Inferno

Megjegyzés: A történet a Kocsma-sorozat (Búfelejtő; Új barátságok, új kihívások; Meló) újabb eleme. Többnyire igyekszem a történeteimet úgy összehozni, hogy azok önmagukban is élvezhetőek legyenek, és az utalásokat lehetőség szerint minél jobban megmagyarázni, hogy, ha nem is 100%-osan, de érthető legyen minden. Ez a történet viszont inkább a sorozatba illeszkedve nyeri el valódi értelmét. Azt nem mondom, hogy a többi történet ismerete feltétlenül szükséges, mert nem tudhatom, de mindenesetre talán jobb úgy olvasni.

Jó szórakozást!

***********************************************************************************

            Későre járt már, amikor beléptem a Búfelejtő ajtaján. Aznap nem is terveztem bekukkantani. Mondhatni, a szükség vitt oda. Na nem az alkohol utáni olthatatlan vágy. De úgy tűnt, még ha egy kortyot se akarok inni, ez a kocsma az elmúlt hetekben olyannyira a törzshelyemmé vált, hogy a lépteim akkor is oda vittek, ha nem is terveztem, és olyankor is, amikor a legkevésbé sem számítottam rá. Se én, se más. Ez utóbbit demonstrálja, hogy Pultoska, aki most szokásától eltérően nem a becenevét adó alkalmatosság mögött ácsorgott, hanem a túloldalán ült, átadva a helyét Huginak, aki nagyban törölgette a nap mocskát, meghallva az ajtó hangját, csak ennyit morgott:

– Elnézést, de zárunk. Kérem, jöjjön vissza holnap!

– Hát így kell fogadni egy törzsvendéget? – tettettem sértettséget, hangomon azonban így is érződött az arcomra kiülő mosoly. Pultoska pedig, mintha csak a hangom pendítette volna meg benne a megfelelő húrt, megfordult a székén és viszonozta vidám arckifejezésemet.

– B! – csillogtak a szemei.

– Személyesen. Miért, kire számítottál? – Hát, nyilván nem rám, mint a mellékelt ábra, pontosabban első mondatának nyűgös volta is jelezte. Azzal a középkorú fazonnal is összefüggésben lehet, aki épp akkor tántorgott ki részegen az ajtón és adta ki az odabent elfogyasztott mennyiséget az első fa tövének, amikor megérkeztem.

Pultoska elengedte a füle mellett a költői kérdést és felpattant ültéből, hogy odalépjen hozzám és apró kezét az övem csatja mögött ügyesen betolja a bugyimba.

– Örülök, hogy látlak – ült ki a szokásos huncut mosoly az arcára. Még mindig élvezte spontán kitalált kis köszönésünket. De, elvégre, miért ne élvezte volna. Én is szívesen simítottam végig viszonzásként ujjaimmal farmerja alatt megbúvó ágyékát.

– Bocsi! Az elmúlt napokban akadt némi elintézni valóm az egyetemen, és hát… nem ihatok én se mindig – kuncogtam.

– És most, adhatok esetleg valamit?

– Nem azt mondtad, hogy zártok? – kacagtam fel vidáman.

– De. Viszont, ahogy te is mondtad, az ilyen kedves törzsvendégeknek mindig nyitva vagyunk.

– Köszi – pillantottam vidáman csillogó szemeibe. Az az arc mindent elárult. Pultoska nagyszerű lány volt. Érett, önálló, intelligens, humoros, de ugyanakkor, bizonyos tekintetben, bár a lehető legpozitívabban, valamennyire megmaradt gyereknek. Nehezen tudta leplezni izgatottságát és azt az érdeklődést, amit irántam táplált. Nem mondom, vonzó lány volt. Nem is olyan régen valószínűleg még szó nélkül becipeltem volna a mellékhelyiségbe, hogy a magamévá tegyem, de most… Nem tudom. Talán én is öregszem. Igen, vonzónak láttam őt, és, nem tagadom, élvezetesen bizsergető érzés volt minden egyes alaklommal, amikor üdvözlésként megérinthettem lábai meztelen közét, de sokkal inkább tekintettem rá egy nagyon jó barátként, mint potenciális partnerként az ágyban. Egyikünk se mondta ki, mit érez, de ő is elfogadta ezt a felállást, de ennek ellenére se tudta visszafogni az intimebb pillanatokban az arcára kiülő halvány reménykedést. – Igazság szerint nem inni jöttem – kényszerítettem vissza magam a valóságba. – Most csak a húgomhoz jöttem.

Napocska ennek hallatán azonnal abbahagyta a pult törülgetését és rám emelte mosolygó tekintetét.

– Konichiwa, onēsan!

– Privet, sestrenka! – viszonoztam köszönését, miközben odaléptem hozzá és kiemeltem a kabátzsebemből a mobilját, hogy a pultra tegyem. – Ezt otthon hagytad.

– Ó! Köszi! – kapta fel sietve a készüléket. – Teljesen el is felejtettem… Keresett valaki?

– Aha – bólintottam. – Valami Péter. Azt kérte, mondjam neked, hogy „A Péter” keresett, szerinte ebből tudni fogod.

– Igen – helyeselt, bár az arckifejezése nem arról árulkodott, hogy nagyon örülne az illető hívásának.

– Azt üzeni, sajnos mégse tud fizetni, úgyhogy inkább tekintsd tárgytalannak a kérését!

– Nagyszerű! – morogta Hugi és visszafojtott, tehetetlen dühének megnyilvánulásaként a pultra dobta nedves rongyát. – Pedig amilyen önelégült, azt vártam, ha már valaki, ő a föld alól is előkerít annyi pénzt, hogy lefordíttasson egy pár oldalas dolgozatot.

– Hiába. Pang az üzlet – telepedett vissza a bárszékére Pultoska.

– Nem tudnál esetleg többet fizetni? – nézett rá reménykedve a húgom. – Ha kell, kétszer ennyit dolgozok.

– Rám ne nézz! – emelte maga elé barátnőnk védekezően a kezeit, majd, látva a másik elszontyolodott arckifejezését, hozzátette: – Sajnálom, Napocska! De te is láttad, mi volt a napokban. És ez az általános. Ebből sajnos akkor se tudok többet fizetni, ha reggeltől estig együtt gályázunk.

– Pedig ha minden vendégetek olyan, mint ez az utolsó – fordítottam tekintetem az ajtó felé, mintha még láthatnám, ahogy a részeges fazon a fának támaszkodva üríti ki gyomra tartalmát –, akár kisebb vagyont is kaszálhatnátok.

– Á! – legyintett Pultoska. – Ezeknek előbb fogy el a pénze, mint hogy megtelne a gyomra. Hiába fogyasztanának többször annyit, többnyire még kevesebbet is hagynak itt, mint a többiek. De még ha mindent ki is tudnának fizetni, amit a szemük megkíván, én szíves-örömest lemondanék róluk.

– Pedig inkább belőlük élünk, mint a többiekből – jegyezte meg fancsali képpel Hugi.

– Igen – sóhajtott fel munkaadója és mindkét könyökével a pultra támaszkodott. – Sajnos.

– Én azt hittem, már kezdtek egyenesbe jönni – csodálkoztam. – Azt mondtad, mióta a húgom itt dolgozik – böktem fejemmel az említett felé – megnőtt a forgalom.

– Így is van. De javarészt az olyanok miatt, akiket inkább tartanék kívül. És szerintem nem csak én örülnék jobban, ha inkább a mi korunkbelieknek illegethetnéd magadat – mosolygott Napocskára, kihangsúlyozva szavai tréfa jellegét.

– Hát akkor miért nem próbáljátok meg ide csábítani őket? – vetettem fel. – Hugi megemlíthetné a tanfolyamain és én is megpróbálhatnám reklámozni az egyetemen.

– Ugyan! – horkantott fel Pultoska. – Szerinted mekkora eséllyel szoknának ide egy ilyen helyre? – intett körbe.

Elgondolkodva végigmértem a helyiséget. Való igaz, bár takaros, szépen rendben tartott kocsma volt, nem úgy, mint sok másik, olcsóbb párja, de valóban nem az a fajta volt, ami nagyon vonzana bárkit is, aki többet akar annál, mint hogy alaposan lerészegedjen. Ahhoz a homályos helyiség, a színtelen falak és a közepesen kényelmes székekkel körülvett asztalok meg a tömör fa bárpult tökéletesen elég volt. De többhöz… nem nagyon.

– Akkor nincs más hátra – jegyeztem meg szárazon – arculatváltásra lesz szükségetek.

– Jó is lenne – nevetett Pultoska örömtelenül. – De miből? Épp az a lényeg, hogy nem vet fel minket a pénz.

– A főnöködet viszont igen. Legalábbis az alapján, amit a szavaidból kivettem, neki azért lehet mit a levesbe aprítania.

– No igen – húzta el a száját barátnőm. – De az egy lusta disznó. Csak az érdekli, hogy folyjék be hozzá a pénz. Hogy honnan, az már az én bajom. Ha odaállítanék elé, hogy kérek pár milliót kipofozni a helyet, hiába lenne az neki kismiska, körberöhögne és elküldene a búsba.

– Pedig felfoghatná akár befektetésnek is – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hugi is.

– Felfoghatná – bólintott Pultoska. – Csakhogy amiben ő nem lát biztos hasznot, arra nem áldoz. Inkább a biztos kevés, mint a kicsit is bizonytalan sok.

– Vess fel neki egy konkrét ötletet! – javasoltam. – Megmondod, hogy így és így fel lehetne futtatni a helyet és egy kisebb befektetés után ömlene is a lé.

– Akár működhet is – vont vállat. – Csak ahhoz ötlet kéne.

– Majd mi segítünk – mosolyogtam rá, majd a húgomra pillantottam, aki beleegyezően bólintott.

– Köszi – ült ki a mosoly Pultoska arcára is. – De mégis hogy csinálhatnánk ebből – intett körbe – közönség-kedvencet?

– Ez jó kérdés – telepedtem le én is a pult mellé.

Hugi szó nélkül lehajolt a pult alá és elővett két üveg sört, hogy elénk rakja.

– Egy kis segédeszköz – mosolygott vidáman.

– Hé! – tettettem sértődöttséget. – Ennyire alkoholistának nézel?

Napocska nem válaszolt semmit, csak kedvesen mosolygott rám.

– Megáll az ember esze – csóváltam a fejem, majd, nem tudván mással eltakarni készülődő vigyoromat, a számhoz emeltem a sörös üveget.

– Valami stílust kellene vinni a helybe – vetette fel a húgom.

– Nem rossz ötlet – bólogattam. – Mindenképp jó, ha van az egésznek valami hangulata. Valami különlegessége. Inkább járnak az emberek egy jó kis bárba, mint egy kocsmába.

– Jól hangzik – nézett ránk várakozóan Pultoska.

– Hé! Mindent mi találjunk ki? – tiltakoztam.

– Ti vagytok a szakértők – vont vállat.

– Ja. Mintha te már legalább nyolcvan éves lennél, nénike.

Barátnőnk nem szólt semmit, csak felkapta a nedves rongyot a pultról és vigyorogva hozzám vágta.

– Valami olyat kellene találni, ami vonzza is az embereket – előzte meg Hugi, hogy nagyon belemerüljünk a rögtönzött kis „verekedésbe”.

– Jogos – helyeseltem. – Hiába csinálunk ’20-as évek maffiózó-bárját ebből a kuplerájból, ha az nem vonz senkit.

– Akkor, esetleg valami keleties jelleg? – nézett Pultoska egyikünkről a másikunkra. – Nem régiben jártam egy ilyen helyen, nem messze innen. Szép kis forgalmuk van, nem mondom.

– Áruló! – mosolyogtam rá.

– Miért? A kocsmatulajdonosok is eljárhatnak máshova szórakozni.

– De te nem vagy kocsmatulajdonos.

– Tudod, hogy értettem – nézett rám játékosan, összevont szemöldökkel.

– De, ha már a húgom vonzerejére építesz – intettem az említett felé az üvegem szájával –, valami erotikus hangulatot is vihetnél bele.

– Hé! – tiltakozott Napocska, megjátszott sértődöttséggel. – Nem vagyok én örömlány.

– Jó, akkor nem miattad – vontam vállat. – De a nép zabálná.

– Ahol jártam, a sok tematikus helyiség mellett volt egy eldugott ajtó is, amire az volt kiírva, „Kérem, ne zavarjanak!” – mesélte Pultoska. – Oda lehetett elvonulni a párocskáknak ha… khm… Többre vágytak.

Tekintetem a raktárhelyiség bejárata felé fordítottam.

– Csak egy tábla kérdése, ha erre vágysz.

– Lüke! – kacagott fel. – Nem azért mondom, mert egy az egyben át akarnám venni.

– Szerintem nem kellene ennyire direktbe ajánlanunk a… szolgáltatásainkat – mondta Hugi.

– Persze – helyeselt a főnöke. – Én se akarok bordélyt, vagy sztriptíz-bárt.

– Pedig a nép szerintem zabálná – pillantottam végig alacsony de kifejezetten vonzó alakján.

– Hagyd már! – bokszolt gyengéden a vállamba, miközben harsányan kacagott.

– De, a viccet félretéve – ittam bele a sörömbe – Tényleg több embernek tetszhet az, ha van a helynek egy erotikus kisugárzása, bármiféle konkrétum nélkül. Kirakhatunk egy sztriptíz-rudat – intettem a sarok felé –, meg rendezhetünk egyszer-kétszer „exkluzív” sztriptíz-estet, egyébként meg csak hangulati elem, meg lehetőség, ha valakinek kedve támad hozzá.

– Nekem tetszik – mosolygott Hugi. – Apró utalások, ami akár lehet erotikus is, de nem vonja feltétlenül magával egy bordély hangulatát.

– Jó lesz ez – csillogott Pultoska szeme – Meg a menübe is írhatnánk megfelelő címszavakat. Mondjuk… „Borok” helyett „Vérforraló”.

– Még gondolkozhatunk rajtuk, de tetszik – bólogatott Hugi.

– Meg akár ezt a bombázót is beöltöztethetnénk – intettem a húgom felé – hogy jobban kiemeljük az adottságait.

– Hé! – méltatlankodott. – Ne kezd már megint!

– Pedig igaza van. – Pultoska arcán már levakarhatatlannak tűnt a mosoly. – Pár csinos pincérnő sokat sejtető, de igazán semmi különöset nem mutató ruhákban…

– Tökéletes – bólogattam és ismét beleittam a sörömbe. – Én is így gondoltam.

– Jó, jó – morogta Hugi, lázasan igyekezve valahogy elterelni a témát. – De mindezt össze kéne fogni valahogy. Nem csak apró hangulati elemek, hanem valami… téma. Mint például ez a keleti bár.

– Támogatom – emeltem meg a söröm. – De a keleti nekem annyira nem jön be. Az valami olyasmi, amihez speciálisan olyan felszerelés kell. Keleties bútorok, megfelelő mintázatú poharak… Nekem jobban tetszene valami olyan, ami nem annyira specifikus.

– Meg akkor már velük is konkurálnunk kellene – utalt Pultoska az említett bárra.

– Ne határozzuk meg ennyire! – javasoltam. – Én inkább amondó vagyok, az egész hely sugározzon egy olyan hangulatot, hogy az ember itt elengedheti, jól érezheti magát! Asszociálhatunk valami konkrétumra is, de alapvetően csak egy felszabadult, a kintitől eltérő légkört kellene teremteni.

– Mintha az ajtón át egy másik világba lépne be az ember – helyeselt Hugi.

– Egy pajzánabb helyre – kuncogott Pultoska.

– Ja – nevettem. – Befestjük a falakat feketére, bepakolunk vérvörös bútorokat, olyan lámpákat, amiknek a fényében mintha lángolna az egész hely, elnevezzük Pokolnak, és úgy reklámozzuk, hogy „A Pokolban bárki bármit megtehet”.

– Persze. Hogy aztán idevonzzuk az összes darkost – fintorgott Hugi.

– Azt én is inkább passzolnám – csatlakozott Pultoska.

– Jó, nyugi! – emeltem fel a kezem megadóan. – Csak egy ötlet volt. És amúgy se gondoltam teljesen komolyan.

– Pedig végeredményben nem hülyeség – jegyezte meg Napocska.

– Tényleg? – néztünk rá mindketten egyszerre elkerekedett szemekkel.

– Nem, nem akarok darkos-tanyát csinálni a helyből – magyarázkodott a húgom –, de Brigi ötletének alapja jónak tűnik. – A vendég leereszkedik egy pozitív imidzsű alvilágba, ahol megszabadulhat a mindennapok szürke szabályozottságától és a korlátokat levetve jól érezheti magát… Aztán ha valaki ezt szexuálisan akarja értelmezni, az is kap rá lehetőséget, aki máshogy, az is.

– Csak ehhez olyan hangulatot kell teremteni, hogy mégse legyünk túl depisek és sátánisták – morfondírozott Pultoska.

– Akkor felcseréljük a színeket – javasoltam. – A falak legyenek bíborszínűek, bordók, meg hasonlók, a bútorok sötét színűek! Sejtelmes, de azért mégis vibráló és élő világítással tökéletesen megteszi.

– Nem hangzik rosszul – nézett rám érdeklődve barátnőnk.

– És ezt megspékelhetjük még egy csomó kis aprósággal – folytattam. – Mint az egyenruha – intettem Hugi felé –, vagy a sztriptíz-rúd. Meg, ha tényleg van rá érdeklődés, rendezhetünk néha programokat. Sztriptíz-estet, jelmezbálokat, vagy tudom is én. Minden olyat, ami illik ehhez a felszabadult, kötöttségektől mentes, kissé alvilágias hangulatba, de határozottan elvonja a figyelmet azokról a darkos elemekről is, amik még maradnának.

– Kell ehhez még valami? – mosolygott Hugi.

– Azt hiszem, ki is találtuk – mosolygott rám hálásan Pultoska.

– Már csak egy név kell – bólintott Napocska. – Mert a Búfelejtő nem épp ilyen depimentes hangulatot sugall.

– Miért? Elfelejtjük a búnkat és vígadunk – viccelődtem. – De tényleg kellene valami más.

– Egyet értek – fordult felém Pultoska.

– Rám ne nézz! – emeltem fel védekezően a kezeimet. – Én mindig bajban vagyok, ha valaminek nevet, vagy címet kell adni.

– Pedig jól csinálod, Lufi – vigyorgott rám a húgom.

– Pofa be, Napocska! – horkantottam. – Ez magától jön. Csak úgy… beugrik.

– Akkor sajtoljuk ki belőle! – vigyorgott cinkosan munkatársára Pultoska.

– Lehet, nekem most menekülnöm kéne – néztem rájuk elkerekedett szemekkel.

– Nyugi! Csak viccelünk – kacagott Hugi.

– Bekaphatod, Napocska! – morogtam.

– Na jó, de mi legyen a név? – próbálta elterelni a szót Pultoska.

– Nem tudom – erőltettem nyugalmat magamra. – Nekem csak a „Pokol”, „Pokol tornáca”, „Alvilág” és hasonlók jutnak eszembe. Akkor viszont az első buli, amit rendezhetünk, a kollektív kultikus érvágás lehet.

– Valóban – helyeselt Pultoska. – Nem rossz az ötlet, de máshogy kellene megfogalmazni. Valami ütősebb, hangzatosabb kellene. Ami azt is vonzza, aki csak jót akar bulizni és… oda bejutni – biccentett huncut mosollyal a raktárhelyiség ajtaja felé.

– Ja – bólintottam. – A lángokat emeljük ki a pokolból, ne a sötétséget.

– Máris előhoztuk belőle az írót – kacagott Hugi.

– Ha ez arra ment ki, hogy nevet csikarj ki belőlem, akkor máris feladhatod – néztem rá lapos tekintettel.

– Jó! Nyugi! – ölelte át a vállamat Pultoska. – Majd együtt kitalálunk valamit.

– Nem kell valami nagy durranás – gondolkodtam hangosan a sörömet bámulva. – Elég valami, ami megfogja az embereket és közvetít egy hangulatot. Egy szó. Az se baj, ha nincs semmi különösebb értelme, de visszaadja a hely varázsát.

– Inferno? – szólalt meg rövid csend után Napocska.

– Hogy? – pillantottam fel.

– Latin – magyarázta. – Azt jelenti, pokol, de mégis a mai használatban inkább a lángot emeli ki, mint a sötétséget, hogy téged idézzelek.

– Nekem tetszik – mosolygott Pultoska.

– Mindig mondom, hogy a húgom egy zseni – ült ki egy csálé mosoly az arcomra, vörös színt csalva az érintett arcára.

– Akkor… mindent végigvettünk, nem? – nézett egyikünkről a másikunkra Pultoska.

– Azt hiszem – bólintottam lassan. – A többi majd menet közben kiderül.

– Oké. Akkor pár napon belül felkeresem a főnököt és előadom neki. Szerintem megfelelő körítéssel előadva még örülni is fog neki, hogy megcsináljuk. Nem fogja sajnálni a pénzt.

– Akkor, igyunk az Infernóra! – emeltem fel a sörömet.

Pultoska is megragadta a sajátját és a húgom is kerített magának egyet, ha nem is bontotta ki, hogy igyon belőle.

            Köszöntésre emeltük a három sört és egyszerre kiáltottunk fel:

– Az Infernóra!

 **********************************************************************

Remélem, tetszett a történet. Várom a véleményeket. Bármilyen formában örülök a megjegyzéseknek, legyen az dicsérő vagy kritizáló, akár névtelenül is. Ebből tanulok, hogy mit csinálok jól és mit rosszul.

Akinek tetszett a történet, lájkolhatja a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.