Életképek 18.

Eléggé érdekes nap áll mögöttem. Hozott ez hideget is, meleget is. Most persze nem mesélnék el mindent. Nem akarlak untatni titeket helyenként elcseszett életem minden apró részletével. Csak a kezdést, kissé elálmodozva arról, mi lett volna, ha így is folytatódik.

Úgy tűnik, a Gyönyörök Járata is elindította az új félévet. Ma reggel ugyanis, amellett, hogy végre nem kellett tolakodnom, bár… ez a dolgok utólagos elkiabálása, már ha létezik ilyen egyáltalán, de nem rohannék előre. Szóval, amellett, hogy végre nem kellett tolakodnom, végre akadt egy kis legelnivaló a szememnek is. Alig hogy felszálltam, ugyanis, szembe találtam magam egy igazi szépséggel.

Különös jelenség volt, annyi szent… Már a szó pozitív értelmében. Első ránézésre nem is tudtam nagyon hova tenni. Egy tizenhét-tizennyolc éves forma lányt kell elképzelni. Nálam úgy egy fejjel alacsonyabb, hátközépig érő sötétszőke haj, nagy kékesszürke szemek, kerekded arccal. Összességében, anélkül, hogy bármiféle negatív felhangot megütnék (az ilyesmit néha talán már kínosan is igyekszem elkerülni), annak a tipikus félénk jókislánynak tűnt, aki megszeppent arccal ücsörög az iskolapadban, nyakig felhúzott kötött pulóverben, a háziját körmölve. Ezzel még önmagában nem is lenne semmi gond. Na de ami mindehhez társult… bő szövetnadrág, amolyan military-style, csak szürkében, ami ugyanakkor hihetetlenül jól kiemelte a fenekét, ugyanilyen sötétszürkés alapon fekete kockás kabát, fekete deszkás cipő, a fején pedig hatalmas, keréktárcsákra hasonlító fülrészű fejhallgató. Érdekes összkép volt. A jókislányos kinézet, ezzel a vagány stílussal, párosulva azzal az ijedt őzike ábrázatával… érdekes összkép volt, az biztos, de nagyon is tetszett.

Mondanom sem kell, le sem tudtam venni róla a szemem. Általában ügyelek rá, hogy ne bámuljak valakit túl feltűnően. De… vagy én vagyok béna, vagy ő túl szemfüles, már pár másodpercen belül kiszúrt. A szemembe nézett, arcán mosoly jelent meg, majd rám kacsintott. Éreztem, hogy fülig elpirulok. Igyekeztem elrejteni a zavaromat, de közben továbbra sem bírtam levenni a szemem róla. Már épp fontolgattam, hogy odalépek hozzá, leküzdve azt a kemény két-három métert, ami köztünk volt, és megszólítom, amikor a villamos megállt, és egy csapat idős bácsi úgy nyomult fel, mint a vaddisznók. De tényleg, mintha nem is látnák, hogy ott vagyok, úgy sodortak arrébb.

Persze, ilyen az én szerencsém. Barátnőnk megúszta a rohamot, mert kívül állt a vad horda csapásirányán, engem viszont egy jó öt méterrel arrébb sodortak… az ellenkező irányba. Minek neveznétek ezt, ha nem pechnek?

Az út hátralevő részében kétségbeesetten figyeltem őt, belebámulva rám meredő kék szemeibe, próbálva kitalálni, hogy verekedhetem át magam a frissen közénk került „vadkan-csordán”. De nem volt menekvés. Mire észbe kaptam, már az én megállómnál jártunk. Amilyen meg az én formám, még így is pont hogy időben voltam, szóval muszáj volt leszállnom. Pár lépés után még visszapillantottam, és láttam, hogy a villamos ablakából még mindig engem figyel, ahogy a jármű tovább indul.

Van nálam nagyobb csődtömeg, hogy pont amikor odalépnék, akkor zúdul rám a gaz ellen. De talán majd legközelebb. Remélem, ezen túl ő is a Gyönyörök Járatának fogja tekinteni ezt a villamost, csak épp miattam… Már ha nem szakad rám az ég ekkora nagyképűség miatt.