Legjobban
a hosszú, selymes, szőkésbarna haja tetszett, amelybe a
leghalványabb szellő is gyengéden beletúrt, s így ritkán
látszott a lány válla alatt gondosan vágott, egyenes vonal. Egy
kicsit mindig kócos volt, és néhány hajszál folyton önálló
életet élve az arcát simogatta, vagy a feje körül, lágy
auraként lebegett.
Persze
tetszett más is a lányon, a sötétkék szeme, a finom arcvonásai,
a mindig hatalmas klipszeket cipelő füle, és amiket csak sejteni
lehetett a ruha takarásában, az mind. A ruhák pedig napról napra
kisebb felületet fedtek be, már reggelihez sem öltözött teljes
díszbe, és előkerült az utazótáskájából egy fehér
rövidnadrág is, bár egyelőre csak mutatóba. Még sok izgalmas
ruhadarab sorakozott abban a titokzatos csomagban, és Flóri bízott
benne, hogy egyszer majd ezek is sorra kerülnek. Abban nem
reménykedett ugyan, hogy látni fogja azt a csupa-csipke valamit,
aminek a be- és kikapcsolója valahová a lány lába közé esik
majd, ha felveszi, és háta nincs, sőt eleje se nagyon… de
jólesett elképzelni benne az álomszerű női testet. Voltaképpen
bármiben, akár egy krumpliszsákban is jó volt elképzelni.
Igyekezett
a legapróbb részleteket is megfigyelni, és amikor visszafelé
pakolt, nemcsak a sorrendet betartani, hanem kínosan ügyelt a
bugyik összehajtására is. Ennyiféle bugyit még életében sem
látott, pedig 16 év nagy idő, és akinek van legalább egy nővére,
az elméletileg találkozhatott már ezen apró, női ruhadarab
számtalan változatával.
–
Melyik
lehet az ehető bugyi? – kérdezte magától a padlón ülve.
Biztos volt benne, hogy efféle is előfordul a készletben, mert
hallott már róla, hogy a legszebb lányok legizgalmasabb
testrészéről a legszerencsésebb fiúknak, desszertként ilyet
lehet elfogyasztani.
A
gondolattól azonnal erekciója támadt. Sokadszor már, kutakodás
közben.
Egy
tojásszerű, kívül ezüst, belül bársonnyal bélelt dobozból
bizsuk serege borult ki, jutott belőlük a szoba legtávolabbi
sarkába is. Egy ugyanilyen ládikó tartalmát Flóri már két
napja az asztalon is tüzetesen megvizsgálta, most emerre nem szánt
sok időt, csak összekapkodta, s közben meg-megigazgatta automata
módjára működő falloszát.
Kintről
zajokat hallott, ami kapkodásra késztette, ám fontosabbnak
tartotta visszagyűjteni az összes csillogó és színes mütyürt,
mint idő előtt elmenekülni a helyszínről. Mire még becsukják a
kaput és feljönnek a garázsból, minden a helyére kerül.
A
csendes kis utca középtáján, a nagy kerettel körülölelt házba
visszatért az élet. Ajtók csapódtak, nevetés hallatszott, és
Flóri anyja bedugta a fejét fia szobájába:
–
Megérkeztünk!
–
Észrevettem.
A
fiú a monitor előtt ült, és figyelte, milyen lassan töltődik le
a film. Semmiféle jel sem árulkodott arról, hogy akár egy percre
is elhagyta volna a kuckóját.
–
Mész
ma valahova? – kérdezte az anyja.
–
Majd
később a haverokkal lógunk egyet.
–
Helyes!
Mozdulj ki egy kicsit, élvezd a szünetet és a nyarat!
Flóri
morgott valamit, s amikor egyedül maradt, szórakozottan húzogatta
a fiókokat, és unottan kikapcsolta a számítógépet. Látta, hogy
a nővére a kert egy távolabbi pontján leterít egy takarót és
leheveredik. Ez az egyetlen olyan szigete az udvarnak, ahová nem
lehet sem az utcáról, sem a szomszédokból belátni. Csakis Flóri
szobájából.
A
fiú az ablakpárkányra támaszkodva megvárta, amíg a napozáshoz
készülődő nővére, Antónia felgumizza a haját, és hátranyúlva
kikapcsolja a melltartóját.
–
A
cicijei örökre fehérek maradnak – vonta meg a vállát, és
otthagyta az ablakot.
Gyorsan
vissza is fordult a leshelyre, mert hangokat hallott. Csalódottan
jött rá, hogy mégsem a másik lány érkezett meg, hanem
valamelyik szomszéd felől szólalt meg a rádió.
A
másik lány, Nanett csupán egyetlen hetet tölt náluk, amíg
sikerül Pesten albérletet találnia. Aztán megnyugodva
hazautazhat, hogy az őszi iskolakezdésig kipihenje magát.
–
Lakhatna
nálunk is… – vetődött fel Flóri szülei részéről –,
együtt járhatnátok a suliba – mondták Antóniának. Aztán
hamar elvetették az ötletet, és nem beszéltek róla többet, mert
ha egy nagyon távoli rokont ideengednének 4 évre, attól nem
illene pénz kérni a szállásért, ráadásul illene őt is, mint
családtagot etetni-itatni. Erre pedig most éppen nem futná a
családi költségvetésből, éppen elég a nagy házat fenntartani.
Így
Natti csak egy hétre jött – nem is nagyon pakolt ki a hatalmas
utazótáskájából – és szívesen látott, távoli rokonként
jól érezte magát. Kigyűjtött egy seregnyi címet, időpontokat
egyeztetett, és napközben albérletet keresett az ősszel induló
tanulmányai idejére. Nem sietett semmivel, mert már a legelső
napon talált több, alkalmasnak tűnő lakást.
A
két lány már a legelső nap első perceiben összebarátkozott, s
bár még sosem látták eddig egymást, máris úgy sugdolóztak,
mintha régóta barátnők lennének. Flóri pedig úgy érezte,
mintha mindig egy ilyen lányról álmodozott volna.
A
fiú úgy sétálgatott a szobájában, akár egy hímoroszlán a
szűk ketrecében. Le-fel rótta a métereket egészen addig, amíg
meg nem állította a nagykapu jellegzetes, súlyos puffanása.
–
Megérkezett
Nanett!
Flóri
ledobálta a ruháit, előkapott egy törölközőt, és az ajtóhoz
lapulva készen állt arra, hogy éppen akkor lépjen ki a
szobájából, amikor a vendéglány odaér. Meg fogja mutatni
Nettinek, hogy 2 évvel fiatalabb ugyan nála, de igenis számolni
kell vele, mint férfivel.
–
Hol
van már?
Az
ablakhoz ugrott.
–
Gondolhattam
volna! – meredt kifelé bosszúsan: Nanett első útja nem a házba
vezetett, hanem a kertben napozó Antóniához. Leguggolt Flóri
nővére mellé, aki oldalra fordult, és együtt nevetgéltek.
–
Nem
is olyan fehér a cicije! – állapította meg a fiú, és
összehúzott szemmel arra gyanakodott, hogy nővére az ő tudtán
kívül is szokott napozni. – Miről tudnak ezek állandóan
beszélgetni? És vihogni?
Netti
felállt, és ruháját igazgatva mutatta a másik lánynak, hogy a
ruha alatt ugyanolyan színű a bőre, mint ahol éri a napfény.
Ezen ismét jókat kacagtak, és Flóri sajnálta, hogy nem hall egy
szót sem, ráadásul Netti neki éppen háttal áll. Jó lett volna
hallani, hogyan beszélgetne a csajok egymás között, és látni
ugyanazt, amit a nővére alulról lát Nettiből… Az erekcióhoz
persze ennyi benyomás is elég volt.
–
Most
meg a telefonban nézegetnek valamit!
A
vendéglány elővette a Flóri által már korábban megcsodált,
extra-vékony telefonját, és néhány fotót készített
Antóniáról. Olyanokat, amin látszik ugyan, hogy nincs rajta
melltartó, ám a cici éppen csak egy picit villan elő.
A
fiú úgy érezte, hogy ezt a jelenetet neki is meg kell örökítenie
– milyen jó lesz majd nézegetni –, és úgy nyúlt az
asztalára, hogy közben a szemét nem vette le a kinti eseményekről…
–
Hol
a telőm? – tapogatózott.
Nyári
égzengésként hasított bele a felismerés: Nanett szobájában
felejtette!
–
De
hol? – Egy pillantás a kertbe, a lányokra. – Nyugi! – intette
magát higgadtságra. – Még röhigcsélnek…
Felöltözni
nincs idő, felesleges is. Átsietett Nanett szobájába.
Ágy,
ágy mellett… a telefon sehol,
–
Nyugi!
– morogta, de a homlokán és a hátán kerekedő óriási
izzadságcseppek nem hallgattak rá.
Rohant
Antónia szobájába.
Maga
sem tudta, mit keres a nővérénél. Valami ötletet? Segítséget?
Kétségbeesetten futtatta körbe a tekintetét… Ez az!
Antónia
telefonja az asztalon – szerencsére nincs bekódolva –, ezen
megkereste a saját számát, és fülelt… Nem hallatszott a
csengetés, csak amikor visszacsörtetett a vendéglány szobájába:
Megtorpant.
Tisztán
és közelről hallotta a telefonját, de nagyokat szippantott a
levegőből. Ez a fontosabb: Netti illata, ami akkor is ott lebegett
halvány-édesen, fahéjas szegfűként a helyiségben, ha a lány
éppen a kertben tartózkodott…
De
honnan szól a telefon?
A
táskából! Nem, a táska alól!
–
Megvan!
Meztelenül,
ám két telefonnal a kezében, megnyugodva lépett ki az ajtón, és
szembetalálta magát a kikerekedett szemű Nettivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése