Érzelmek harca IV. rész 11. fejezet

Előzmény: Érzelmek harca - Prológus
Közvetlen előzmény: Érzelmek harca III. rész 10. fejezet

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 1999

*****************************************************************

A következő másfél hétben Andrea ragaszkodott hozzá, hogy minden szabad percét Cassidy mellett töltse. Ashleigh nem vitatkozott. Érezte, hogy több van itt a háttérben, mint a baráti szeretet és gondoskodás. Tudta, hogy történt valami azon a pikniken, de nem az ő dolga volt, hogy kérdezősködjön. Cassidy majd el fogja mondani neki idővel.

Cassidy szemmel láthatóan örült, hogy maga mellett tudhatja Andreát, de néha mintha el akarta volna lökni magától, és arra kérte, menjen el. Ashleigh felismerte a zavarodottságot a viselkedésében. Cassidy teljes szívével szerette Andreát, és most nem tudta, hogy kezelje az érzelmei viszonzását.

Azonban egy idő után már nem tudott úrrá lenni kíváncsiságán és egyik reggel oda lépett hozzá.

- Cassidy! - ült le az ágy szélére. A nő már sokkal jobban volt és már segítség és fájdalmak nélkül is fel tudott ülni. - Mondd csak, mi a gond? - szorította meg Ashleigh gyengéden a kezét.

Cassidy szemmel láthatóan heves belső harcot vívott, hogy egyáltalán a másik nő szemébe tudjon nézni.

- Andrea és én… - szólalt meg végül habozva. - Mi… lefeküdtünk.

Ashleigh elmosolyodott és hátra dőlt. A gyanúja beigazolódott.

- Cassidy! - szólalt meg végül és felnevetett. - De hát nem erre vágytál? - próbálta elkapni azoknak a csodás szemeknek a tekintetét.

Cassidy kerülte a pillantását.

- De - nézett nagysokára Ashleigh szemébe. - Egész életemben erre vágytam, Ash. Mintha a mennybe jutottam volna, amikor megérinthettem. Nem tudtam nemet mondani neki. Csak szeretni akartam őt. - Lehunyta a szemeit és mély levegőt vett, majd ismét Ashleigh-re nézett.

A másik nő felemelte a kezét, hogy megsimogassa Cassidy arcát és bíztatóan rá mosolygott.

- Megbántad?

Cassidy szemei elkerekedtek a megrökönyödéstől.

- Nem. - A szemei megteltek könnyel. - Én csak… nem tudom, hogyan tovább. Annyira szeretem őt!

Ashleigh gyengéden simogatta az arcát.

- Hogy érted, hogy nem tudod, hogyan tovább?

Cassidy megrázta a fejét és lehunyta a szemeit.

- Jobban szeretem, mint bármit ezen a világon, Ashleigh - mondta halkan. - Nem tudom, mit tegyek. Azt szeretném, ha az enyém lenne, de ott van Jeffrey…

Ashleigh halkan felhorkantott.

- Ilyen könnyen feladod? - ejtette a kezét az ölébe és Cassidy arcát tanulmányozta. - Még azt se tudod, mit érez, és már visszavonulót fújsz. - Nem rejtette véka alá az utálatot, amit Jeffrey Rosenthal iránt érzett. - Mondd csak! Hogy viselkedett, amikor lefeküdtetek? Amikor a karjaidban volt? Őt szólította? Úgy tűnt, bűntudata van? - Tudta, kicsit túlzásba viszi, de Cassidy-nek erre tényleg szüksége volt.

- Ashleigh! - pirult el Cassidy.

A másik nő felnevetett.

- És épp te fújsz visszavonulót? Épp te, aki engem is könnyedén letepert? - nevetett, figyelve, ahogy Cassidy még jobban elvörösödik. Aztán elhallgatott és a barátjára mosolygott. - Komolyan, Cassidy! Mondd el! Hogy reagált? Őt szólította?

Cassidy ismét elpirult, de ezúttal nem zavarában. Felidéződött benne az érzés, amit Andrea közelsége váltott ki belőle. Lehunyta a szemét és szinte látta maga előtt a másik nő meztelen testét. Érezte a gyönyört, ami elárasztotta a testét.

- Teljesen az enyém volt, Ashleigh - mondta ki végül, fátyolos hangon.

Ashleigh sokat mondóan elmosolyodott.

- Gondolod, hogy valaha is meg tudnál szűnni szeretni őt?

Cassidy nyelt egyet és rá nézett.

- Soha. Most csak még jobban szeretem őt, mint valaha.

Ashleigh gyengéden belebokszolt a combjába.

- Akkor szerezd meg őt! Érd el, hogy úgy szeressen, ahogy te szereted őt! Meglátjuk, kitart-e amellett az anyaszomorító mellett, aki a barátjának meri nevezni magát.

Cassidy nem tudott válaszolni. Csak hallgatott, tudva, hogy Ashleigh-nek igaza van.

***

Andrea rámosolygott a tanítványaira, miután a csengő elhallgatott, és leengedte a kezét, amiben az óra végére megmaradt kis krétacsonk maradt. A diákok azonnal talpra ugrottak, vidáman köszönve el kedvenc tanáruktól.

Aztán Roseanne, arcán a szokásos mosolyával, oda ment hozzá.

- Miss Cates! - kezdte habozva. Fontos dologról akart beszélni, de nem tudta, hogy kezdhetné. - Beszélhetnénk kicsit?

Andrea összevonta a szemöldökét és a lányt tanulmányozta. Roseanne sose volt még ennyire zavarban.

- Miről lenne szó? - intett egy szék felé. Aztán, amikor Roseanne továbbra sem szólalt meg, hozzátette: - Nyugodtan elmondhatod.

- Lenne… egy kis problémám.

Andrea félre billentette a fejét és összevonta a szemöldökét.

- Nevezetesen?

- Ööö… - habozott Roseanne. - Tudja, mondtam már, mennyire szeretem Manuela Monterót.

Andrea felnevetett.

- Ó, igen. Emlékszem - intett. - Folytasd!

- Nos… utána oda jött hozzám és beszélgettünk kicsit… - dobolt ujjaival a padon.

Andrea érezte a ki nem mondott “de” szócskát a hangjában.

- És? - bíztatta.

Roseanne hátra dőlt ültében és Andrea szemébe nézett.

- Jenya Field - nyögte ki. - A pompomlány.

- Igen, ismerem - bólintott Andrea.

- Nos, a múlt héten elhívott randizni… Igent mondtam.

Andrea kezdte érteni, miről van szó.

- Mindkettőjüket kedvelem - magyarázta Roseanne. - Mindketten nagyon kedvesek és szeretek velük lenni. És mindketten tudnak a másikról. Ezért is olyan nehéz dönteni. - nézett segítségkérően az egyetlen emberre, aki segíthet neki, az anyján kívül, akin viszont mostanában annyi volt a nyomás, hogy még beszélni is alig tudtak.

Andrea barátságosan a szemébe nézett.

- És muszáj döntened? Élvezheted mindkettőjük társaságát, Roseanne, amíg mindketten tudják, mi a helyzet. Kérd meg őket, hogy ne siettessenek! Nem kell elsietni. Még előtted az egész élet, hogy komoly kapcsolatot építs. Elvégre még csak tizenöt vagy.

- Úgy gondolja, elfogadnák? - nézett rá Roseanne könyörgően.

Andrea felnevetett és gyengéden összeborzolta a lány haját.

- Igen. Ha ők is kedvelnek téged, hagyják, hogy meghozd a saját döntésedet, nem gondolod?

Roseanne bólintott.

- Köszönöm! - ugrott talpra. - Anya is ezt mondta. Nos, nem pont ugyanezt, mert vele egy elméleti barátról beszéltünk.

Andrea hangosan felnevetett.

- És akkor engem miért kérdeztél meg? - kuncogott.

- Mert az anyák néha tévedhetnek - vont vállat Roseanne. - De most már tudom, hogy igaza volt. Ezúttal - nyúlt a táskájáért. - Találkozunk a tanulószobán?

Andrea mosolyogva bólintott, majd figyelte, ahogy a lány elsiet.

Folytatása következik!