Ingovány

B-vel a föld körül

B lába alatt több értelemben is instabil lesz a talaj Afrika mélyén.

************************************************************

A hajó korlátjára támaszkodtam és végigpillantottam a mellettünk lomhán elvonuló tájon. Az út hetei már kezdtek összefolyni. A napokat már rég nem számoltam. Ha az éjszakát nem váltja sorra a nappal, majd ismét az éjszaka, fel se tűnik az idő múlása. Utunk előrehaladtát pedig csak a nagy ritkán feltűnő kikötők jelentették a lassan hömpölygő folyó mentén. Köztük pedig semmi más, csak a végtelen sástenger. Mégis, kevés lenyűgözőbbet tudtam elképzelni abban a pillanatban.

Ujjaimmal belefésültem hajamba, hogy kipiszkáljam a beleragadt náddarabokat. Az út elején még gondosan lófarokba kötöttem, hátha az segít tisztán tartani, amíg a következő kikötőben tiszta vízhez jutok. A napok előrehaladtával viszont én is egyre lustábbá váltam. Úgyis koszos vagyok, mit számít ez még. És minek erőfeszítéseket tenni, hogy jól nézzek ki ha úgyis eleve kudarcra van ítélve az ügy, miközben izzadok, mint egy ló, a ruháimat pedig esélyem se lehet kimosni, még hetekig.

A közlekedés a világnak ebben a sarkában maga a türelemjáték. A nyugati ember hozzászokott, hogy sétál öt-tíz percet, felszáll a buszra, aztán átszáll a vonatra, sebesen a tengert szelő hajóra, repülőre, és, a cél távolságától függően, pár óra, maximum egy-két nap alatt bárhol ott lehet. De nem itt.

Errefelé még a buszok, vonatok is csak akkor indulnak el, ha megtelnek. Ha ma nem, majd holnap. A kedves utas meg érje rá addig várni! A sivatagon vagy az őserdőn keresztüldöcögni úgyse egy gyors program. Egy nap ide vagy oda mit számít?

És még ha van egyáltalán út, amin végig lehet zötykölődni - gondoltam, miközben a minket körülvevő végtelen rengetegre pillantottam, amin csak a hatalmas folyam vágott magának utat. Errefelé nincs más út, csak a ráérősen araszoló, zúgókkal és sziklapadkákkal teli Nílus. Aki át akar kelni a világ legnagyobb mocsarán, annak szudáni stílusban kell ezt tennie. Szépen lassan, komótosan, egy rozoga dereglyén lecsordogálva. Közben pár naponta megálló, a helyiek ki- és beszállnak a mocsár közepén megbúvó városokban, a legénység pedig még napokig javítgatja a nehéz terep okozta károkat a hajón. A Nílus ráér, nekünk is rá kell.

Afrika északi részén, a Szaharától délre húzódik keresztbe a kontinensen az a régió, amit a természetföldrajz Szudánnak nevez. Erről kapta nevét az ország is, bár óriási területével is csak egy talpalatnyi részét foglalja el a gigantikus természeti tájnak.

Ez az egész régió négy nagy medencéből áll. Pontosabban tulajdonképpen három és félből, mivel nyugaton Szenegambia az óceán felé nyitott. A maradék három viszont teljes medenceként sorban helyezkedik el, keresztbe szelve Afrikát. Mind a négyet egy-egy nagy folyórendszer szeli át, ami a földtörténeti időkben a három teljes medence közepén egy-egy hatalmas tavat éltetett.

A jégkorszak vége után azonban a kép megváltozott. Mára a háromból csak a Csád-tó maradt meg, az is töredékére összezsugorodva. A Niger-medencében a névadó folyó hajdanán külön vízrendszert képező alsó folyása összekapcsolódott a felsővel, így vizét már levezeti az óceánba, a tó pedig kiszáradt. Itt, a Felső-Nílus-medencében pedig, a szárazabbá váló éghajlat következtében, a víz egyre csak fogyott és a tó tulajdonképpen eltűnt a térképről, egy hatalmas lapályos területet hátra hagyva, mely az esős évszakban, az itteni folyók áradása következtében, harmincezerről százharmincezer négyzetkilométeres mocsárrá dagad. Ez a Szudd, a világ legnagyobb kiterjedésű, nyárvíz idején gyakorlatilag átjárhatatlan vizenyős területe. Amikor olvadni kezd a hó az Etióp-magasföldön, a síkságra lekanyargó Kék-Nílus itt mindent beterít vízzel, míg Kartumnál nem egyesül a nagy afrikai folyam többi forráságával, létrehozva az egységes Nílust.

Ennek hála pedig, itt ácsorogva egy rozogán összetákolt, nyikorgó szudáni dereglyén, én nem láttam mást, csak a Magyarországnál is nagyobb területen elnyújtózó sásrengeteget. Amikor anno, az ókorban lehajóztak ide az egyiptomiak, bőven találhattak alapanyagot a papiruszaikhoz ebben az országnyi méretű dzsumbujban. Ma viszont már csak a helyi halászok és állattartók tengetik sivár hétköznapjaikat a sásosban megbúvó városokban. Közben pedig mások veszik uralmuk alá a Szudd rengetegét.

Aggodalommal figyeltem a távolban felszálló füstöt. Helyenként fekete oszlopként kavargott az ég felé a felleg, látszólag jelentéktelen semmiségként a határtalan és kiismerhetetlen mocsárban. Aki viszont belegondolt a forrásába, annak félelemmel és aggodalommal töltötte el a szívét.

Ez ugyanis már nem Szudán. Mármint politikai értelemben. 2011 óta ugyanis ezen a vidéken kiáltották ki Dél-Szudán államát. Eleinte mindenki reménykedett, hogy ez az aktus békét hoz a térségbe, külön államot adva az északi, sivatagos terület arabizált muzulmánjainak és a déli, esőerdős térség keresztény és animista feketéinek, véget vetve az évtizedek óta húzódó polgárháborúnak. Naiv elképzelés.

Egy szomáli mondásféle tartja, "én és az országom a világ ellen, én és a törzsem az ország ellen, én és a családom a törzs ellen, én és a fivérem a család ellen, én a fivérem ellen". És ez nem csak Szomáliára nagyon igaz. Amíg az északiakat kellett gyilkolni, Dél-Szudán egységes volt. Amint viszont megszületett az áhított függetlenség, az új ország ellentétes érdekű csoportjai estek egymásnak, és most más, immáron ki tudja milyen okból lázadók borították lángba a Szuddot.

Emiatt se haladtunk gyorsabban. Sose tudni, mikor hol csap le egy milícia, csak ők tudják milyen indokkal vérfürdőt rendezni egy-egy városban. Jobb felkészülni és nem pont ott kikötni.

Nem épp egy életbiztosítás az egész - gondoltam és a fejemet csóválva elfordultam az egyhangú tájtól, mely fölött néhol a baljóslatú feketeség kavargott.

A hajó fedélzete se nyújtott sokkal vidámabb látványt. A kopott, nyikorgó deszkákon százával zsúfolódtak össze a helyiek, kisebb-nagyobb csoportokat képezve szórakoztatva magukat és egymást, míg hetek alatt elérnek ulticéljukba, egyik mocsári városból a másikba, vagy onnan ki a rengetegből.

Lassan lépkedtem keresztül a seregleten, keresve a megfelelő helyet a lábamnak, ahol nem lépek rá semmire. Aztán végre megpillantottam.

Ritkán látni fehér embert ezen a vidéken. Különösen most, a polgárháború kellős közepén. Kevés az olyan eszement, mint én, aki ide jön ebbe az átokverte mocsárba. Vannak azonban más eszementek is, más, sokak számára őrültnek tűnő álmokkal és vágyakkal. Például van, aki azt tűzi ki magának célul, hogy délről északra keresztülszeli a fekete kontinenst, egy motoron ülve.

Persze akármilyen kemény az illető, és akármilyen jó a masinája, a Szudd mocsarában az is elakad. Így nem tehet mást, mint felpakolja a cókmókját egy bárkára Jubában, Dél-Szudán fővárosában, és pár hétig hagyja rozsdásodni a gépet, amíg ismét hosszú távon is járható terepre ér.

Az ember ilyenkor hatalmas, marcona gorillákat képzel maga elé. Mellkasig érő szakállat viselő, agyontetovált melákokat, akik nem félnek semmitől. Ilyenekben se volt hiány, egyáltalán, de üde színfolt volt, amikor felfedeztem ezt a teremtést, aki most is itt térdelt előttem, alig pár méternyire, egy koszos, de amúgy jó állapotúnak kinéző, ósdi motort tisztogatva.

Bár kellemesen nőies vonásai miatt aprónak és törékenynek tűnt a marcona motorosok, na meg a mi védelmünkre kissé feleslegesen a hajóra rendelt, alig tucatnyi izmos fekete fegyveres mellett, az otthoni, kényelemhez szokott cicababák mellett valószínűleg ő is egy hústoronynak tűnt volna.

Velem ellentétben fekete haját bölcsen rövidre vágta, munka közben pedig lassan már többször törölte le homlokáról az izzadtságot, mint a motorról a rá rakódott koszt. Atlétája alól előtűnő karjai jól megmunkált izmain viszont zavartalanul csillogott a nedvesség. Budapesten az emberek többsége sikítófrászt kapott volna attól a mocsoktól, ami nem csak a motorját, de őt is borította. Viszont, mitagadás, én se voltam épp szalonképes. Meg szerintem senki pár száz kilométeres körzeten belül.

- Tetszik a látvány? - Hirtelen megrázkódtam, ahogy a hang keresztülhasított a levegőn. Bár ilyen jó angol kiejtése kevés embernek van errefelé, egészen addig reménykedtem, nem buktam le, míg az előttem térdelő lány mosolyogva felém nem fordult.

- Igen... khm... Gyönyörű gép - motyogtam, kényszerítve magam, hogy a motorra nézzek.

- Tényleg a gép a gyönyörű - vigyorgott továbbra is és beleejtette már inkább fekete, mint eredeti, fehéres színét mutató rongyát esővízzel megtöltött vödrébe.

Erre nem tudtam mit válaszolni, csak hebegtem.

- Legalább a márkáját meg tudnád mondani?

Éreztem, hogy forróság önti el fülem tövét. Biztos voltam benne, hogy az arcom már úgy ég, mint a Reichstag, a lány viszont csak vidáman nevetett.

- Akárhogy is - ráztam meg a fejem -, üdítő színfolt ennek a kontinensnek pont ebben a sarkában - mosolyogtam most már rá, barna szemeibe nézve.

Erre ő is abbahagyta a nevetést, de arcáról egy pillanatra se tűnt el a mosoly a leplezetlen flörttől.

- Na, gyere! - karolta át a vállam. - Mit szólnál, ha inkább behúzódnánk az árnyékba és innánk valamit?

Bizonytalanul felemeltem a tekintetem és a szomszédos motor felé néztem. Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni a mellette gubbasztó kétszáz kilós fickót, aki sűrű szakálla mögül késdobáló élességű tekintettel nézett rám. Persze az ember mindig rálép valakinek a tyúkszemére, ha csinos nőkről van szó. Ebben semmi meglepetés nincs. A jelenlegi delikvens viszont igen súlyos mértékben szállt ringbe, legnagyobb pechemre. Amellett pedig, elég erős fegyvertény volt az a látvány, ami háromból két este fogadott, amikor a mocsárrengeteg mögé leereszkedő nap fényében kilépve a fedélzetre, egy félreeső sarokban az ő karjaiban láttam csodálatom tárgyát, amint az arca épp eltűnik a bozontos szakáll mögött.

- Köszönöm, de inkább most nem - húzódtam el a csodálkozó motoros lánytól.

Agyam hevesen zakatolt valami kifogást keresve. Csak túlbonyolítaná a dolgot, ha a mamlaszra hivatkoznék, mással viszont mivel hozakodhatna elő az ember egy afrikai bárkán, egy gigantikus mocsár kellős közepén.

Végül viszont, legnagyobb meglepetésemre, épp Mr. Melák sietett a segítségemre, amikor feltápászkodott és odalépett hozzánk, átkarolva a nő derekát.

- Minden rendben? - kérdezte tőle, éles tekintete viszont végig rám szegeződött.

- Persze - mosolygott fel rá a nő. - Épp csak beszélgett...

Mire azonban ismét felém fordult volna, én már kihasználtam a lehetőséget, hogy felszívódjak a tömegben.

Mr. Mamlasz most nagy valószínűség szerint belül a vállát veregeti megelégedettségében. Nekem meg annyi a jutalmam, hogy az út hátralévő napjaiban, talán heteiben, igyekezhetek a lázadók és a mindent beborító szúnyogtenger mellett ettől a párocskától is távol tartani magam.

Fújtam egyet és megcsóváltam a fejem. Ezt is jól megcsináltad, B, gondoltam, miközben a hajó másik végébe érve ismét a korlátra támaszkodtam, és igyekeztem kiüríteni az elmém, miközben bámultam a Szudd felett kavargó füstöt.

*************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik motorozó lánnyal kapcsolatos történetemet is: Találkozás egy olvasóval 1.