A dzsip zötykölődve haladt végig a szinte már egymásba érő
homokdűnék között. A gyomrom úgy kavargott, mint a ringlispíl és
úgy éreztem, a fejem mindjárt leesik a helyéről és begurul az anyósülés alá.
-
Nyugi! Minden rendben lesz - biztatott Fernanda és gyengéden
megpaskolta térdemen nyugvó kezemet.
Vonakodva
néztem sűrű fekete haj keretezte barna arcába és csak nagy
nehézségek árán nyitottam ki a számat, félve, hogy azonnal
visszaadnám a reggelimet.
-
Nem aggódok - hazudtam. - Csak... én még csak nem is síeltem
soha. Meg snowboardot sem fogtam a kezemben.
-
Nem is a kezedbe kell, hanem a lábad alá - kacagott Miguel a
kormány mögül.
-
És hol máshol tudnád könnyebben elkezdeni, mint itt? - nézett
hátra az anyósülésről José. - A homok puhább, mint az
összefagyott hó és legalább nem fázol meg, ha a bugyidba megy.
-
Az esetben meg lesz vállalkozó, aki kiszedi - tette még hozzá
valaki, de mire a szavak jelentése egyáltalán eljutott az agyamig,
az egész kis társaság röhögésben tört ki. Csak Fernanda
mosolygott rám töretlenül és biztatóan megszorította a kezemet.
Halkan
morogtam és az ablakon kifelé fordítottam a tekintetem. El se
hittem, hogy rá tudtak venni. De hát a jó társaság, pár
átmulatott éjszaka, és az ember mindenre kapható. Mire észbe
kaptam, addigra pedig már be is zsúfolódott a díszes kompánia
egy dzsipbe és úton is voltunk ki a hegyek közül Dél-Amerika
egyik legkülönösebb tája felé.
Az
Andok lábánál, a tengerpart felé haladva, az ember dús füvű,
burjánzó tájra számítana, itt viszont, ahogy kiértünk a
síkságra, nem maradt más, csak a végtelen, száraz pusztaság.
Pontosabban nem is annyira végtelen.
A
dolgot csak részben magyarázza, hogy közel jártunk a
Baktérítőhöz, ahol az Egyenlítő felől érkező légtömegek,
kiadva minden nedvességüket, csontszárazon szállnak alá. Sokkal
fontosabb volt a partok mentén elhaladó hideg tengeráramlás. A
levegő ugyanis, a napsugaraktól átmelegedett földfelszín
kisugárzásának köszönhetően, annak közvetlen közelében a
legmelegebb, majd felfelé haladva fokozatosan hűl. És ahogy a
felszínen felmelegedő és elpárolgó víz a kis sűrűségű meleg
levegőbe oldódva felszáll, lehűl, és ahogy a levegő sűrűsödve
veszít víztartó képességéből, kicsapódik és visszahull a
földre.
Ezt
a hatalmas homoktengert nevezik nadrágszíj sivatagnak is, mivel
hosszan nyúlik el Chile északi tengerpartja mentén, de a kontinens
belseje felé csak a nem messze magasba szökő Andok vonulataiig
tart. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy magának követelje
a föld második legszárazabb vidékének címét, kihasználva a már
évszázadok óta tartó esőmentességet. Ennél már csak az
Antarktisz egyes belsőterületei szárazabbak, ahol, a
fagysivatagban, a gyakorlatilag nullára redukálódó párolgás és
a folyamatosan leszálló légtömegek miatt már több mint két
millió éve nem hullott semmilyen csapadék. Ez azonban azokat a
legkevésbé sem vigasztalja, akik az Atacama-sivatagba menet otthon
felejtették a kulacsaikat.
Szerencsére
nekünk volt épp elég a dzsip csomagtartójában a hó- vagy,
jelen esetben inkább homokdeszkák mellett.
Barátaim
megfontolt szakértelemmel méregették a homokdűnéket, míg végül
meg nem egyeztek az egyikben. Miguel leállította a motort és már
pattant is ki mindenki, hogy előkapják deszkáikat, és rohanjanak
egyenesen "hegynek" fel, hogy felcsatolhassák
alkalmatosságaikat és leszánkázhassanak a kellemes lejtőn.
Nekem
már a kezdeti lépéseknél is meg voltak a problémáim. Na jó, a
dűne tetejére még különösebb gond nélkül fel tudtam vinni a
deszkát, de amikor már a lábamon volt a síbakancs és a helyére
raktuk a kötéseket, hogy a deszka stabilan a lábamon maradjon,
teljesen meg voltam lőve. Minden óvintézkedést megtettem,
aggódva, hogy a bénázásom végén esetleg lerepül a deszka a
lábamról és fejbe talál valakit. Ismerve az én formámat, ez sem
lett volna lehetetlen. Így viszont Fernandának külön
erőfeszítésébe került talpra ráncigálnia, különösen, hogy
közben neki is meg kellett őriznie az egyensúlyát deszkával
összekötött lábain. Amikor meg végre sikerült, "bosszúból"
jól lelökött a domb oldalán.
Mondanom
sem kell, pár méter után úgy eltaknyoltam, mint annak a rendje.
Aztán a következő próbálkozásnál megint és megint. A végén
már kezdtem azt érezni, többet fekszem a homokban, mint csúszok.
-
Csak szólj, ha már elég a homok odabent, és segítünk kiszedni -
kacagott José, miközben talpra segített egy újabb esést
követően, hogy aztán majdnem ismét hozzásegítsen egy hasashoz,
amikor gyengéden a fenekemre ütött.
-
Na jó! - nevetett Fernanda. - Gyere! Segítek.
Kezei
a derekamra siklottak, miközben próbált rávenni, hogy felvegyem a
megfelelő testtartást. Ahogy ujjai a trikóm alól kilátszó
bőrhöz értek, egész testem megremegett. Persze siettem azonnal a
hideg levegővel magyarázni, elvégre, a sivatagi táj ellenére,
pont az inverzió miatt, egyáltalán nem volt meleg, bár egyébként
különösebben nem is fáztam. A sok lesiklás termelte izzadtság
viszont kellemesen lehűtötte a bőrömet.
Fernanda
egyből át is látott a szitán, de csak nevetett és néhány jó
tanács után ismét utamra bocsátott lefelé, determinálva az
újabb esést.
-
Talán jobb lenne, ha végig segítenél - mosolyogtam rá huncutul.
Segítő társam erre csak kuncogva rázta a fejét. Kérésemet
viszont egy pillanatig sem utasította vissza.
Persze
ha már egyedül nem tudok lecsúszni, egy olyasvalaki se tarthat
meg, aki csak hobbiból űzi az egészet. Ráadásul ezeket a
deszkákat nem homokra találták ki, de ha már az itteni andesi
vulkánok lejtői nem alkalmasak síterepnek...
Fernanda
viszont lelkesen megfogta a kezem és együtt lendültünk neki a
bucka oldalának, hogy aztán, amikor ismét elvesztettem
egyensúlyomat, nevetve együtt bucskázzunk le az út hátralévő
részén.
Mire
sikerült abbahagynom a nevetést és kipucolni a könnyeimhez ragadt
homokot a szememből, azon kaptam magam, hogy fölötte támaszkodok.
Fernanda
nem szólt semmit, csak elnyúlt a homokon és mosolyogva nézett fel
rám. Arcunk alig egy arasznyira volt egymástól és én csak
bámultam azokat a gyönyörű barna szemeket, elveszve igézetükben.
Egy pillanatra el is felejtettem az egész dűnét, a lábamra
kötözött deszkát, az egész sivatagot és csak néztem őt.
Aztán
hirtelen az egyik srác hangja térített magamhoz, ahogy megállt
mellettünk a lesiklás végén.
-
Vamos, chicas! Talpa! Henteregni ráértek este is az ágyban.
Fernandával
mindketten nevetésben törtünk ki. A pillanat elszállt, én pedig
talpra kecmeregtem, lesöpörtem magamról a homokot és őt is
felsegítettem, hogy felkészüljünk egy újabb, csúszásnak nem
nevezhető akcióra. Aztán meg... ki tudja? Lehet, este majd őt
kérem meg, hogy jöjjön át a szobámba és segítsen kipucolni a
homokot a bugyimból.
Jó lett. :) Én kedvet kaptam a homok síeléshez :D
VálaszTörlésDe azért vigyázz! A spanyol csaj nem előírásszerű tartozék ám. :D
TörlésLátom sejted a motiváló hatását.:D
Törlés