Reggel

Az ébredés és az együttlét csodája.

********************************************************************

A valóság szilánkjai megvadult pillangókként keringtek körülöttem. Az a pillanat volt, amikor az ember már kiszakad az álomból, de még nincs teljesen ébren sem. Az a meghatározhatatlan lebegés, amikor azt se tudni, hol a fent és hol a lent, ahogy azt se, hol végződik az alvás közben agyunk szülte kép és hol kezdődik a valóság.

Minden összefolyt. Pár pillanatig várnom kellett még, amíg agyam szinapszisaiban az ingerületek megtalálják a megfelelő utat és helyre kerülnek a szerteszóródott mozaikdarabok. Amíg kikristályosodik, hogy hol is vagyok egyáltalán, a tudat, hogy épp reggel van és felébredek és a helyére kerül, hogy mi volt álom abból, ami az elmúlt percekben, talán órákban, éveknek, talán egy életnek tűnő időben foglalkoztatta az elmémet.

Szemeim lassan résnyire nyíltak. Még mindig valahol az alvás és az ébrenlét végpontjai által kijelölt skála valamely középtájéki pontján lebegtem, de már éreztem magam alatt az ágyat, ahogy hasonn fekve elterülök rajta. Éreztem, ahogy hajam a vállaimhoz tapad, a takaró pedig meztelen hátamra telepszik. Halványan, de érzékeltem a körülöttem nyújtózó szoba hajnali derengését, de fejemben a majmocskák cintányérozás helyett még mindig azon szorgoskodtak, hogy helyére rakják a normális elmeműködéshez szükséges információhalmaz álmodás majd ébredésközben összezilálódott darabkáit.

Olyan voltam, mint az újszülött. Vagy inkább az Alzheimer-kóros. Emlékeztem, hogy volt tegnap, meg azelőtt és azelőtt is, de arra még mindig várnom kellett, hogy életem eddigi bő negyed évszázadának emlékei végre ismét kompatibilissé váljanak széttúrt szénaboglyaként összezilálódott elmémmel.

Nem is tudtam igazán, mire ébredtem fel. A szoba csendes volt körülöttem és inkább sötét, mint homályos. Még a hajnal is fiatal volt, nem csak a reggel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hány óra volt. Az pedig, hogy kinyúljak az éjjeliszekrényen pihenő órámért, jelen állapotomban gigászibb kihívásnak tűnt, mint egy ágyékkötős, kőbunkós neander-völgyinek egyedül megnyerni a második világháborút.

Csak hevertem kábán és pislogtam... vagy legalábbis azt képzeltem, hogy pislogtam, mivel szemem pár milliméternyinél sosem nyílt szélesebbre. Tagjaim tompa tehetetlenséggel élvezték a semmittevést, miközben lassan kitisztult elmémben a világ.

Ekkor éreztem meg, hogy nem vagyok egyedül. Agyam még mindig tompa volt és kába, túl gyenge ahhoz, hogy akárcsak egy ujjamat is megmozdítsa, de ahhoz már elég éber, hogy felfogja a világot és azt, ami körülöttem történik.

Továbbra se csináltam semmit, csak figyeltem, ahogy az alacsony árny mozgolódik a szobában.

A szívemet melegség öntötte el és arcomra széles mosoly ült volna ki, ha az agyam, Őméltósága, nem lett volna túl lusta még mindig az arcizmaim mozgatásához. Bár szemeim előtt csak egy sötét folt volt, boldogan figyeltem, ahogy az a drága lény némán,, minden apró mozdulatára odafigyelve szorgoskodik, vigyázva, nehogy zajt csapjon.

Lassanként rám telepedett az elmúlt pár év minden öröme és boldogsága. Figyeltem, ahogy az a lány, aki még ezt a sötét, kora-hajnali szobát is mennyei fénnyel ragyogta be számomra, halkan készülődik mellettem.

Helyére került minden kép kettőnkről. Bár továbbra is csak elmosódott sziluettjét láttam, épp eléggé félálomban voltam még, hogy szinte valóságosnak ható képként jelenjen meg előttem drága arca, ahogy a tenyerembe simul és csillogó zöld szemei felmosolyognak rám ajkai lágy íve társaságában. Feléledni készülő tenyeremben az első érzés puha bőrének tapintása volt.

Figyeltem, ahogy a drága kis alak hangtalanul rendezkedik, magára húzza nadrágját, blúzát, lófarokba köti hosszú haját és némán igyekszik mindent elrendezni, mielőtt útra kelne.

Mindig is koránkelő típus volt. Bár lehet, csak azért szokott rá, mert a munkája azt követelte. Nehéz volt reggelente nélküle, egyedül ébredni az ágyban, de annál nagyobb boldogság volt, amikor hétvégente ő is tovább pihenhetett, amikor pedig kinyitottam szemem, ott volt mellettem és meztelen bőre az enyémhez simult. Mindig meztelenül aludtunk. Inkább kihasználtuk a jó hőszigetelés előnyeit, gondosan betakaróztunk és begyújtottunk a régi kályhába, de semmi pénzért nem adtam volna oda, hogy elalvás közben érezzem, ahogy selymes bőre az enyémhez simul. Ha pedig reggel ugyanezzel az érzéssel ébredtem... az maga volt a mennyország. Különösen, amikor ébredéskor tudatomig eljutott, hogy hétköznap van, de csak aztán ébredtem rá, hogy munkaszünet, vagy szabadnapja van és ott várta már ébredésem mellettem az ágyban.

De amikor minden a szürke hétköznapok rendjében folyt, a tőle telhető legnagyobb óvatossággal mászott ki mellőlem a takaró alól, hogy nesztelenül magára húzza ruháit és elrendezzen mindent, mielőtt kioson a lakásból.

Még mindig nem tudtam mozgatni arcizmaimat, de ha tudtam volna, szám már rég a fülemig szalad attól a felemelő érzéstől, amit pusztán már az kiváltott belőlem, ahogy figyeltem alakját. Nem kellett több. Maga a jelenléte is többet jelentett nekem, mint bármi más ezen a világon.

Aztán végzett... Nem jelezte semmi, de már annyira ismertem, annyira éreztem minden rezdülését, hogy így, tehetetlen félálomban is szinte már kitaláltam gondolatait.

Az utolsó simításokat is elvégezte, de még nem indult. Mielőtt még kilépett volna az ajtón, lassan, lábujjhegyen lépkedve az ágyhoz surrant és óvatosan megigazította rajtam a takarót.

Inkább éreztem, mint láttam, ahogy fölém hajol és gyengéden megcsókolja homlokom.

- Remélem, szépeket álmodsz, Szerelmem - suttogta. - Aludj csak jól még...!

Halkan morogtam, ahogy teljesen lehunytam a szemem és egy pillanatra átadtam magam közelsége és ajkai érintése élvezetének. Ő pedig elhallgatott.

- Felébresztettelek, Kicsim? - suttogta továbbra is, nem kockáztatva meg, hogy pont ezzel ragadjon ki az álom öleléséből.

- Mmm... Ühüm - motyogtam kábán. - De semmi baj...

Alig tudtam kipréselni magamból még értelmes szavakat, de ahogy lassan kinyitottam a szemem és felnéztem a homályból előderengő zöld íriszei csodás tavaiba, az mindent elárult.

- Csodás arra ébredni, hogy itt vagy mellettem - motyogtam még mindig, mire ő elmosolyodott.

- De pihenj csak nyugodtan! - söpört ki egy kósza tincset az arcomból. - Még van pár órád. Szívem Hölgye pedig minden pihenést és minden jót megérdemel.

Ismét csak élvezettel morogtam és tagjaim újból elernyedtek. Ő lágyan megsimogatta halántékom, majd lassan felegyenesedni kezdett.

- Várj! - nyögtem, alig hallhatóan, mire ő megdermedt.

Emberfelettinek tűnt az erőfeszítés rábírni izmaimat, hogy pár centire megemeljék felsőtestem. Ő pedig, megértve szándékom, szintén felém hajolt, hogy gyengéd puszit lehelhessek szájára.

- Legyen nagyon szép napod, Életem! - suttogtam. - Várni foglak haza.

- Én pedig sietek vissza hozzád. De most már pihenj.

Azzal gyengéden visszatolt az ágyba, nekem pedig, mire fejem ismét párnát ért, szemeim újból lecsukódtak és tagjaimból kiszállt minden élet. Nem láttam már semmit, de ugyanúgy éreztem, ahogy kiegyenesedik és kioson a szobából, mintha nyitott szemmel figyeltem volna.

Arcomon most tényleg megjelent a mosoly, de ez volt az utolsó mozdulatom, mielőtt visszasüppedtem volna az álom kellemes mocsarába.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy hasonló, de a reggel későbbi szakaszában játszódó történetet is: Boldogság