Noemí I. rész

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara

******************************************

1. fejezet

– Terhes vagyok, Tony – mondta a lány teljes lelki nyugalommal. A férfi tágra nyílt szemekkel bámult rá. A szája tátva maradt, és egyszerűen szóhoz sem jutott. Aztán a kezdeti sokk után felpattant a székből, és rárivallt a lányra.
– A francba is, Terri! Védekezned kellett volna! Miért nem voltál óvatosabb? – tombolt, rótta a köröket a lány apró lakásában, akár egy ketrecbe zárt nagymacska. Egy idő után azonban úgy tűnt, kezd lenyugodni, de ezután is csak dühösen bámult Terrire. – Nem lehet, hogy valaki más volt…? – kérdezte, próbálva türtőztetni magát. Hogy nyomatékosítsa a szavait, leült a lánnyal szemben, és megragadta a karjait.
Most Terrin volt a sor, hogy dühösen ordítson fel, ahogy a férfi iránt érzett vegyes érzései előtörtek belőle. Felugrott a székéből, és kitépte a karját a másik kezei közül.
– Hogy merészeled? – sziszegte. Szürkésbarna szemei szinte lángoltak a dühtől, miközben mutatóujjával Tony felé bökött. – Te is tudod, hogy te voltál nekem az első, hogy a fene essen beléd! Tudod, hogy te voltál az első. – A hangja elcsuklott.
A férfi magára öltötte a legmeggyőzőbb arckifejezését, és felállt, hogy magához vonja a lányt, széles mellkasára húzva a fejét, és hatalmas kezeivel a hátát simogassa.
– Sajnálom, kicsim – suttogta. – Tudod, milyen vagyok… Sajnálom. Csak azt hittem, hogy szeded a tablettákat, vagy ilyesmi. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténik.
A szempillái remegtek, ahogy próbálta a legcsábosabb pillantását vetni a lányra.
– Tudod, hogy szeretlek, Terri, ugye? – kérdezte és csálén rámosolygott.
Ez volt az, ami korábban is elgyöngítette a lányt, aminek köszönhetően a fiú közelebb kerülhetett hozzá, hogy a sármjával elérjen mindent, amit csak akar.

Jade Slee alias Terri Bledsoe.

            Azóta nem látta a férfit, mióta aznap este elhagyta a lakást. Hetekig azzal a gondolattal küzdött, hogy Tony talán örökre eltűnt az életéből, úgy, hogy sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet. Most viszont bele kellett törődnie, hogy mégis megtörtént. Mindig is tudta, hogy ez a srác egy beszari alak. Huszonhárom évesen még mindig a szüleinél lakott, és még mindig ők tartották el. Most pedig, amikor a nagybetűs felelősség hívta, ő olajra lépett.
            Szóval most Terri ott volt a fiú nővérével szemben a nő irodájában. Ott ült a mindig tökéletes Noemí Leone előtt, aki úgy bámult rá, mintha megőrült volna.
– Gyereket várok… és a fivérétől van – mondta ki halkan, olyan komolyan, amennyire csak tudta az asztal mögött mereven ülő nőre pillantva. Az igazság az, hogy Terri Bledsoe már az idegösszeomlás határán állt. Hetek óta azon zakatolt az agya, hogy elmenjen-e Anthony családjához, vagy csak várjon, amíg a férfi visszajön.
Három hét telt el, mióta elmondta a barátjának, Anthony Leone-nak, hogy terhes, és a férfi az óta nem jelentkezett.
– Ezt meg hogy érti? Terhes a fivérem gyerekével? – kérdezte Noemí. A hangja nyugodt volt, de Terri látta, ahogy egy izom megrándul a homlokán. Felvett egy tökéletesen kihegyezett ceruzát az asztaláról, és keményen megmarkolta. A keze enyhén remegett. Kristálytiszta kék szemei villogtak, rövid aranyszínű haja pedig vonzóan hullott a homloka elé. Nagyon hasonlított Anthony-ra, csak a haja volt kicsit hosszabb. A szempillái, amelyek valamelyest vékonyabbak voltak a fivéréjéinél, ugyanolyan formájúak voltak, azonban Noemínek ez sokkal jobban állt. A bal szemét nem tudta kinyitni annyira, mint a másikat, mivel egy apró sebhely húzódott végig a halántékán. Emiatt Terrinek olyan érzése volt, mintha a nő összeszűkült szemekkel bámulná őt, annak ellenére, hogy tudta, csak a sebhely teszi. Anthony orra egy kicsit talán túl nagy volt, Noemíé azonban kissé visszahajlott, ami szinte tökéletes külsőt kölcsönzött neki. Vörös ajkai megrándultak a dühtől, jobb szemöldöke pedig felszaladt a homlokára. Állkapocscsontjának íve meglehetősen erős volt nő létére, és reflexszerűen rángott. Talán ha férfinak született volna, még vonzóbb lenne, mint a fivére. Nőként azonban valamiféle magnetikus erő áradt hűvösen vonzó lényéből.
A jelleme is rendkívüli módon különbözött a fivéréjétől. Terri érzékelte a feszültséget a tagjaiban, azonban az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, csak szemöldökének apró rezdüléseiben. A fivére azonban mindig kirobbanóan energikus és vidám volt. Néha talán túl vidám is. Terri azt gyanította, hogy valamilyen drogot szed.
            Noemí fekete nadrágot és fehér inget viselt, aminek a három legfelső gombja ki volt oldva. Egy duplasoros fekete mellény volt rajta az inge felett, amely kigombolva még jobban kihangsúlyozta vékony derekát. A ruhája kicsit hanyagul állt, ami annak volt betudható, hogy a hosszú nap folyamán már nehezen tűrhette a kényelmetlen öltözéket. Terri az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt elment volna a hétvégére.
            Most természetes nyugalommal ült az asztala mögött. Metsző tekintetét Terri értő pillantása olyannak látta, mintha mély fájdalom remegne benne. Egy ideig elgondolkodott ezen, de aztán tovaűzte a gondolatot, hogy válaszoljon a kérdésre.
– Igen – ismételte meg. A hangja kissé remegett. Már épp azon volt, hogy feladja. Csak úgy, szó nélkül elhagyja ennek a nőnek az irodáját, és egyedül neveli fel a gyerekét. Ha egyáltalán képes rá.
Valószínűleg képtelen lenne rá Anthony, vagy a családja segítsége nélkül. Nem mintha nem tudott volna gondoskodni a gyerekéről, de pénz és megélhetés nélkül nem tudott volna megfelelő körülményeket biztosítani a kicsinek. Egy olyan lakásban élt, ami túlságosan is kicsi volt. Minden használati tárgya törött volt, vagy nem működött jól. Mindenki azt mondta, hogy remekül fest. A saját alkotásai lógtak mindenfelé apró lakásában. Néha azt kívánta, bárcsak el tudná adni őket, hogy valamennyi pénzhez jusson, de manapság nem túl nagy a kereslet a festményekre. Kiforratlan tehetsége nem biztosít neki akkora bevételt, amiből eltarthatna egy gyereket. Annyira tehetetlen volt, hogy nem tehetett mást, csak magában felsóhajtott.
– Négy hónapja vagyok terhes. Elmondtam neki, amint megbizonyosodtam róla és ő azt ígérte, hogy ott lesz velem és a kicsivel, de azóta nem láttam. – A hangja elhalt, ahogy próbálta visszatartani a dühét. Anthony gondolata már csak dühöt ébresztett benne.
Noemí mereven bámult rá. A pupillái kitágultak. Ajkait enyhén összepréselte, szemöldöke pedig egyre hevesebben remegett, ahogy megbizonyosodott róla, mindent jól hallott.
– Nem volt senki mással a fivéremen kívül, Miss. Bledsoe? – kérdezte ugyanazt a hideg hangot használva és talán túl erősen is szorította a ceruzáját. Az izmai kidülledtek, ahogy a vér dübörgött az ereiben. Terri látta rajta, milyen dühös. Ő azonban nem tudott így uralkodni a dühén, úgyhogy most ugyanúgy fakadt ki, mint korábban, ezúttal viszont Noemíre irányította a haragját.
– Ő volt az első és egyetlen – pattant fel a székéből és a könnyeivel küzdött. Dühe már teljesen átvette a régi érzelmei helyét Anthony iránt. – Ő vette el a szüzességem, Miss Leone. Drága borokat adott nekem. A kedvencét, Chardonnay-t. És mindenféle kedveskedéssel vett le a lábamról.
Ki akarta mondani ezeket a szavakat már azóta, hogy rájött, Anthony nem jön vissza.
– A fivére azt ígérte, hogy velem lesz, és segít gondoskodni a gyerekünkről. – A szemei könnyel teltek meg, és hülyének érezte magát, mert Noemí csak bámult rá sztoikus nyugalommal. Lesütötte a szemét és keresztbe font karokkal bámult a padlóra, miközben érezte, hogy elvörösödik.
– És sosem volt másik férfival? – folytatta Noemí ugyanazzal a nyugodt hanghordozással.
Terri ismét ránézett és dühösen rázta a fejét, majd megfordult, hogy távozzon. A hatalmas tölgyfa ajtóhoz trappolt, és megragadta a kilincset. Ekkor azonban megérezte Noemí kezét a vállán, és a lélegzete is elakadt, ahogy a nő megfordította, és az ajtónak nyomta őt. Lófarokba fogott haja az arcába csapódott, és lágy kölni-illat csapta meg az orrát.
– Mégis mit képzel, mit csinál? – tiltakozott és próbálta eltolni Noemít.
– Beszélnem kell magával. Biztosnak kell lennem benne, hogy az igazat mondja, mielőtt beszélek a szüleimmel – válaszolta Noemí, és tekintete mélyen Terriébe fúródott. Olyan közel állt hozzá, hogy az már kényelmetlen volt a lány számára. A nő azonban túl erősen szorította a vállát, nekinyomva őt az ajtónak, úgyhogy nem tudott mozdulni. Olyan magas volt, mint Anthony. Tagjai izmosak és ruganyosak voltak a ruhája alatt.
– Most pedig – folytatta Noemí – mondja el nekem, miért döntött úgy, hogy idejön!
Terri elfordította a fejét, hogy megszakítsa a szemkontaktust, és egy pontra koncentrált Noemí vállán.
– Anthony mindig magáról beszélt. Arról, hogyan veszi ki a részét a családi üzletből. Arról, hogy mindig tudja, mit tegyen, amikor ő bajba kerül – magyarázta, de csak túl későn jött rá, hogy is hangzik ez. A tekintete ismét visszarebbent Noemíéhoz.
A nő arca cinikus grimaszba rándult.
– Szóval azt akarja, hogy lefizessem. Mennyit akar? – kérdezte Noemí, és visszasétált az asztalához, hogy aztán kérdőn nézzen fel Terrire.
A düh és a szerencsétlen félreértés miatti szorongás között vergődve Terri nem tudott uralkodni teste remegésén.
– Nem! – ordította, és a hangja remegett a kontrollálatlan dühtől. Noemí tekintete felrebbent a csekkfüzetéből. – Én nem ezt akarom – fordult meg, és nyitotta ki az ajtót, hogy kilépjen rajta. Tudomást sem vett a titkárnőről, aki döbbenten bámult utána. Érezte, ahogy az a hatalmas kéz ismét megragadja, mielőttaga még nagyobb seggfej, mint ő.
Noemí örömtelen kacagása hidegzuhanyként érte. Nem olyan embernek tűnt, aki képes ilyen helyzetben nevetni.
– Akkor miért feküdt le vele, ha egy akkora seggfej? – kérdezte durva hangon, miközben visszarángatta Territ az irodába, és becsapta az ajtót maguk mögött. Terri ellökte a másik nő kezét a karjától, és ismét az ajtó felé fordult, nem akarva többet hallani, Noemí viszont ismét a kemény faajtóhoz szorította őt. Keményen megrázta a vállait mindkét kezével, és arra kényszerítette a lányt, hogy a szemébe nézzen.
– Miért engedte, hogy megbassza magát, ha így érez iránta?
– A francba is! – üvöltött fel Terri, és könnyek szöktek a szemébe. Meglepő erővel lökte el Noemít. – Én is akartam. Ez az, amit hallani akart? – sziszegte a fogai között. – Bár, az igazat megvallva, nem akartam, csak azután, hogy megígérte, jó lesz. Azt mondta, nem is igazán szerethetem azt, akinek nem adom oda a testemet. Én meg csak feküdtem ott, és engedtem, hogy azt tegye velem, amit csak akar. Az első alkalom után nem fogadott el többé nemet, úgyhogy nem is ellenkeztem. Szükségem volt rá, hogy szeressen… – Elakadtak a szavai, tudva, hogy nem arra vágyott, amit Anthony nyújthatott neki. Tudta, hogy hadar, ezért vett egy mély levegőt. A baba odabent idegesen rándult össze. A gyomra összeszorult és a szemeiben félelem csillogott. Ez volt az első alkalom, hogy mozgást érzett odabentről. Hirtelen elgyengült és zihálni kezdett. Már csak Noemí tartotta meg.
– Jól van? – kérdezte a nő gyengéden, világos szemeiben pedig aggodalom fénylett. Egy székhez vezette Territ, és letérdelt mellé. – Kér egy kis vizet? – ajánlotta fel. Terri csak megrázta a fejét, és kibámult az ablakon. Még mindig mellette térdelve Noemí összevonta a szemöldökét, és a lány arcába nézett. – Hány éves is? – kérdezte.
– Huszonkettő – válaszolta Terri, és kihívóan nézett Noemí szemébe.
Noemí szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Hosszú szünet után végül gonoszul felnevetett, és hitetlenkedve nézett rá.
– És még mindig szűz volt?
Terri érezte, hogy ismét elönti agyát a harag vörös köde, és felállt a székből. Noemí is talpra ugrott, és megragadta a karját, visszalökte őt. Terri huppanva érkezett vissza a székre, Noemí pedig csak csóválta a fejét, ahogy a lány szürkésbarna szemeinek tekintete tőrként fúródott belé.
– Miért ilyen dühös? – kérdezte szelíden.
Terri összefonta a karjait, és elmosolyodott.
– Tényleg engem hibáztat? A maga fivére játszott az én érzelmeimmel, a vágyaimmal – válaszolta és elfordította a fejét és halkan suttogott: – Én nem ezt akartam.
Noemí hosszú ideig csak bámulta őt, majd összepréselte az ajkait.
– Akkor el akarja vetetni? – Maga sem tudta, miért tette fel a kérdést.
Terri ismét Noemíre emelte a tekintetét, és összeráncolta a szemöldökét.
– Bassza meg! – ordította méregtől csöpögő hangon, és mielőtt még uralkodni tudott volna magán, pofon vágta Noemít
Vegyes érzelmek töltötték meg Noemí bensőjét. Először a meglepetés jelei uralkodtak el az arcán, majd a fájdalom, később az intenzív düh. Talpra ugrott, ahogy Terri az ajtó felé indult és kilépett az irodából.
– Jöjjön vissza! – ordította Noemí dühösen. A lift ajtaja kinyílt, ahogy a lány oda ért és belépett rajta. Gyorsan megnyomta a záró gombot és az ajtó bezáródott Noemí orra előtt.
Terri még hallotta a dühös ordítozást. Nagyot sóhajtott. Nem tudta elhinni, hogy ilyen könnyen elveszítette a türelmét.
            Biztos megőrültem. Biztos egy szemétládának hisz – ostorozta magát, és a mellére szorította a kezét. – A fenébe is! Nem beszélhet úgy a kisbabámról, mintha csak egy darab szemét lenne.
Mindig is az önkontroll volt a fő erőssége. Sosem mutatta ki a fájdalmát. Sosem engedte meg, hogy lássák, mennyire megbántották. De most hagyta, hogy ez a nő kihozza a sodrából. Hogy feldühítse annyira, hogy megüsse őt. Noemí elérte, hogy áldozatként tekintsen magára és védekezzen.
            Kilépett a liftből az előtérve, és a kijárat felé sietett. Arra várt, hogy az őr Noemí utasításait követve megpróbálja megállítani őt, de nem történt semmi. Csak meglökte az üvegajtót, és kilépett rajta.
            A szikrázó new yorki nap leragyogott az emberekre. Meleg volt. Rendkívül meleg, ami jobb kedvre derítette Territ, ahogy tíz lépésnél messzebb ért az ajtótól. Az utca teli volt emberekkel. Autók araszoltak lassan az úttesten, és gyalogosok siettek ismeretlen úti céljuk felé. Terri figyelte, ahogy a tömeg lassan hömpölyög a City Hall vasútállomás felé.
            Sosem kellett volna ide jönnöm – gondolta. – Ez egy hülye ötlet volt. Mit is gondoltam…?
            Egy erős kéz tagadta meg a vállát, félbeszakítva a gondolatait. Noemí Leone volt az. A tekintete a nő szemeibe fúródott, amik az utcai fényben még világosabb kéknek, szinte már fehérnek tűntek. Noemí keményen tekintett rá, impozánsan magasodva fölé. Egy jól látható vörös folt éktelenkedett az arcán, ott, ahol Terri megütötte.
– Hol lakik? – kérdezte érzelemmentes hangon.
Terri, magához térve a kezdeti sokkból, megpróbálta kiszabadítani a karját. Ezúttal azonban Noemí fájdalmasan erősen tartotta.
– Engedjen el! – szűrte a fogai között és erősebben próbálta kiszabadítani a karját. – Engedjen el, Miss Leone, vagy sikítok. Esküszöm, hogy sikítani fogok.
Noemí keményen nézett le rá, és az ajkai egy vékony vonallá préselődtek össze.
– Ahogy akarja – mondta és elkezdte ráncigálni őt a vasútállomással ellenkező irányba. Terri megpróbált még egyszer kiszabadulni, de fájdalmasan gyenge volt ehhez a nőhöz képest. Túl kicsi volt. Alig ért fel Noemí válláig. Noemí sokkal erősebb volt nála, és könnyedén húzta őt maga után. Végül a nő megállt, és ismét rá nézett.
– Mégegyszer megkérdezem. Hol lakik? – ismételte, lassan tagolva a szavakat.
– Engedjen el, a fenébe is! – ordította Terri. A karja már fájt, ahol Noemí szorította. A keze már teljesen vörös lett, ahogy a másik nő elszorította a vércsatornáit. Csak most vette észre, hogy többen is figyelik őket.
– Nem – kiáltotta Noemí, és a hangja szikrázott a haragtól. Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli, mit szólnak hozzá az emberek. – Nem, a fenébe is! Maga idejött, és felzaklatott. Tönkretette ezt a gyönyörű napot, és most azt hiszi, csak úgy elmehet? – nevetett fel örömtelenül. – Nem. Ezzel még nincs vége. Magának és nekem, kis hölgyem, még beszélnünk kell.
– Ne hívjon „kis hölgyemnek”! – morogta Terri és Noemí csuklójára fonta szabad kezét, próbálva lefeszíteni az ujjait.
Hirtelen meglepetésére, Noemí elengedte őt, Terri pedig futásnak eredt.
– Nem hiszem el! – nyögte Noemí, és egy pillanattal később Terri után eredt. – Állj! – ordította, ahogy hosszú, izmos lábai lökték előre. Ismét elkapta a lány vállát és visszarántotta őt.
Terri felsikoltott a meglepetésszerű fájdalomtól, ahogy nekiütközött Noemínek. A nő a dereka köré fonta a karját és közelebb húzta őt. Ekkor vette csak észre, hogy az emberek meglepetten és megrökönyödve bámulják őket. Ügyetlenül rájuk mosolygott, és ismét visszafelé kezdte rángatni Territ.
            A lány próbált ellenállni, és lefejteni magáról a nő kezeit.
– Nem, a fenébe is! Hagyja abba, vagy esküszöm, megütöm. Akár terhes, akár nem – ordította Noemí dühösen.
Terri szemei kidülledtek és visszanyelte a szavait, amiket épp mondani készült. Engedte, hogy Noemí a parkolóházhoz rángassa őt, ami épp azzal az épülettel szemben volt, ahonnan alig néhány perce jöttek ki. Megálltak a lift előtt, és amikor az ajtó kinyílt, Noemí belökte őt, elállva a kivezető utat, amíg az ajtó becsukódott. Terri nem nézett rá. Bensőjét megtöltötte a düh, ahogy összefonta a karjait maga előtt.
            Noemí észrevette, mennyire fél tőle a lány, és szelíden rámosolygott. Lehalkította a hangját, és úgy kérdezte: – Hol lakik?
            Terri továbbra is a padlót bámulta és úgy válaszolt: – A kétszázadik utca és a Jamaica Avenue sarkán – válaszolta halkan – Queensben.
            A lift ajtaja lassan kinyílt és Noemí ismét megragadta Terri karját, hogy a saját parkolóhelyéhez vezesse. Terri mindig is tudta, hogy a Leone család rendkívül gazdag, de így is elállt a lélegzete, amikor megpillantotta Noemí vadonatúj Ford Mustang Convertible-jét. Csak bámulta kidülledt szemekkel, miközben Noemí odarángatta őt, és beültette az anyósülésre. A kocsi gyönyörűen kidolgozott belseje és Noemí kölnijének vadító illata teljesen elbódította Territ. Csak bámulta, ahogy a nő megkerüli a kocsit, és beül mellé. Miután bekapcsolta a biztonsági övet, Noemí beindította a motort, és elindult.
            Terri csak bámult ki az ablakon, miközben Noemí várakozóan ült mellette.
– Szóval? – kérdezte végül, zavarodottan Noemí hallgatása miatt.
A nő ráemelte a tekintetét, majd lenézett a hasára. Terri érezte, hogy elpirul.
– Be kéne kapcsolnia a biztonsági övet – mondta Noemí, ismét visszatérve az érzelemmentes hangjához. – Nem akarjuk, hogy baja legyen a babájának.
Territ felbőszítették Noemí szavai. Elfordította a fejét és az arca égett a dühtől.
– Szóval, mit akar tőlem? – motyogta, bekapcsolva a biztonsági övét.
Noemí továbbra is csak bámult rá.
– Azt hittem, már rájött – sóhajtott.
Terri a szemeit forgatta és végre ránézett a másik nőre.
– Mégis mire?
Noemí megrázta a fejét és elfordult.
– Csak vizsgáztattalak, kislány – mondta, különösen kihangsúlyozva a „kislány” szót és keményen megmarkolta a kormányt, ahogy Terri megpróbált neki ugrani. Kigombolta az ingujját, hogy szabaddá tegye a karját, Terri pedig egy hosszú sebhelyet pillantott meg a jobb karján végigfutni a csuklójától egészen fel, amíg csak látta.
– Nagyon könnyen kijössz a sodrodból. Miért? – kérdezte Noemí, összeszorítva a fogait.
Terri nem válaszolt.
– Haza vinne, kérem? – kérdezte inkább. – Nagyon fáradt vagyok.
Noemí hosszú ideig csak bámulta őt, aztán hirtelen észrevette, mennyire sápadt a lány.
– Nagyon gyorsan dühbe gurulsz, Terri. Jobban kéne türtőztetned magad – mondta, gyengéden megérintve a lány karját.
– Te meg sosem… mosolyogsz – vágott vissza Terri, és érezte, ahogy a nő elhúzza a karját. Az igazság az volt, hogy olyan sokáig tartotta vissza a dühét, hogy egy sétáló bombává vált, ami csak arra vár, hogy felrobbanhasson. Ez a nő pedig, úgy tűnt, pontosan tudja, hogy húzza fel őt a szavaival.
Noemí beindította a kocsit és kihajtott a parkolóházból.
– Hogyhogy nem is érdeklődsz a fivéremről? – kérdezte végül.
– Többet már nem érdekel, hogy mi van vele – válaszolta Terri monoton hangon, kifelé bámulva az ablakon.
– Hihetetlen. Tekintetbe véve, hogy valószínűleg ő a gyereked apja – válaszolta Noemí. Aztán folytatta, úgy érezve, Terrinek ezt hallania kell. – Elment Arubára nyaralni egy barátnőjével. Két hete.
Terri érzelmektől túlfűtötten nézett rá, aztán ismét az ablak felé fordult.
– Többet már nem érdekel. Én próbáltam beszélni vele, de ő itt hagyott. Részemről ennyi volt. – Azzal behunyta a szemét, és az ablaküvegnek támasztotta a fejét.
– Miért kéne hinnem neked? – kérdezte Noemí hirtelen, szemmel láthatóan vergődve aközött, hogy neki higgyen, vagy megmaradjon amellett a verzió mellett, hogy a fivére egy szent. – Úgy értem, lehetnél akár a számos úgynevezett „barátainak” egyike is, akik csak pénzt akarnak kicsikarni tőlünk.
Terri lángoló tekintettel nézett rá, és Noemí tudta, hogy ha így folytatja, a végén kap még egy pofont. De Terri csak bámulta őt, mielőtt válaszolt volna.
– A fivérednek van egy nagy anyajegye közvetlenül a… – Elhallgatott zavarában. Aztán maró gúnnyal a hangjában folytatta. – Közvetlenül az ő „csodálatos” farka mellett. Rendszeresen borotválja, mert attól „frissebbnek” érzi magát. Mindig mutogatja azt a kis sebhelyet a farka és a golyói között… Mit akarsz, mit mondjak még?
Noemí elpirult, és összeszorította a fogait. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjai teljesen kifehéredtek.
– Az, hogy a legkisebb dolgokat is ismered a testén, nekem épp elég. A francba is! Én csak a sebhelyről tudtam. Sérve volt még kicsi korában, és meg kellett műteni… Az a rohadt kis seggdugasz! – nyögte és belebokszolt a kormányba.
Terri kétségbeesetten markolta a fejtámlát, aztán hosszan bámult Noemíre. Ennek a nőnek a hullámzó érzelmein gondolkodott, majd ismét az ablak felé fordult.
            Noemí benyúlt a mellénye zsebébe és elővett egy kis noteszt és egy tollat, majd lefirkantotta Terri címét egy üres oldalra.
– Mi a telefonszámod? – kérdezte nyugodtan. Ha ismerte is azt a környéket, ahol Terri élt, nem mutatta.
A lány megrázta a fejét és a semmibe bámult.
– Nekem nincs telefonszámom – válaszolta halkan.
Noemí összeszűkült szemekkel nézett rá.
– Szóval, azt mondod, ha valami történne, sehogy sem tudsz kapcsolatba lépni valakivel? – mondta aggódva, máris a jövendőbeli gyerekre gondolva, aki valószínűleg az ő unokaöccse, vagy unokahúga lesz.
Terri a blúza egyik gombjával játszott.
– Pontosan ezt mondom – válaszolta.
Noemí csak bámulta őt, majd a tekintete a lány apró kezeire tévedt. Olyan kicsik és finomak voltak, de Noemí tapasztalatból tudta, hogy a lány milyen erőset tud ütni.
– Hol tanultál meg ilyen erősen ütni? – kérdezte váratlanul és megdörzsölte az álkapcsát, ahol Terri eltalálta.
A lány felemelte a tekintetét.
– Próbálj meg négy érzéketlen báty és egy nemtörődöm apa mellett felnőni! – válaszolta szarkasztikusan. Noemí hanghordozása viszont nem változott.
– Most is velük élsz?
– Ha így lenne, már nem élnék – válaszolta Terri, és megrázkódott a gondolattól. – Néha azt kívánom, bárcsak így lenne.
Noemí beharapta az alsó ajkát.
– Beszélek a szüleimmel ma este, és holnap elmegyek hozzád dél körül. Tényleg beszélnünk kell – mondta és ismét a lány hasára nézett. – A gyerekről.
Terri bólintott és hosszan bámult a másik nőre, próbálva valamit mondani.
– Bocsánat a pofonért – nyögte ki végül, majd kinyitotta az ajtót, amikor Noemí lefékezett.
Mielőtt a nő kiszállhatott volna a kocsiból, Terri már az épület ajtajánál volt. Úgyhogy ő csak állt az autója mellett, és bámulta a második emeleti ablakot, ahol Terri lakott. Aztán megrázta a fejét és lenézett a földre.
            Ez a gyerek az én fivérem fia, vagy lánya – rándult grimaszba az arca. – Nem akarom, hogy az a gyerek ide szülessen.

2. fejezet

            A Leone család otthona, egy hatalmas, Tudor-kori stílusban készült épület Forest Hills Inn lakóövezetében, meglehetősen messze feküdt Queenstől. A környék csendes volt és megnyugtató. Noemí ezért szerette. Ő sem lakott messze innen, a saját stílusosan megtervezett, hatalmas és gyönyörű házában, de egyedül. Szabadideje legnagyobb részét a szüleivel töltötte, próbálva elkerülni a magányt. Aznap este nem ment haza átöltözni. Egyenesen a családi házba ment, hogy lássa őket.
            A szüleivel ült az ebédlő asztalnál egyetlen szobalány társaságában, aki néha barátságos szóváltásba elegyedett az anyjával. Azon rengeteg dolog egyike, amit Noemí megtanult a szüleitől, az volt, hogy tisztelje azokat az embereket, akik keményen dolgoznak, hogy kiszolgálják őket. René már az előtt is ennél a háznál volt, hogy Noemí megszületett volna és ő gondoskodott róla kislánykorában, amíg felnőtt. Ő javasolta a nevét is, amikor megszületett, az anyjának pedig tetszett.
            Amikor René magukra hagyta őket, hogy elfogyassza a saját vacsoráját, Noemí elhatározta, hogy belevág a dologba.
– Apa, anya! – kezdte, szokásos halk hangon. Mindkét szülője felnézett a tányérjából. Noemí felsóhajtott, és a szemükbe nézett, miközben kimondta: – Beszélnünk kell.
Az apja, egy hatalmas, csupa izom ember, eleven kék szemeivel bámult rá. Noemí tőle örökölte hihetetlenül világos szemeit. Thomas Leone kerek fejét ezüstszín haj és kecskeszakáll keretezte, ami csak tovább növelte természetes vonzerejét. A tekintete, lányáéval ellentétben, melegséget sugárzott. Bár soha nem mondta ki, a férfi sajnálta, hogy nem látja viszont ezt a melegséget a lánya szemeiben. Noemí sok mindenen ment keresztül és ezt a szülei is tudták. Emiatt mindig is igyekeztek elérni, hogy jól érezze magát, és mindig úgy bántak vele, mint az ő kis hercegnőjükkel. De a hercegnő kifejezés már nem illett hozzá többé. Úgyhogy Thomas most gyengéden és elnézően mosolygott rá, ami mosolyt csalt Noemí arcára.
            Most az anyjára nézett, Natalie Leone-ra, aki mindig olyan gyönyörű és kívánatos volt és hihetetlenül fiatalos a korához képest, és akit mindenki szeretett, aki csak ismerte. Az asszony már régóta arról álmodozott, hogy nagymama legyen, nem törődve azzal, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy unokái legyenek. Nos, anya – gondolta Noemí, kemény iróniával – most teljesül a kívánságod.
            Az asszony tíz évvel volt fiatalabb a férjénél. Mindössze tizennyolc éves volt, amikor Noemí született. Világoszöld szemei voltak, amiket Anthony is örökölt az apja kékjével vegyülve. Lágy vonásai belesimultak csinos, ovális arcába, amit sötétvörös haj keretezett, hullámokban omolva le a vállára.
– Mi az, amiről szeretnél velünk beszélni, kicsim? – adott hangot Natalie a kíváncsiságuknak, Thomas pedig enyhén bólintott, csatlakozva felesége kérdéséhez.
Noemí ismét felsóhajtott és a tányérját bámulta, ami még mindig teljesen érintetlen volt. Elvette a szalvétáját az asztalról, és a tányérba dobta.
– Nem beszélhetnénk meg ezt máshol? – kérdezte és a szülei rögtön felálltak. Az ő étvágyuk is elment az aggodalomtól.
– Mi a baj, Noemí? – kérdezte Natalie félelemtől csengő hangon.
Noemí arrébb sétált, a szülei pedig, aggodalmas pillantást váltva, követték őt keresztül a hosszú folyosón, Thomas dolgozószobájába. Noemí az ablaknál állt, amikor utolérték. Az egyik kezét a zsebébe dugva tartotta, a másikban pedig a kulcsait forgatta. A szülei felé fordult, a tekintetük egy hosszú pillanatra egymásba fúródott. Végül még egyszer felsóhajtott, és beharapta az alsó ajkát.
– Anthony-nak nincs semmi baja, vagy ilyesmi, anya. Nem kell aggódnod – kezdte, és nézte, ahogy az anyja felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Aztán Noemí arca megrándult, ahogy ismét elöntötte a düh. – De majd lesz baja, ha egyszer elkapom, és megkapja a magáét ezért – folytatta, és a szülei meglepetten néztek rá a dühkitörés miatt.
– Miről beszélt? – faggatta Thomas, leülve az asztalához, és hellyel kínálta a lányát, de az csak megrázta a fejét. Natalie leült az egyik székre az asztal mellett, és a lányuk válaszára várt.
Noemí ismét megrázta a fejét és összerezzent, ahogy a Terrivel való délutáni találkozójára gondolt. Megmasszírozta sajgó állkapcsát, majd folytatta.
– Ma délután meglátogatott Anthony egyik barátja. Egy női barátja – mondta ki, és nem is vesztegette tovább az időt. – Azt állította, hogy terhes Anthony gyerekével.
– Mi? – kiáltott fel Thomas és Natalie egyszerre.
– Terhes? – ismételte meg Thomas, miközben felugrott a székéből. Beletúrt hullámos hajába, és hátravetette a fejét a mennyezetet bámulva. Mindig is tudta, hogy egyszer bekövetkezik valami ilyesmi, ha a fia folytatja ezt a felelőtlen magatartást a barátnőivel.
– Jesszusom – sóhajtotta, aztán hosszú ideig a lányát bámulta. A felesége közben a sötét kandallóba nézett, és szemmel láthatóan le volt sújtva. Thomas azonban tudta, hogy eléggé megőrizte a lelki nyugalmát ahhoz, hogy ezen a szituáción gondolkodjon. – Lehet, hogy hazudik, Noemí – fordult a felesége felé, aki idegesen pillantott a lányukra.
Noemí megvonta a vállát, és megforgatta a kulcscsomót a kezében.
– Lehet. De arról nem, hogy terhes. Szóval… elég hevesen vitatkoztunk ma délután – mondta és próbálta türtőztetni magát. – Vissza kellett tartanom, hogy ne hagyjon ott, és éreztem a hasát… biztosan terhes. – Megköszörülte a torkát. Sosem gondolta volna, hogy neki kell közölnie ezt a hírt a szüleivel. – És az igazat megvallva, egyáltalán nem hiszem, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy lefeküdt Anthony-val, apa – hárította el a következő kérdést. – Tud a sérv miatti sebhelyről – nézett az apjára ismét, aki összeszorította az öklét tehetetlen dühében, és lecsapott az asztalra, mindent felborítva.
– A francba is, Anthony! – morogta kivörösödött arccal. Aztán vett néhány mély levegőt, hogy lenyugodjon, majd a remény utolsó szalmaszálába kapaszkodva fordult a lánya felé. – Talán mástól van a gyerek, Noemí – mondta.
– Igen. Az lehet – bólogatott Natalie egyetértően, könnyekkel teli szemekkel, de Noemí tudta, hogy mélyen legbelül reménykedik, hogy ne így legyen. Annyira szeretne egy unokát – gondolta Noemí. – Már az sem érdekli, honnan van az a gyerek.
– Talán csak pénzt akar, Noemí – tette még hozzá.
Noemí bólintott. A szülei legnagyobb meglepetésére felnevetett, ahogy visszaemlékezett arra a makacs lányra. Senki sem kavarta fel az érzelmeit ennyire már hosszú ideje.
– Nos, amikor felvetettem, hogy mástól is lehet a gyerek, úgy nézett rám, mintha élve akarna felfalni. Kiviharzott az irodából, és nekem kellett visszarángatni. – Egy pillanatra felháborodottnak tűnt, de aztán elmúlt ez az érzés. – Nem szívesen mondom ki ezt, de nincs semmi kétségem afelől, hogy a pénzünk az utolsó dolog, amit akar. Amikor felajánlottam neki… és nem szívesen veszem a számra ezt a szót… seggfejnek nevezett. Aztán még megtoldotta azzal, hogy nagyobb seggfej vagyok, mint a fivérem. Kell még folytatnom? – Elhallgatott és a szüleire nézett, akik idegesen egymásra nevettek. Ő pedig ismét megvakarta sajgó állkapcsát.
            Thomas összeszedte magát és komolyan nézett a lányára.
– Egyáltalán semmit nem mondott pénzről? – kérdezte és vett egy mély levegőt.
Noemí kényszeredetten elmosolyodott. Szórakozott arckifejezéssel válaszolt.
– Azt hiszem, nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem kell neki a pénzünk. Szerintem csak azt akarja, hogy Anthony vállaljon nagyobb felelősséget, és hogy biztonságban tudhassa a gyerekét. Rákérdeztem, hogy mennyi pénzt akar, erre megint el akart menni. Akárhogy is, nem hiszem, hogy erre vágyna – pirult el és egy hosszú pillanatig nem mondott semmit. – És elkövettem valami nagy hülyeséget is, ami miatt most biztos egy szörnyetegnek tart.
– Mi volt az? – kérdezte Thomas, visszaülve a székébe.
– Megkérdeztem, hogy el akarja-e vetetni a gyereket – vallotta be Noemí érzelemmentes hangon.
Natalie felnyögött. Arcán a szégyen pírja égett, hogy a lányának ilyesmi eszébe juthat.
– Noemí! – nyögött fel megrovólag.
– Tudom, tudom! – mondta Noemí felemelve az egyik kezét, hogy leállítsa. – Hidd el, megkaptam érte a magamét – dörzsölte meg ismét az álkapcsát, és elfintorodott.
Thomas és Natalie elképedve nézett rá.
– Megütött? – kérdezte Natalie a szája elé emelve az egyik kezét.
Noemí lassan bólintott, és elpirult.
– Ó igen, megütött – mondta. – És igazán jó munkát végzett. Talán elmehetne bokszolónak.
Thomas halkan felnevetett.
– Még szerencse, hogy ezt nem mondtad neki. Már épp azon gondolkodtam, hol szerezted azt a zúzódást. Már azt hittem, egy helyes fiatal lány bánt el veled – ugratta.
Noemí nem tudott uralkodni magán, és elmosolyodott, de aztán gyorsan visszatért szenvtelen arckifejezése. A szülei már régen beletörődtek abba, hogy a lányukat nem a fiúk érdeklik. Noemí, mióta csak az eszét tudta, mindig is a lányokat figyelte. Egy fiú sem volt képes soha annyira megdobogtatni a szívét, mint egy csinos lány. A szülei pedig pontosan tudták ezt, és azt kívánták, hogy egyszer megtalálja azt a nőt, aki mellett boldog lehet. Noemí pontosan tisztában volt ezzel, ahogy azzal is, hogy az a nő, akire vágyik, nem létezik.
– Apa, az a lány nyers és neveletlen – mondta dühösen. Megrázta a fejét, és a padlót bámulta. – És a lehető leglepusztultabb helyen él. Ha az a gyerek Anthony-é, apa, ha az a gyerek az én unokahúgom, vagy unokaöcsém, nem akarom, hogy az anyja ott éljen, ahol most.
Thomas bólintott, és közelebb lépett a lányához.
– Értem, kicsim – mondta halkan, és hasonlóképp érzett, mint Noemí. Vett egy mély levegőt, és a feleségére nézett. – Azt hiszem, anyád gondolatainak is hangot adok, amikor azt mondom, szeretnénk találkozni ezzel a lánnyal. – Natalie egyetértően bólintott. – Mikor tudnád idehozni őt?
Leküzdve meglepetését, Noemí megköszörülte a torkát, és ismét rájuk nézett.
– Azt hiszem – mondta lassan – előbb Anthony-val kellene beszélnünk, tisztázva, mennyi is igaz az egészből. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy lefeküdt vele és lehetséges, hogy ő a gyerek apja.
Thomas visszaült a székébe, és ismét bólintott, lebiggyesztve az ajkait. Kihúzta az asztal középső fiókját, és elővett egy barna könyvet. Kinyitotta és fellapozott egy oldalt nagyjából a könyv közepénél.
– Ah! – szólalt meg és a telefonért nyúlt. Majd tárcsázott, miközben Natalie-ra és Noemí-re nézett. – Most épp Arubában van.
– Halló? – A hangos háttérzaj majdnem teljesen elnyomta Anthony hangját. – Halló? – szólt bele ismét a telefonba hangosabban. Mindhárman hallották a női kacajokat a háttérből.
– Anthony! – szólalt meg Thomas hangosan. A zene hirtelen elhalt, és hallották Anthony hangját, ahogy lecsendesíti a vele lévő lányt.
– Apa? – szólalt meg ismét, fájóan gyermeteg hangon. – Mi az? Minden rendben van?
Thomas örömtelenül felnevetett.
– Ó igen, Anthony. Minden rendben van. Fel kellett takarítanunk utánad a szemetet, amit hátra hagytál, de minden tökéletes. – Az arca kipirult a dühtől. Rövid, kellemetlen csend következett. – Fel kell tennünk neked néhány kérdést, Anthony.
– Igen, apa? – szólalt meg Anthony, próbálva elővenni a lehető legártatlanabb hanghordozását.
Thomas Noemí felé intett, odahívva őt a telefonhoz.
– Anthony – hajolt oda a telefonhoz a nő.
– Noemí? – lepődött meg Anthony. – Noemí, te vagy az?
– Igen, Anthony. Itt Noemí. – válaszolta a nő. Elhatározta, hogy rövidre zárja a beszélgetést. – Ki ez a bizonyos Terri Bledsoe? – kérdezte színtelen hangon.
– Te… Terri? – dadogta Anthony, majd elhallgatott egy pillanatra. – Bledsoe? Nem ismerem ezt a Territ.
Noemí megrázta a fejét és szomorúan nézett az apjára.
– Biztos vagy benne, hogy nem tudod, ki ez a Terri Bledsoe? – kérdezte, és egy mély levegőt vett. Egyre idegesebb lett, ahogy a fivére nem válaszolt. – Terri az a fiatal lány, akivel együtt henteregtél, Anthony. Most már emlékszel?
Ismét hallatszott Anthony barátnőjének hangja és a fiú, ahogy próbálta lecsendesíteni.
– És? – szólt bele ismét a telefonba. – Mi van vele?

Samantha Ahrens alias Noemí Leone.

Noemí a telefonra nézett, mintha csak át tudna nyúlni a vonalon, hogy megragadja a fivére nyakát.
– Hogy mi van vele?! – kérdezte dühösen. – Hogy mi van vele?! Terhes, Anthony! És valószínűleg a te gyerekeddel! Csak ennyi! – A feje lüktetett a haragtól. – Nem lehetsz ennyire felelőtlen! Hihetetlen. Huszonhárom éves vagy, de úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Nem tudsz parancsolni a farkadnak, hogyha…
– Lám csak, ki beszél – szakította félbe Anthony dühös hangon. – Te meg mintha karót nyeltél volna. Egyszerűen nem vagy képes szórakozni. Mintha csak egy botot dugtak volna fel a seggedbe – prüszkölte.
– Elég legyen, Anthony! – kiáltott fel Thomas. – Azonnal hazajössz, Anthony. Még sok mindenről kell beszélnünk – mondta és egy időre elhallgatott. – Mint például a házasságról.
– Házasság?! – akadt el Anthony lélegzete. – Nem, nem, nem! – mondta pánikolva, és elejtette a telefont. Hallották, ahogy a telefon leesik, aztán Anthony felkiált.
– Fogd be! Fogd be! Nem látod, milyen komoly szarban vagyok, te hülye picsa?! – Aztán ismét felkapta a telefont. – Nem fogom elvenni. Sosem feküdtem le vele, apa. Csak barátok vagyunk. Esküszöm.
– Anthony! Tud arról a kis vágásról, amire annyira büszke vagy – mondta Noemí. – Arról a kis sebhelyről, amit úgy mutogatsz, mintha egy trófea lenne, bár fogalmam sincs, miért. Tud minden apró elcseszett tulajdonságodról. Alaposan végigméretted magad vele, mielőtt leszopott? – zihálta és a másik válaszára várt.
Anthony lehalkította a hangját.
– Nézd! Én csak annyit tudok, hogy az a lány lefeküdt minden rohadt paprikajancsival a szomszédságából – váltott taktikát. – Biztos láttad, hol él, apa.
– Hogy pontosak legyünk, Anthony – mondta Noemí szarkasztikusan – én láttam, hogy hol él. Te viszont egyáltalán nem törődtél vele, amikor felcsináltad… Már megbocsáss, anya! – fordult az anyja felé, aki elnézőleg rázta a fejét. – Szűz volt, Anthony? Nem kellett volna tudnod?
– Mi? Honnan kellene azt tudnom, Noemí? – ordította Anthony.
Noemí dühösen az asztalra csapott és lehunyta a szemét.
– Vérzett, Tony? – kérdezte remegő hangon, bár tudta, hogy ez nem feltétlenül jelentené azt, hogy szűz volt, de azzal is tisztában léve, hogy a legtöbb szűz vérzik az első alkalommal. – Fájt neki, Tony? Elég beszédes teremtés. Biztos vagyok benne, hogy tudnál róla, ha fájt volna neki. Szóval vérzett, Anthony? Vérzett, miután végeztél vele?
Thomas és Natalie csendben hallgatták, várva a válaszra, nem törődve a vulgáris kifejezésekkel, amiket a gyerekeik használtak egymással szemben. Amikor hosszú idő után sem jött válasz, Thomas elvesztette az önuralmát.
– Szóval?! – csapott az asztalra dühösen.
– Ö! – nyögte Anthony. – Fájt neki… és vérzett is… apa – mondta halkan.
– Baszd meg, Anthony – nyögte Noemí.
– De lehetett akárki mással is, Noemí – tette gyorsan hozzá Anthony. – Ne könyveld el ilyen gyorsan, hogy én vagyok a gyerek apja!
– Te csábítottad el. Ő még ártatlan volt, Anthony. És részeg. Ismerem a módszereidet. Tudom milyen vagy, ha akarsz valamit. – Az apja asztalára támaszkodott és Thomas szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy a házasság jó ötlet lenne, apa. Az a lány jobbat érdemel.
– Szerintem meg Anthony-nak felelősséget kéne vállalnia, és elvennie azt a lányt, Noemí – mondta Thomas visszafogott hangon.
– A fenébe is! – nyögött fel Anthony és hallották, hogy a vele lévő lány arról kérdezősködik, hogy mi a fene folyik itt. – Fogd mát be a pofád, te hülye picsa! – ordított rá a fiú és ismét elejtette a telefont. – Fogd már be azt a kibaszott pofád, te hárpia! Nem látod, hogy ez most fontos?
– Baszd meg! – hallották a lány ordítását, aztán ajtócsapódást.
Noemí vett egy mély levegőt, és behunyta a szemét, ahogy az asztalra támaszkodott. Anthony ismét felvette a telefont: – Halló?
– Anthony – válaszolt Noemí. – Most pedig mond el nekem, miért tűntél el ilyen váratlanul! Ha nincs semmi, ami elől menekülnöd kéne, miért futottál el?
– Baszd meg, Noemí! Ez nem a te kibaszott dolgod – ordította a telefonba.
– De igenis az – vágott vissza Noemí. – Attól kezdve az, hogy az a lány feltűnt az irodámban, és elmondta, hogy a szerencsétlen fivérem leitatta és felcsinálta.
– Az a hülye kurva! – sziszegte Anthony. – Magától részegedett le.
– És te nem akadályoztad meg, ugye? – vágott vissza Thomas. – És nem vitted haza, hogy biztonságban ágyba kerüljön, mielőtt ilyen szituációba kerülne.
– Azzal vádolsz, hogy megerőszakoltam, apa? – kérdezte Anthony sértetten.
– Természetesen nem, Anthony – válaszolta Noemí. – Elismerte, hogy bolond volt és bedőlt a baromságaidnak. Megbízott benned, Anthony. De a kérdés az, hogy védekeztél-e.
– A pokolba is, persze! Védekeztünk. Biztos vagyok benne, hogy bevette a piruláit, mielőtt bármi is történt volna.
– De nem használtál gumit? – kérdezte Natalie elhaló hangon.
– Nem, anya. A piruláknak elégnek kellett lennie. Különben is. A gumi nem elég biztonságos – válaszolta Anthony, mintha ez mindenre válasz lenne.
– És nemi betegségről még nem hallottál? Vagy AIDS-ről? – szűrte Thomas a fogai között. Anthony nem válaszolt. – Tudod, hogy te hogy fogantál, Anthony? – nyögte Thomas. – Anyád beszedte a pirulákat, Anthony. Három éven keresztül Noemí születése után. Szóval a semmiből jöttél, Anthony?
Anthony teljesen ledöbbent.
– Szóval nem is akartatok? – kérdezte, olyan hangon, mint egy tíz éves gyerek.
– Csak azt mondom, hogy váratlan volt. És ezért is szeretünk annyira – mondta Thomas. – Most pedig haza kell jönnöd, hogy megbeszéljük a házasságot.
– Mi? – kiáltotta Anthony. – Ó, nem. Én nem. Én nem veszem el őt, apa. Ki van zárva.
Thomas az öklének támasztotta a homlokát. Látta a tiltakozó kifejezést Noemí arcán.
– Akkor elfelejthetsz minden támogatást részünkről, Anthony – mondta ki végül. – Keress magadnak munkát, és gondoskodj magadról
Anthony elhallgatott.
– Oké – válaszolta végül. – Jól van. Gondolom, emlékszel még arra az örökségre, amit Theodore bácsi hagyott rám. Azt mondta, ha betöltöm a huszonegyet, szabadon rendelkezhetek róla.
Noemí megrázta a fejét. A szemeiben a düh villogott.
– Igen, fiam. Emlékszem – válaszolta Thomas.
Anthony hangja nagyon magabiztos volt.
– Akkor jó. Akkor utald át a számlámra, apa!
– Súlyos hibát követsz el, Anthony – mondta Noemí. – Nem tudsz felelősséget vállalni. Tudod, hogy szűz volt előtted. Tudod, hogy te voltál neki az egyetlen.
Anthony csendben maradt egy ideig. Csak a szuszogása hallatszott. Aztán méregtől csöpögő hangon szólalt meg: – Fogd be azt a kibaszott pofád, Noemí! Ez mind miattad van.
– Egy igazi seggfej vagy, Anthony – nyögte Noemí. – Terrinek igaza volt. Egy igazi seggfej vagy. De én még nagyobb, mert mindig kihúztalak a szarból, és sosem szóltam apának, vagy anyának. – A szeme sarkából látta a szülei kérdő tekintetét. – De ez már túl sok, Anthony, te rohadt kis fattyú! Ez már túl sok. Egy élettel… nem. Két élettel játszol. Lerombolod az ő életét, és a saját gyerekedét is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Fogadok, hogy anya és apa arról sem tudnak, amikor letartóztattak, igaz, Anthony? Miért is…?
– Te nyomorult kurva! – nyögte Anthony, meglepődve Noemí nem várt támadásától.
Thomas és Natalie teljesen ledöbbentek és a lányukra bámultak.
– Ó igen – folytatta Noemí. – És tudod, miért tartóztatták le, apa? Mert kokaint találtak nála és szétvert egy bárt. Ó igen. Én fizettem ki érte az óvadékot, és hallgattam rá, amikor megkért, hogy ne szóljak egy szót se nektek – nevetett fel érzelemmentesen –. El tudod hinni? Felhívott az éjszaka közepén. Tudod kit kellett felhívnom hajnali háromkor, hogy ne varrják be a fiadat évekre? Tudod kit? A drága barátomat, a rendőrkapitány lányát, Victoria Terrence-et.
– Fogd be! – üvöltötte Anthony.
– Elég! – zárta le Thomas, és az asztalra csapott az öklével, a lányát bámulva.
Noemí leszegte a fejét. Ismét egy rossz kisgyereknek érezte magát.
– Anthony – folytatta Thomas nyugodt hangon. – Nem vagy hajlandó felelősséget vállalni azért a gyerekért?
– Nem az enyém, apa – mondta Anthony, teljes magabiztossággal.
– Egy rohadt hazug vagy, Anthony – nyögte Noemí. – Tudod, hogy te voltál az egyetlen.
– Figyelj, te rohadt kur… – kezdte Anthony, de Thomas félbeszakította.
– Azt mondtam, elég – ordította, aztán leült és lehunyta a szemét, hátradöntve a fejét. Natalie felállt a székéből, és megkerülte az asztalt. Thomas megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Ugye megérted, hogy ezt meg kell tennem, Natalie?
A felesége bólintott, és örömtelenül elmosolyodott. A szemeibe könnyek szöktek.
– Fiam – vett egy mély levegőt Thomas.
– Igen, apa? – kérdezte Anthony idegesen.
– Ettől a pillanattól kezdve beszüntetem minden támogatás folyósítását a számládra. Átutalom a nagybátyád örökségét, és azután magadnak kell boldogulnod. Nem mehetsz Noemíhez segítségért. Azok után, ahogy viselkedtél vele, kétlem, hogy segítene.
Noemí összeráncolta a szemöldökét, és helyeslően bólintott.
– Lefeküdtél azzal a lánnyal. Tehát fennáll a lehetősége, hogy a gyerek a tiéd. Azt a pénzt, amit elveszünk tőled, arra fogjuk felhasználni, hogy segítsünk annak a lánynak, amíg meg nem születik a gyereke, és ki nem derül, hogy az a gyerek tényleg Leone-e. Majd hívlak, ha átutaltam az örökséged – mondta, azzal letette a telefont.
– Apa, figyelj… – hallatszott még Anthony hangja, de aztán a vonal megszakadt, Thomas pedig hátradőlt a székében.
Noemí leszegte a fejét, és az asztalt bámulta, majd elfordult, zsebre dugta a kezét, és az ablakhoz lépett.
– Ez az ő érdeke is, Natalie – mondta Thomas a feleségének, aki most az asztalon ült, és átkarolta a férfi nyakát. – Meg kell tanulnia, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért.
– De drágám. Nem kényszeríthetjük rá, hogy elvegye azt a lányt, ha nem szereti – mondta a nő.
– Igaza van, apa – mondta Noemí a válla fölött. – Boldogtalan lenne, ha el kellene vennie Territ egy botlás miatt.
– Tudom, mit teszek – mondta Thomas, és elhallgatott, miközben beletúrt a felesége hajába.

3. fejezet

            Aznap éjszaka Noemí a sötét nappalijában ült az ablak mellett egy üveg brandyvel az egyik kezében és egy teli pohárral a másikban. Lassan kortyolgatta az italt, miközben csendesen bámulta az ablakon túli holdtalan éjszakát, és hallgatta a lágy zenét, ami a hangszórókból szólt. Az utca fényei hipnotikusan hatottak rá, miközben Terri Bledsoe-ra gondolt. Az arca grimaszba rándult, és összeráncolta a szemöldökét. Anthony reakciójából ítélve most már igen nagy volt az esélye, hogy ő a gyerek apja.
            Anthony úgy döntött, hogy hátat fordít a családjának. Hogy kéri a pénzét, és soha többé nem jön vissza. Mindezt pedig csak azért, mert nem akar megházasodni. Noemí tudta, hogy az apja túl könnyen feladta a harcot. Amikor az eseményekről beszélgettek, el is mondta neki, hogy többet kellett volna tennie a fia meggyőzése érdekében. Az apja viszont csak törődötten vágott vissza: – A mi hibánk, hogy az öcséd ezt az utat választotta. Itt az ideje, hogy megtanuljon felelősséget vállalni, és ha ez azt jelenti, hogy magára kell hagynunk őt, akkor ezt fogjuk tenni. Ha kifogy a pénzből, és biztos vagyok benne, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni, vissza akar majd jönni, és akkor már felelősséget fog vállalni a tetteiért. Ha ezt megteszi, meg kell majd dolgoznia érte a cégnél, hogy visszanyerje a bizalmamat. Ez alatt viszont gondját kell viselnünk annak a lánynak.
            Noemí nem tartotta megfelelő módszernek, hogy kényszerítsék Anthonyt, hogy elvegye a lányt. Azzal a lányt is boldogtalanná tették volna. Ez nyilvánvaló volt. És az a lány már így is eleget szenvedett egy életre – gondolta.
            Miközben ismét belekortyolt a brandybe, és elfintorodott, ahogy az ital végigégette a torkát, arra kényszerítette magát, hogy valami másra gondoljon. Alig érezhető fájdalom hasított a jobb combjába, ami az ott szerzett sérülése óta jelezte, ha eső közeledik. A fájdalom, amit a brandy kissé letompított, emlékeztette őt a rémálmaira. Gyűlölt lefeküdni, mert az alvással együtt elkerülhetetlenül megérkeztek a rémálmok is. A szülei nem tudtak erről. Már három éve nem tudott nyugodtan aludni. Rémálmok, emlékek… ha álomba merült, mind rémisztő valósággá váltak, visszarepítve őt három és fél évvel korábbra.
            Nagyot kortyolt a poharából, és próbált nem gondolni erre. Próbálta másfele terelni a gondolatait. De mint általában, nem használt. Ahogy megrohanták őt a képek, ahogy mindig, amikor egyedül üldögélt otthon. Fények villódzása, hihetetlenül erős zokogó hangok és fájdalom. Hihetetlenül erős fájdalom…

Samantha Ahrens alias Noemí Leone.

            Nem volt mindig ilyen. Ennyire komoly és kimért. Valamikor még tudott nevetni, mosolyogni. Mást is érezni a dühön kívül. Szeretett és őt is szerették… Négy éve még nem volt az a Noemí, aki most. Most egy érzelmi roncs volt. Az érzéseit elzárta mélyen a bensőjében. Akkor régen, amikor a szíve még több volt egy hideg kődarabnál, ott volt Amelia. Az a lány szerette őt. Úgy törődött vele, mint soha senki más. Együtt éltek. Együtt vették ezt a házat, amit mindketten annyira szerettek.
            Egy partin találkoztak. A legjobb barátja, Victoria hívta meg őket a házába. Szerelem volt első látásra. Ameliának rövid fekete haja volt, formára vágva kerek fülei körül, apró barna szemei, amik olyan sötétek voltak, amikor megtöltötte őket a fájdalmas szenvedély. Az ajkai rózsaszínek voltak, a bőre pedig krémszínű. Olyan magas volt, mint Noemí, de a teste nem volt olyan izmos. Sokkal nőiesebb és puhább volt. Az első éjszaka már azt tervezték, hogy mikor találkoznak ismét. Már másnap együtt töltötték az egész délutánt, ami után már elválaszthatatlanok voltak. Először mint barátok, majd mint szeretők.
            Háromévnyi boldogságnak szakadt vége egy csapásra, amikor az a baleset történt. Amikor Noemí Providence Town-i házából tartottak hazafelé, egy figyelmetlen sofőr leszorította őket az útról. A kocsi ötven métert zuhant. Amelia szinte azonnal meghalt, és otthagyta a tehetetlen Noemít, hogy több mint két órán keresztül bámulja halott arcát, amíg a mentők próbálták kivágni őt a roncsból. Annak a borzalmas éjszakának a képei kísértették az óta is.
            Felsóhajtott, és abbahagyta az ivást. Letette az üveget és a poharat is a dohányzóasztalra, és visszaült a fotelba. Beletúrt a hajába, és a sötétségen keresztül bámulta az ablakon keresztül a falra vetülő kinti fényeket. Próbálta kitalálni, hogy mit kezdjen a Terri Bledsoe körül kialakult helyzettel. Aztán tehetetlenül megrázta a fejét, és a telefon után nyúlt. Victoria a második csengés után felvette a telefont. Hevesen zihált, mintha épp kondizott volna.
– Mit csináltál, asszony? – cukkolta Noemí, nagyon jól tudva, hogy Victoria utál edzeni.
Victoria lepisszegett valakit a háttérben.
– Fogd be! – nyögte, amikor a vele lévő nő arról érdeklődött, hogy ki hívja ebben az elcseszett órában. – Jobb időpontot is találhattál volna – mondta végül a telefonba.
– Ó! Ezt szeretni fogod – mondta Noemí és lehunyta a szemeit. – Úgy néz ki, Anthony teherbe ejtett egy lányt.
– Mi? – kiáltott fel Victoria elakadó lélegzettel, aztán kitört belőle a röhögés. – Mit mondtam én neked? – tért át az „Én megmondtam” hanghordozására. Aztán ismét rámordult a nőre az ágyában, hogy hallgasson, vagy tűnjön el, amitől a nő elhallgatott. – A fenébe is! – szólt bele ismét a telefonba. – Mindig is tudtam, hogy egy elkényeztetett ficsúr. Na most aztán benne van a szarban – Egy pillanatra elgondolkodott. – Most épp nem Arubában van?
Noemí hangosan felsóhajtott.
– De. Valószínűleg ez az oka a hirtelen utazásnak – válaszolta.
– A fenébe! El tudom képzelni, hogy reagáltak a szüleid – mondta Victoria együtt érzően. – Mesélj a lányról! Ki ő? Legalább valami dúsgazdag ribi?
– Annyira sznob vagy, Victoria! – húzta el a száját Noemí.
– Ó, a francba is! Tudod, hogy értettem – nyögte a másik nemtörődöm hangon. – Csak mesélj a lányról!
Noemí felsóhajtott.
– Még csak huszonkét éves, Vicky. Még szűz volt Anthony előtt – mondta halkan.
– Mi? – kiáltott fel Victoria. – Egy huszonkét éves szűz? Jesszusom! Ez talán Amerika egyetlen csodája! – sóhajtott fel meglepetten, ahogy Noemí is, amikor megtudta. – Biztos vagy benne, hogy igazat mond?
– Holtbiztos – mondta Noemí. – Biztosan lefeküdt Tonyval.
– Az öcséd egy rohadt kurvapecér, kedves barátnőm – mondta Victoria. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de te és a szüleid ki kéne, hogy verjétek a szart is belőle.
– Nos, a néhány hónappal ezelőtti letartóztatása után sem volt túl hálás – mondta Noemí. – Szóval beszéltem anyának és apának a kis kalandjáról, amit neked és nekem kellett elsimítanunk anno.
– Ne már! – akadt el Victoria lélegzete. – Hogy az a… A szüleid most biztos utálnak engem.
Noemí nem tehetett róla, de azonnal elnevette magát.
– Ó nem. Szerintem túl dühösek Anthonyra, hogy rád gondoljanak – mondta. – Azon kívül pedig biztos hálásak, hogy a dolog nem tudódott ki.
– Hú! – lélegzett fel Victoria. – Akkor beszélj a lányról!
– A neve Terri Bledsoe. Úgy tűnik valami alsóbb osztálybeli. Azt mondta, hogy négy bátyja van és az apja. Az anyjáról nem tudok – mondta el, amit tudott, és várt Victoria reakciójára.
– Ez minden? – kérdezte Victoria, alig bírva tartóztatni a kíváncsiságát. – De legalább csinos? Vagy ronda?
Noemí hangosan felsóhajtott.
– Te ebben a szituációban csak arra tudsz gondolni, hogy csinos-e?
Victoria felnevetett.
– Ezért nem tűnök öregnek, kedves barátnőm – mondta, mintha ez válasz lenne.
– Még csak huszonhét vagy, asszony! – nyögte Noemí. – Nehogy már azon aggódj, hogy öregnek nézel ki!
– Nem. De a nagy dolgok miatt nem aggódom. Csak az apróságok miatt, és ezt tart meg fiatalnak. Szóval csinos vagy sem? – mondta egy szuszra.
– Mostanra már ismerned kéne az öcsém ízlését – válaszolta Noemí. – A lány gyönyörű. Csak kicsit jobban kéne öltözködnie. De, úgy hiszem, nem tud. Túl szegény. És ez okozza a problémámat.
– Hm? – Victoria izgatottnak tűnt.
– Szóval, javasolni fogom neki, hogy költözzön ide hozzám. Rengeteg helyem van, neki pedig jobb helyre van szüksége a gyerek miatt. Ha pedig nem akarja, bérelek neki egy apartmant. Már négy hónapos terhes. Jobb körülményekre lenne szüksége. – Elhallgatott, és vett egy mély levegőt. Amikor Victoria nem válaszolt, rákérdezett: – Nos? Mit gondolsz?
– Nos… – kóstolgatta a szavakat Victoria – nem tudjuk, hogy ez a gyerek tényleg az öcsédé-e, Noemí. Gondolkodj el jobban ezen!
– Nincs semmi, amin gondolkodni kéne. Segíteni akarok ennek a lánynak, akkor is, ha nem követte el azt a hülye hibát, hogy lefeküdjön az öcsémmel és teherbe ejtesse magát – mondta Noemí dühösen. – Ez a ház túl nagy nekem. Úgyhogy mit számít még egy ember? Mint a régi szép időkben.
– Ő nem Amelia, Noemí – mondta Victoria gyengéden.
– Én csak jobb körülményeket akarok biztosítani annak a lánynak, amíg a gyerek megszületik – mondta Noemí ellentmondást nem tűrően. – Az apám is egyetért.
– Nos – válaszolta Victoria komolytalanul – ha Thomas benne van, akkor okés a dolog, nemde? – mondta, mintha Thomas szava törvény lenne.
– Ja – válaszolta Noemí. – Meglátogatom őt holnap. Szeretnél velem jönni?
– Biztos vagy benne? – kérdezte Victoria kétkedve. – Nem kéne ezt meghagyni családi ügynek?
Noemí kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Nos – köhentett egyet – talán egy kicsit zabos lesz.
– Csak nem félsz attól a lánytól? – röhögött Victoria.
– Nem. Csak arról van szó, hogy tegnap majdnem elvesztettem az önuralmamat. Az a lány annyira idegesítő. Megütött és már majdnem arra kényszerített, hogy a szart is kiverjem belőle. – Egy pillanatra elhallgatott. – Szóval? Felvegyelek tizenegykor, vagy sem? – kezdett türelmetlen lenni.
Victoria abbahagyta a nevetést, és mély levegőt vett.
– Mmmm… oké! – mondta végül. – Szeretnék találkozni ezzel a Miss Zabossal – tört ki nevetésben. – Akkor tizenegykor! Most pedig, ha megengeded, visszatérek ehhez a lányhoz.
– Ehhez a lányhoz? Ehhez a LÁNYHOZ? – hallotta Noemí a hangot a háttérből. – Néhány perce még nem ez volt a véleményed!
– Ki az? – nevetett Noemí. Hallotta Victoriát, ahogy próbálja lecsillapítani a lányt.
– Ó! Ő csak… – Dulakodás hallatszott, majd a másik nő hangja jött át a vonalon.
– A nevem Michaela Cavanaugh, a Cavanaugh istállóból. Örülök, hogy megismertelek – mondta a telefonba, miközben Noemí hallotta, ahogy Victoria próbálja visszaszerezni a telefont. – És azt megkérdezhetem, hogy te ki vagy?
Noemí vidáman válaszolt: – Én Noemí Leone vagy a Tésztás Leone-októl. Örülök, hogy megismerhettelek. Én vagyok Victoria legjobb barátja.
– Ne hidd el, bármit is mond, Michaela! – mondta Victoria hangosan
Michaela elhúzta a telefont a szájától és Victoria felé fordult.
– Ne higgyem el, hogy ő a legjobb barátod? Akkor ki a franc ő?
– Ő… azt hittem, valami más hülyeséget mond – dadogta Victoria. – Visszakaphatnám a telefont?... Kérlek.
– Valamikor találkoznunk kellene a közeljövőben, Noemí – mondta Michaela a telefonba. – Örülök, hogy beszélhettünk. – Azzal átadta a telefont Victoriának.
– Tényleg azt mondtad, hogy „kérlek”? – Húzta Noemí a barátnőjét. – Akkor biztos elég sok jó pontot szerzett nálad a kicsike.
– Fogd be! Nem, nem te, bébi. Maradj itt velem… Most mennem kell. – Az utolsó szavakat a telefonba mondta. – Akkor tizenegykor. Szerencséd, hogy nem ment el. Akkor most azonnal oda mennék, hogy felrúgjalak az égbe.
– Nem akartam megzavarni semmit. Akkor holnap. Pontban tizenegykor – mondta Noemí és letette a telefont. Mosoly bujkált a szája szélén. Terri Bledsoe komolyan feldühítette, ugyanakkor pedig rendkívül szórakoztatta. Úgyhogy szórakozottságában Noemí most felnevetett a sötét éjszakában.

Folytatása következik!