Heti ajánlat - Szelíd motorosok

Nyeregben szép az élet.

Sorskerék

Vadkelet

B-vel a föld körül

B és minden, ami orosz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

Az első pillanatokban fogalmam se volt, mi ébresztett fel. Az éjszaka sötétjébe vesző tágas helyiségben úgy telepedett rám a fülledt, száraz levegő, mint egy szürkület utáni démon, mely csak arra vágyik, hogy kiszívjon minden nedvességet a nyugovóra térő áldozatból.

A torkom úgy porzott, mintha legalább egy hete nem ittam volna. Igaz, ezen a vidéken az sem állt volna távol az igazságtól. Persze csak ha elfeledkezünk az este nyakló nélkül vedelt kerítésszaggató vodkáról. Mit kerítésszaggató? Az a kritikán aluli lőre kb. olyan erejű volt egy kerítésre nézve, mint egy atombomba. Már előre féltem, milyen másnaposság vesz majd rajtam hatalmat másnap. Most azonban még mindig munkált bennem az alkohol. Sőt, mintha az egész a testem alsóbb tájai felé vándorolt volna.

Ekkor ébredtem csak rá, mi motiválta a szervezetemet, hogy megkongassa a vészharangot és újraindítsa a rendszert. Ha nem teszi, valószínűleg a reggeli fejfájás a bevedelt alkohol átalakított formájából álló tócsa közepén ébredve ért volna.

Nyögtem egyet halkan és megmozgattam izmaimat a durva anyagú pokróc alatt. Bár ebben a hőségben még meztelenül is majd meggyulladtam alatta, mégis azért magamra terítettem a biztonság kedvéért a rögtönzött takarót. Errefelé nem ritka a hatalmas hőmérséklet-különbség a nappal és az éjszaka között és a másnaposságnál már csak a megfázással párosuló másnaposság lenne a rosszabb.

Magamra terítettem. Vagy inkább magunkra, helyesbítettem, amikor az agyam már elérte a kellő fordulatszámot és tudatára ébredtem a mellettem pihenő alakra, akire pár pillanat alatt átragadt a mozgolódásom. De Katyerina nem ébredt fel. Csak álmában feljebb húzta az érdes pokrócot mellein és hátat fordított nekem. Azonban ha, még ha tudatlanul is, takargatni akarta volna magát, csapnivaló munkát végzett, mivel a mozgás hatására összegyűrődő daróc csak szőke fürtjei által némiképp elfedett lapockáit, derekát, formás fenekét és combjait teljes mértékben szabadon hagyta a kutató tekinteteknek.

Elmosolyodtam, ahogy figyeltem az odabent alig derengő félhomályban. Legszívesebben a hátához simultam volna és a combjai közé csúsztatom a kezem, hogy őt a gyönyör hullámai ébresszék fel. De nem tehettem. Altestem kínos, feszítő érzéssel jelezte, hogy az irány sokkal inkább az ellenkező kellene hogy legyen, amerre a kijáratot tudtam.

Mordultam egyet és lassan feltápászkodtam, hogy az inkább sötétségbe mint félhomályba hajló fényviszonyok között kitapogassam az esti pásztoróra során szétszórt ruháimat. Tagjaim könnyűek voltak, fejem viszont nehéz, miközben magamra húztam bugyimat, farmeromat és melltartó nélkül rögtön egy bő pólót. Először mezítláb indultam el az ajtó felé, majd amikor már ilyen illuminált állapotban is fájdalmas érzésként jutott el agyamig az idebent is nagy mennyiségben szétszóródott kavicsok talpszúró érzése, inkább zsörtölődve visszafordultam a bakancsomért, amit zokni nélkül, csak sebtében húztam fel. Még megkötni is csak pár lépés után kötöttem meg, amikor tántorgás közben már harmadszor akartam orra bukni.

Kazah sztyeppe

Amint kiléptem a leginkább csak egy rozoga pallóra emlékeztető ajtón, mélyen magamba szívtam a csendes éjszaka üdítő levegőjét. Reméltem, hogy tisztasága rám is átragad. Bár... jobban belegondolva, ha az a másnaposságot nem előzi meg, inkább nem akartam tiszta fejet még egy jó ideig. Inkább csak megráztam a fejem és lassan botorkálva elindultam, igyekezve nem orra bukni valamiben, miközben megkönnyebbülésre alkalmas helyet keresek.

Bár az is igaz, ezen a helyen nem sok mindenben lett volna lehetőségem elhasalni. Maximum ha az épületek falának megyek neki, de más nemigen akadt. A kristálytiszta égről mindenfajta akadályoztatás nélkül leragyogó hold fényében még valamennyire ki is tudtam venni a jelen körülmények között megnyugtatóan üres tájat. Ameddig a szem ellát, semmi, ami pár centisnél magasabbra emelkedne. Se fák, se nagyobb sziklák, még csak dombocskák vagy apróbb buckák sem. Mindenfelé csak a végtelen, kavicsos, poros síkság. Kivéve persze a semmi közepén elhelyezkedő tavacskát és partján a házikókat.

Már persze ha háznak lehet nevezni ezeket a különös tákolmányokat. Olyan volt az egész, mintha valaki nulla hozzáértéssel tákolta volna össze őket abból, amit a környéken talált, és még azt is sietve. Igaz, nem is álltam messze az igazságtól. De ennek ellenére is volt valami különös ezekben az épületekben. Leginkább pedig az anyagukban. Illetve lett volna, ha nem tudom pontosan, hogy miből készültek.

A közeli Bajkonur szemetéből.

Bajkonur városa

Bevallom, nekem mindig is különös csengése volt a szovjet-orosz kilövőállomás nevének. Talán azért, mert életemben először egy már-már a horror határát súroló posztapokaliptikus sci-fiben találkoztam vele, ahol a történet hősei a csendes-óceáni partvidékről vágták át magukat hol gyalog, hol ilyen-olyan járműveken, az emberevő szörnyek által benépesített ázsiai vadonon egészen idáig, a kazahsztáni sztyeppe közepén, az Aral-tóba, illetve annak már csak a maradványaiba nem sokkal nyugatabbra torkolló Szir-darja folyó közelébe, hogy aztán már rakétával folytassák útjukat az emberiség utolsó menedékekét föld körüli pályán keringő űrállomásra.

Persze az oroszok lehet, megnyalnák mind a tíz ujjukat, sőt, pár oroszt ismerve, a cipőjüktől megszabadulva még húszat is, ha olyan technológiájuk lenne, mint amit a filmben ábrázoltak. De ennek ellenére se panaszkodhattak. Miután a Szovjetunió összeomlott és az amúgy valószínűleg a mindentől, főleg a nemzetközi határoktól való nagy távolsága miatt épp ide telepített űrközpont külföldre, Kazahsztán területére került, Moszkva nem volt rest és 2050-ig bérbe vette Bajkonurt, egy azt körülölelő Pest megyényi területtel együtt. Persze ez a magyar fülnek orbitálisan gigászinak tűnő földdarab szinte elvész a területét tekintve inkább egész Európával összemérhető, és emellett még igencsak ritkán is lakott Kazahsztánban. A ruszkik pedig folytatták tovább a kilövéseket, a világtól teljesen elzárva, a belépést irdatlan bürokráciával megnehezítve. Fogalmam sem volt, Katyerina hogy tudta egyáltalán elintézni, hogy ide jöhessünk, de inkább nem is firtattam. Az ilyen keleties, az oroszokhoz is onnan beszivárgott fűalatti megoldások rendszere jobb, ha titokban marad.

De persze az otthonuktól több száz kilométerre, itt, a leginkább az amerikai nyugatra emlékeztetően üres sztyeppén elzárt személyzetnek is kellett azért a szórakozás. Viszont, ellentétben a vadnyugattal, a vadkeleten nemigen akadtak poros kisvárosok kocsmákkal, éneklő, kánkánozó könnyűvérű nőcskékkel, az indiánokkal meg még annyira se lehetett kergetőzni. De az orosz ember feltalálta magát, és abból a lomból, ami az űrközpontban maradt, a földre visszahulló kilőtt, de immáron feleslegessé vált anyagból a központtól nem messze, de még az orosz ellenőrzés alatt lévő területen összeeszkábáltak egy kis szolgálati nyaralót.

Ahogy szemem lassan hozzászokott a fényviszonyokhoz, fel is derengett előttem a közös konyha épülete, ami egy óriási rakéta testéből kiszelt kör alakú cikkelyből állt. Az egész tényleg olyan volt, mintha az armageddon után így próbálnák újjáépíteni a civilizációt. Ha épp rakétadarabok vannak kéznél, hát abból építünk házat.

Csendben botorkáltam tovább, míg végül találtam egy félreeső helyet az egyik épület mellett. Ilyen körülmények között, pláne az esti buli vehemenciája után, inkább nem akartam megtudni, milyenek a bajkonuri posztapokaliptikus wc-k, úgyhogy inkább az egyik fal mellé guggoltam le elvégezni a dolgomat.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy enyhült a feszültség altestemben és lehunyt szemmel élveztem egy pillanatig a testemben keletkező jóleső ürességérzetet. Vagy talán még egy kicsit tovább is, mert a következő pillanatban közeledő léptekre és hangos kacagásra riadtam fel. Egy ideig talán még el is szundíthattam guggolva vagy valami, mert már olyan közel jártak az érkezők, hogy épp csak feltápászkodni volt időm és a bugyimat meg a nadrágomat felhúzni, mielőtt megjelent volna az épület mögül néhány fickó.

- Á! Gyévuska B! - kacagott fel az egyik srác, akivel az este együtt ittunk. Négy-öt méterre állhatott meg tőlem, de még így is szinte arculcsapásként ért a szájából felém áradó vodkagőz. - Jól telik az éjszaka?

Jellegzetes, erős orosz akcentusából és kiéreztem rögtön az utalást. A többi ismerős is felnevetett, majd a megszólaló egyik barátja hozzátette:

- Nem muszáj ám külön a női szállás. Ha egy kis társaságra vágytok... - Azzal kissé széjjelebb tette lábait és félreérthetetlen mozdulattal előrébb lökte ágyékát.

Mindannyian nevettek. Olyan részegek voltak már, hogy a leheletüktől még a szonda is elhalálozna alkoholmérgezésben. Talán nem is kellene vesződnie az Orosz Medvének mindenféle csúcsmodern fegyverekkel. Elég lenne ezeknek az embereknek a leheletét koncentrálni és máris meglenne a nagytávolságú tömegpusztító fegyver.

- Köszi, de megvan a társaságom - mosolyodtam el sokatmondóan. Nem tudom, mennyire ismerték Katyerinát, meg hogy egyáltalán honnan, de úgy tűnt, túl ittasak most ahhoz, hogy belegondoljanak, mit is értek ezalatt.

- Mázlista - böffentett az első megszólaló, bár igazán nem tudtam rájönni, rám érti-e, szőke barátnőmre, vagy azt feltételezi, hogy titokban beengedtünk egy hímnemű egyedet a női szállásnak kinevezett bungalóba.

De szerencsére nem firtatták tovább. Úgy tűnt, a vodka alaposan kihatott már a rövidtávú memóriájukra, és, ami azt illeti, a hallásukra is, így könnyedén el tudtam surranni, és még annak sem adták jelét, hogy meghallották volna, amikor hangosan jó éjszakát kívántam nekik. Bár ha ők még csak most fejezték be az ivást, nem hiszem, hogy az alvás nekik éjszakai tevékenység lesz. Pláne ha még nem is fejezték be.

Óvatosan visszahúztam magam mögött az ajtót, amikor beléptem a bungalónkba és nesztelenül levetkőztem, hogy aztán visszamásszak Katyerinához a pokróc alá. A részeges oroszok képe már szinte teljesen a homályba veszett emlékeimben, de, összevegyülve az ébredéskor fejemben forgó gondolatokkal, támadt egy gyors ötletem.

Fészkelődtem egy ideig, míg oda nem értem közvetlenül Katyerina mögé, hogy dereka köré fonjam karjaimat és a hátához simuljak.

- Mmm - morgott halkan, félálomban. - Hol jártál?

- Tényleg erről akarsz most beszélni? - suttogtam és gyengéden megpusziltam a vállát.

- Nem - lehelte, miközben megfordult. Inkább csak számhoz nyomta ajkait, minthogy megcsókolt volna, majd szorosan hozzám bújt és a fenekemre csúsztatta kezeit.

Arcomon mosoly terült szét. Éreztem, benne is jócskán munkál még az alkohol, pláne hogy ő nagyságrendekkel többet is ivott nálam. Azonban bármennyire is támadt kedve huncutkodni, kezével a fenekemen pillanatokon belül ismét álomba merült. Velem együtt.

***********************************************************************

Ha tetszett, utazz B-vel egy másik posztapokaliptikusnak mondott tájra is! Történetesen Dániába.

Smallville 11. évad I. rész - Őrző 11. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 10. fejezet

Folytatása következik!

Heti ajánlat - Ajándék

Ajándék a szép hölgynek.

Születésnap

Világok határán

B-vel a föld körül

B a történelem sűrűjében, ott, ahol minden elkezdődött.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A Nap perzselő hevülettel borította lángtengerbe a tájat. Bár testemet alig takarta több két-három réteg leheletvékony köntösnél, melyek lenge anyagán úgy söpört át a levegő, mintha legalábbis öklömnyi lukak lennének rajta, mégis valahogy úgy éreztem magam, ahogy a csirke pirulhat a sütőben, celofánba csomagolva. Arról hallani sem akartam, hogy fátylat húzzak, de azok után, ahogy a fejem köré csavart asztalterítő takarásában hajam hatalmas csomókba tapadt az izzadtságtól, elgondolkoztam rajta, ha az egy kicsit jobban véd a tüzes kárhozattól, inkább jobb lett volna félredobni a fránya büszkeségemet.

Igaz, azzal vigasztalhattam magam, hogy a csadort viselő nők nem baktatnak több kilométert a semmi közepén, szóval a ruháikat nem is erre tervezték. Én pedig pont erre készültem. Viszont, annak ellenére, hogy a helyi, liberális kormányzat nem ragaszkodik olyan mereven a női test szigorú eltakarásához, pláne ami a külföldieket illeti, ha ide ki akartam jönni, muszáj volt valamit magamra öltenem, ha nem akarok úgy járni, mint körülöttem a vidék. Okos ember ugyanis más kárán is tanul, nem csak a sajátján. Nekem pedig nem volt nehéz tanulnom abból, ahogy körbehordoztam tekintetem a környék aszott félhulláján.

Ha a hollywoodi filmeseknek épp posztapokaliptikus filmet támadna kedvük forgatni, ennél a vidéknél talán keresve se találnának jobbat. A szikkadt talaj okkersárgán porzott a hőgutában épp csak mozgó levegőtől, sóvárogva egy kis enyhet adó zápor után. De mindhiába. Ha ugyanis néhanapján hull is errefelé némi nedvesség, azt rögtön beissza a meszes felszín. A tájnak jellegzetességet adó núbiai homokkő és a rárakódott fiatalabb mészkő így vált annak átkává is. A víz viszont megbosszulta magát és évszázadok-évezredek kitartó munkájával belevágta láthatatlan karmait a kőzetanyagba.

Nehéz volt elhinni, hogy itt valaha is éltek emberek. Nem is beszélve arról, hogy még most is tengődnek valahol. A hozzáértők szerint ez volt az egyik első vidék, amit az ember meghódított, miután elhagyta Afrikát. Na ha én vezettem volna azt az eszement bagázst, amikor meglátom ezt a vidéket, első szavam lett volna, hogy "Homo sapiensek, hátra arc! Vonszoljátok vissza azt a szőrös prehisztorikus hátsótokat oda ahonnan jöttetek!"

Persze akkoriban még nem volt ilyen száraz a vidék, ha hinni lehet az ezzel foglalkozóknak. Akkoriban még nem kellett beérnie az élet után elkeseredetten kutakodó szemnek néhány csoffadt kis kóró-bokorral. Viszont sokkal rózsásabb úgy sem lehetett a helyzet. Talán épp az is űzte azokat a bunkójuknál alig okosabb fajankókat még tovább, el a fekete kontinens bölcsőjétől. Tovább és tovább, meg még annál is tovább. Kivéve azokat a szerencséseket, akik viszont még itt, az úttalannak is csak nagy jóindulattal nevezhető utakon, éppenséggel jó irányba vették a kanyart.

Én is csak abban reménykedhettem, hogy ez sikerül, annak ellenére is, hogy nekem a kezemben volt a térkép és a GPS modern találmányainak csodája.

Utóbbiak pedig nem is hagytak cserben. Már amikor kezdtem unni az egyhangú, napszíttaságtól kopár vidéket, mintha csak belőlük nyúlt volna ki egy orbitálisan nagy kés, hogy egy ügyes és gyors vágással kettéhasítsa a földet.

Persze csak viccelek, de pontosan így nézett ki, amikor az asztallap-simaságú tér hirtelen, és minden figyelmeztetés nélkül, eltűnt, hogy átadja helyét egy tátongó szakadéknak és alant... igen, alant annak a vidéknek, amit a szerencsés kőbunkók végül megtaláltak. Bár ott se volt épp leányálom a helyzet, de a messzeségbe nyújtózóan elterülő hasadék fenekén kígyózó folyó, a rajta néhol felfűződött tavak és a kavicsos, de legalább némiképp termékeny talaj a hátam mögött hagyott pusztaság után valóban magának a Paradicsomnak tűnt. Nem hiába illették a pár tízezer évvel később érkezők is a hangzatos Ígéret Földje megnevezéssel. Itt tárult ugyanis szemem elé egy új és merőben más világ. Az, ahol a Teremtő kertjéből kiűzetett ember végre először helyet talált arra, hogy gombamód elszaporodjon. Hátam mögött terült el annak a vidéknek a kopár pusztasága, amit a geográfusok csak Arab-táblának neveznek és ami befedi a Közel-Kelet nagy részét Omán és Jemen partvidékétől fel egészen Irak szívéig, előttem pedig az a táj, amit az emberiség múltjával foglalkozók csak úgy neveznek, a Termékeny Félhold. Bár ezen egy Ukrajna életet adó fekete földjét túró paraszt, vagy egy az amerikai Középnyugaton gazdálkodó farmer félholtra röhögné magát, ahogy az arab sivatagot magam mögött tudhattam, valóban, ez a térképen a Nílus alföldjétől a Földközi-tenger keleti partvidékén át húzódó majd Mezopotámiába bekanyarodva félkörívet rajzoló terület valóban magának tűnt a termékeny Édennek. És most ez az egész itt tárult ki előttem.

Vagy legalábbis annak egy nagy szelete. Talán az, ami ilyetén módon a legkönnyebben belátható. Annak a hatalmas árokrendszernek egy picinyke szelete, amely még messze délen, Afrika legtávolabbi csücskében kezdődik, hogy aztán a forró kontinens keleti szegélyét végighasítva belemarjon Ázsia délnyugati csücskébe is. Utóbbit pedig tette pontosan itt, ahol az ember megtalálta az első, kibontakozásához elég életet adó vidéket az errefelé Szír-jordán ároknak nevezett hasadék fenekén kanyargó Jordán, na meg persze a térképen félholdnak tűnő vidék két végpontján a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz mentén.

Én pedig itt álltam ezen a meredélyen, ahol az Arab-tábla beleszakad az új világ kezdetét jelentő árokba. Azon a meredélyen, amit költőien Szíria szemöldökének is neveznek. Bár az újonnan véres polgárháború sújtotta, azonos nevű ország azóta északabbra mászott, átadva helyét Jordániának, a régi időkben az egész, hátam mögött nyújtózó pusztaságot nevezték Szíriának, vagy, akkori névváltozatában Syriának, szemben a tengerparthoz közeli termékeny, vagy legalábbis termékenyebb Palesztinával.

A két természetföldrajzi táj pedig az emberi lét merőben különböző válfajának is táptalajt adott. Mögöttem a perzselő kopárság nomád, állattartó törzsinek világa, míg a tekintetem már azon a vidéken veszett el, ahol megjelent a földművelés.

- Lenyűgöző, nemde? - térített némiképp magamhoz az ismerős hang. Bár nem néztem oda, testem pontosan érezte, ahogy hozzám hasonlóképp öltözött társam mellém lép. A Lady is megállapodott ott, a szemöldöknek titulált sziklaszirt peremén, és rangjához illő arisztokratikus tartással hordozta végig tekintetét az alattunk nyújtózó világon.

- Igen. - Hangom inkább volt csak egy lehelet, mint konkrétan megformált szó. Ő viszont ebből is pontosan értett.

- Szinte érezni itt, ahogy a történelem súlya a vállunkra nehezedik - mondta lenyűgözve.

És valóban. Én is éreztem. Bár ez a súly nem az az édes teher, amit a hozzá hasonlók éreznek, amikor felbontanak egy eltemetett épületet, melynek padlóját már évszázadok, esetleg -ezredek óta nem tapodta emberi láb. Nem az az édes izgatottsággal terhes tömeg. Nem. Ennek a terhét ugyanis leginkább vér adta. Az a vér, mely több tucatszor tucatnyi emberöltő alatt lerakódott, mióta az ember betette ide a lábát. A termékenységre ácsingózó nomádok és az azt féltve őrző földművesek, a hatalmukat telhetetlenül minél messzebb kiterjeszteni akaró birodalmak és a függetlenségüket féltékenyen védő sivatagi törzsek, majd az értelmetlenül egymásnak feszülő vallások ragacsosan vörös terhe, mely még a mai korban sem akar egy pillanatra sem szűnni.

Egyszerre volt az egész magával ragadó és hátborzongató. Lenyűgöző és visszataszító. Annyira felkavaró, hogy attól szinte szó szerint földbe gyökeredzett a lábam

Nem is szóltam semmit, miközben azonban a Lady mégis fojtott, de izgalomtól vibráló hangon folytatta:

- Errefelé van minden. A közeli vádikban úgy gyülemlettek fel az emlékek, mint a puttonyokban.

Halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy izgatottsága visszhangzott fülemben. És valóban, a tábla peremébe a lehulló csapadék által vágott karmolásnyomok, a hosszan elnyúló hasadékvölgyek, arab szóval vádik, mintha mágnesként vonzották volna a rejteket kereső embereket. És volt is itt minden, amiit a társamhoz hasonlók csak kívánhatnak. A korai letelepedett népesség szerény kis falvacskáitól a völgyek szövevényének mélyén megbúvó Petráig, az ókori nabateus arabok fővárosáig.

Bár nem mondta ki, éreztem, ahogy szinte hangtalanul és mozdulatlanul húz arrafelé.

- Menj csak! - mondtam. - Én maradok még egy kicsit.

- Ugyan! Biztos téged is lenyűgözne - biztatott, miközben elfordult a sziklameredélytől.

- Te is tudod, hogy inkább útban lennék - mosolyogtam rá cinkosan.

- Ezt... Ezt hogy érted? - merevedett meg arca, mire a válaszom csak egy vidám kacaj volt.

- Ne mondd, hogy te nem vetted észre, ahogy Isabelle rám néz! Ha a tekintet lándzsából lenne, én már millió helyen lennék lukas.

- Igen, nem kedvel különösebben, de...

- Nem kedvel? Inkább féltékeny? - kacsintottam rá. A Lady arcán pedig, napszítta barna bőrének pólusaiban, mintha halvány pír jelent volna meg.

Erre csak ismét felnevettem.

- Tényleg menj csak! Nem akarok gyertyatartó lenni. Bár... ha jobban belegondolok, abból, ha kettesben hagylak titeket, nem lesz romnézegetés.

Erre társam már határozottan elpirult, én viszont, hogy oldjam a feszültségét, inkább ismét az alant elterülő árok felé fordítottam a tekintetem.

- De tényleg menjetek csak! Én elleszek itt még egy ideig... Aztán majd rátok nézek - kacsintottam hátra a vállam felett.

Erre a Lady megint csak nem válaszolt semmit, csak zavartan bólintott, mielőtt, nem tudva már, mit mondjon, inkább elindult a pár kilométerre parkoló autó felé, ahol már várta az engem szakadatlanul konkurenciájának tekintő kísérője, sofőrje és mindenese, kinek szúró zöld pillantását még ebből a távolságból is éreztem a hátamon.

Most azonban ez egy pillanatra sem foglalkoztatott, ahogy ismét letekintettem abba a mély árokba, ahol annak idején, amikor az Afrikából kikecmergett ősbunkók csipája kinyílt és először ragadtak kapát a kezükbe, minden elkezdődött.

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass még B és a Lady kalandjairól egy ide nem is túl távoli helyen!

A múlt kútjai

Smallville 11. évad I. rész - Őrző 10. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 9. fejezet

Folytatása következik!