Készülődés

Minden előkészítve?
Pezsgő behűtve?
Akkor már csak várni kell, hogy lehessen visszaszámlálni.
Éjfélkor pedig jön az én szilveszter-újévi történetem is. A cím:

Fieszta

Levelek Nicole-nak 2. levél

Előzmény: 1. levél

Nancy és Felecia egymásra találásának története.

Írta: derek33
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2004. május 26.

*************************************************************

Kedves Nicole!

A legutóbbi levelemben elmeséltem annak a történetét, amikor Feleciával először szeretkeztünk az öltözőben. Aznap éltem át életem legnagyobb gyönyöreit. De talán az is érdekel, hogy jöttünk össze Feleciávak. Ahogy az egész kezdődött.

Az anyám tizennégy éves korom óta enged randizni, én pedig nagyon élveztem, amikor elmehettem a srácokkal szórakozni. Sokat csókolóztunk, partiztunk meg hasonlók. Különösebb szexuális élményem azonban nem volt tizenöt éves koromig. Ez három évvel azelőtt volt, hogy Feleciával szeretők lettünk volna. Akkoriban nagyon sok időt töltöttem négy fiúval. Jonnal, C. J.-vel, Ricky-vel és Timmel. A barátnőimmel gyakran lógtunk velük és gyakran fulladt a szórakozás heves pettingbe és közös maszturbálásba.

Gyakran csaptunk gruppen partikat is. Sosem felejtem el az első alkalmat Megan pincéjében, tizenöt éves korunkban. A születésnapi buliján történt. Mindannyian hevesen elmerültünk egymásban, mint már oly sokszor máskor is. De valamilyen oknál fogva ez az este más volt. Megannek volt egy gigantikus méretű ágya, amin mind a nyolcan elfértünk. Épp Ricky-vel voltam és emlékszem, olyan érzésem volt, a csókolózás valahogy még tüzesebb, mint szokott lenni. Emlékszem a merev farkára, ahogy a hasamnak feszült. Aztán hirtelen, csak úgy a semmiből jött ötlettel, megragadtam a farmerján keresztül. Ő felnyögött és a kezei a melleimre csúsztak. Mire pedig észbe kaptam, már a felsőm alatt kalandozott, a másik keze pedig utat talált magának a bugyimba. Az volt az a mennyei éjszaka, amikor rájöttem, milyen jó érzés is, amikor a melleimet szívogatják. Utána már elég volt csak hozzáérnie a csiklómhoz és én teljesen elvesztem. Akkor éltem át életem első orgazmusát.

Mindemellett azonban kissé összezavarodtam, amikor a lányok iránt is elkezdtem szexuális vonzalmat érezni. Eleinte fogalmam se volt, mit kezdjek ezzel az érzéssel. Fura volt, miközben valamelyik barátnőmmel, Megannel vagy Jessivel beszélgettem és hirtelen csak akörül kezdett járni az eszem, hogy milyen csókolnivalóak az ajkaik. Észre sem vettem, ahogy közelebb húzódtam hozzájuk és már éreztem is a parfümük mennyei aromáját. Néha fel is idéztem azt az élményt, amikor otthon magamhoz nyúltam. Az érzéseimet pedig még jobban megerősítette, amikor az egyik bulink alkalmából C. J. elhozott egy pornó filmet. Az ő házukban voltunk és le kellett vennünk a hangot, nehogy a szüleik meghallják. Akkor néztünk először ilyesmit és mindannyiunkat nagyon felizgatott.

Volt abban a filmben egy színésznő, egy bizonyos Barbara Dare. Gyönyörű mellei voltak. A másik nő nevére nem emlékszem, akivel nyalták egymást, de a jelenet annyira felizgatott, hogy már attól majdnem elmentem, amikor összedörzsöltem a combjaimat. Csak azért nem mertem, mert feszélyezett a többiek jelenléte. Ez után már nem lehetett kétséges, hogy a lányok iránt is vonzódom.

Aztán egy napon, az utolsó középiskolai tanévem első napján, megismertem Feleciát. Amint már azt elmeséltem neked az előző levelemben, észvesztően gyönyörű volt. Egyszerűen megvesztem érte az első pillanattól kezdve. Azt is tudod már, hogy együtt jártunk torna órára és hamar összeismerkedtünk. Be is mutattam Megannek, Jessinek és Nikkinek, akik szintén hamar megkedvelték. Az első hónap után úgy döntöttünk, hogy mivel Felecia még új, illendő lenne meghívnunk a legközelebbi hétvégi bulinkra. Én rögtön megragadtam az alkalmat és vállaltam, hogy elhívom őt.

- Helló, Felecia! - köszöntem rá, amikor összefutottunk a folyosón.

- Hali, Nancy! - viszonozta a mosolyom. - Hé! Meg tudnád mondani, mi a francnak ad Mr. James ilyen hosszú házi feladatokat ennyi kérdéssel? Néhány kérdést többször is feltett.

- Hát ja... Azt hiszem, be akarja biztosítani, hogy az egész félévben elfoglaltak legyünk.

- Akárhogy is, engem már most kikészít.

- Ne is mondd! - sóhajtottam. - De majd megszokod – simogattam meg a karját. - Talán szükséged lenne egy kis pihenésre. Valami szórakozás?

- Hát... mostanában nagyon lefoglalt a beilleszkedés, a suli meg ilyenek – gondolkozott el Felecia, majd felcsillant a szeme. - Neked esetleg lenne valami ötleted?

- Az igazat megvallva, ja. A barátaimmal rendezünk egy ottalvós bulit nálunk. Szeretnél jönni?

- Ki nem hagynám – vágta rá Felecia. - Mit hozzak?

- Csak ami kell. Mindent én állok. Hozd magaddal pénteken. Az utolsó óra után egyenesen oda megyünk.

A péntek nem tudott elég gyorsan eljönni a számomra. És ráadásul egész héten alig tudtam egy kis időt tölteni vele. De már ez is épp elég volt, hogy felismerjem, sokkal csodálatosabb, mint először hittem. Ezek után pedig csak még jobban kívántam. Az utolsó óránk után felkaptuk a cuccunkat és egyenesen a parkoló felé vettük az irányt. Nikki már várt ránk a kocsijában. Beugrottunk a hátsó ülésre és Felecia rögtön, minden teketóriázás nélkül, megfogta a kezem.

Amikor a szemébe néztem, valami furcsa csillogást láttam, de amilyen tapasztalatlan voltam még, nem tudtam bizonyosan, mire is véljem. De a pillanat hamar elszállt, mert amikor Megan és Jessi is beszállt mellénk, rögtön elengedett.

A torkomban dobogott a szívem és hevesen izzadtam. Felecia mellettem ült és némán imádkoztam, hogy ne vegye észre a zavartságom. A mellbimbóim máris megmerevedtek és nekifeszültek a melltartómnak. A tenyerem csúszott az izzadtságtól.

A jelek azonban csak folytatódtak. Amikor kihúzódtunk a parkolóból, Felecia a combjára tette a kezét és ujjait kettőnk közé csúsztatta, hogy a bőrömhöz simuljanak. Felé néztem, de ő csak tovább csevegett, mintha semmi sem történt volna. A bugyimban ez után azonban már nem volt megállás. Teljesen felizgatott és szerintem ezt ő is tudta, mert feltűnően gyakran nézett rám, miközben a szája sarkában eltéveszthetetlen mosoly bujkált. Összegyűjtöttem minden bátorságomat és, azt tettetve, csak nyújtózkodom, ujjaim hegyével végigsimítottam karján. Láttam, hogy engem figyel a szemei sarkából és... mosolyog.

Ez után már csak hab volt a tortán, ami akkor történt, amikor kipakoltuk a csomagjainkat. Befelé indultam a házba, amikor megéreztem a hátamon Felecia kezét, ahogy körmei hegyével végigszánt nyakszirtemtől a farkcsontomig. Abban a pillanatban éreztem, hogy a bugyim teljesen átnedvesedik. Ekkor már nem bírtam tovább. Mondanom kellett valamit.

- Felecia, én...

- Csss! - fojtotta belém a szót. - Csak várj!

Ő is kivette a táskáját a kocsiból és miközben visszafordult, alkarja végigsimított mellem peremén. Ez már túl sok volt. Nem tudtam mást tenni, csak megmarkoltam a csomagom és berohantam a házba. Valami történik, ez biztos. A probléma csak az volt, hogy nem volt már türelmem várni.

Szerencsére volt elég dolgunk a buli előkészítésével. Jessi és Megan elmentek kikölcsönözni valami filmet, míg Nikki, Felecia és én előkészítettük a terepet. Menet közben viszont a szemem sarkából időről időre Feleciára néztem, amint valami különös dolgon ügyködik. Fogta az egyik párnát és begyűrte a kanapé mögé.

- Hé, Nancy! - szólalt meg végül. - Azt hiszem kicsit kevés lesz a párna. Hol találok még?

Biztos vagyok benne, hogy nagyon zavartnak tűntem, abból ítélve, ahogy végül felvonta a szemöldökét és a fejével az ajtó felé intett. Nyilvánvalóan el akart távolodni a többiektől.

- Ööö... oké... Keresünk egyet – hebegtem.

- Veled megyek. Jó lenne látni a ház többi részét is.

Miközben elindultunk az ajtó felé, még oda szóltam Nikkinek.

- Hé, Nik! Kóla a hűtőben.

Miközben felfelé caplattunk a lépcsőn, a szívem egyre hevesebben vert. Éreztem, hogy most következik valami, ami már minden kétséget eloszlat.

- Azt hiszem, van még egy a szobámban – erőltettem ki magamból a szavakat.

- Ó, az jó lesz. Úgyis szerettem volna megnézni.

Meglepett Felecia nyugodtsága. De amikor a szemébe néztem, az úgy ragyogott vissza rám, mint még soha. Amikor beléptünk a szobába, azonnal becsukta az ajtót és neki lökött. Egy pillanatot se szánt rá, hogy körbe nézzen. Az egyik kezével végigsimított arcomon, míg a másik fülem mögé tűrte a hajam. Az arca csak centikre volt az enyémtől, úgy bámultunk egymás szemébe. Ismertem már a szemeiben lángoló hevületet, de ez volt az első alkalom, hogy egy lány nézett rám így. Gyengéden átöleltem őt és kezeimet a lapockájához simítottam. Ajkaink egyre közelebb kerültek egymáshoz, aztán... megtörtént.

- Csókolj meg, Nance! Kívánlak.

Többre nem is volt szükségem. Magamhoz rántottam őt és az ajkaink összeforrtak. Lágy és lassú volt, de ugyanakkor szikrázott a szenvedélytől. Teljesen más volt, mint a srácok mohó, követelődző csókjai. Kinyitottuk a szánkat és heves nyelvcsatába kezdtünk. Éreztem, ahogy Felecia egyik keze a mellemre simul, a másik pedig a tarkómra, de minden, amire figyelni tudtam, csak nyelvünk játéka volt.

Végül ajkaink szétváltak és Felecia szólalt meg először.

- Már hetek óta vágytam erre.

- Tényleg? Ennyire nyilvánvaló volt, hogy én is akarom?

- Ó, Nancy! Rögtön tudtam, hogy tetszenek a lányok. Jól színészkedsz, de a szemeid mindent elárulnak. Korábban, Coloradóban, volt több csajom is. Észreveszem az ilyesmit.

Enyhén elpirultam.

- De... én most csókolóztam először lánnyal.

- És nem volt jó? - vigyorgott. - Szeretem a srácokat is, de a lányok csókjait semmi sem múlhatja felül. És te nagyon kívánatos vagy. Tudom, hogy sose csináltál még ilyet, de akartad, nem?

- Igen – vágtam rá. Vakmerő lépés volt, de nem bírtam már tovább. - Csak azt nem tudtam eldönteni, mikor...

- Ma éjjel... Amikor már mindenki elaludt, felosonhatunk ide. Az őseid itthon lesznek?

- Igen. De a szobájuk a ház másik végében van.

- Csodás. De most fogj egy párnát és menjünk vissza Nikkihez!

Az este hátralevő részét pizzázással és filmezéssel töltöttük. Sokat beszélgettünk és nevettünk. Persze szóba került a szex és a fiúk is és sokat megtudhattunk az új barátunkról. Feleciát egyértelműen érdekelték a srácok is és legalább annyi sztorija volt a vad partikról, mint nekünk. Fél kettő körül futottunk ki a témából és hozzáláttunk a készülődéshez, hogy lefeküdjünk. Feleciával egymás mellett heveredtünk le. Negyed háromig vártunk, amikorra már mindenki húzta a lóbőrt, mi viszont nagyon is ébren voltunk.

Szavak nélkül, egyszerre kászálódtunk fel és halk léptekkel, csak egy pólóban és bugyiban osontunk fel az emeletre. A szívem ismét hevesen vert, de már nem volt benne semmi rossz. Többé már nem volt szükség álmodozásra. Nem voltam már zavart. Annyira régen akartam már ezt, hogy el se tudtam hinni, hogy az enyém lehet ez a mennyei lány. Miután kulcsra zártuk az ajtót, rögtön az ágyra vetettük magunkat.

Nincsenek is szavak, amivel le tudnám írni azt a szenvedélyt, amivel egymásra vetettük magunkat. Nyelveink vad táncot jártak. Aztán Felecia lerángatta rólam a pólóm és a melleimet kezdte csókolgatni. Amikor elérte a bimbóm, hangosan felnyögtem.

- Ez tetszik, mi? - nevetett fel.

- Nagyon érzékenyek a mellbimbóim – pirultam el. - És nagyon vágynak rá, hogy szopogasd őket.

- Ó! Akkor hadd mutassak valamit. Állj négykézlábra fölém! A többit pedig csak bízd rám!

Szó nélkül engedelmeskedtem, azon merengve, mire készülhet. Felecia alattam fekve összenyomta a melleimet és egyszerre vette a szájába a bimbóimat. Ha a ház üres lett volna, torkom szakadtából felnyögök a gyönyörtől.

Három percbe se telt, hogy felérjek a csúcsra. Csak távolról hallottam Felecia kuncogását, amikor félig ájultan elterültem az ágyon.

- Egek! Hol tanultad ezt? - ziháltam.

- Nos, mint már mondtam, volt egy-két csajom. És még nagyon sok minden van, amit mutathatok neked. Feküdj a hátadra!

Alig vártam, hogy kiderüljön, mit szeretne. Amikor a megfelelő pozícióba helyezkedtem, Felecia izgatta még kicsit a bimbóimat, majd a hasam kezdte csókolgatni, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a melleim kényeztetését. Amikor a combjaim közé csúszott, azt hittem, egyből elélvezek, ahogy csiklóm köré fonta ajkait és a bejáratom kezdte izgatni, hogy aztán behatolhasson. Öt perc múlva ismét félig önkívületi állapotban ziháltam, elterülve az ágyon.

- Még, Nancy! - nevetett. - Még szeretnék mutatni valamit.

- Ne... Felecia! Most én... akarok neked örömet szerezni.

Ő viszont meg se hallotta. Szó nélkül négykézlábra állított, a puncimmal az arca előtt, majd ismét a melleimet kezdte izgatni kezeivel. Azt hittem, elvesztem az eszem, amikor megéreztem nyelvét a bejáratomnál. Amikor éreztem közeledni a gyönyört, tudtam, ez lesz a legcsodálatosabb egész addigi életemben. Gyorsan megragadtam egy párnát és belefúrtam az arcom, hogy tompítsam sikolyomat.

Hullámokban tört rám gyönyör, ahogy Felecia egyre csak tovább és tovább izgatott. Aztán összeroskadtam és csak feküdtem ott, várva, mi fog történni.

Percekbe telt, míg végül meg tudtam szólalni.

- Felecia...

- Igen, bébi?

- Nem is tudom, mit mondhatnék... Hogy hálálhatnám meg ezt?

- Arra semmi szükség.

- De... én szeretném.

- Most ne! Ez volt neked az első. Élvezd ki! Ugye jó volt?

- El se tudom mondani, mennyire... Rengetegszer álmodoztam már erről, de... ez mindent felünmúlt.

- Igen... Azt szerettem volna, hogy az első csodálatos legyen neked... Az enyém is az volt. - Mellém feküdt és gyengéden megpuszilta a szám, miközben hajam simogatta. - Csak egy dolgot szeretnék még.

- Bármit.

- Szabad vagy holnap?

Azt viszont, hogy mi történt másnap, majd legközelebb mesélem el. Mostanra legyen elég ennyi!

Addig is, legyél jó, Nicole!

Puszi,

Nancy



*******************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik buliban megesett első élmény kissé érzelmesebb történetét is itt: Nóri

Citrus 12. fejezet - A szerelem...

Készítette: Saburouta
Angolra fordította: Procyon
Magyarra fordította: Sinara

Előzmény: Citrus 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Citrus 11. fejezet

Folytatása következik!

Karácsony

Merry Xmas azaz Merry Christmas, angolul nem értőknek pedig boldog karácsonyt!

Lopott pillanatok karácsonykor

Boldog karácsonyt!

Testes fenyőillat töltötte be az orromat, ahogy az utolsó simításokat végeztem a fán. Sosem voltam egy nagy dekoratőr, a saját mindenkori munkám miatt érzett elégedetlenségemről és önbizalomhiányomról pedig ódákat lehetne zengeni. Most viszont, ahogy a létra tetején állva végigmértem a terebélyes, két méteres karácsonyfát, mégis nyugodt mosoly ült ki az arcomra.

Neki biztosan tetszeni fog.

Ez volt az első közös karácsonyunk. Már hetek óta vártam. Majd kibújtam a bőrömből, hogy végre itt lehessünk, összebújhassunk a fa mellett a kanapén, miközben mindent eláraszt a kellemes illat, gyanta, gyertyák, sütemény, fülünkben pedig halkan duruzsol a karácsonyi zene. Azonban mindez csak a körítés volt. Pontosan tudtam, hogy ha ő ott van, az lesz a csoda, ha mindebből bármi is eljut a tudatomig.

Erre a gondolatra arcomon széles mosollyal fordultam hátra derékból a létrán, hogy kipillantsak az ajtón. Esteledett már és lassan minden a helyére került. Az utolsó díszt is felaggattam a fára, a szoba megfelelő pontjain elhelyezett gyertyák már csak meggyújtásra vártak, a zene bekészítve. Ebből a szögből pedig pont ráláttam a nyitott konyhaajtóra, amin túl néha feltűnt az én Drágám, amint a süteményekkel tüsténkedik.

A mosolyom még szélesebb lett. Már csak egy kicsi hiányzott hozzá, hogy a szám nyílása körbeszaladjon a fejemen és annak felső fele, testemmel való kapcsolatát elvesztve, lepottyanjon. Az egész olyan volt, mint egy álom. Még mindig alig akartam elhinni, hogy megtörténik. Alig akartam elhinni, hogy ez a mennyei csoda, ez a szívmelengetően gyönyörű teremtmény az enyém és hogy én az övé lehetek.

Gondoltam egyet, még egyszer végigmértem a munkámat, hogy minden biztosa rendben legyen, majd lemásztam a létráról és leporoltam magamról a munka közben rám szóródott fenyőtüskéket. Hihetetlen, hogy ezek a kis zöld vacakok hogy be tudnak fúródni mindenhova. Átkoztam magam, hogy nem jutott eszembe a hajamat hátra kötni, így most onnan is szedegethetem ki dögivel. Bár, Neki még az is biztos szép dekoráció lenne. A váll alattig érő fekete hajam, apró zöld pöttyökkel tarkítva.

Miután az utolsó tűlevelet is kirángattam a hajamból, nesztelen léptekkel kiosontam a konyhába. Ahogy ott álltam az ajtóban, képtelen voltam másra, csak vigyorogni. Némán figyeltem, ahogy az én Kincsem a derekára rögzített köténnyel szorgoskodik. Teát főz, asztalt terít a karácsonyi vacsorához, rendezkedik, miközben a sütben már készült az isteni finom süteménye.

Olyan érzés volt, mintha kívülről nézném az életemet. Sőt, mintha nem is a saját életem lenne. Mikor történt mindez? Mikor és hogyan érdemeltem meg, hogy egy ilyen isteni csoda megossza velem az életét? Hogy pont velem. És hogy ő ettől legyen boldog. Attól, hogy életem minden percét bearanyozza.

Szerencsére nem vett észre, csak vidáman dudorászva folytatta tovább utolsó simításait, nekem pedig már a puszta létezése is megtöltötte a szívem szeretettel.

Aztán gondoltam egyet, és ahogy végül kinyitotta a sütő ajtaját, hogy kiemelje a gőzölgő finomságokkal teli tálat, mögé léptem. Gyengéden átöleltem karcsú derekát, hátához simultam, arcom a nyakához érintettem és beszívtam a körülöttem terjengő illatokat.

- Mmm! Isteni finom ez az illat - doromboltam.

- Tudom. - Éreztem hangján a mosolyt. - Szerintem is nagyon jól sikerült.

- Én rólad beszéltem - simítottam ismét nyakához arcom és beszívtam illatát. Olyan volt ez nekem, mint valami drog. Valami édes mámor, ami teljesen elveszi az eszem.

- Hééé! - motyogta, azzal a semmivel össze nem téveszthető hangszínnel, ami pontosan jelezte arcpirít zavarát.

- Ez az igazság, Drágám - pusziltam meg gyengéden a nyakát. - És, mikor leszel kész?

- Már csak pár pillanat - válaszoltam, amikor már kissé magához tért zavarából. - De ha így folytatod, még a végén elejtem a sütit és kezdhetem az egészet előről.

- Ezer bocsánat, Asszonyom! - mosolyogtam, miközben hátra húzódtam, utat engedve neki, hogy megfelelő helyet találjon a hűlő édességnek.

Amikor végül mindenről gondoskodott, levette konyhai kesztyűjét, megfordult, a nyakam köré fonta karjait és ajkai olyan mámorító csókban forrtak össze az enyémekkel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.

- És te hogy állsz, Szerelmem? - mosolygott rám gyönyörű zöld szemeivel, miközben egész teste az enyémhez simult.

- Minden a helyén - tűrtem egy sötétbarna tincset a füle mögé. - Már csak egyetlen dísz hiányzik a nappaliból. A legszebb - mosolyogtam rá, neki pedig ismét megjelent a pír a füle tövében, ahogy gyengéden ismét megcsókolt.

- Akkor menjünk, Drága! - fonta ujjait az enyémek közé, majd fejével a konyhapulton pihenő tál felé intett. - Ennek még úgyis hűlnie kell egy kicsit.

Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva bólintottam, még egyszer gyengéden megpusziltam csodálatos ajkait, majd rászorítottam ujjaira és kézen fogva bevezettem a nappaliba.

A legszebb ajándék a világon az a kifejezés volt, ami az arcára kiült, amikor beléptünk az ajtón és körbenézett a gondosan feldíszített helyiségen.

- Nagyon ügyes vagy, Édes! - bújt az oldalamhoz és egy finom puszit adott az arcomra.

- Nem is igaz... - Éreztem, most az én fülem vált vörösbe. - Én nem is... nem is lett olyan jó.

- Nekem igen - válaszolta határozottan. - Mert az én Szerelmem csinálta.

Ismét adott egy gyors puszit, ezúttal a szám sarkára, majd magával húzott a kanapéra, hogy mellém telepedhessen és fejét a vállamra hajtva hozzám bújhasson.

- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - motyogta és arcát a vállamhoz dörgölte.

- És én is téged, Drágám - tűrtem ismét füle mögé haját és közben ujjaim hegyével végigsimítottam puha bőrén. Teljesen elgyengültem a látványtól, ahogy ő mindezt élvezve lehunyta a szemeit és boldogan elmosolyodott. - Amúgy pedig... - kotortam elő a távirányítót, közben egy pillanatra sem akarva elmozdulni mellőle, és egy gombnyomással elindítottam a zenét.

Az a csillogás szemei sötétzöld tükrében felülmúlhatatlanok voltak.

- Tudod-e, hogy milyen boldoggá teszel? - szólalt meg fátyolos hangon.

- És te, hogy te is engem? - kérdeztem vissza, majd gyengéden megcsókoltam. - Boldog karácsonyt, Életem!

- Boldog karácsonyt neked is, Szerelmem! - suttogta a számba, majd szorosan hozzám bújt.

- Amúgy... - folytatta pár pillanattal később -, van egy kis meglepetésem neked.

- És mi lenne az? - kérdeztem, talán túl gyorsan is. Arcán ettől felvillant a mindentudó mosoly. Pontosan tudta, milyen türelmetlen tudok néha lenni... Na jó, sokszor.

- Mindjárt megtudod - puszilta meg gyengéden a számat, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szekrényhez siessen és annak mélyéről előkotorjon egy gondosan feldíszített csomagot. - Ez a tiéd, Drága - nyújtotta át, majd hosszan megpuszilta az arcom és ismét karjaimba simult.

- Mi lehet ez? - kérdeztem, kíváncsi mosollyal az arcomon, de inkább csak magamtól. Tudtam, Ő úgysem válaszol rá. Tudjam meg úgy, hogy kibontom!

Nem volt túl nagy csomag. Pont a kezembe simult, ujjnyi vastag téglalap alakú valami, gondosan becsomagolva és masnival átkötve.

- Talán egy könyv? - találgattam.

- Majd meglátod - puszilta meg ismét az arcom és a szemem sarkából láttam, ahogy csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat.

Nem húztam tovább az időt, óvatosan kibontottam a szalagot, hogy aztán a csomagolópapírt is lefejtsem az ajándékról.

Szeretem a meglepetéseket, de csak úgy, ha nem számítok rá már előre. Nagyon rá tudom hergelni magam és most is a szívem már a torkomban dobogott, ahogy remegő ujjakkal lefejtettem az utolsó csomagolóanyag-darabot is, hogy aztán felemeljem a sötétbarna kötésű noteszt.

- Ez... - ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy az ismerős kis tárgyra néztem.

- Igen, Drága - válaszolta izgatottan.

- Te... megőrizted? - néztem rá meghatottan.

- Még szép! - szaladt fülig a szája. - Az első találkozásunkat juttatja eszembe.

- De... mikor is volt már az? Évekkel ezelőtt. Azt hittem, már rég nincs meg.

- Pont ez a lényeg - nyomott egy cuppanós puszit az arcomra. - Örülsz neki?

- Nagyon - válaszoltam meghatottan, ahogy végigsimítottam a notesz fedelén.

Nem volt egy különösebben rendhagyó tárgy. Egy sima, egyszerű, bőrkötésű notesz. Tetszett, az tény, és tetszett már akkor, évekkel ezelőtt is, de alapvetően csak ennyi. Nem is kerítettek nagy feneket neki.

Egy könyvesboltban osztogatták egy szerző-olvasói találkozó alkalmából. Engem sosem izgattak különösebben az ilyen sztárolási-szokások. Figyelemmel kísértem néhány író munkásságát, mivel a nevük számomra garanciát jelentett a jó olvasmányélményre, de ennyi. Nem érdekelt, hogy honnan jött az ötlet, nem érdekelt, mennyi a történetek valóságalapja, hogy hogyan gondolkodik a szerző, hogyan él, hány macskája van. Semmi ilyesmi. Nekem csak az számított, amit a könyvei elmondtak.

Ennek ellenére erre az eseményre mégis elmentem. Talán a társaság vonzott, vagy csak ki akartam mozdulni valahová. Nem tudom már, de most, évekkel később, áldottam azt a röpke gondolatot, ami meggyőzött róla. Igaz, a találkozó nem volt különösebben nagy szám és a nagy attrakciónak szánt noteszosztás, ami egyébként elérte sikerét, mert a jelenlévők pillanatok alatt elkapkodták majd mindet, szintén nem vonzott annyira. Igaz, leginkább azért, mert nem sok mindenre tudnék használni ilyesmit. De aztán... ha már itt vagyunk, és ingyen van, gondoltam, és én is a pult felé indultam, ahol a kis könyvecskéket felhalmozták.

Persze, amilyen az én formám, mire oda értem, már csak egy notesz maradt. Ahogy pedig érte nyúltam, a semmiből megjelent egy másik kéz is és szinte egyszerre telepedett rá az enyémmel az apró tárgyra. Amikor pedig felemeltem a tekintetem, hogy "riválisomra" nézzek, életemben először pillantottam meg azt a magával ragadó kerekded arcot, hátra fogott feketés barna hajjal keretezve, és azoknak a zöld szemeknek a tavait, amikben egy pillanat alatt elsüllyedtem. Egy életre.

- Majdnem összevesztünk rajta - rántott vissza nevető hangja a jelenbe, a karácsonyi illatokkal teli nappalink kanapéjára.

- Na az azért enyhe túlzás! - nevettem fel én is. - Nem ragaszkodtam hozzá annyira, csak már akkor is úgy elvetted az eszem, hogy nem tudtam, mit reagáljak.

- Szóval azért kerülgettük egymást percekig, hogy kié legyen a notesz, mert összezavarodtál, Drága? - mosolygott.

- Valahogy úgy - nevettem kényszeredetten és arcomat ismét a pír melegsége öntötte el. - De végül csak odaadtam.

- Aham. Egy randiért cserébe - kuncogott csintalanul.

- Hé! Pontosan tudod, milyen volt az nekem. Még sose hívtam el randizni senkit így korábban. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem úgy reagálsz...

- De úgy reagáltam - puszilta meg gyengéden a számat. - Már akkor is tetszettél.

- I-igen? - hebegtem, miközben még jobban elöntötte a pír az arcomat.

- Igen, Édes... Kinyitod a noteszt? - nézett rám huncut mosollyal az arcán. - Az első oldalon.

Értetlenül összevont szemöldökkel fordultam a még mindig a kezemben pihenő könyvecske felé. Már önmagában a tény, hogy megőrizte, rengeteget jelentett nekem, de arra az amúgy teljesen logikus következtetésre nem is jutottam el, hogy valószínűleg nem üresen.

Ahogy felütöttem az első oldalt, rögtön elém is tárultak a gyöngybetűivel írott szavak. Bizonytalanul Rá néztem, Ő pedig csak bólintott és figyelte, ahogy ismét a notesz felé fordulok és olvasni kezdem a szavait:

"Úgy néz ki, sokkal többet találtam ennél a notesznél. Meglátjuk, hogy alakul, de ez a lány, azt hiszem, könnyen elvarázsolhat. Várom a péntek estét."

Bizonytalanul összeráncoltam a szemöldököm és felé fordultam.

- Ezt... ezt akkor írtad?

Heves bólogatás volt a válasz.

- Rögtön utána. Miután megbeszéltük, hogy péntek este érünk rá legközelebb mindketten, és először le tudtam ülni pár pillanatra, rögtön - nézett rám csillogó szemekkel. Egy pillanat alatt elolvastam attól a rengeteg szeretettől, ami abból a tekintetből áradt.

Alig tudtam elszakítani pillantásomat az övétől, hogy felületesen, de végigpörgessem a noteszkét. Már egy üres lap se volt benne. Mindenhol sebtében lefirkantott bejegyzések, beragasztott tárgyak, apróságok kaptak helyet.

- Mindent megőriztem, amit csak tudtam a kapcsolatunkból - mosolygott, figyelve, ahogy néha felcsillan a szemem, mikor ráismerek egy-egy belépőre, bugyuta papírmadárkára, amit hajtogattam neki, hogy lenyűgözzem, közös fényképekre, majd...

Az egyik oldalnál megálltam, amit teljes egészében egy beragasztott szalvéta foglalt el.

- Ez az egyik első randinkról való - mondta. - Amikor te főztél nekem.

- Ne túlozzunk! - nevettem fel zavartan. - Főzni akartam. És egy összeégett sütő meg rendelt pizza lett belőle.

- De ugye tudod, hogy engem mindez egy cseppet sem érdekelt? - simogatta meg gyengéden az arcom.

- Igen... - suttogtam, miközben a szalvétát néztem, amire filctollal csak négy szó volt lefirkantva: "Azt hiszem, szerelmes vagyok." De, ami még jobban megragadta figyelmemet, a szöveg mellett kisebb-nagyobb foltok voltak beleszáradva az anyagba. - Ez... - vörösödtem el jobban, mint valaha. Az ő arca viszont még jobban felvirult.

- Az. Akkor ültettem fel az én drága desszertemet az asztalra és... - Kezét gyengéden a combjaim közé csúsztatta és végigsimított nadrágom ágyékrészén, amitől csak még jobban elpirultam, miközben szüntelenül a gyönyöröm által hagyott nedvességnyomokat néztem a szalvétán.

- De semmi baj, Drágám - puszilta meg gyengéden az arcom. - Csodálatos volt az az este.

- Tudom - fordítottam el a fejem és gyengéden megcsókoltam őt. - Aznap szerettem beléd én is.

Az ő szemei is csillogtak a meghatottságtól, ahogy az enyémekbe nézett.

- És köszönöm ezt a csodálatos ajándékot - simogattam meg az arcát. - Én... nem is tudom, hogy viszonozhatnám. Én... nem készültem semmi ilyesmivel.

- Semmi baj, Szerelmem - lehelt finom csókot a számra. - Nekem már te is épp elég nagy ajándék vagy.

- Hogy... én? - kérdeztem meghatottan, mire ő csak bólogatott.

Egy pillanatra elgondolkodtam a noteszt nézegetve, majd ismét felé fordultam.

- Kicsim... Nem akarod behozni a sütit...? Biztos eléggé kihűlt már.

Bugyuta próbálkozás volt, már akkor is éreztem, de ő, szerencsére, azonnal vette a lapot. Arcán mindentudó mosoly jelent meg és szó nélkül bólintott, majd hosszan megpuszilta az arcom és feltápászkodott a kanapéról.

- Mindjárt jövök is.

- Rendben - válaszoltam bizonytalanul. - De nem kell sietni.

Huncut mosollyal az arcán rám mosolygott, majd becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett rajta.

Gyorsan felugrottam én is. Nem tudtam, mennyi időm lehet. Mint egy őrült, olyan sebesen kezdtem kotorgászni a szekrényben, míg végül nem találtam egy elég vastag vörös szalagot. Majd előkerestem a Mikulás-sapkámat is.

Elégedetten elmosolyodtam és az ajtó felé pillantottam, megbizonyosodva arról, hogy Ő még mindig nem jött vissza és gyorsan munkához láttam.

Éppen elkészültem, amikor kopogtatott az ajtón.

- Bejöhetek? - kérdezte, ugyanolyan izgatottságtól csengő hangon, mint ami bennem is munkált.

- Gyere! - kiáltottam ki, talán túlzottan is elfúló hangon.

Amikor benyitott, nem volt semmi a kezében. Szerencsére, mivel a látványtól azonnal el is ejtette volna. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne vörösödjek fülig, ahogy figyeltem elnyíló száját és kikerekedő szemeit, miközben végigpillantott rajtam. Ott feküdtem a kanapén elnyújtózva... meztelenül. Nem volt rajtam semmi más, csak a csípőm körül masnira kötött vörös szalag és a fejemen a sapka.

- Nem süteményért mentél, Édes? - kérdeztem, huncut éllel a hangomban.

- A... a konyhaasztalon... van - hebegte, bizonytalanul hátra pillantva, mintha már abban sem lenne biztos, hogy a konyha ott van, ahol hagyta.

- Helyes - válaszoltam vigyorogva. - Akkor gyere! Van itt neked egy kis másfajta finomság - tettem szét enyhén, jelzésértékűen a lábaimat.

- Nem kell kétszer mondanod - mosolyodott el és máris elkezdte ledobálni magáról a ruháit, hogy aztán meztelenül rám vesse magát és szenvedélyesen megcsókoljon.

Boldogan magamhoz öleltem és élveztem, ahogy puha bőre az enyémhez simul. Halkan szájába doromboltam, majd elsuttogtam az utolsó három szót, amit aznap este, még a néma boldogságban elfogyasztott vacsorát beleértve is ki tudtam mondani: - Boldog karácsonyt, Szerelmem!

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a történetben is emlegetett, egymásba szeretős randi sztoriját is, itt: Randi

Beszélgetések Sinarával 3.

Megjegyzés: A koncepcióm szerint a Beszélgetések Sinarával történetek nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Ezekben a történetekben az olvasóimat érdeklő és érintő kérdésekkel foglalkozom, illetve esetenként egyéb történeteimről is szó esik. Viszont a Beszélgetések Sinarával 1. című történet ismerete ettől függetlenül fontos lehet a sorozat belső logikájának és felépítésének megértéséhez.

***************************************************************

Csendben ücsörögtem a pult mellett. Fülemet megtöltötte a hangszórókból áradó halk karácsonyi zene, miközben igyekeztem magam minél kisebbre összehúzni kabátom védelmében. A fenének kell ilyen sűrűn nyitogatni az ajtót! Ha meg már a tulajdonos nagy forgalomra számít, legalább ne a bejárat közvetlen közelébe tenné a pultot, ahol a bárszékeken gubbasztó vendégeket télen minden egyes újonnan érkező betoppanásakor megcsapja az odakinti hideg.

Csak részben vigasztalt a kezeim között pihenő bögre forró csoki, ami legalább a tenyereimet és fölé hajolva az arcomat is kissé felmelegítette.

Vannak előnyei a télnek. Szépen szállingózik a hó odakint (már amikor), miután túl vagyunk a hideg, a fagy és a havazás jelentette első sokkon, valahogy mindenki kicsit nyugodtabbá válik, vége a szorgalmi időszaknak az egyetemen és végre nyugodtan lehet otthon ülve készülni a vizsgákra, közeledik a karácsony, kellemes hangulat tölt be mindent. A másik oldalról viszont az a rohadt hideg egyáltalán nem kellemes, ha a lakást kell jó pénzért befűteni, vagy ha egy folyamatosan nyíló-csukódó ajtó közelében ül az ember. És a vastag hótakaró is csak addig szép, amíg az ablakon át nézzük. Ha már el kell menni valahová...

- Látom, nem tudsz szabadulni tőlem – nevetett fel mögöttem egy hang vidáman.

- Ó, elhiheted, ezer örömmel lennék inkább most otthon a meleg szobában – mosolyogtam fel örömtelenül mögöttem megállapodó társam szalmaszőke tincsekkel keretezett arcába.

- Ez valami utalás akar lenni, hogy vigyelek ágyba, Íróasszony?

- Már meg ne haragudjon, Riporterasszony, de azért nekem is van ízlésem! - húzódott mosolyra az én szám is, mire Nikó csak nevetett és letelepedett a mellettem üresen árválkodó bárszékre.

- Egy forralt bort! - intett a pultosnak, majd felém fordult. - Te is kérsz? Meghívjalak egyre?

Én csak lassan ráztam a fejemet és beszippantottam forró csokim kellemesen melengető kigőzölgéseit.

- Nem, köszönöm. Nem szeretem a forralt bort.

- Nocsak! Mit meg nem tud az ember a hőn szeretett Bloggerasszonyunkról? Van olyan alkohol, amit te nem szeretsz? - viccelődött barátnőm, miközben kiszolgálónk elkészítette az italát.

- Biztos van még sok minden, amit nem tudsz rólam. De nem hinném, hogy különösebben érdekelne bárkit is – vontam meg a vállam.

- Na, mesélj! - fordult felém, rögtön előtérbe engedve riporter-énjét, miközben ő is pohara köré fonta átfagyott kezeit.

- Mégis mit? - néztem rá ártatlan szemekkel, nemigen van mi érdekeset megosztanom.

- Ugyan már! Ne mondd, hogy nem huncutkodtál egy kicsit sem az elmúlt félévben! - küldött felém egy kacsintást.

- Hidd el, ha az utolsó egyetemi félév, szakdolgozat meg miegymás mellett lett volna időm, nem sok minden tartott volna vissza a huncutkodástól... Ó, de! Mondjuk az, hogy nem nagy akadt kivel.

- Akkor kezdjek félni, hogy szerencsés-szerencsétlen áldozatnak hívtál ide? - Tettetett rémülettel a szék másik szélére húzódott, hogy aztán felnevessen.

- Na kösz az önbizalom-növelést! - kacagtam én is és a számhoz emeltem italomat.

- De tényleg, komolyra fordítva a szót – helyezkedett el kényelmesen ültében -, akkor miért hívtál ide? Ha huncutkodni nem volt időd és amúgy is ennyire el voltál havazva, gondolom írás terén sem ment nagyon a szekér.

- Ez enyhe kifejezés – húztam el a számat, de közben igyekeztem az arcomra kényszeríteni egy barátságos mosolyt.

- Akkor mégis miért? Nem mintha bánnám, de alapból úgy volt, hogy évente egyszer találkozunk, május 25-én, a blog születésnapján. Ehhez képest az elmúlt hét hónapban már ez a harmadik alkalom. Miért hajt ennyire a tatár?

- Pont ez az, hogy nem akarom, hogy hajtson – tettem le a bögrém és felsóhajtottam.

- Ezt kifejtenéd részletesebben? - vonta össze a szemöldökét. - Azt akarod mondani, felhagyst a blog vezetésével?

- Jaj, dehogy! - tört fel belőlem őszintén, de örömtelenül a nevetés. - Oké, nem állítom, hogy nem jutott eszembe számtalanszor, de tulajdonképpen semmi okom rá. A blognak a puszta létéből semmi problémám nem származik.

- Hát akkor miből?

- Épp az imént fejtetted ki te magad – néztem rá jelentőségteljesen. - Az írás terén sem igen megy a szekér. Sőt, mondhatni egyáltalán nem. És nem azért, mert meguntam volna, nem lenne kedvem, vagy nem lennének ötletek, ihlet, egyszerűen csak krónikus idő és energia-hiányban szenvedek.

- Ami pedig nem új keletű – helyeselt.

- Pontosan. Már gyakorlatilag mióta a blog létezik, alig van olyan időszak, amikor semmi nem hátráltat az alkotásban. És ez nagyon frusztráló tud lenni akkor, ha az ember ragaszkodik ahhoz, hogy egyfajta szórakoztatást végezzen. Mert hát a blog az, nem?

- De... ha úgy vesszük. De nem azt mondtad, hogy elsősorban a magad szórakoztatására csinálod az egészet?

- Hát pontosan itt van a bökkenő – mélyesztettem tekintetem gőzölgő italomba. - Igen, elsődlegesen azért csinálom, mert én is élvezem. Másképp nem is lehetne. De azért kellemes dolog, ha úgy ülsz neki az egésznek, hogy amellett, hogy te is élvezed, sok-sok embernek is örömet szerzel vele.

- Az biztos – bólintott. - Csak ez többnyire nem igazán teljesül.

- Mi az hogy! - sóhajtottam fel. - Már lassan két éve siránkozok azon, hogy csökken a blogom látogatottsága és hogy kellene tenni valamit, hogy ez megváltozzon. De mostanra már eljutottam oda, hogy tulajdonképpen nem is érdekel.

- És itt jöhetne az, hogy akkor felhagysz az egésszel – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Ha csak a közönség kedvéért csinálnám, ha azért indítottam volna a blogot, hogy egyre több és több embert szórakoztassak, teljesen logikusan ez a döntés következne.

- De nem ezért csináltad.

- Pontosan. És magát a blogot fenntartani akkor se kerülne semmi plusz energiába, ha senki nem olvasná az ég egy adta világon. Szóval, ha már legalább egy hűséges olvasóm van, aki időről-időre feljár megnézni, mi új van, nekem nem kerül semmibe már csak az ő kedvéért is fenntartani az egészet, akkor is, ha nem tudok róla semmit és egy szót nem beszéltünk soha.

- Értem... De azért ez mégsem tökéletes még mindig – nézett rám, én pedig csak lassú bólogatással válaszoltam.

- Azoknak az olvasóimnak, akiknek a mennyiség mindenek előtt való, az. De másoknak, az élükön velem, nem.

- És ha már egyre kisebb a látogatottság, bármit teszel, és már egyre inkább kezded elveszíteni az érdeklődésed, legalább te élvezd, nem?

- Pontosan – bólogattam. - Van az olvasóim között nem egy jó ember, akik tényleg szeretik a történeteimet, úgy, ahogy vannak, és az ő kedvükért érdemes folytatni. Viszont ők megértik azt is, ha amellett, hogy persze érdekel az ő véleményük is, érdekel, hogy az ő meglátásuk szerint hogy fejlődhetnék tovább, hogy lehetnék még jobb, az első helyre toronymagasan azt helyezem, hogy én élvezzem, amit csinálok és csak azt és csak akkor csináljam, amit és amikor tudok, szeretek, kedvem van hozzá és élvezek.

- Ez teljesen világos – ivott bele ő is ismét a forralt borába. - És akkor most mi lesz? Teljesen figyelmen kívül hagyod, hogy hogy s mint fog alakulni a blog a jövőben és ha úgy alakul, csak évente egyszer töltesz fel, vagy úgy sem?

- Azt azért nem – mosolyodtam el. - Szeretek írni, szeretek fordítani is, illetve angol történeteket olvasni és róluk ismertetőket írni. Ha kedvem, időm, energiám és ihletem úgy hozza, szívesen csinálom, viszont ezen túl semmi mást nem fogok figyelembe venni. Örülök, ha az olvasóim támogatnak ebben és olvassák és véleményezik a történeteimet, igyekszem is majd a kedvükre tenni a továbbiakban is, de 100%-ig csak azon a kereten belül, ami nekem kényelmes. Eddig is szívesen fogadtam bármilyen kritikát, észrevételt, ötletet, amíg az építő jelleggel volt megfogalmazva, mindig meg is köszöntem őket és igyekeztem figyelembe venni, de ezután fokozottan is csak akkor fogom, ha én is maximálisan a magaménak érzem. Ez persze a legkevésbé sem a felvetést megfogalmazó ellen szól. A legkevésbé szimpatikus ember ötletét is csonk nélkül beemelhetem valamelyik történetembe, ha nekem az tetszik és a velem legjobb viszonyban levőét is egy az egyben szkippelhetem, ha az nekem nem tetszik.

- Világos. Elvégre ez a te blogod. Azért csinálod, hogy neked jó legyen.

- Igen. Senkit nem akarok megbántani ezzel és a továbbikban is igyekszem a kedvében járni mindenkinek, de csak addig, amíg az nekem nem jelent plusz terhelést. Nekem is egyre jobban sűrűsödik az életem. Egyre több a dolgom. Egy idő után valószínűleg már akkor se tudnám tartani a tempót, ha meggebednék. Ezért, csak annyit ígérhetek, hogy nem ígérek semmi biztosat.

- Vagyis?

- Vagyis lesznek továbbra is történetek. Ha lehetőségeim úgy engedik, akár még sűrűbben is, mint az elmúlt hónapokban, de ha épp úgy jön ki a lépés, azt sem zárom ki, hogy hetekig nem lesz semmi. És emiatt nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni. Én szeretek írni, szeretek fordítani, ez a hobbim és csinálom is, amikor csak tehetem és jól esik, de amellett nekem is megvan az életem és ezek után már senki kedvéért nem szeretném a kellemes kereteken túl erőltetni.

- Teljesen megérthető.

- Remélem, mindenki más is így gondolja – haraptam be az alsó ajkam bizonytalanul.

- Szóval... - igyekezett terelni a témát -, akkor minden a régiben marad, csak mindenfajta rendszerességet veszel ki az egyenletből?

- Igen... és nem.

- A rendszerességet úgy ahogy van, feladom, igen. Lehet majd olyan időszak, amikor akár hónapokon keresztül is kirajzolódik valami rendszer a történetek készülésében, de mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy ettől radikálisan eltérjek. Emellett viszont az elmúlt időben egyre inkább figyelembe vettem azt is az írás és a fordítás közben, hogy a lehető legjobban biztosítsam, hogy időre legyen elég történet. Emiatt inkább rövidebb történeteket írtam, vagy szétdaraboltam egy hosszabbat, hogy tovább kitartson. Na ezt szeretném elhagyni.

- Szóval a jövőben lehet, hogy ritkábban, de hosszabb történeteket kapunk?

- Ez se igaz így teljesen – ráztam a fejem. - Azt se zárom ki, hogy lesznek a jövőben is rövidebb történetek. Például a B-vel a föld körül-sorozat részei nem szándékosan olyan hosszúak, amilyenek. Nem azt mondom, hogy soha nem is lesz jelentősen hosszabb epizód abban a sorozatban, de ezek ilyen kis nyúlfarknyi sztorik. Ennyi van bennük, ennyit bírnak el, ha akarom, ha nem. És a többi történetemnél is lehet a jövőben olyan is, ami csak két oldalas, de lehet olyan is, ami húsz. Azt pedig, hogy ezeket hány részletben töltöm fel a blogra, abszolút az adott helyzet fogja eldönteni.

- Lehet olyan húsz oldalas történet, amit könnyedén szét lehet bontani öt darab négy oldalas fejezetre és lehet olyan is, ami úgy, húsz oldalasan kerek egész. És akkor az előbbit öt fejezetben, az utóbbit meg egyben töltöd fel.

- Látom, kapizsgálod – mosolyogtam rá.

- De egy húsz oldalas, egy lélegzetvételű történet megírása, gondolom, idő- és energiaigényesebb is, szóval ha egy olyat írsz, abban az időszakban, másra nem nagyon lehet majd számítani.

- Megeshet, de egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy mondjuk épp nyaralás és láblógatás közben kap el az ihlet és megírok egymás után sorozatban hat ilyen történetet és azok egy-két hét lefolyása alatt felkerülnek a blogra és lehet olyan is, hogy egy ilyen húsz oldalas „egybe”-történettel elszöszölök egy hétig, mire elkészülök, és annyira lefáraszt, hogy utána egy hétig meg semmit nem csinálok írás terén. És persze ezek között is bármiféle forgatókönyv lehetséges.

- És persze az se törvényszerű, gondolom, hogy ha sokáig nincs semmi, akkor valami nagy van készülőben a közeljövőben.

- Úgy van. Akár ez is előfordulhat, de az is, hogy egyszerűen csak nincs időm, és egy hónapnyi kihagyás után is csak egy két oldalas B-vel a föld körült posztolok ki, mert épp arra volt ötlet, kedv, ihlet, energia stb. Azt azért igyekszem elkerülni, hogy több hetes kihagyások legyenek. Mondjuk ha több történetet írok gyors egymásutánban, akkor csak lassanként töltöm fel őket, mondjuk hetente kettőt, hogy akkor is legyen valami, amikor már nincs időm írni, és reménykedünk, hogy mire elfogynak, megint lesz lehetőségem. De ha nem lesz, amellett persze, hogy igyekezni fogok, hogy legyen, egy fikarcnyit sem akarom rosszul érezni magam, ha végül nem jön össze.

- Ez teljesen megérthető... És akkor, minden egyéb tevékenység, egyéb fajta bejegyzés, promótálás is nuku ezen túl?

- Nézd! Ezekre is az érvényes, hogy ahogy éppen kedvem tartja. A Sinara történetei című blogomat nem akarom többé teleszemetelni mással. Itt csak történetek és erotikus történetek ajánlói, na meg az Életképek lesznek. A többi a Sinara világán, amikor épp valami. Ha van kedvem és ötletem meg időm hozzá, lesz, ha nem, nem. Azért pedig ezen túl nem akarom törni magam, hogy új olvasókat csábítsak a blogomra. Ha épp a kedvem úgy tartja, csinálok ezt-azt, ha meg épp nincs kedvem, akkor semmit.

- Gondolom, a tortenetek.hu-ra ez után is töltesz fel. Más példát tudsz mondani?

- Igen, töltök fel, de oda is csak akkor, amikor van kedvem és csak azt, amit érdemesnek tartok oda. Más példa pedig... Pár hónapja kedvet kaptam arra, hogy a két tumblr-ös csatornám mellé csináljak egy harmadikat is, ahova feltöltögetem a történetem részleteit, a blogon való elérhetőségük linkjével együtt. Akinek ez szimpatikus, az a sinara-tortenetei.tumblr.com címen elérheti, és ott tudja like-olni, vagy szívecskézni, vagy bárhogy nevezzem, illetve megosztani is, ha úgy tartja kedve. De erre is érvényes, hogy addig csinálom csak, amíg kedvem tartja. Lehet, még évekig meglesz, de lehet, hamarosan el is felejtem. De igyekszem azért fenntartani. Nem akarok teljesen kiszámíthatatlan se lenni és totálisan ad hoc-jelleggel feltöltögetni, de nem akarok semmi rendszert sem erőltetni többé.

- Hát, akkor legyen így! - emelte fel a poharát. - Erre igyunk!

- Igyunk! - koccintottam poharához a bögrémet és mindketten kiittuk nedűnk maradékát.

- Na és akkor, a következő hét hónapban legalább még egyszer három beszélgetés? - vigyorgott Nikó huncutul.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. - Legkésőbb a legközelebbi blog-születésnapig, 2015. május 25-ig szeretném megejteni a következő alkalmat. De ez is attól függ, mikor lesz kedv, alkalom és mondanivaló.

- Akkor, reménykedjünk, hogy ez a három a legideálisabb időpontban jön majd össze!

- Úgy legyen! - mosolyogtam én is és ismét összekoccintottuk immáron üres ivóalkalmatosságainkat.

*************************************************************

Esetlegesen felmerülő kérdéseiteket szeretettel várom akár bármelyik történet alá kommentben, akár, ha privátban szeretnétek megtenni, a 19brigi89@gmail.com mail-címre. (Aki nem kérdést szeretne feltenni, csak privát üzenetet küldeni nekem, az írhat a brigi898@gmail.com címemre.) Az ilyen kérdésekre ott, helyben nem biztos, hogy fogok válaszolni. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy nem, de amit fontosnak tartok, vagy sok mindenkit érdekel, az bekerül a következő Beszélgetések Sinarával-részbe.