Szabadságon

A nap első fénye ébresztett, ahogy beszűrődött a szállodai szoba ablakán. Nem nyitottam ki a szemem, igyekeztem meg sem mozdulni, de így is éreztem, ahogy a vér feladja lusta vánszorgását az ereimben, ami az alvás nyugalmával jár, és fürgén járja át testem, felkészítve minden porcikámat a kezdődő napra. Agyam is lassan kezdte felvenni a szokásos fordulatszámot, mint amikor egy párás reggelen elfordítja az ember a slusszkulcsot és tiltakozva, ellenkezve, de felbőg a motor.

Némán morogtam magamban. Átkoztam azt a fránya munkát, ami annyira rászoktatott a korai kelésre, hogy még egy kényelmes szállodai ágyban, az otthontól távol, a szabadságom kellős közepén sem tudok tovább aludni.

Aztán megéreztem, ahogy a meleg, puha test hozzám simul. Mintha egy csapásra kiürült volna az elmém. Arcomon azonnal óriási mosoly terült volna szél, de úgy tűnik, ironikus módon, ahhoz még túlságosan az álom peremén lógtam, hogy az erre utasító ingerek eljussanak agytekervényeimből a megfelelő izmokhoz. Csak élveztem, ahogy a drága karok átölelik a derekam és a jól ismert arc a nyakamhoz simul.

- Jó reggelt, Édes! - hallottam suttogását. Vakáció ide vagy oda, már ezért megérte felébredni. Annyira aranyos volt, ahogy a reggeli első mozdulatával hozzám simult és jó reggelt kívánt, de még azt is óvatosan és halkan, nehogy felébresszen vele.

Imádtam ezt benne. De nem csak ezt. Szinte mindent, ami vele kapcsolatos. Mit szinte? Nem szinte. Mindent. Kivétel nélkül. A halk szuszogását, ahogy éjszaka egymáshoz bújtunk, azt a szeretetet, amivel reggel hozzám bújt, álmatag hangját és azt a fátyolos tekintetet és gyűrött arcot, amit minden reggel elsőnek láttam meg, amikor kinyitottam a szemem, rajta pedig erre boldog mosoly terült szét. Mintha egy örökkévalóság óta együtt lettünk volna. Mintha mindig is így kezdődtek volna a reggeleink, és azt kívántam, kezdődjön mindig így, mindig, amíg csak élek.

Kezei gyengéden simogatták az oldalam, közben éreztem, ahogy puha ajkai a vállamhoz érnek. Mindig meztelenül aludtunk. Télen inkább elővettem a legvastagabb dunyhát, de nem mondtam volna le arról az érzésről, ahogy a puha bőre az enyémhez simul. Amikor pedig gyengéd csókokkal hintette be meztelen vállam, az maga volt a mennyország. Ő azonban nem állt meg ott. Lassan befelé indult, minden egyes centire újabb puszit nyomva, míg el nem érte nyakam hajlatát.

Ezt már nem bírtam halk morgás nélkül megállni. A kis huncut pontosan tudta, hogy ez a gyenge pontom. Lehunyt szemmel is láttam magam előtt, ahogy elmosolyodik és tovább csókolgatja a nyakam.

- Jó reggelt, álomszuszék! - suttogta még mindig. Mintha nem lenne az az angyali hang is elég édes jel, amire ébredhetek. Ő azonban a nyakam érzékeny bőrét ingerelte tovább, csiklandozva testem az újraindulásra. Majd, a következő pillanatban, éreztem, ahogy nyelve végigszalad nyaki ütőerem mentén.

Ezt már nem bírtam ki egy hangos nyögés nélkül. Testem megrándult, karjaim pedig maguktól indultak el, hogy törzse köré fonódjanak és magamhoz öleljem őt. Közben pedig arcom is felé fordult, és ahogy nehézkesen felnyitottam pilláimat, homályosan, majd egyre élesebben kirajzolódott előttem csodaszép arca.

- Nagyon huncut vagy, ugye tudod? - vánszorogtak ki a lusta szavak a számon, mire arca még jobban felderült és kissé kinyújtózott, hogy megcsókolhasson.

- Te hozod ki belőlem, Drága - suttogta még mindig. Gyönyörű hangja csilingelő csodával töltötte meg a reggel nyugalmát.

- De hiszen én nem csináltam semmit - ellenkeztem. - Csak aludtam.

- Akkor is - puszilta meg gyengéden a számat. - Már azzal is, hogy vagy nekem és itt lehetek veled.

Lassú mozdulattal felemeltem a kezem és tenyerembe fogtam arcát, kiélvezve minden pillanatot, ahogy selymes bőre az enyémhez simul. Ő lehunyta szemeit, de aztán hamarosan ismét kinyitotta és szeretetteljesen rám mosolygott. Lágyan megcsókoltam, majd homlokom az övéhez támasztottam, csodálva magával ragadó zöld szemeit, miközben hüvelykujjammal simogattam arcát.

- Nagyon szeretlek - motyogtam. - És köszönöm az ébresztést.

***

- Hé, Vigyori! Nem jössz? - térített magamhoz vidáman csilingelő hangja.

Egy csapásra visszatértem a jelenbe. Hátizsákom súlya hirtelen úgy nehezedett vállaimra, mintha csak most dobták volna rájuk, lábaimban pedig a földből felcsapó lángnyelvekként terjedt szét ismét a kezdődő izomláz.

A csodálatos reggel emlékei szertefoszlottak, és ahogy kinyitottam a szemem, csak a vadon látképe tárult elém. Nem mintha az önmagában nem lett volna mesébe illő. Ha lett volna hozzá tehetségem, ódákat tudtam volna írni azokról az égbe szökő hegyekről. A fehér csúcsokról, melyek színét ugyan többnyire mészkő anyaguk adta, de néhol, a bemélyedésekben, még nyáron is szikrázott némi keményre préselődött hó. Az üde rétekről, melyeket mindenfelé a fenyőerdő maradványai pettyeztek, a természet által megformált mészkő szirtekről, az egész gyönyörű vidékről. De ha tudtam volna ódát írni, ez mind-mind egy cseppet sem érdekelt volna. Akkor amit csak írok, az csak arról a csodaszép arcról szólt volna, melynek tulajdonosa most visszaügetett hozzám a finom szemű kavics alkotta turistaúton, rám emelve zöld szemeit.

- Elfáradtál, Szívem? - nézett rám aggodalmasan, miközben átölelte a derekam.

Erre nem válaszoltam semmit, csak a fülem mögé tűrtem egy izzadtságtól összeállt tincset, ami menet közben kiszabadult kontyomból és elfordítottam a tekintetem, hogy ne lássa szemeimet. Már a pillantásomból is tudott olvasni, én pedig nem akartam, hogy lássa.

Mindig is vonzottak a távoli tájak. Minden, ami különleges, szokatlan, nem mindennapi, egzotikus. Vagy egyszerűen csak amit nem látni a hétköznapokban csak úgy, ha az ember nagyritkán kivánszorog Budapest határain kívülre is. Ő pedig szeretett hozzám bújni, ahogy ültünk a fotelben, és nézni a laptop képernyőjén a szebbnél szebb tájakat. A végén pedig gyakran kaptam egy puszit az arcomra, miközben azt mondta, szívesen elmenne ő is ilyen gyönyörű helyekre.

Nem bántam meg, hogy megleptem ezzel az úttal. Én is szívesen láttam világot és még tartalmasan is eltölthettük együtt a szabadságunkat. És így még a megszokott együtt ébredés is mindig új élmény volt a szállodai szobában. Azonban már önmagában az az öröm is megérte, amit az arcán láttam, amikor kiszabadulhatott túrázni a hegyekbe.

Nagyon szeretett mozogni. Az én kis örökmozgóm. Imádtam benne, ahogy pörög és szikrázik a szemében az élet, és még jobban azt, amikor le tudott lassítani, hogy engem átöleljen, hozzám bújjon, és csak ücsörögjünk a fotelben, olvasva, tévézve, képeket nézegetve, vagy csak élvezve egymás közelségét. Annak a látványával pedig nem tudtam betelni, amikor a nap végén, energiatartalékait kimerítve, álmosan bújt hozzám az ágyban és lehunyt szemmel a melleimhez simította arcát. Az maga volt a boldogság.

Hiába sajgott már a lábam a sok hegymenettől és a vállam a táska súlyától, sosem engedtem volna, hogy meglássa a fáradtságot a szememben. Tudtam, engem jobban szeret, mint bármiféle túrát, és ha én nem érzem jól magam, azonnal, zokszó nélkül visszafordult volna velem, akkor is, ha nem kérem.

- Bármit Szívem Hölgyéért. - Ezt mondta mindig, nekem pedig ettől azonnal melegség költözött a mellkasomba.

Most azonban nem akartam, hogy visszaforduljunk. Bármennyire szívesen lettem volna inkább a kényelmes szállodai szobában most, az ágyon fekve magamhoz ölelve ezt az isteni kis csodát, láttam, milyen boldog, hogy együtt kirándulhat velem. Úgy mosolygott és szaladgált fel-alá, mint egy egész napos tanítás után a parkba kiszabadult kislány. Imádtam, amikor ilyen, és nem akartam ezt elvenni tőle, bármennyire fájnak a tagjaim.

Amellett pedig, meg akartam neki mutatni a kilátást a csúcsról. Azt szerettem volna, ha élőben tapasztalhatja meg azt a csodás látványt, én pedig átölelhetem, a fejéhez simíthatom az arcom és csodálhatom azokat a boldogságtól szikrázó zöld szemeket. Persze, akkor is boldog lett volna, ha otthon, a saját ágyunkban bújhat hozzám, minden különlegesség, túra és kirándulás nélkül. De ezt meg akartam adni neki. Ő ennyit megérdemelt. Sőt, még sokkal többet is. Nekem pedig erőt adott az a vidámság és élet, ami a szemeiben csillogott.

- Minden rendben, Drága - csókoltam meg gyengéden a homlokát és rá villantottam a tőlem telhető legtermészetesebb mosolyt. - Csak... megállhatnánk egy percre pihenni?

- Bármit Szívem Hölgyéért - puszilta meg a számat és angyali mosollyal enyémbe fúrta vidám tekintetét.

Én sem tudtam megállni a mosolyt. E mellett a lány mellett nem lehet sokáig megmaradni mosolygás nélkül. Én legalábbis képtelen voltam rá. Ha ő vidám, az engem is mindig felvillanyoz.

Alig ültem le az út szélére, máris éreztem a bennem gyűlő energiát, ahogy ő is mellém ült, ujjaim közé fonta az övéit és a vállamra hajtotta a fejét.

Együtt csodáltuk az elénk táruló panorámát, ahogy letekintettünk a már megtett úton túl húzódó völgybe. A legszebb dolog a világon, a legnagyobb csoda azonban itt volt mellettem és a vállamon nyugtatta a fejét. Ennél többet nem is kívánhattam volna az élettől.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a másik két eddig elkészült, ehhez kapcsolódó történetet is! A szereplők azonosak, a helyzet hasonló, de a történetek remélhetőleg egymás nélkül is 100%-osan megállják a helyüket.

Boldogság

Randi