Randi

A füst sűrű fekete gomolyagként hömpölygött ki a sütőből, egyenesen telibe találva az arcomat. Köhögve, prüszkölve igyekeztem utat törni magamnak, míg végül rá nem találtam az, utólag már meghatározhatatlan kulináris mesterműnek ígérkező szénkupacra.

Csodás - morogtam magamban, miközben megszabadultam a tönkrement ételtől és nekiálltam a sütő helyre pofozásának. Mit is gondolhattam, amikor az jutott eszembe, hogy valami ételkülönlegességet készítek a nagy alkalomra. Pont én?

Legszívesebben röhögtem volna kínomban. Csak az a gondolat mentett meg, hogy akárhogy is lesz, rövid időn belül újra láthatom majd Őt.

Akármilyen katasztrófa sújtotta övezetté is vált a konyhám, erre a gondolatra azonnal mosoly terült szét az arcomon. Lelki szemeim előtt azonnal megjelent csinos, kerek arca, gyönyörű, kislányos mosolya és az a magával ragadó csillogás zöld szemeiben... Úgy éreztem, örökké tudnám bámulni azokat a szemeket. Csak belenéznék zöldes tükrükbe és az idő úgy tovaszállna, mint a pillangó. Nekem pedig más már nem is számítana, csak hogy ő velem van.

Megráztam a fejem és igyekeztem legalább csak emberi mértékre redukálni a mosolyt az arcomon. Nem mintha egy pillanatot is el akartam volna tölteni úgy, hogy nem rá gondolok, de fel kellett készülnöm. Egyik részem átkozta a napot, amikor meghívtam magamhoz egy romantikus estére. Mit is képzeltem? Én, aki még magamról is alig tudok gondoskodni és megelégszem a saját kis disznóólammal, csak ne kelljen erőfeszítést tenni, pont én lássak vendégül egy ilyen csodálatos lányt? Másik részem viszont azóta is ugrált az örömtől és felaljzott kislányként tervezgetett megállás nélkül. Szép terítő, romantikus gyertyafény, az asztal közepén gőzölög a frissen sült ínyencség. Hiszen Ő mindenből csak a legjobbat érdemli.

Hát persze. Most meg itt álltam, feketére kormozódott sütővel, a terítő sehol, gyertyák még annyira se, és amikor az órára pillantottam... A fenébe is - húztam el a számat. Már csak alig egy óra és itt lesz. Jobban le fogok égni, mint a sütőm, ezt már előre tudtam.

Legszívesebben sírtam volna. Már több hónapja voltunk együtt és úgy éreztem, a fellegekben járok. Minden egyes mozdulatából, rezdüléséből, pillantásából, mosolyából éreztem azt a határtalan szeretetet, ami felém árad. Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak hogy enyém a világ legcsodálatosabb nője. Magasságos egek, mégis hogy érdemeltem ezt meg? Néha... sokszor... majdnem mindig úgy éreztem, túl jó ő hozzám. Mint egy földre szállt kis angyal, akire még csak ránézni se lenne jogom, nem hogy megérinteni arcának puha bőrét, megfogni a kezét... szeretni őt... Ha viszont szóvá tettem ezt neki, ő csak mosolygott. Arcára kiült az a kedves, imádni való mosoly, majd megérintette arcom és lágyan megcsókolt. A fellegekben jártam. De most... egy ilyen csodát hogy fogadhatok egy ilyen szemétdombon?

Sosem tette szóvá, miért nem hívom fel magamhoz még ennyi hónap után se. Valószínűleg azt hitte, mint annyi minden másban, ebben is nehezen nyílok meg. Nehezen fogadok be bárkit is ennyire az életembe. Valószínűleg persze igaza is volt, de amellett meg, jelentős részben, szégyelltem is magam. Én jól éreztem magam így, de ő ennél sokkal jobbat érdemelt. És bárhogy is törtem magam, még megközelítőleg se tudtam normális állapotba hozni a lakást. Már arra is gondoltam, csak a konyhára koncentrálok és majd befogom a szemét, amíg bevezetem ide. Nehogy bármi mást is meglásson.

Röhögnöm kellett magamon.

Aztán ismét az órára néztem. Nagyszerű. Pár értékes percet máris elherdáltam az önsajnálattal. Össze kell szednem magam.

A hűtő felé pillantottam. Van még egy mirelit pizzám talonban. Egyáltalán nem az a királynői lakoma, és biztosan égni fogok, mint a felgyújtott német parlament, amikor lesz pofám elé tenni, de a teljes és totális kudarcnál még mindig jobb.

Egy rezignált bólintással nyugtáztam tervemet, majd ledobtam magamról a kötényt, hogy berohanjak a szobába és átvegyem az estére előkészített ruhám. Legalább ezzel készen legyek.

Dolgom végeztével odaléptem a falon függő nagytükörhöz és végigmértem magam. A legjobb farmerem, fehér-kék mintás ingem és vajszínű, teknősnyakú garbóm most ordenáré módon alpárinak tűnt. Talán mégiscsak egy kisestélyit kellene felvennem magassarkúval, mint eredetileg terveztem. Hozzá az illene. Ő azt érdemelné.

Kényszeredetten felnevettem. Hová tettem az eszem? Kisestélyiben? Én? Egyszer láttam egy képet az interneten, amin egy orángután szerepelt, amint egy lenge nyári ruhában egy topmodell testtartását utánozza és vigyorogva kivillantja a fogait. Na ha engem veszünk etalonnal estélyiben, az a majom egy igazi szexszimbólum lenne, akinek láttán minden férfinak a Niagara ömlik ki a száján nyáladzás címén. Nem, kénytelen leszek ennyivel beérni, reménykedve, ő nem öltözik ki túlságosan, mert akkor elsüllyednék szégyenemben.

Lesimogattam ruhám ráncait, majd megigazítottam hátra fogott hosszú, fekete hajamat és villantottam egy mosolyt a tükör felé.

Borzalmas. Ha ettől nem fog sikoltozva elrohanni, akkor az a lány tényleg tökéletes. Nem mintha eddig lettek volna felőle kétségeim. Akárhogy kerestem volna, erősen kétlem, hogy találok benne hibát. Nem mintha valaha akartam volna keresni. Kit érdekelt? Nekem nem a megtestesült tökély kellett. Nem arra vágytam, hogy egy olyan szuperbigével lejtsek végig az utcán, aki után mindenki megfordul és elismeréssel veregetik meg a vállam, hogy ez igen, mindenki ilyen nőt kívánna magának. Az se érdekelt volna, ha rajtam kívül senki nem tartja érdemesnek arra, hogy megforduljon utána. Én egy életen át bámultam volna, mert nekem ő volt a megtestesült tökély. Ha a világ elvárásainak nem felelt meg, hát az az ő bajuk. Én úgy éreztem, megtaláltam a világ legnagyobb kincsét. Ha pedig más ebben a kincsben csak egy koszos széndarabot lát, az az ő szegénységi bizonyítványuk.

Megráztam a fejem. Megint elméláztam. Az óra pedig kíméletlenül ketyegett tovább, közelítve a megbeszélt időponthoz. Össze kell kapnom magam.

***

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor megszólalt a csengő.

Végigpillantottam a művemen. Hát, legalább próbálkoztam. Ezt csak értékelni fogja és nem hagy azonnal faképnél. Valószínűleg ez után soha többé nem akar majd a lakásomnak még csak a közelébe se jönni. De meg is érdemelném.

A csengő hangja ismét keresztülsivított a lakáson. Vettem egy mély levegőt, igyekezve lecsillapítani szívem zakatolását és lerogyasztottam a vállaimat. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Ahogy kinyitottam az ajtót, mintha odakintről valami a lélegzetemet is elszívta volna. Talán egy ilyen angyalka erre is képes? Ő mindenképp. Hiszen elég volt, hogy csak ott állt, nekem pedig máris remegni kezdtek a térdeim.

Mintha csak összebeszéltünk volna, ő se csípte ki magát különösebben. Persze nem is volt rá szüksége. Ő így gyönyörű. Mindenféle kencével csak elfedné azt a kedves, mosolygós arcát. A ruhája pedig... sosem láttam még női ruhában, de nem is hiányzott. Neki ez a farmer, az enyhén kivágott felső és a nyakában lógó egyszerű medál milliószor jobban állt, mint bármilyen bálkirálynőnek a buggyos ruha és a milliókat érő gyöngysor. És elég volt csak rám villantania kislányos mosolyát, úgy éreztem, a szívem máris kiugrik a mellkasomból és eljárja a legényest örömében.

- Szia Drága! - lépett oda hozzám, karjait nyakam köré fonta és lábujjhegyre emelkedett, hogy megpuszilja az arcom.

Mindig feszélyezett kicsit, hogy szűk másfél fejjel magasabb vagyok nála. Hogy ő lenne alacsony? Á! Az eszembe sem jutott. Ha lenne rá lehetőség, az ő kedvéért megoldanám, hogy én is akkora legyek, mint ő. Csak hogy egy magasságból nézhessek azokba a gyönyörű szemekbe, és ő se érezze magát picinek mellettem.

- Szi-szia! - hebegtem. Karjaim remegtek, ahogy átöleltem a derekát és magamhoz szorítottam őt. Még most, ennyi hónap után is alig hittem el, hogy átölelhetek egy ilyen isteni csodát anélkül, hogy egy pofon csattanjon az arcomon és ő "Perverz!"-felkiáltással sikoltozva elrohanjon. Neki viszont esze ágában se volt semmi ilyesmit tenni. Sőt, inkább csak még jobban hozzám bújt, mintha csak ott találná meg igazán a helyét. A karjaimban.

Pár pillanat múlva viszont mégis kibontakozott ölelésemből és felmosolygott rám.

- Akkor, beengedsz?

Arcom rákvörös lett, én pedig átkoztam magam, amiért nem tudom elrejteni a zavaromat. De most már nem volt mit tenni. Az ő kedvéért a csillagokat is lehoztam volna az égről. Egyetlen mosolyáért a nápolyi maffiával is szembeszálltam volna puszta kézzel. És szégyelltem magam, amiért most nem adhatom meg neki, amit érdemel. De most már ebből kell kihozni a legjobbat.

Azon csodálkoztam, hogy nem égett le a bőr az arcomról egy szempillantás alatt, amikor kitettem az asztalra, a gondosan elhelyezett étkészlet mellé, az időközben kipucolt sütőben kiolvasztott pizzát.

- Ne haragudj, hogy mégsem én sütöttem végül! - szabadkoztam, igyekezve elrejteni zavaromat. - Csak, tudod... próbálkoztam, de...

- Semmi baj, Édes - mosolygott rám és megnyugtató hangja kíséretében gyengéden megsimogatta a kezemet.

Mintha áramütés ért volna. Testem minden sejtje üvöltött, csakhogy nem a fájdalomtól, hanem a boldogságtól. Nem tudom, hogy csinálta, de neki egyetlen ártatlan érintése nagyobb örömet szerzett, mint mással egy áthancúrozott éjszaka.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, miközben lassan felvágtam a tésztakorongot.

- Remélem, ízleni fog - mondtam, még mindig zavartan.

- Én biztos vagyok benne - mosolygott töretlenül, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok a látványtól.

- És... - fordultam a pult felé - nem tudom, a pizzához milyen bor illik, vagy illik-e egyáltalán, de ez volt a legjobb, amit most találtam - emeltem magam elé egy száraz vörös palackját.

- Ne törődj vele, Drága! - mosolygott tovább. - Megkóstoljuk, aztán kiderül.

Lassan bólintottam, majd igyekeztem a tőlem telhető legszakszerűbb módon megtölteni a boros poharainkat.

A gyertyafény hiányzott. Az tette volna igazán hangulatossá a vacsorát. De talán jobb is így. Ha a pislákoló lángok között megláttam volna azt a mennyei mosolyt és azokat a csillogó szemeket, még ott helyben kaptam volna szívrohamot.

Őt pedig nem zavarta. Bár persze nem tettem szóvá, hogy eredetileg gyertyafényes vacsorát terveztem, de, minden bénázásom ellenére, ő töretlenül csak mosolygott és úgy nézett rám, mintha én lennék a világ toronymagasan legjobb szakácsa, ez a kiolvasztott pizza rajt-cél győzelemmel kenterbe verné Gordon Remsy, Jamie Oliver és minden más hasonló mesterszakács teljes életművét, a bor meg éppenséggel a hátsó kertben termett szőlőből saját kezűleg sajtolt, egyedi termés lett volna, aminek a világ minden sarkából csodájára járhatnak.

- Ez csodás volt - törölgette meg a száját a szalvétával, majd a kezem után nyúlt. - Köszönöm ezt a csodálatos vacsorát.

- Várj csak míg meglátod a... - A mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcomról, a szemeim pedig kidülledtek. - A fenébe is! - pattantam fel. - Elfelejtettem a desszertet. Hogy a fenébe mehetett ki az eszemből? Ne haragudj! - néztem rá kérlelően. - Én szerettem volna, de...

- Semmi baj, Drága! - fogta meg a kezem és gyengéden magához húzott. Ő is felállt a székéből és hozzám simult, hogy szeretetteljesen felnézzen rám. - Hiszen itt van a desszert. - Azzal, mielőtt még bármit is reagálhattam volna, puha ajkai az enyémekre tapadtak.

Úgy éreztem, elomlok a gyönyörűségtől. Az a csók csodálatosabb volt, mint bármi, amit eddig éreztem. Benne volt minden szeretet, minden köszönet és minden hála. Akkor, egy pillanatra, a legboldogabb embernek éreztem magam a világon.

Aztán, amikor drága ajkai végül eltávolodtak az enyémektől, csintalan mosoly terült szét az arcán.

- Úgyhogy, terítsünk is meg hozzá! - Összevontam a szemöldököm, de már nem maradt időm reagálni szavaira, mert ekkor kézen fogva az asztalhoz vont és gyengéden irányítva felültetett a tányérja helyére. Aztán visszaült a székébe és még huncutabb mosollyal felnézve rám lehúzta a farmerom cipzárját.

Egy pillanat múlva már én is megértettem, mit akar elérni, és már én is bőszen vigyorogtam, amikor a nadrágommal együtt lehúzta a bugyimat is.

- Akkor, jó étvágyat nekem! - kuncogott, majd egy szó nélkül combjaim közé fúrta az arcát.

Combjaim megfeszültek és hangosan felnyögtem, ahogy forró nyelve végigszaladt szeméremajkaim között. Kezeim önkéntelenül is megindultak és beletúrtak lófarokba fogott sötétbarna hajába.

Ő is halkan morgott, miközben ismét belém nyalt és ágyékomon éreztem, ahogy ajkai ismét mosolyra húzódnak attól a nedvességtől, ami egy pillanat alatt elöntötte lábaim közét. Nyelve ismét végigszaladt ajkam között, majd gyengéden megpöckölte csiklómat, halk sikkantást csalva elő torkomból. Ő pedig csak elégedetten mosolygott és tovább izgatott nyelvével, míg végül ajkait óvatosan csiklóm köré fonta.

Lábaim remegtek, mint a kocsonya. Ha állva talált volna a combjaim közé hatolni, most biztos összerogyok. Ahogy azok az isteni ajkak a csiklóm köré fonódtak, úgy éreztem, egyből a mennybe emelkedek. Remegő ujjaim hajába kapaszkodtak és önkéntelenül is közelebb nyomtam arcát ágyékomhoz.

- Kis mohó! - suttogta, majd mélyen belenyalt ismét járatomba.

Hevesen ziháltam, ágyékom pedig egyre jobban lüktetett a forró nyelv érintésétől. Szemeim előtt szikrák táncoltak és egész testemet elöntötte a szenvedély.

Aztán, amikor érezte, már kellőképp fel vagyok csigázva, felemelkedett ültéből és szenvedélyesen megcsókolt, miközben mutatóujja akadálytalanul hatolt be járatomba.

- Ó, egek! - nyögtem a szájába, altestem viszont magától is ujja felé mozdult. Gyengéden megragadtam tarkóját, magamhoz vontam őt és mohón faltam ajkait, miközben ő, viszonzásként, hamarosan a középső ujját is belém tolta, hüvelykujjával pedig csiklómat kezdte dörgölni.

Egyre hangosabban nyögdécseltem szájába, testem pedig vad ritmusra remegett, míg végül már nem bírtam tovább. Hátam ívbe feszült, tüdőmből kiszaladt a levegő, szemeim fennakadtak, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha lényem összeolvadt volna az övével a gyönyörben.

Amikor magamhoz tértem, gyönyörű arcát láttam magam felett, ahogy a karjaiban tartotta elerőtlenedett testemet és gyengéden puszilgatta arcomat.

- Ez... ez... mennyei volt - ziháltam.

- Igen, Kicsim. Mennyei volt a desszert - villantotta rám ismét huncut mosolyát, majd előre dőlt és gyengéden megcsókolt.

Lehunytam a szemem és élveztem puha ajkai érintését. Soha se soha nem akartam tőlük megválni ismét. Ha tehettem volna, egész hátralévő életemben csak őket csókolom.

- Itt maradsz éjszakára? - szaladt ki a számon, mielőtt végiggondoltam volna.

Persze az egy külön kalandtúrával ért fel, hogy elverekedjük magunkat az ágyamig, de már nem érdekelt. Csak azokat a csillogó zöld szemeket néztem és azt éreztem, boldog vagyok.

- Igen, Drága - jött a válasz. - Nem is lennék máshol. - Azzal ismét megcsókolt, és abban a pillanatban olyan érzés öntött el, enyém a világ.

*********************************************************

Ha tetszett, olvasd el a történethez kapcsolódó, annak félig-meddig folytatása, de előbb keletkezett "testvér-történetét" is: Boldogság