Életképek 15.

Beszéljünk az időjárásról!

Komolyan, már kezdem érteni az angolokat, amikor ezt mondják. Ha arrafelé legalább olyan drasztikus az időjárás, mint most itt, akkor beszéljenek csak róla nyugodtan!

Az elmúlt napokban, hetekben számtalanszor esett a hó, pár óra alatt elolvadt, másnapra latyak. Már megszoktam. Na de hogy pont aznap maradjon meg, amikor nekünk kezdődik az egyetem és a járdákon latyakos labirintussá tapossák az emberek a két ujjnyi vastag hóréteget, ami utána ráadásul még csúszik is, na az az én pechemet példázza. Ráadásul nekem persze rögtön az első nap a reggeli csúcsforgalomban kellett bezötykölődnöm az egyetemre, amikor idős nénik helyett most a bűzlő alkoholisták és láncdohányosok préseltek a villamos falához. Közvetlen előttem az út felében egy lecsúszott nő állt, akiből ömlött a füstszag és végig azzal volt elfoglalva, hogy a kisiskolás forma lányának a sapkájából húzogatta ki a, véleményem szerint szándékosan ott lévő, csillámos szálakat.

Na de nem is róla akarok beszélni. Csak érzékeltetni akartam, a Gyönyörök Járata ma nem épp gyönyörökkel lepett meg. Igaz, később, a nap folyamán apró pillanatokban lehetett részem, amikor legeltethettem a szememet, de ez más lapra tartozik.

És, amilyen az én formám, amikor végre elértem az egyetemhez, és szálltam le, még meg is csúsztam a villamos lépcsőjére felhordott havon. Még az a mázli, hogy nem történt semmi bajom. Nem a legrosszabb az egyensúlyérzékem, így talpon tudtam maradni, de kacsázhattam épp eleget, mert egy helyes lány a közelemben szemmel láthatóan jót mulatott a látványon. A dolog szépsége pedig, hogy utána ez a lány végig mellettem (tőlem úgy két-három méterre) gyalogolt befelé az egyetemre. El tudom képzelni, hogy néha-néha rám sandított és magában halálra röhögte magát a történteken.

De, mint említettem, a járda ilyenkor felér egy korcsolyapályával, úgyhogy ő sem kerülhette a végzetét. Csak azt vettem észre, amikor épp kissé előrébb haladt, mint én, hogy furán teszi meg a soron következő lépést, majd enyhén kapálózni kezd.

Reflexeim gyorsabbak voltak, mint az agyam. Nem is gondolkoztam. Mire észbe kaptam, már lendültem is előre, a következő pillanatban pedig a karcsú test már a karjaim között pihent. Mellkasa az enyémnek ütközött, ahogy megállt estében, majd rám emelte meleg barna szemeit és hálásan elmosolyodott.

Elmormogott egy köszönömöt, majd gyorsan, mintha zavarba hoztam volna, kikászálódott ölelésemből és sietett tovább a dolgára. Pár lépés után viszont visszanézett a válla felett és rám villantott egy mosolyt. Ez viszont már nem az a kárörvendő mosoly volt, ami azt jelezte, milyen jót mulat rajtam. Sokkal inkább egy hálás köszönetnyilvánítás.

Jobban örültem volna, persze, ha azzal köszöni meg, hogy meghív egy kávéra, talán többre, de nem vagyok telhetetlen. Ez is épp eléggé bearanyozta a napomat.