Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 5. fejezet
**************************************************************************************
Írország, 1773
Anne töltött magának egy friss
csésze teát és kibámult a pálmaház ajtaján oda, ahol a gyerekek játszottak a
pázsiton. A két idősebb fiú, Richard és William ismét arra hajszolta Anne-t és
Arthurt, hogy száraz ágakat hordjanak össze, hajót formálva belőlük. Egy
kalózokról szóló könyv járt körbe a gyerekszobában, amit a gyerekek sorra
bújtak végig, míg végül, a nyár végére, már mást sem akartak játszani. Mint
mindig, a most már négy éves, hallgatag Arthur ritkán szólalt meg, de zokszó
nélkül teljesítette az utasításokat, mintha csak azok parancsok lettek volna.
Anne enyhe szánalommal figyelte őt. Figyelte a kedves kis arcocskát. Az enyhén
lefelé ívelő orrot és a csillogóan kék szemeket. Az egész arcot, amit a szellő
által borzolt hosszú fürtök kereteztek, miközben a kisfiú serénykedett.
Anne felemelte a csészéjét és lassan
belekortyolt a tartalmába. Mellette a földön aludt legkisebb fia, Gerald, aki
egy évvel Arthur után született, ő pedig ismét várandós volt egy csöppséggel,
akinek a Henry nevet szánták, ha újból fiú lesz.
Garrett az asztal másik oldalán
üldögélt, előtte kották hevertek az asztalon. Egy új szerzeményen dolgozott.
Néha felemelte a hegedűjét, hogy kipróbáljon pár új dallamot. Aztán hirtelen
letette a hangszert, felkapott egy pennát és elkezdte lejegyezni a
hangjegyeket.
Anne halkan köhintett.
– Garett, mit
gondolsz, mi lesz belőle?
– Hm? – vonta
fel a férje a szemöldökét. Belemártotta a pennája hegyét a tintatartóba és
elmélyülten folytatta tovább a jegyzetelést.
– Arthur.
Garrett
felpillantott és összevonta a szemöldökét.
– Mi van vele?
– Kérlek, tedd
le előbb azt a pennát!
– Hogyan? Ó,
persze. Így. – Hátradőlt a székében és mosolyogva összecsapta a kezét. – Teljes
mértékben a tiéd vagyok.
– Köszönöm. Azon
merengtem, mit gondolsz Arthurről.
– Hogy mit
gondolok róla? – pillantott Garrett a kertben játszó fiúk felé, mintha csak
most venné észre, hogy ott vannak. – Nos, minden rendben lesz vele.
– Tényleg? És
mégis milyen jövőt képzelsz el neki?
– Nem tudom. Azt
hiszem a papi pálya lenne a legmegfelelőbb.
– Papi pálya?
– Igen. Elvégre nem
mutat érdeklődést a szellemi dolgok iránt, mint Richard és Willaim. Még a kis
Geraldnak is több érzéke van a számokhoz és a betűkhöz. Az lenne a legjobb
neki. De azt biztosra veszem, soha nem jut be Oxfordba, vagy Cambridge-be.
– Nos, ez igaz.
Beszélgetésüket
hirtelen sírás szakította félbe a kertből, ők pedig rögtön arra fordultak. Arthur
a földön térdelt és a fejét fogta. Egy fakard hevert mellette a földön, William
pedig dühösen bámult a kisöccsére.
– Ó, az Isten
szerelmére, Arthur! Ez nem volt semmi. Nem megmondtam, hogy védd magad?
Garrett
megcsóválta a fejét és visszafordult a kottáihoz. Aztán, egy hirtelen ötlettől
vezérelve, ismét felnézett.
– Arthur! Gyere
ide, fiam! – mosolyogva figyelte, ahogy a kisfiú betotyog a kertből. – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj zenélni. És mi lenne jobb kezdés a
hegedűnél? Gyere ide, gyermekem! Hadd mutassam meg!
Anne figyelte,
ahogy a férje óvatosan a kisfiú kezébe ad egy felnőtt-méretű hegedűt és
elmagyarázza neki a részeit. Aztán a vonóért nyúlt és lejátszott néhány
hangjegyet. Pár pillanat múlva Arthur már el is felejtkezett sajgó fejéről és
csillogó szemekkel figyelte az apja játékát. Garrett odahúzott egy széket és
leültette a fiút a hegedűvel az ölében, Arthur pedig vidáman húzogatta rajta a
vonót, fülsértő zajokat csalva elő belőle. Gerald felriadt álmából és azonnal
felpattant.
– Azt hiszem,
itt a vacsora ideje – mosolygott Anne. – Gyerünk, fiúk! Arthur, tedd le azt, és
menj a konyhába! Apáddal hamarosan követünk.
– Igen, mama.
Garrett kivette
a kezéből a hangszert.
– Köszönöm.
Szeretnéd, ha megtanítanálak, hogy játssz rajta megfelelően?
A kisfiú szemei
felcsillantak.
– Igen, papa! Nagyon
szeretném.
Garrett
felnevetett.
– Helyes. Egy
nap majd együtt komponálunk.
Arthur szélesen
elmosolyodott, majd sietve megkerülte az asztalt és felsegítette a kisöccsét a
párnáiról, hogy együtt induljanak a konyha felé. Szüleik követték őket a
tekintetükkel, majd egymásra mosolyogtak.
– Zenész, azt
hiszem – mondta Garrett.
– Az Úr
irgalmazzon nekünk! – motyogta Anne. – Már a jótékonysági koncertjeid is
tönkretesznek minket.
– Szégyelld magad!
Elvégre megengedhetjük magunknak. Amellett pedig, keresztényi kötelességünk
terjeszteni a kultúrát a szegények között.
– Azt hittem,
elsőszámú keresztényi kötelességed a családod jólétének biztosítása.
– Úgy is van,
kedvesem – lépett oda a feleségéhez. – De most az ifjú Arthurről beszélünk. Komolyan
szólva, szerintem alkalmas a zenei karrierre.
– Csodás –
válaszolta Anne szarkasztikus hangon.
– Igen. Nos…
előbb találnunk kell neki egy iskolát. Már tudok is egyet.
– Ó, valóban?
Garrett
bólintott.
– A plébániai
iskola Triamben. Tudod, a St. Mary apátságnál.
Anne a fia után
pillantott.
– Szerinted elég
idős már?
– Kedvesem! Ha
nem kezdjük el most felkészíteni az életre, mikor fogjuk? Ha az eredményei
elmaradnak Richard és William mögött, keményebb munkára kell fognunk őt.
– Természetesen
igazad van. Csak olyan… sebezhető. Féltem őt.
– Minden rendben
lesz vele – nyugtatta meg Garrett. – Minden rendben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése