Ifjú vér 6. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Ifjú vér 5. fejezet


**************************************************************************************

Írország, 1773

            Anne töltött magának egy friss csésze teát és kibámult a pálmaház ajtaján oda, ahol a gyerekek játszottak a pázsiton. A két idősebb fiú, Richard és William ismét arra hajszolta Anne-t és Arthurt, hogy száraz ágakat hordjanak össze, hajót formálva belőlük. Egy kalózokról szóló könyv járt körbe a gyerekszobában, amit a gyerekek sorra bújtak végig, míg végül, a nyár végére, már mást sem akartak játszani. Mint mindig, a most már négy éves, hallgatag Arthur ritkán szólalt meg, de zokszó nélkül teljesítette az utasításokat, mintha csak azok parancsok lettek volna. Anne enyhe szánalommal figyelte őt. Figyelte a kedves kis arcocskát. Az enyhén lefelé ívelő orrot és a csillogóan kék szemeket. Az egész arcot, amit a szellő által borzolt hosszú fürtök kereteztek, miközben a kisfiú serénykedett.

            Anne felemelte a csészéjét és lassan belekortyolt a tartalmába. Mellette a földön aludt legkisebb fia, Gerald, aki egy évvel Arthur után született, ő pedig ismét várandós volt egy csöppséggel, akinek a Henry nevet szánták, ha újból fiú lesz.

            Garrett az asztal másik oldalán üldögélt, előtte kották hevertek az asztalon. Egy új szerzeményen dolgozott. Néha felemelte a hegedűjét, hogy kipróbáljon pár új dallamot. Aztán hirtelen letette a hangszert, felkapott egy pennát és elkezdte lejegyezni a hangjegyeket.

            Anne halkan köhintett.

– Garett, mit gondolsz, mi lesz belőle?

– Hm? – vonta fel a férje a szemöldökét. Belemártotta a pennája hegyét a tintatartóba és elmélyülten folytatta tovább a jegyzetelést.

– Arthur.

Garrett felpillantott és összevonta a szemöldökét.

– Mi van vele?

– Kérlek, tedd le előbb azt a pennát!

– Hogyan? Ó, persze. Így. – Hátradőlt a székében és mosolyogva összecsapta a kezét. – Teljes mértékben a tiéd vagyok.

– Köszönöm. Azon merengtem, mit gondolsz Arthurről.

– Hogy mit gondolok róla? – pillantott Garrett a kertben játszó fiúk felé, mintha csak most venné észre, hogy ott vannak. – Nos, minden rendben lesz vele.

– Tényleg? És mégis milyen jövőt képzelsz el neki?

– Nem tudom. Azt hiszem a papi pálya lenne a legmegfelelőbb.

– Papi pálya?

– Igen. Elvégre nem mutat érdeklődést a szellemi dolgok iránt, mint Richard és Willaim. Még a kis Geraldnak is több érzéke van a számokhoz és a betűkhöz. Az lenne a legjobb neki. De azt biztosra veszem, soha nem jut be Oxfordba, vagy Cambridge-be.

– Nos, ez igaz.

Beszélgetésüket hirtelen sírás szakította félbe a kertből, ők pedig rögtön arra fordultak. Arthur a földön térdelt és a fejét fogta. Egy fakard hevert mellette a földön, William pedig dühösen bámult a kisöccsére.

– Ó, az Isten szerelmére, Arthur! Ez nem volt semmi. Nem megmondtam, hogy védd magad?

Garrett megcsóválta a fejét és visszafordult a kottáihoz. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, ismét felnézett.

– Arthur! Gyere ide, fiam! – mosolyogva figyelte, ahogy a kisfiú betotyog a kertből. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj zenélni. És mi lenne jobb kezdés a hegedűnél? Gyere ide, gyermekem! Hadd mutassam meg!

Anne figyelte, ahogy a férje óvatosan a kisfiú kezébe ad egy felnőtt-méretű hegedűt és elmagyarázza neki a részeit. Aztán a vonóért nyúlt és lejátszott néhány hangjegyet. Pár pillanat múlva Arthur már el is felejtkezett sajgó fejéről és csillogó szemekkel figyelte az apja játékát. Garrett odahúzott egy széket és leültette a fiút a hegedűvel az ölében, Arthur pedig vidáman húzogatta rajta a vonót, fülsértő zajokat csalva elő belőle. Gerald felriadt álmából és azonnal felpattant.

– Azt hiszem, itt a vacsora ideje – mosolygott Anne. – Gyerünk, fiúk! Arthur, tedd le azt, és menj a konyhába! Apáddal hamarosan követünk.

– Igen, mama.

Garrett kivette a kezéből a hangszert.

– Köszönöm. Szeretnéd, ha megtanítanálak, hogy játssz rajta megfelelően?

A kisfiú szemei felcsillantak.

– Igen, papa! Nagyon szeretném.

Garrett felnevetett.

– Helyes. Egy nap majd együtt komponálunk.

Arthur szélesen elmosolyodott, majd sietve megkerülte az asztalt és felsegítette a kisöccsét a párnáiról, hogy együtt induljanak a konyha felé. Szüleik követték őket a tekintetükkel, majd egymásra mosolyogtak.

– Zenész, azt hiszem – mondta Garrett.

– Az Úr irgalmazzon nekünk! – motyogta Anne. – Már a jótékonysági koncertjeid is tönkretesznek minket.

– Szégyelld magad! Elvégre megengedhetjük magunknak. Amellett pedig, keresztényi kötelességünk terjeszteni a kultúrát a szegények között.

– Azt hittem, elsőszámú keresztényi kötelességed a családod jólétének biztosítása.

– Úgy is van, kedvesem – lépett oda a feleségéhez. – De most az ifjú Arthurről beszélünk. Komolyan szólva, szerintem alkalmas a zenei karrierre.

– Csodás – válaszolta Anne szarkasztikus hangon.

– Igen. Nos… előbb találnunk kell neki egy iskolát. Már tudok is egyet.

– Ó, valóban?

Garrett bólintott.

– A plébániai iskola Triamben. Tudod, a St. Mary apátságnál.

Anne a fia után pillantott.

– Szerinted elég idős már?

– Kedvesem! Ha nem kezdjük el most felkészíteni az életre, mikor fogjuk? Ha az eredményei elmaradnak Richard és William mögött, keményebb munkára kell fognunk őt.

– Természetesen igazad van. Csak olyan… sebezhető. Féltem őt.

– Minden rendben lesz vele – nyugtatta meg Garrett. – Minden rendben lesz.

Folytatása következik!