helyzetből. Bevettem a pirulát minden nap. Én is annyira meglepődtem, mint mindenki más, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Egyszerűen csak nem hiszek az abortuszban. Nem hiszem, hogy lenne hozzá bátorságom. – A tekintete találkozott Noemíéval, ezzel válaszolva arra, miért fakadt ki úgy az irodában. Noemí megértette őt, barátságosan rámosolygott, és öntudatlanul is megdörzsölte sérült állkapcsát.

Thomas, megbabonázva a lány kisugárzásától, előre hajolt, a térdére könyökölt, akárcsak Noemí korábban Terri lakásán. A lányt lenyűgözte az az udvarias kedvesség, amivel körülvették. Anthony-ból ez teljes mértékben hiányzott. Aztán végül Thomas hangja rántotta vissza a gondolataiból.

– Noemí mesélt a bátyáidról és az apádról. Ha nem vagyok túl indiszkrét, megkérdezhetem, miért hagytad el őket?

Terri megrázta a fejét.

– Nem szeretnék arról beszélni, amikor elszöktem otthonról, uram, ha nem haragszik meg érte – mondta halkan.

– Megértem, ifjú hölgyem – mondta Thomas elnézően. – Talán majd egyszer erről is beszélgetünk.

Terri bólintott és a férfi elmosolyodott.

– Azonban néhány dologról még tudnunk kell – folytatta és Terri ismét bólintott. – Miből tudja, hogy terhes?

– Elmentem a Jamaica Kórház klinikájára. Ők akkor is elvégzik a vizsgálatokat, ha az embernek nincs pénze rá – válaszolta Terri őszintén.

Thomas sokat mondóan elmosolyodott.

– Tökéletesen megértem, kedvesem – mondta.

– Bocsánat, uram, de ez eléggé lenézően hangzott.

Thomas harsányan felnevetett.

– Hadd mondjak valamit, Terri! Csak mert mi gazdagok vagyunk, nem várjuk el a kevésbé szerencsés emberektől, hogy uramnak, vagy hölgyemnek szólítsanak. Én, személy szerint, ettől túl öregnek érzem magam – mondta és Natalie egyetértően bólintott. – A szobalányunk, aki már huszonhét éve szolgál nálunk, egyszerűen csak a keresztnevünkön szólít minket, és ezzel sosem volt problémánk – folytatta a férfi, majd egy pillanatra elhallgatott. – Most pedig az orvosról. Mostantól a családunk orvosa a rendelkezésére áll.

– De… - dadogta Terri, Thomas azonban egy apró kézmozdulattal beléfojtotta a szót.

– Nem kell előlünk semmit rejtegetnie – mondta, Terri pedig megrázta a fejét és tágra nyílt szemekkel nézett Noemíre. Thomas a lányára mosolygott. – És – folytatta tovább. – Mivel nagy rá az esély, hogy a gyerek Anthony-é…

– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram… ö, Thomas – szakította félbe Terri – de megesküszöm akár az életemre is, hogy sosem voltam más férfival. Kérem! Higgyen nekem! – A szemeiben könnycseppek reszkettek és a hangja elcsuklott.

– Oké, Terri – válaszolta Thomas. – De meg kell értenie, mi hogy érzünk. Biztosnak kell lennünk benne, hogy ez a gyerek Anthony-é. Ha majd megszületik, tudni fogjuk. Addig is, mivel Anthony ilyen felelőtlenül viselkedik, nekünk kell megtennünk azt, amire ő nem képes – mondta kedvesen és Natalie egyetértően bólintott. – Gondját fogjuk viselni magának és a gyereknek is, mintha a család tagja lenne. Az a pénz, amit Anthony kapott volna, mostantól a magáé és fizetünk minden orvosi ellátást.

Terri kidülledt szemekkel bámult rá. Az arca teljesen elsápadt.

– Én… – kezdte, de Thomas nem hagyta, hogy folytassa.

– Most pedig – mondta a férfi. – Az életkörülményeiről. – Azzal Noemíre pillantott, aki alig láthatóan bólintott. – Noemí elmondta, hol él. Nem akarjuk, hogy ez továbbra is így legyen. Noemínek van elég helye a saját otthonában, hogy kényelmes lakhelyet biztosítson magának. – Halkan kuncogott a lány meglepett pillantását látva.

– Nem – jelentette ki Terri hirtelen. – Ezt nem fogadhatom el – állt fel és az ajtó felé vette az irányt. Noemí azonban gyorsabb volt és megragadta a karját.

– Kérlek, Noemí! Engedj elmenni! Nem fogadhatom el ezt.

Thomas sokat mondóan a lányára pillantott, Noemí pedig bólintott felé.

– Miért nem iszunk előbb valamit – javasolta Terrinek

– Én nem ihatok. A gyerek… – kezdte Terri, de Noemí mosolya beléfojtotta a szót.

– Kaphatsz narancslét is – mondta és a szüleire pillantott. – Nem sokára visszajövünk – mondta és elvezette a lányt, a szülei azonban követték, és vonakodva figyelték, ahogy távoznak.

          Terri beszállt a kocsiba, és bekapcsolta a biztonsági övét. Arra várt, hogy Noemí is beszáll, de a nő a szüleihez lépett. Csak apró szófoszlányok jutottak el Terri füléig. Thomas mondott valamit Noemínek, majd Terrire pillantott, és elmosolyodott. A lány visszamosolygott, és elpirult. Karba tette a kezét, és a lábait bámulta.

          Azon gondolkodott, mennyire ragaszkodnak ezek az emberek ahhoz, hogy segítsenek neki. Talán már régóta várták, hogy ez megtörténjen. De az, hogy segíteni akarnak neki, mélységesen meglepte a lányt. Az alapján, amennyit tudnak, Terri akár hazudhat is, próbálva pénzhez jutni. Az a bizalom, ami körülvette, teljes mértékben szokatlan volt számára. Első pillanatra elkönyvelte magában, hogy az egész család olyan, mint Anthony. Aztán viszont rá kellett jönnie, hogy tévedett. Azonban továbbra is voltak kétségei.

          Többet kellene megtudnom, azt hiszem – gondolta. – Noemí Leone semmiben nem hasonlít Anthony-ra. Ő annyira komoly, magabiztos és intelligens. A beszédmódja, a járása, mindenből ez sugárzik. Valójában Anthony szülei jó munkát végeztek a lányukat illetően.

          Hirtelen Noemí kinyitotta a kocsi ajtaját. Thomasra és Natalie-ra nézett védekezően.

– Sajnálom – mondta halkan, azzal kiszállt a kocsiból, és követte Noemít végig az úton, kifordulva a kapun a járdára. Hogyan? Kicsoda?

Thomas és Natalie csöndben figyelte őket, ahogy távoznak, lassan végigsétálva az Austin streeten.

– Miért kellene sajnálnia? – suttogta Natalie, de a férje csak megvonta a vállát, aztán átkarolta a feleségét.

– Talán nem vágyik arra a kényelemre, amit nyújtani szeretnénk neki – mondta és megcsókolta az asszonyt. – De el kell fogadnia. Akár akarja, akár nem. A gyerekért.

5. fejezet

          A Friday’s nem különbözött sokban a többi hasonló étteremből. Kellemes kis hely volt, egy hangulatos bárral. Noemí már évek óta nem járt itt. Azóta, hogy Amelia elment. De ma fontos dolgokat kellett megbeszélnie, és erre ez volt számára a legmegfelelőbb hely a teret betöltő tömeg, a zsibongó zaj és a körülötte remegő emlékek ellenére is. Noemí, ahogy a kiszolgálásra vártak, a szeme sarkából Territ méregette.

– Kérsz valamit enni? – kérdezte, és látta, hogy a lány szeme felvillan erre a gondolatra. – Oké – mondta és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ízleni fog az itteni étel.

Az étterem tulajdonosa, egy rövid vörös hajú nő, vezette őket az asztalukhoz, és barátságosan Noemíre mosolygott, amikor felismerte.

– Noemí! Régen találkoztunk – mosolyodott el, és a hangjában valódi öröm remegett. Barna szemei végigfutottak a nő testén. Terri figyelmét nem kerülte el a szemében lobogó tűz.

Noemí rámosolyogott és átölelte a nőt.

– Melanie! Hogy vagy? – kérdezte barátságosan és arcon csókolta a nőt. Aztán ő is végigmérte a másikat. – Nagyszerűen nézel ki.

Melanie egy pillanatra elpirult és megszorította Noemí karját.

– Köszönöm. Sok minden történt, mióta utoljára találkoztunk – mondta és intett, hogy kövessék. A helyiség hátuljába vezette vendégeit, ahol a legtöbb asztal állt. Gondosan végigmérte Territ, aztán kérdőn nézett Noemíre.

A szőke nő elmosolyodott, és néma válaszként csóválta a fejét. Melanie mindent tudóan mosolygott, és átadott mindkettőjüknek egy-egy menüfüzetet.

– Még találkozunk – mondta, és pár pillanat múlva el is tűnt a tömegben. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, még egyszer visszalépett Noemíhez.

– Ez azt jelenti, hogy visszatértél? – kérdezte, izgalomtól remegő hangon.

Noemí elmosolyodott, és kivett egy névjegyet a pénztárcájából, átnyújtva Melanie-nak.

– Hívj fel hétfőn! Talán lesz alkalmunk együtt vacsorázni. – Csak ennyit mondott, de úgy tűnt, ez kielégítette Melanie-t, mert hamarosan visszatért a munkájához.

Terri kíváncsian bámult Noemíre.

– Régi barát? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Noemí, és egy mély sóhaj kíséretében a menü felé fordult. – Nagyon régi barát.

Terri összepréselte az ajkait, és ő is a menüt vizsgálgatta.

– Mit szólnál egy kis bélszínhez? – javasolta, Terri pedig kikerekedett szemekkel nézett rá. – Esetleg burgonyapürével? – Elhallgatott és a lányra nézett. – Valami baj van?

Terri elkapta a tekintetét.

– Ö… Semmi – dadogta Terri. – Csak még sosem ettem húst.

– Vegetáriánus vagy? – kérdezte Noemí.

Terri arca mélyvörös lett és kényszerítenie kellett magát, hogy a másik nőre nézzen. Noemí most ismét a menüt olvasta, keresve valami húsmentes ételt.

– Nem engedhetem meg magamnak – nyögte ki végül.

Noemí szóhoz sem jutott. Egy érzéketlen tuskónak érezte magát.

– Sajnálom. Erre nem is gondoltam – kért bocsánatot. Ekkor érkezett meg a pincér egy apró jegyzetfüzettel a kezében. Noemí bélszínt rendelt burgonyapürével Terrinek és egy narancslevet, illetve egy csirkesalátát és egy vodkát magának. A pincér rámosolygott, és elvitte az étlapokat.

– Nem kell, hogy így legyen, Terri – mondta Noemí komoly hangon. – Megkaphatnál mindent, amit csak akarsz. Csak egy kicsit félre kellene tenned a büszkeségedet. Tetszik vagy sem, most már közénk tartozol – pillantott a lány hasára. – A gyermeked a szüleim unokája és az én unokaöcsém, vagy unokahúgom – suttogta határozottan. – Mostantól nem gondolhatsz csak magadra. Most már van egy másik élet is, akiről gondoskodnod kell, és mi biztosíthatjuk neked és a gyermekednek azt, amire szükségetek van. – Elhallgatott és Terri reakcióit figyelte.

A lány halkan felnyögött, és elfordította a fejét. Megfeszítette az izmait, hogy ne látszódjon, hogy reszket.

– Nem akarom, hogy elvegyék a gyerekemet – suttogta halkan.

Noemí először értetlenül nézett rá, aztán villámcsapásként érte a felismerés. Szörnyen érezte magát, amiért engedte, hogy Terri azt higgye, el akarják venni tőle a gyereket.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem. Nem erről van szó, Terri. Csak gondoskodni akarunk rólatok. Szeretnénk, ha lenne családja. Hogy az apja nevét viselhesse. Hogy megkaphasson mindent, amire csak szüksége van. Hát nem érted? Te nem ezt szeretnéd? Te nem szeretnél családot?

Terri ismét rá nézett és lassan bólintott.

– Akkor mi kell még? – sóhajtott fel Noemí.

Terri leszegte a fejét és az asztalt bámulta.

– Gondolkodom rajta – válaszolta, és egy óvatos pillantást vetett Noemíre.

Noemí hátra dőlt, és a szemébe nézett.

– Anyám azt szeretné, ha elmennék veled az első vizsgálatra a család orvosához – mondta.

– Úgy tűnik, már mindent megbeszéltetek nélkülem – mondta Terri megsemmisülten, összevonva a szemöldökét. Arra gondolt, hogy irányítani akarják őt, és emiatt egy kissé dühös volt.

– Nem. Nem érted – mondta Noemí. – Csak rajtad múlik. P hisz neked. Anyám elhitte, amikor azt mondtad, hogy az ő unokájával vagy terhes.

Terri mélyen Noemí szemébe nézett.

– Te nem? – kérdezte,

Noemí elhallgatott egy pillanatra.

– Minden kiderül majd, ha a gyerek megszületik – tért ki a válasz elől.

Terri megrázta a fejét és keserűen felnevetett.

– Mi van a véretekben, amiből el tudjátok dönteni, hogy ki Leone és ki nem? – kérdezte szarkasztikusan.

Noemí közelebb hajolt és félresöpörte a haját a homlokából.

– Látod ezt itt? – mutatott a homloka tetejére, ahol a haja kissé ferdén nőtt baloldalra. Terri bólintott. Már Anthony-n is látta ugyanezt a jellegzetességet. – Ezt hívják a családunkban Leone-hajnak. Egy gyerek sem született még a családban e nélkül. Nevezz bolondnak, de ez az igazság.

Terri egy kissé megnyugodott és elmosolyodott.

– És mi van, ha ezt nem őrökli? – kérdezte keserűen.

– Erős a vérvonalunk – mondta Noemí büszkén, ismét hátradőlve. – Rengeteg jellegzetes vonásunk van – köszörülte meg a torkát. – Néhányról bizonyára te is tudsz.

Terri elpirult, és elfordította a fejét. Az étel megérkezett, és ők csöndben nekiláttak. Noemí nehezen tudta leerőltetni a salátáját a torkán, és csak óvatosan ivott. Viszont mire Terri végzett az ebéddel, már három pohárral is megivott. A lány észrevette, hogy Noemí tekintete kissé elhomályosul, és lassan pislog.

– Átgondoltad már az ajánlatomat, hogy hozzám költözz? – kérdezte hirtelen, és a szavai kissé összefolytak.

– Igen – válaszolta Terri, miközben a pincér elvitte az üres tányérokat.

– Hozza a számlát! – mondta Noemí, és a férfi bólintott. A nő most ismét Terrire nézett, és lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Igen, gondolkodtál rajta, vagy igen, elfogadod az ajánlatot? – kérdezte kimérten.

– Elfogadom – válaszolta Terri könnyedén, majd ismét leszegte a fejét zavarában, Noemí pedig elmosolyodott.

A számla megérkezett, Noemí pedig az asztalra dobott néhány bankjegyet a pénztárcájából, és felállt. Kissé tántorgott, ahogy elsétált az asztaltól, Terri pedig követte őt az utcára. Visszamentek azon az úton, ahol jöttek, Terri pedig csendben követte a másik nőt, látszólag mélyen elgondolkodva valamin. Látta, hogy a másik talán egy kicsit túl sokat ivott. Végül befordultak abba az utcába, ahol Noemí szülei is laktak, és Terri belekarolt, hogy támogassa az út hátralévő részében. Noemí elővette a kulcsát, és bedugta a kulcslyukba.

Jade Slee alias Terri Bledsoe.

          Ahogy beléptek az ajtón, Terri szemei elkerekedtek, ahogy megcsodálta a gyönyörű előteret. Minden fából készült. Sötét fából, ami fényesen és tisztán ragyogott. Csak lábujjhegyen mert közlekedni, ahogy átment a nappaliba, továbbra is tartva Noemít.

– Ez csodálatos – suttogta. Noemí halkan kuncogott és az kiabált az apjának. A férfi hangja valahonnan a ház másik végéből érkezett, úgyhogy arrafelé vették az irányt. Terri szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől.

Egész falakat beborító polcsorok roskadoztak a könyvektől. Lágy klasszikus zene töltötte be a levegőt. Natalie egy hatalmas karosszékben ült az ablaknál és csendben kötögetett. Thomas egy hatalmas asztal mögött ült, hátradőlve a székében, és egy nagy könyv hevert előtte. Levette a szemüvegét, és Terrire mosolygott.

– Üdv ismét – mondta kedvesen, és felállt, hogy megkerülje az asztalt. – Remélem, most már jobban érzi magát.

Terri bólintott, és meglepődött, amikor Natalie odalépett hozzá, és arcon csókolta. Sosem találkozott még ilyen kedves emberekkel. Anthony nem is tudja, milyen szerencsés – gondolta magában, engedve a gyengéd erőszaknak, amivel bevezették a szobába. – Ülj le, ülj le! – kérlelte Natalie, és egy szék felé intett.

          Noemí az ablakhoz lépettm és kibámult rajta.

– Elfogadta az ajánlatomat, hogy hozzám költözzön – mondta halkan, Thomas arcán pedig a boldogság jelei tükröződtek, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később, megölelte Territ.

– Kedves lány – mondta és ismét leült a székébe. – Szép munka, Noemí.

Noemí kedvesen rámosolygott és ismét kinézett az ablakon, a gyönyörű délutánt szemlélve.

          Natalie is leült, és Terrire mosolygott. A lány elpirult, és lesütötte a tekintetét.

– Mi a baj? – kérdezte Natalie gyengéden, megérintve a lány karját.

Terri ránézett, és a szemei csillogtak a könnycseppektől. Érezte magán Thomas és Noemí tekintetét is, és kényelmetlenül érezte magát.

– Még sosem volt részem ilyen kényelemben – mondta ki bizonytalanul, próbálva megakadályozni hangja elcsuklását.

– Ez még csak a kezdet, gyermekem – dőlt hátra Natalie. – Alig telik el egy kis idő, és soha nem akarsz majd visszatérni a régi életedhez – nevetett fel halkan.

Terri hitt neki.

– Azon gondolkodom, mi lehet Anthony-val – szólalt meg hirtelen, nem is gondolkozva azon, mit beszél. Thomas melegen rámosolygott.

– Én is gyakran gondolok erre – válaszolta, majd a lány hasára pillantott. – Még nem látszik rajtad semmi – folytatta és Terri hasára tette a kezét.

Natalie elhessegette, és gyengéden ismét megsimogatta a lány karját.

– Nem tud sokat a terhességről – suttogta megnyugtató hangon. – Nem engedtem közel magamhoz, amikor az én kis gyerekeimet vártam.

Terri nem tudta megállni, hogy felnevessen. Natalie boldognak tűnt, hogy megnevettette, majd leereszkedően szólt Thomashoz.

– Még csak négy hónap telt el, Thomas. Várj csak két hónapot és olyan lesz, mint egy lufi!

Erre már Thomas is nevetésben tört ki.

– Lufi? – kerekedtek el Terri szemei.

Noemí kuncogott, és Terri széke mögé állt.

– Állj le, anya! Megijeszted – mondta Natalie, és ismét kuncogni kezdett. – Tudod, Terri – mondta, gyengéden megérintve a lány vállát – ez természetes dolog. De ha egyszer megszületik a gyerek, hamar visszanyered az eredeti alakod – nézett le Terrire, majd az anyjára pillantott. – Festő, anya – mondta Natalie-nak, aki szélesen elmosolyodott. – Rendkívül tehetséges.

Mielőtt Natalie megszólalhatott volna, Terri megrázta a fejét és tiltakozni kezdett.

– Semmi különös, Mrs. Leone. Csak vízfesték-munkák. Semmi több.

– Ne hallgass rá, anya – nevetett Noemí. – Nagyon jól fest. Amint lesz rá lehetőséged, szeretném, ha szereznél neki vásznat és mindenféle festéket.

– Amint csak lehet – válaszolta Natalie.

Terri meglepetten nézett rá, és azonnal felpattant. Hosszú ideig bámulta Noemít, mielőtt megszólalt volna.

– Szeretnék haza menni, kérem! Nagyon fáradt vagyok – suttogta könnyekkel teli szemekkel. Úgy nézett ki, mint aki a sírás határán van.

Elbúcsúzott, és beült Noemí kocsijába a nőre várva. Néhány pillanat múlva Noemí is követte, beült mellé, beindítva a motort. A szülei már becsukták az ajtót mögöttük, és Noemí csendben ült a kocsiban. Hirtelen a lány felé fordult, és ránézett, majd megérintette Terri vállát.

– Tudom, hogy a szüleim néha egy kicsit túlzásba esnek.

– Nem – tiltakozott Terri, próbálva visszatartani a könnyeit. – Csodálatosak. Mindig is ilyen apát kívántam magamnak, és hogy bárcsak az anyám ne halt volna meg, és ne hagyott volna egyedül minket. Mindig is olyannak képzeltem el, mint a te édesanyádat – nevetett halkan. A szájára szorította a kézfejét, és könnycseppek csordultak le az arcán. Letörölte őket, és könnyedén folytatta: – de úgy tűnik, a fivéreinkkel ugyanaz a helyzet, hm?

Noemí felkacagott, visszahúzódott a saját ülésébe, bekapcsolta a biztonsági övét, majd kitolatott az útra, hogy aztán kihajtson a Queens Boulvardra.

          Terri már útközben elaludt.

6. fejezet

          Michaela teljesen belesimult Victoria ölelésébe, miközben az ágyon ülve beszélgettek. Szinte már elválaszthatatlanok voltak, mióta alig egy hete találkoztak. Csak akkor váltak el, ha munkába kellett menniük. Azóta viszont minden egyes éjszakát együtt töltöttek. Valahányszor csak hazatért, Victoria a kanapén fekve találta a lányt. Általában szunyókált, vagy csak unottan nézte a tévét. Mindketten fáradtak voltak, de Victoria mindig felrángatta a lányt, hogy szeretkezzenek. A mai nap is pillanatok alatt besötétedett, anélkül, hogy észrevették volna. Úgy döntöttek, hogy pihennek egy kicsit szex közben és beszélgetnek, hogy jobban megismerjék egymást.

Natalie Suliman alias Michaela Cavanaugh.

– Mesélj nekem Noemíről! – mondta Michaela basáskodó hangon.

Victoria fölé kerekedett és rámosolygott.

– Jesszusom! Nem tudnál már végre leszokni erről a főnökösdiről? Én nem vagyok olyan… – kuncogott – aki csak a parancsaidat lesi.

Mindketten tudták, hogy Michaela rámenős természete volt az, ami felizgatta Victoriát, és olyan érzéseket keltett benne, amit még sosem érzett azelőtt.

– Ó, fogd be! – ütötte félre Michaela barátnője tapogatózó kezét játékosan. – És most, mesélj nekem Noemíről! Miért olyan fontos ő neked?

Victoria hosszan bámult rá, próbálva kideríteni, hogy a lány féltékeny-e, rögeszmésen ragaszkodó, vagy bármi olyasmi, ami miatt jobb lenne nem túl közel kerülnie hozzá. Azonban akárhogy vizsgálgatta, csak egy dologra tudott rájönni, hogy ez a lány gyönyörű. „Ó, istenem! Azok az ajkak!” – gondolta és érezte, ahogy pezseg a vére.

– Mond el! – sürgette Michaela, és mélyen Victoria szemébe nézett. Egyszerűen csak kíváncsinak tűnt. Azért akart többet tudni Noemíről, hogy ezzel is jobban megismerje Victoriát.

– Rendben – suttogta Victoria, megsimogatva Michaela haját. – Noemível gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Apám az ő apjának a legjobb barátja, és meglepő módon az anyáink is a legjobb barátnők. – Felsóhajtott, és a lámpafény játékát figyelte a falon. – Apám a rendőrfőnök, anyám pedig a titkárnője. Apa és Thomas már több mint harminc éve ismerik egymást. Én majd egy évvel idősebb vagyok Noemínél, de ahogy megszületett, a szüleink elmondása szerint, egyszerűen beleszerettem a szemeibe – nevetett fel vidáman. – Együtt nőttünk fel itt, a közeli szomszédságban. A szüleim máig a szomszédban élnek… Most épp nyaralnak. Szóval együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába. Mindent együtt csináltunk. – Elmosolyodott, és halkan kuncogni kezdett. – Mi voltunk a legnagyobb bajkeverők. Mindenki félt tőlünk. De egymással sosem veszekedtünk.

– Csodásan hangzik – mondta Michaela és megcsókolta Victoria arcát. Felpillantott rá és látta a mosolyt a másik lány arcán. – Mi az?

Victoria összepréselte az ajkait, ahogy az évekkel korábbi eseményekre gondolt.

– Szóval, minden csodás volt. De Noemí megváltozott. Már nem az az ember, aki öt éve volt. – Egy pillanatra elhallgatott, és mély levegőt vett. Michaela csendben várt, hagyva, hogy Victoria a saját tempójában mondja el, amit akar. – Nagyjából nyolc éve bemutattam őt Ameliának, egy munkatársamnak.

Gyönyörű volt, akár egy hercegnő, a bőre pedig selymes, mint a babapopsi. – Michaela elmosolyodott a hasonlatra. – Noemí egyből beleszeretett, és Amelia is így érzett iránta. Boldogok voltak együtt. – A hangja elfulladt, és könnyek szöktek a szemébe.

          Michaela felemelte a kezét, és megérintette a másik arcát. Lecsókolta a könnyeket a bőréről, és halkan a fülébe duruzsolt. Érezte, ahogy Victoria szorosan magához öleli. Aztán a lány lassan visszanyerte az önuralmát, megköszörülte a torkát, és folytatta: – Együtt töltötték a hétvégéket, és néha én is velük mentem. Amikor utoljára voltam velük, egy pár barátunkkal találkoztunk Providence Townban. Nagyon jól éreztük magunkat. Aztán, amikor hazafelé jöttünk, egy seggfej leszorította őket az útról, és… – Elfulladt a hangja, és most először, annyi hosszú idő után, elsiratta Ameliát. – A fenébe! – nyögte néhány perccel később, elhúzódva Michaelától. Kényelmetlenül érezte magát. Sosem hagyta még, hogy egy nő sírni lássa, kivéve talán az anyját és Noemít. Nem szerette sebezhetőnek mutatni magát, de Michaela megértette őt.

– Ó, kicsim! Nincs semmi baj – mondta, átérezve a másik félelmeit. – Nem kell elrejtened előlem az érzéseidet. – Ismét átölelte a másik nőt, és érezte, hogy Victoria vonakodva bár, de ismét hozzábújik. – Folytasd, kérlek!

– Amelia terhes volt – szipogta Victoria, és nem tudta visszatartani a könnyeit. Miközben folytatta, könnycseppek folytak végig az arcán, és a hangja időről időre elcsuklott. – Ó, istenem! Gyakorlatilag a kezdetektől fogva gyereket szerettek volna, és én is szerettem volna, ha sikerül nekik. Semmit nem szerettem volna ennél jobban. Megígértük egymásnak Noemível, hogy mi lehetünk egymás gyerekeinek a keresztszülei. A keresztfiam, vagy keresztlányom lett volna.

– Ó, kicsim! – suttogta Michaela, és neki is könnyek csordultak végig az arcán.

– Mindannyian le voltunk sújtva – folytatta Victoria a könnyeivel küzdve. – Amelia és a gyerek azonnal meghaltak, és Noemí órákra abban a rohadt kocsiban ragadt, Amelia testéhez préselődve. Én egy másik kocsiban ültem a többiekkel. Mindannyian láttuk a balesetet és akkor azt hittem, hogy elvesztettem a legjobb barátomat. Majd megőrültem. – Ismét sírni kezdett. Feltört belőle az akkori fájdalom. – Annak ellenére, hogy túlélte, bizonyos tekintetben mégis elveszítettem őt. Majdnem halott volt már, amikor végre kihúzták a kocsiból. Majdnem elvesztette a jobb karját. Emiatt van egy nagy vágás a karján és egy a bal combján, ahol beszorult a kocsi alá. Azok emlékeztetnek mindkettőnket. Amiatt az istenverte fattyú miatt megvakult a bal szemére.

– Ó, kicsim – suttogta Michaela és szorosan átölelte a lányt. – Hogy volt képes Noemí mindezt elviselni? – kérdezte.

– Inni kezdett – válaszolta Victoria szárazon, és Michaela arcához préselte a sajátját. – A folyamatos edzéssel és munkával majdnem a teljes kimerülésbe hajszolta magát. Nem alszik, mert mindig rémálmai vannak, ha csak lehunyja a szemét.

– Beszélt neked róla? – kérdezte Michaela, és felült, beletúrva Victoria hajába az ujjaival.

Victoria bólintott, és lehunyt szemekkel élvezte a lány érintését.

– Nem gyakran, de igen – suttogta. – Időnként nekem is vannak rémálmaim. Persze nem olyan rosszak, mint neki, de esküszöm, mai napig látom, ahogy a kocsi lezuhan az árokba. – Egy hosszú pillanatra elhallgatott. Aztán visszahúzta Michaelát az ágyba, hogy mindent elfelejtsenek, és ismét belemerüljenek egy forró csókba.

7. fejezet

– Halló! – vette fel Noemí a céges telefonját, és fáradtan a mutató- és a hüvelykujja közé fogta az orrnyergét.

– Noemí! Melanie van a vonalban – mondta a titkárnője.

– Kapcsold be! – jelent meg egy mosoly Noemí szája sarkában.

– Hello Noemí! – hallatszott Melanie hangja. – Hogy vagy?

Noemí, hátradőlve a székében egy tollat kezdett forgatni az ujjai között.

– Jól – válaszolta. – És te?

– Szintén – sóhajtott Melanie. Egy hosszú pillanatig egy szót sem szólt. Noemí hallotta, ahogy zavartan zihál a vonal túlsó végén. – Szóval… mikor tudnánk megejteni azt a vacsorát? – A hangjában zavart idegesség remegett.

Noemí elgondolkodott egy pillanatra.

– Ma este, miután végzek, ha megfelel – mondta egy levegőre.

Melanie vidáman felnevetett.

– Nagyszerűen hangzik – egyezett bele, aztán megegyeztek a pontos időpontban és a helyben.

Noemí ismét hátradőlt a székében, és kinézett az ablakon a kék égre. Elmosolyodott, ahogy a fiatal éveire gondolt. Azokra a napokra, amikor minden csak a szórakozásról szólt. Amikor még a halál olyan távoli és megfoghatatlan dolognak tűnt. A mosoly lehervadt az arcáról, ahogy ismét előjöttek az emlékei Ameliáról, az egyetlen nőről, aki igazán meg tudta dobogtatni a szívét. Behunyta a szemeit, és elképzelte, hogy ismét érezheti Amelia ajkait a sajátjain, hallhatja a hangját, ahogy azt mondja, szereti őt, érezheti az érintését a karján és a testét, ahogy az övéhez préselődik, ahogy szenvedélyesen szeretkeznek.

          Hirtelen ismét megszólalt a telefon, visszarántva őt az emlékek közül. Előre hajolt, hogy felvegye a kagylót és visszatért a munkájához.

          Noemí úgy ült Melanie-val szemben, mint egy divatreklám. Munkaruháján egy ránc sem volt, inge felső három gombját kioldotta, betekintést engedve Melanie kutató pillantásainak. Noemí jól tudta, hogy ezt a reakciót váltja ki ezzel, és gyakran ki is használta. A levegőben remegő szenvedély mindig felizgatta. A másik nőre mosolygott, és arról beszélt, ami az elmúlt két évben történt vele, amióta nem találkoztak.

Jaimie Faith Edmondson alias Melanie.

– Mesélj magadról, Noemí! Hogy vagy? – kérlelte Melanie, élvezve a másik nő hangját.

Noemí előre dőlt, és az asztalra támasztotta a karját. A mosoly lehervadt az arcáról.

– Nem szívesen beszélek erről – tért ki a válasz elől, és lesütötte a szemét.

– Nem szívesen beszélsz arról, ami veled történt? – kérdezte Melanie gyengéden, megérintve a másik kézfejét. – Miért?

Tudta a választ, de Noemítől akarta hallani.

          Noemí összevonta a szemöldökét, és Melanie ujjait nézte, ahogy a kezét simogatja.

– Ugyan már, Melanie – nyögte, és a másik nő szemébe nézett. – Pontosan tudod, miért, és én is tudom, hogy te tudod. Minden összeér, jobban is, mint szeretnénk.

Melanie enyhén elmosolyodott, és beletúrt a hajába. Sok embertől hallott már Noemí balesetéről, és a szerelme haláláról. Minden nap meglátogatta őt a kórházban az első hónapban, amíg Noemí kómában volt. Amikor úgy tűnt, Noemí felgyógyul, nem ment el többet. Nem volt bátorsága a nő szemébe nézni.

– Tudom, Noemí – mondta. – Csak tőled akarom hallani.

Noemí vállat vont és megrázta a fejét.

– Nem akarok beszélni erről. Sajnálom – nyögte.

Melanie elhúzta a kezét, és rámosolygott.

– Nem muszáj. Nem akarlak kényszeríteni. Csak tudd, hogy én mindig melletted leszek, akármi is történjen!

Noemí bólintott, és visszamosolygott. A feszültség tovaszállt, és ismét minden csodás volt. Megérkezett a rendelésük, és enni kezdtek. Noemí a másik családjáról érdeklődött, Melanie pedig boldogan válaszolt, élvezve, hogy ismét közel tudhatja magához a másik nőt.

8. fejezet

          Noemí az irodájában ült a papírmunkába merülve, amikor megszólalt a telefonja. Egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte heverő statisztikákról, miközben felemelte a kagylót. Az agyában egymást kergető számok és szavak kavalkádja azonban egy csapásra tovaillant, amikor meghallotta Terri hangját. Szavaiból szomorúság csengett. Az elmúlt másfél hétben minden nap beszéltek, hogy figyeljen a lányra, amivel Thomas és Natalie is egyet értett. Még mindig vonakodva attól, hogy beköltözzön a másik nő házába, Terri még nem döntött az időpontot illetően. Beszélgetésük minden nap vitába fulladt, miután Noemí elvesztette a türelmét.

– Hogy vagy? – kérdezte, miközben leemelte vékonykeretes olvasószemüvegét az orráról.

A halk háttérzajból ítélve Terri valahol az utcán lehetett. Noemí felállt a székéből és körbe sétált az irodájában.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennem, Noemí. Úgy értem… Én az a fajta ember vagyok, aki mindenre időt szán, te viszont gyorsan szeretsz élni… Nem hiszem, hogy ki tudnánk jönni egymással. – Ismét egy újabb kifogás. És ha lehet, még bugyutább, mint az eddigiek.

Noemí az asztalra dobta az olvasószemüvegét és bosszús sóhaj kíséretében ült fel az asztallapra, keresztbe téve a lábát a válla és a füle közé szorítva a telefont.

– Nézd, Terri! Megbeszéltük, hogy az lenne a legjobb, ha hozzám költöznél, most pedig minden áldott nap kerülgeted a témát, hogy mikor költözz be. – Próbálta türtőztetni magát. – Valahányszor megkérdezem, hogy szeretnél-e saját lakást, nemet mondasz. Ha pedig felajánlom, hogy élj velem és a cég megadjon neked mindent, amire csak szükséged van, csak annyit mondasz, hogy nem tudod… Most untam meg. – Az órájára nézett. – Másfél óra múlva a lakásodnál leszek, hogy felvegyelek. Ha jót akarsz a gyerekednek, addigra elkészülsz. Megértettük egymást, Terri? – Nem érkezett válasz. – Szóval. Foglaltam neked időpontot holnapra a család orvosánál – mondta, erősen megnyomva a „holnap” szót. – Nem kerülgetheted tovább a dolgot.

Terri továbbra is csöndben maradt, majd végül, vékony hangon közölte: – Oké! Készen leszek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Elhozhatom a rajzaimat? – kérdezte zavartan.

          Noemí mosolya grimaszba rándult és összecsíptette ujjait az orrnyergén. „Ez a nő…”

– Hozhatsz bármit az ágyon és a székeken kívül. De nem lesz szükséged semmire. Megkaphatsz mindent, amit csak szeretnél. Ígérem.

Már megvette a lánynak a legkényelmesebb franciaágyat. Az anyja, akinek mindig is volt szeme a művészethez, időt nem sajnálva dekorálta ki a szobát.

          Terri ismét elhallgatott, hogy aztán újból halk hangon kezdjen bele: – Készen leszek, mire ide érsz. Nincs túl sok holmim, amit összeszedjek és az asztal meg az ágy úgyis a lakáshoz tartozik.

          Amikor letették a telefont, Noemí visszaült a székébe, hátradőlt, és lassan lélegezve lehunyta a szemét. Felsóhajtott, a telefonért nyúlt, hogy a szülei számát tárcsázza.

– René! – szólt bele. – Adnád anyámat, kérlek?

– Persze, drágám – jött a válasz. – De kérlek, mondj el nekem még előtte valamit! Mikor találkozhatok végre azzal a csodás ifjú hölggyel, akiről Natalie már annyit mesélt? A kis Anthony gyerekének anyját.

Noemí halkan kuncogott. Terri még csak egyszer volt ott, és azóta is kerülte a visszatérés témáját. Noemí tudta, hogy megkedvelte a szüleit, de nem akar túlságosan kötődni hozzájuk.

– Megpróbálom rávenni anyát, hogy vigye el őt vásárolni. Vegyenek ruhákat, vagy akármit! Talán majd téged is elvisznek, ha megkéred.

René elégedettnek tűnt a kilátástól. Letette a telefont egy pillanatra az asztalra, és hamarosan már Natalie szólt bele. Hallatszott a hangján, hogy csak úgy kapkodja a levegőt.

– Valami baj van, kicsim? – volt az első kérdése. Az elmúlt hónapban minden gondolata Terri és a baba körül forgott. Minden egyes alkalommal, amikor Noemí felhívta, alig telt egy perc, hogy ne kérdezősködött volna a lány után.

– Minden rendben van – nevetett Noemí. – Jó híreim vannak, anya. Terri végre beköltözik. Hamarosan elmegyek érte a lakásához. Holnap elviszem Travishez. Már vele is megbeszéltem.

Natalie boldogan felsóhajtott.

– Ó, kicsim! Rendesen megfuttatott az elmúlt hetekben. Biztos vagy benne, hogy nem csak azért ment bele, mert kifogytál a türelmedből?

– Nem, anya – mosolygott Noemí. – Tökéletesen udvarias voltam… azt hiszem. Ezt tőle kell megkérdezned.

Natalie halkan kuncogott, és elköszönt.

Jade Slee alias Terri Bledsoe.

          Noemí még fél órát dolgozott, de csak nehezen tudott koncentrálni. Végül felállt az asztaltól, és odasétált az ablakhoz, hogy letekintsen a városra. Arra gondolt, hogy mostantól véget érnek magányos napjai, de mélyen belül örült a változásnak. Még mindig nehezen jöttek ki egymással, de reménykedett benne, hogy ez idővel változni fog. Terri a legszerethetőbb és megértőbb ember volt, aki ismert, néha azonban meglehetősen irritáló és zárkózott tudott lenni. Majdnem minden másnap látták egymást az elmúlt hetekben, és Noemí próbálta rávenni a lányt, hogy hagyjon fel a folyamatos bocsánatkérésekkel, és hogy az ő elvárásaikhoz igazítja a cselekedeteit. Terri rábólintott, másnapra viszont mintha ismét mindent elfelejtett volna.

          Már semmi kedve nem volt tovább dolgozni, úgyhogy elfordult az ablaktól, felkapta a kabátját, és magára öltötte. Kilépett az irodából, és egy pillanatra megállt a titkárnője asztala előtt, hogy lepillantson a csinos, sötét hajú fiatal latin nőre, aki a számítógép mögül mosolygott rá.

– Mit szólnál, ha elengednélek a nap hátra lévő részére, Paula? – kérdezte Noemí.

Paula meglepettnek tűnt az ajánlat hallatán. Két gyereke volt – egy tíz éves fiú és egy nyolc éves kislány – akikkel nagyon kevés időt tudott csak együtt tölteni az irodai munkája miatt. Őszintén Noemíre mosolygott, és zavartan válaszolt: – Igen… természetesen… Jó lenne haza menni, egy kicsit együtt lenni a gyerekekkel.

– Akkor menj! – válaszolta Noemí. – Én is indulok.

Azzal tovább sétált.

          Az időjárás odakint kifejezetten kellemes volt. Az elmúlt néhány napban elviselhetetlen volt a forróság és a pára. Megkereste a kocsiját a parkolóban, és előhorgászta farmerzsebéből a slusszkulcsot.

          Letekert ablakokkal hajtott keresztül a városon, élvezve, ahogy az arcába csapó levegő simogatja a bőrét. Még csak kora délután volt, úgyhogy nem volt túl nagy forgalom. Alig fél óra alatt elért Terri lakásáig, majd negyvenöt perccel korábban, mint ígérte. Hosszú ideig ücsörgött a kocsiban, ujjaival a kormányon dobolva, lehunyt szemmel hallgatva a zenét.

          Felnézett az ablakra és elhatározta, hogy bemegy, hátha Terrinek szüksége van valami segítségre. Alig hogy elért az épület ajtajáig, az kinyílt és Territ pillantotta meg maga előtt két nagy dobozzal.

          Noemí a dobozokat bámulta, aztán a lányra emelte a tekintetét, összeráncolva a homlokát.

– Ezt mind egyedül hoztad le? – kérdezte zavarodott hangon.

Terri bólintott, és úgy nézett Noemíre, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne.

– Igen. Miért?

– Hiszen terhes vagy, Terri, az Isten szerelmére! – nyögte a másik nő elkeseredett hangon. – Ezért. Nem tudom, mit tanítottak neked a szüleid, de a terhes nőknek nem szabad nehéz tárgyakat emelgetni. Még bajod is eshet.

Azzal kivette a lány kezéből a dobozokat. Nem tűnt túlságosan nehéznek, de Terri vékonyabb alkatának bizonyára sokkal nagyobb megterhelést jelenthet.

– Ez igaz? – suttogta Terri, elkapva Noemí karját, mielőtt az elindult volna. A másik nő látta, hogy alaposan ráijesztett. A lány szemében könnycseppek jelentek meg. – Nem akarom elveszíteni a gyereket, Noemí.

Noemí a falnak támasztotta a dobozokat, hogy fél kézzel is elbírja, és megérintette Terri arcát.

– Igen – mondta halkan. – Vigyáznod kell magadra, de ez minden. Pihenned kell. Majd én megcsinálok mindent.

Terri bólintott.

– Csak láttam, hogy megjöttél, és hogy nem szállsz ki a kocsiból – mondta. – Úgyhogy, gondoltam, ez azt jelenti, hogy hozzak én le mindent.

Látszott rajta, hogy reszket. Noemí hülyén érezte magát. Letette a dobozokat, majd visszafordult Terrihez, és a két keze közé fogta az arcát, mélyen a szemébe nézve.

– Korán jöttem, és gondoltam, adok még egy kis időt, mielőtt bejönnék – mondta gyengéden. Aztán, még önmagának is meglepetést okozva, előre hajolt és ajkait a lány homlokához nyomta. A puha bőr érintése felrázta, és azonnal visszahúzódott. Zavarban volt. Gyorsan ismét felkapta a dobozokat, és elfordult, hogy elrejtse, elpirult.

– Menjünk! – mondta.

Terri nem szólt semmit, csak engedelmesen követte, beszállt a kocsiba, és figyelte a másik nőt, ahogy az bepakolja a dobozokat. Kevesebb, mint két perc múlva a két doboz már a hátsó ülésen pihent, Noemí pedig behuppant a kormány mögé. Terri felé fordult és gyengéden megérintette a lány vállát, felfigyelve a szemében csillogó könnycseppekre.

– Ó, Terri – suttogta és megsimogatta a lány arcát, letörölve lecsurgó könnyeit. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Néha nagyon érzéketlen tudok lenni.

Terri megrázta a fejét és lesütötte a szemét.

– Nem történt semmi – mondta. – Az én hibám volt. Csak a tudat, hogy elveszíthetem a gyerekemet, megrémít.

Lehunyta a szemeit, aztán ismét Noemíre nézett, és bizonytalan mosoly jelent meg az arcán.

– Ismét éreztem, hogy megmozdul.

Noemí boldogan elmosolyodott. Ismét megsimogatta a lány arcát és megszorította a vállát.

– Nagyszerű – mondta. – Néha megengeded, hogy én is érezzem?

Nem várta meg a választ. Visszahúzódott a saját ülésébe és beindította a kocsit. Nem vette észre a Terri arcán megjelenő pírt, miközben elindultak.

***

– Ó, Istenem! – Terri lélegzete is elakadt, ahogy körbenézett a hatalmas nappaliban. – Ez gyönyörű!

Beljebb sétált a szobában, és végigsimította a berendezést. A festmények, a családi fotók körben, az üveg dohányzóasztal… Mindent meg kellett érintenie, hogy megbizonyosodjon róla, valódiak. Noemí felé fordult, ahogy az behozta a második dobozt is. A szemei ragyogtak.

– Itt fogok lakni? – kérdezte elfúló hangon. Nem is akarta elhinni.

Noemí elmosolyodott, és letette a dobozt az ajtó mellé.

– Igen – bólintott. – Nem tetszik?

Terri megrökönyödve pislogott. „Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? Hisz ez csodálatos! Talán neked nem tűnik fel, mert mindig is gazdag voltál. De nekem? Én csak egy koszos csavargó vagyok az utcáról, Miss Leone! Sosem vett még körül ilyen gazdagság.” – gondolta, végül viszont csak egy szót tudott kinyögni: – Imádom.

          A hangja remegett, miközben továbbra is körbe forgott, a berendezést bámulva.

– Ne zavartasd magad, Terri! Nézz csak körül – mondta Noemí kedvesen. Amikor látta, hogy Terri nem mozdul, odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Gyengéden kivezette a nappaliból, és átvezette a folyosóra. Két ajtó nyílt jobbra, kettő pedig balra és egy velük szemben a folyosó végén. Noemí kinyitotta az első ajtót. A szoba hatalmas volt. Nagyobb, mint Terri egész lakása. Egy nagy asztal állt benne, papírlapokkal borítva, körbevéve a számítógép fekete monitorát és a nyomtatót. A fal mentén végig roskadásig pakolt könyvespolcok álltak. A hatalmas ablak az asztal mögött gyönyörű kilátást nyújtott a házat három irányból körbeölelő kertre.

– Az irodám – jelentette ki Noemí. – Itt dolgozom, ha épp nem vagyok bent a cégnél, amint látod a rendetlenségből is – nevetett fel szárazon.

Terri szóhoz sem jutott. Noemí kivezette őt az irodából, vissza a folyosóra. Az első jobboldali ajtó mögött a saját hálószobáját találták. Egy kicsit nagyobb volt, mint az előző, fehérre festett falakkal. Érintetlennek tűnt, mintha Noemí sosem aludna itt. A hatalmas ágy példás rendben állt, és úgy nézett ki, mint amiben sosem alszik senki. Az ágy egyik oldalán egy hatalmas mahagóni öltözködőasztal állt, ragyogva a napfényben. Képek voltak rajta körbe állítva, köztük kölnis és parfümös üvegcsékkel. A fürdőszoba a jobb oldalon nyílt.

– Ez a hálószobám – mondta Noemí és már vezette is tovább a lányt.

– Nem úgy néz ki, mintha használnád – suttogta Terri.

Noemí nem válaszolt, hanem kinyitotta a második ajtót a baloldalon. Odabent volt az edzőterem. Futópad, szobabicikli, súlyemelő-készlet és egyéb felszerelések. A ház összes szobájára jellemző hatalmas ablakon beáramló fény visszatükröződött a fém tárgyakon.

– Az edzőterem – jelentette ki Noemí igencsak közönyös hangon. – Talán, majd ha megszületik a baba, te is kipróbálhatod.

Felnevetett, és tovább vezette a lányt, megállapodva a szemben lévő ajtó előtt, mielőtt kinyitotta volna. Ez volt a legnagyobb fürdőszoba, amit Terri valaha látott. Muszáj volt bemennie, hogy mindent jól megnézhessen. Noemí követte őt.

– Később is megnézheted – mondta kedvesen, és gyengéd erőszakkal kivezette a lányt a helyiségből, hogy belépjenek az utolsó szobába.

– Ez a te szobád. Majd veszünk egy kiságyat is valamikor – suttogta és belökte az ajtót.

– Ó, váó! – nyögte Terri. Még a lélegzete is elállt a látványtól. Az ablak alatt álló ágyat teljesen befedte a rózsaszín takaró. A párnák vadonatújnak tűntek, ahogy a matrac is. Körbenézett a szobában. Egy vékony dobozt látott a falnak támasztva, mellette pedig egy állványt.

Egy vörös doboz feküdt a másik mellett, és Terri úgy gondolta, tudja, mi van benne. Megkerülte az ágyat, és odasétált. A szíve egyre hevesebben vert. A doboz tetején festővászon hevert. Ránézésre is több tucat. A lány letérdelt, leemelte őket a dobozról, és az ágyra helyezte. Kibontotta a dobozt, és felnyitotta a tetejét. Festékes dobozok voltak benne, mindenféle színben, ecsetek több méretben. Kivett egy ecsetet, és az ujjaival végigsimította a kemény fa nyelet, majd a lágy sörtéket.

          Noemí leült mellé a padlóra, és keresztbe tette a lábait, a hátát pedig az ágynak támasztotta.

– Azt hiszem, ennyit megérdemelsz tőlünk, nemde? – kérdezte lágyan, és lenézett a dobozban heverő olajfestékes tégelyekre. – Festettél már olajfestékkel?

– Még a középiskolában – válaszolta Terri érzelmekkel teli hangon. – Volt egy művészeti programjuk festőknek. Csak az iskolában festettem. Amikor elköltöztem otthonról, és New Yorkba jöttem, nem engedhettem meg magamnak.

Felállt, és elhallgatott. Lenézett az ecsetre a kezében. Örökösen lófarokba fogott haja az arcába lógott.

          Noemí kedvesen rámosolygott, és kisöpörte a haját az arcából.

– Nos, mostantól minden idő a rendelkezésedre áll, hogy azt fess, amit csak akarsz.

Terri felé fordult, és hosszan bámulta őt.

– Téged szeretnélek lefesteni – mondta. A szája szegletében apró mosoly bujkált. Látta, hogy Noemíben vegyes érzések munkálkodnak, keresve a csapdát. A nő elhúzta a kezét, és megköszörülte a torkát.

– Miért szeretnél pont engem lefesteni? – Igyekezett nemtörődöm hangot megütni.

– Mert… – kezdte Terri és leült a nő mellé, ő is az ágynak támasztva a hátát – érdekesnek talállak. Szeretném látni, mi van benned, és ezt csak így érhetem el.

Ha találnia kellene egy színt, ami a leginkább illik Noemíhez, az a szürke lenne. Minden érzése szürke volt… távol a boldogságtól.

          Noemí megrázta a fejét, és elhúzta a száját.

– Nem. Nem szeretném, ha lefestenél – állt fel, és az ablakhoz lépett. Kifelé bámult, mintha valami nagyon érdekeset fedezett volna fel a fák között.

Egy pillanatig csak állt ott, majd visszafordult Terrihez.

– Nem vagy éhes?

A lány bólintott és eltette az ecseteket. Egy kicsit meglepődött Noemí reakcióján.

– Rendben. Akkor rendelek valamit. Ritkán eszem itthon, és nem tudok főzni.

– Én főzhetek – mondta Terri, Noemí viszont csak mosolyogva megrázta a fejét.

– Ma este nem. Te csak helyezd kényelembe magad! – Azzal kilépett az ajtón, mielőtt visszanézett volna még egy pillanatra. – Rendelek valamit. Lezuhanyozom, és ehetünk.

Azzal egyedül hagyta Territ, hogy felfedezze az új szobáját.

***

          Terri a vastag szelet sztékbe mélyesztette a villáját. Szinte már csorgott a nyála, ahogy a szájához emelte a levágott darabot. Miközben rágta, lehunyta a szemeit, és elégedetten felnyögött.

– Mennyei! – Kinyitotta a szemeit, és észrevette, hogy Noemí mosolyogva bámulja őt. A konyhaasztalnál ültek egy csomag olasz étellel az asztallap egyik oldalán. Egy nagy pohár almalé állt Terri tányérja mellett, a lány pedig érte nyúlt, hogy leöblítse a húst. Noemí csak az asztal fölött lévő lámpát kapcsolta fel, amely halványsárga derengésbe borította őket. Odakint már sötét volt, ők pedig kényelmes némaságban ültek bent a házban. Csak Terri csámcsogásának hangja törte meg a csendet.

– Még sosem ettem ilyen finomat, Noemí – suttogta a lány, próbálva takargatni, elpirult. – Sajnálom. Azt hiszem, kissé elérzékenyültem.

Noemí elmosolyodott, és előre dőlt. Karjait az asztalra fektette, és eltolta maga elől a tányérját. A kezeibe fektette az arcát, olyan pózt véve fel, amiben Terri láthatta karjainak dagadó izmait a vékony póló alatt.

– Hihetetlen, hogy még sosem ettél ilyesmit – mondta végül, és a villájával kezdett játszani.

Terri a tányérjára nézett, és észrevette, hogy Noemí hozzá sem nyúlt az ételhez.

– Miért nem eszel? – kérdezte.

Noemí hátradőlt. Zavartnak látszott.

– Ma már ettem eleget.

Hiába húzódott azonban az árnyékba, a lámpafény segítségével Terri észrevette, milyen fájdalmas arckifejezést vág. Ez a magas, nem kevesebb, mint 180 centis nő, széles vállaival és kidolgozott izmaival olyan volt, amilyen a fivére soha. Csak egy pólót és tréningnadrágot viselt. A szemei hihetetlenül kéken ragyogtak a gyenge fényben. Terri tudta, hogy Noemínek ennie kéne, de nem merte szóvá tenni.

          Hirtelen Noemí felállt a székéből, és elvette a tányért az asztalról.

– Már szeptember van – mondta és kiöntötte az ételt. – Lassan lehűl a levegő. Szükséged lesz téli ruhákra. Anya majd elvisz vásárolni holnap az orvosi vizsgálat után. René is bizonyára veletek tart.

Elhallgatott.

– Te is velünk jössz? – kérdezte Terri.

Noemí megrázta a fejét, és mosogatni kezdte a tányérját.

– Nem. Én meglátogatom Victoriát – mondta, és a szárítóba tette a tányért. – Már nem láttam őt napok óta.

Megfordult és Terrire nézett, összekulcsolva a karjait a mellkasa előtt.

– Nagyon szerethetitek egymást – állapította meg a lány.

Ismét mosoly jelent meg Noemí arcán. A semmibe bámulva válaszolt: – Olyan, mintha a testvérem lenne. Mellettem volt egész életemben. Nem bírom ki nélküle napokig.

          Terri félreértette a szavait, és megrökönyödve nézett a nőre.

– Azt mondod, nem volt boldog gyerekkorod? De a szüleid…

Noemí megrázta a fejét.

– Nem erről van szó. Mindig ott voltunk egymásnak. Ő tartotta bennem a lelket az elmúlt években. – Beharapta az alsó ajkát. Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba mélyed.

– Mi történt az elmúlt években? – kérdezte Terri, belekapaszkodva az elhangzottakba. – Mi történt az elmúlt években, ami miatt annyira szükséged volt rá?

Noemín látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Történnie kell valaminek ahhoz, hogy valaki együtt akarjon lenni a legjobb barátjával? – morogta, és a hajába túrt.

Nem várt válaszra, csak szó nélkül kiment a konyhából. Terri csalódottan nézett utána, nem tudva, mit rontott el. Aztán felállt az asztaltól, és kezdte elmosogatni a tányérját.

          Amikor végzett a konyhában, átment a nappaliba, és ott találta Noemít a kanapén ülve, keresztbe tett lábakkal, itallal a kezében. Egy nyitott üveg Jack Daniels állt előtte a dohányzóasztalon, ő pedig mereven bámulta azt. Nagyot kortyolt a poharából, az arca grimaszba rándult az íztől. Terri csak némán állt, nézte őt várva, hogy Noemí felfigyeljen a jelenlétére, és mondjon valamit. De a nő csendben maradt, így végül ő is elfordult, hogy távozzon.

– Ez egy hosszú történet – suttogta Noemí kábán. Terri megtorpant. – És nem akarok róla beszélni.

Terri a padlót bámulta, még mindig háttal állva a nőnek.

– Nekem sosem voltak barátaim, Noemí – mondta halkan, de a néma házban mégis olyan volt, mintha üvöltene. – Sajnálom, ha túl sok kérdést tettem fel. – Azzal kilépett a szobából, egyedül hagyva Noemít az emlékeivel.

***

          Késő éjszaka hallotta, ahogy a nő körbe-körbe járkál a házban. Terri számára úgy tűnt, mintha fölös energiák dolgoznának a másikban, amik nem hagyják nyugodni. A lépések elhaladtak Terri ajtaja előtt, majd elhallgattak az övével szemben nyíló ajtó előtt. Halk ajtócsukódás hallatszott, és hamarosan felcsendültek az edzőfelszerelések hangjai. Terri nem értette a másik nő nyughatatlan magatartását, ezért hát tovaűzte a gondolatot, lehunyta a szemeit, hogy kényelembe helyezze magát, és elaludjon.

***

          Az izmai sikítottak a fájdalomtól. Az erei már kidagadtak, ahogy egyre csak emelgette a súlyokat. Egymás után pakolta a súlyokat a súlyzóra. Mióta elkezdte a terápiát három hónappal a baleset és két hónappal a kómából való ébredés után, majdnem minden éjjel edzett, amikor nem tudott aludni. Minden egyes emelésnél az emlékeivel küzdött, amelyek megtöltötték az elméjét, és már lassan az őrületbe kergették.

          Az izzadtság vastag rétege a bőrén azt jelezte, hogy jó munkát végzett, és elterelte a gondolatait az emlékezésről. Amikor minden izma sajgott, úgy érezte, tényleg él. Ezzel a tudattal pedig képes volt folytatni, órákon keresztül megállás nélkül dolgozva.

9. fejezet

– Várj idekint, Noemí! Megvizsgálom a kisasszonyt, és szólok, ha végeztem – mondta Dr. Travis Martin. – Ha lenne kedves bejönni, Miss Bledsoe – intett a lány felé, és bevezette az irodájába, egyedül hagyva Noemít a várószobában.

Az orvos megnyerő ötvenes férfi volt, aki azonban még mindig energikusnak és jóképűnek látszott. Már időtlen idők óta ő volt a Leone család orvosa. Már akkor is, amikor Noemí született. A nő úgy szerette őt, mint a nagybátyját, a férfi pedig úgy őt, mint az unokahúgát. Vele volt a baleset után is, megbizonyosodva róla, hogy Noemí megfelelő ellátásban részesül. Amikor kiderült, hogy a nő megvakulhat a bal szemére, a férfi kutatott fel minden lehetőséget a megoldásra, bevetve minden szakmai tudását a Leone család érdekében.

          Ő volt az is, aki meggyőzte Noemít, hogy üljön ismét volán mögé. Akkor is vele volt, amikor először kocsiba ült, több mint egy évvel a baleset után. Az ő munkájának is volt köszönhető, hogy Noemí most már úgy tudott vezetni, mintha semmi sem történt volna.

          Noemí leült az egyik székbe, és a falnak támasztotta a fejét. Érezte, ahogy az izmai fájdalmasan lüktetnek. Az éjszaka nagyobbik felét az edzőteremben töltötte, és most testének minden apró porcikája sajgott. A karjai, a válla, a combjai.

          Több mint egy órát várt, tökéletesen tisztában léve azzal, milyen akkurátusan alapos tud lenni Travis Martin. A számos festmény egyikét bámulta éppen, amikor Travis kilépett az irodájából. A férfi csendben csukta be az ajtót és Noemí észre sem vette, ahogy mellé lép, amíg az meg nem köszörülte a torkét.

– Szóval? – kérdezte Noemí, miután észrevette az orvost. – Hogy vannak?

Travis egy hosszú pillanatig csak bámult rá, mielőtt megszólalt volna: – Először is, ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy nem ettél és aludtál, kedves páciensem! És azt sem, hogy nem voltál már hosszú ideje felülvizsgálaton. Talán hülyének nézel? Ne próbálj úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna.

          Dühösnek tűnt. Noemí hosszan bámult rá, mielőtt válaszolt volna: – Travis! – nyugodtan beszélt, de szinte már hallatszott, ahogy a fogai egymásnak verődnek. – Most nem miattam vagyunk itt, rendben? – Azzal az ajtó felé bökött a fejével. – Azért hoztam ide, hogy az ő egészségéről beszéljünk és nem az enyémről, szóval térjünk a tárgyra, oké?

          A férfi közelebb lépett és mélyen Noemí szemébe nézett.

– Nem aludtál. Miért? – kérdezte halkan, figyelmen kívül hagyva, amit az elhangzottakat. – Mi a probléma? Miért nem beszélsz róla?

Noemí elfordította a tekintetét.

– Nincs semmi. De vele mi van? – próbálkozott megint. – Emiatt vagyunk most itt, emlékszel?

A férfi tudta, hogy lassan már túlfeszíti a húrt, ezért inkább csak felsóhajtott, és engedett a nyomásnak.

– Erről majd még beszélünk – mondta, és intett Noemínek, hogy kövesse a vizsgálószobába.

Terri a vizsgálóasztalon ült, már teljesen felöltözve. A cipője a padlón hevert. Könyörögve nézett Noemíre.

– Nem tudok lehajolni, felvenni a cipőmet – mondta.

Noemí lehajolt, felemelte a cipőket, és felhúzta a lány lábára.

– Amint már te is tudod, kedvesem – kezdte Travis –, a magzat nem kezd növekedni a második trimeszter végéig. Ő még csak az elején jár. Gyertek! Üljetek le ezekre a székekre.

A két nő engedelmeskedett, az orvos pedig folytatta: – A hölgy sajnos vérszegény. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy Noemí reakcióját figyelje. – Ezzel nincs semmi gond, ha kellőképpen figyelünk. Vitaminok, rendszeres felülvizsgálatok és hasonlók. Én a Lamaze osztályba ajánlanám.

– Lama-micsoda? – rökönyödött meg Noemí.

Travis elmosolyodott, és elővette a receptfüzetét, hogy felírja a vitaminokat Terrinek.

– Lamaze – ismételte meg Terri kedvéért, mivel pontosan tudta, hogy Noemí tisztában van ennek jelentésével. – Ez lényegében egy fizikai és fiziológiai kurzus anyáknak, hogy el tudják viselni a szülést bódító szerek nélkül. Általában az apák… vagy a pár másik tagja is részt vesz az órákon, úgyhogy ő is ott lehet, hogy segítsen, amikor eljön a pillanat. Az egyedülálló anyáknál egy családtag, vagy egy közeli barát szokta betölteni ezt a szerepet. – Egy pillanatra elhallgatott. – Örülnék neki, Noemí, mivel te töltöd a legtöbb időt Terrivel, ha te végeznéd el a kurzust vele együtt.

Noemí a férfira nézett. „Ez megőrült!” – gondolta. Lassan megrázta a fejét, és hátradőlt a székben, Terrire bámulva, aki bizonytalannak tűnt.

– Alig bírjuk ki két óráig, hogy össze ne vesszünk, Travis – mondta ki végül, Terri pedig egyetértően bólintott.

A férfi átnyújtott egy adag papírt Terrinek, és türelmesen összefonta az ujjait, a könyökét a széke karfáján nyugtatva.

– Értem. Terri mesélt már egy keveset magáról. De a Lamaze-ról szóló ismereteim tükrében, ez segíthet, hogy jobban megértsétek egymást. – Travis mindig is hitt a lelkek magasabb rendű kapcsolatainak létezésében. – Már elintéztem mindent tegnap. Péntek estére van időpontotok, hogy legyen időd munka után, Noemí.

***

          Terri a külső szobában várakozott, amíg Noemí odabent maradt Travisszel.

– A francba is, Travis! – üvöltötte Noemí, miután a lány kiment. A férfi nyugodt maradt. – Nagyon jól tudod, hogy én nem mehetek el egy ilyen órára. Túl sok lenne. Ameliával voltunk ott és… – A hangja elcsuklott és lehorgasztotta a fejét. Vett egy mély levegőt, és próbálta visszatartani a könnyeit.

Travis a vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította. Ez a férfi annyira fel tudta bosszantani néha.

– Tudom, hogy érzel, Noemí – mondta, tökéletesen tisztában léve a nő fájdalmával. – De szembe kell nézned az emlékeiddel. Tovább kell lépned. – A férfi ismét a vállára akarta tenni a kezét, de Noemí elhúzódott.

– Baszd meg! – nyögte dühösen, és kiviharzott az irodából, félvállról vakkantva oda Terrinek, hogy menjen vele. A lány szó nélkül követte őt, de még vetett egy utolsó pillantást Dr. Martinra. Megkedvelte a férfit, és nem tudta elképzelni, hogy bosszanthatta az így fel Noemít. Travis visszamosolygott rá, és egy néma bólintással intett viszlátot.

***

          Terri próbált rájönni a másik nő furcsa viselkedésének okára, miközben Noemí kocsija felé sétáltak. Fáradtnak érezte magát. Noemí, hosszú lábaival, már több lépéssel előrébb haladt, és nem vette észre, hogy a lány lemaradt.

– Noemí! – nyögte Terri. Érezte, hogy már fájnak a lábai. – Kérlek! Lassíts!

A másik nő először úgy csinált, mintha nem hallaná, de aztán mégis lassabbra vette a tempót, hogy Terri utolérhesse. Amikor mellé ért, a lány felnézett az arcára. Noemí megfeszítette az állkapcsát, ahogy a parkoló felé gyalogolt. A szemei szikráztak, az ajkait pedig dühösen préselte egymáshoz.

– Kedvelem, Dr. Martint, Noemí – próbálta oldani a feszültséget. – Sokat beszélgettünk. Többet, mint az orvosokkal a klinikán.

– Jó neked – válaszolt Noemí röviden, mintha semmi nem érdekelné, amit Terri mond. Észrevette, hogy a lány ismét lemarad, de nem foglalkozott vele. Amikor odaértek a kocsihoz, kinyitotta az anyósülés oldalán lévő ajtót Terrinek, a lány viszont pár lépésnyire megállt és szürkésbarna szemeivel mereven őt bámulta.

– Még ma beszállsz? – kérdezte Noemí dühösen. – Nem érek rá egész nap.

Terri meg sem mozdult.

– Mit ártottam neked? – kérdezte és karba font kézzel állt a nő előtt.

Noemí kezdte elveszteni a türelmét.

– Semmit! – emelte fel a hangját. A szemei tűzben égtek, megrémisztve Territ. – Semmit. Te nem csináltál semmit. Semmit, semmit, semmit! – Átment az autó másik oldalára és megpróbálta bedugni a kulcsot a helyére, de a keze annyira remeget a dühtől, hogy nem sikerült. Dühösen felordított, és a kocsi tetejét ütötte. Mindenki őket nézte, de amikor Noemí szikrázó tekintettel rájuk nézett, a járókelők tovább indultak.

Terri egyre jobban aggódott. Nézte, ahogy Noemí üti az autóját.

– Noemí! – suttogta és közelebb lépett a nőhöz.

– Hagyj magamra, Terri! – mondta a nő halk, vészjósló hangon, és a lány úgy érezte, hogy minden bizalom, ami kezdett volna kialakulni közöttük, tovatűnt, és helyét fagyos üresség vette át.

Tett egy lépést hátra.

– Noemí. Én..

– Tűnj el! – suttogta a nő a kocsinak támaszkodva. Fáradtnak érezte magát. „Most csak egy italra van szükségem” – gondolta, és lelki szemei előtt megjelent egy teli pohár brandy. Érezte Terri kezét a vállán, de lesöpörte magáról. Ismét elöntötte agyát a düh vörös fellege. De már a lány is kijött a béketűrésből.

– Elmegyek – mondta szárazon, és megfordult, hogy elsétáljon.

Noemí utána ment és megragadta a karját, megfordítva őt és a kocsinak lökte. A hangja halk volt és fagyos.

– Szállj be a kocsiba!

Samantha Ahrens alias Noemí Leone.

Terri próbált kiszabadulni, de a fájdalom elviselhetetlenül nyilallt a karjába, ahogy Noemí szorította.

– Engedj el, Noemí! – próbálkozott. – Egy felfuvalkodott ribanc vagy. Nem akarok semmit tőled. Hálás vagyok, amiért egy éjszakát a házadban tölthettem, de vissza akarok menni a lakásomba.

– Felfuvalkodott! – ismételte meg Noemí a lány szavait. – Én felfuvalkodott? Aki segített neked, ahogy csak tudott, aki felajánlotta, hogy költözz hozzá? Én, felfuvalkodott?! – A szemei lángoltak.

Terri megfordult és elindult végig az úton. Aztán érezte, hogy egy erős kéz ismét megragadja. Felsikoltott, ahogy hirtelen a félelem öntötte el. Elfelejtett mindent, ami körülötte történt. Nem Noemít érezte maga mögött. Az apja és a bátyjai képe jelent meg előtte, ahogy szikrázó szemekkel bámulják őt.

– A gyermekem! Kérlek! Ne bántsd a kisbabámat! – nyögte. Nem érzett semmit, csak a csuklót, amit a kezeivel markolt. Könnyek szöktek a szemébe.

– Sajnálom – hallatszott egy fátyolos hang és ekkor ismét felismerte Noemí arcát. – Ó, Istenem, Terri. Sajnálom. Nem tehetsz róla. Te nem csináltál semmit.

– Haza akarok menni – mondta Terri, próbálva kiszabadítani a karját. – Kérlek. Vigyél haza! Nem tudom ezt tovább csinálni. Kiszabadította magát a nő szorításából, hogy aztán átölelje őt. A dühe tovaszállt. Csak érezni akarta Noemí testének melegét, a leheletét a homlokán, ahogy átkarolja a nő derekát.

– Miért viselkedsz így? – kérdezte, de Noemí nem választolt.

– Nem értenéd, Terri – válaszolta végül nehézkesen. – Sosem értenéd meg.

***

          Victoria elmosolyodott, amikor az ajtó kinyílt és megpillantotta Noemít odakint, de a mosoly azonnal eltűnt, amikor észrevette a legjobb barátja sápadtságát. Behívta őt a lakásba és becsukta mögötte az ajtót.

– Mi történt? – kérdezte, bevezetve őt a nappaliba. – Hogy van Terri? Minden rendben, ugye?

Noemí csendben maradt egy hosszú pillanatig. Lehuppant a kanapéra és nehézkesen felsóhajtott.

– Nincs semmi baj Terrivel – suttogta. – Volt egy kisebb veszekedésünk.

– Miért? – kérdezte Victoria, leülve mellé.

Noemí felsóhajtott. Ismét düh öntötte el.

– Travais. Az a fattyú…

– Az orvosotok? – lepődött meg Victoria.

– Igen, ő – válaszolta Noemí, olyan mérgesen, mintha most rögtön meg akarna ölni valakit. – Azt javasolta, hogy menjek el egy Lamaze kurzusra Terrivel. Mintha elfelejtette volna, hogy ugyanez történt Ameliával is.

Victoria rájött, mit akart a férfi elérni. Nézz szembe az emlékeiddel! Bizonyára ezt mondta a nőnek, Noemí pedig elküldte őt a francba.

– Valóban? – kérdezte. – Nos, Terrinek szüksége van a segítségedre, nem gondolod?

– Nem érdekel, mire van szüksége Terrinek – nyögte Noemí, de aztán a dühe egy pillanat alatt elszállt, és meg is bánta, amit mondott. Tudta, hogy Terri nem lenne ebben a helyzetben, ha az ő öccse nem viselkedik ilyen felelőtlenül. – Felejtsd el, amit mondtam! – legyintett. – Nem tudom, mit beszélek. Csak azt tudom, hogy halálra rémisztettem, és most bizonyára azt hiszi, ugyanúgy bántani akarom, ahogy az apja és a bátyjai tették.

Victoria hallgatott.

– Bocsánatot kértél? – kérdezte végül halkan. Noemí bólintott, és lehunyta a szemeit. – Hol van most?

– Anyával és Renével vásárolnak babaholmikat és ruhákat neki – válaszolta Noemí. Hátradőlt a kanapén, de aztán azonnal föl is pattant. Odabent Victoria bárszekrényéhez a konyhában, hogy kivegyen egy üveg brandyt. Ekkor érezte meg Victoria kezét a vállán.

– Ne! – kérte a másik nő halkan. – Most nem szabad innod. Beszélnünk kell.

Noemí ellökte a kezét és visszafordult az üveghez. Victoria épp olyan magas volt, mint ő, de messze nem olyan erős. Tudta, hogy nem lenne képes megállítani, ha akarná se. Victoria azonban ismét megragadta a vállát.

– Hagyjál! – nyögte Noemí. Megpördült, és szikrázó szemekkel nézett a másikra. – Ne érj hozzám!

– Noemí! – nyögte Victoria meglepetten a nő reakciójától. Mielőtt bármit is tehetett volna Noemí a folyosó falához lökte őt. Az arcuk majdnem összeért Victoria érezte a másik dühös bikaszerűen fújtató leheletét.

– Tűnj el innen, Noemí! – sikította. – Engedj el, és takarodj innen!

Noemí pillantása azonnal megváltozott, ahogy észrevette, mit is csinál. Elengedte Victoriát, és mielőtt az bármit is tehetett volna, már ki is viharzott a bejárati ajtón, és rohant ki az utcára.

– A fenébe is! – nyögte Victoria, és a kulcsaiért nyúlt, hogy aztán utána rohanjon.

Amikor kiért, végignézett az utcán, de Noemínek a nyomát se látta. Elszaladt két háztömbbel arrébb egy ír bárig, ahol Noemível már évek óta töltötték a koradélutánokat és reménykedett, hogy a nő most is oda ment.

          Odabent kellemes hűvös fogadta. Beletelt egy kis időbe, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez és körbe tudott nézni a helyiségben, de nem látta Noemít. Ismét kilépett az utcára. Duda hangja ütötte meg a fülét. Visszaindult a lakása felé, de továbbra is hallotta a duda hangját. Megfordult, és felismerte Michaela kocsiját. Odalépett az ablakhoz és gyengéden megcsókolta a nőt.

– Mi történt? – kérdezte Michaela. – Miért rohangálsz kint az utcán?

Victoria megkerülte a kocsit, és beült az anyósülésre. Felsóhajtott, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.

– Próbálom megtalálni Noemít. Még a végén valami őrültséget csinál.

– Mi történt vele?

– Csak az emlékek, Michaela – csóválta a fejét Victoria. – Vigyáznod kell, mit mondasz neki. Úgy emlékszik a balesetre, mintha csak most történt volna, és folyton az elől rohan, az alkoholba és a dührohamokba menekül. Ma, amikor elment Terrival az orvoshoz, az elküldte őket egy Lamaze kurzusra. – Megdörzsölte az orrnyergét, mielőtt folytatta volna. – Amikor Amelia még élt. Együtt voltak ott. Sosem tudták befejezni.

Michaela kiérezte a fájdalmat a hangjából, ezért átnyúlt a túloldalra, hogy megszorítsa a kezét.

– És most hol lehet?

– Nem tudom – mondta Victoria frusztráltan. – Nem akarom felidegesíteni az apját, de talán fel kellene hívnunk. Már többször is mondta, hogy hívjam fel, ha ilyesmi történik, de az elmúlt években egyszer sem volt rá szükség. Attól fél, hogy Noemí egyszer megpróbál végezni magával. – Könnycseppek szöktek a szemébe. Eltöltött egy kis időt azzal, hogy kitörölje őket. – Oké. Talán a Friday’s-ben lehet. Mindig is szerette azt a vendéglőt. Territ is oda vitte. Van egy régi barátunk, aki ott dolgozik.

– Régi barát? – hallotta ki a rejtett tartalmat Michaela. – A tiéd, vagy Noemíé?

Victoria hosszan ránézett, mielőtt válaszolt volna.

– Noemí régi szeretője. Még Amelia előttről. Ez a nő még mindig vágyik rá. Már a középiskola óta kajtat utána.

Michaela bólintott és megfordult, amilyen hamar csak tudott, hogy elinduljanak a Leffers Boulevard felé.

Folytatása következik!