Közvetlen előzmény: Ifjú vér 6. fejezet
********************************************************************************
Korzika, 1775
– Nem megyek!
Nem megyek!
Letizia megrázta
a kisfiú vállát.
– De mégy, és
itt a vége. Most nyomás öltözni!
Odakint a
felkelő nap első sugarai körberajzolták az utca túloldalán álló házat. Letizia
kirángatta a fiát az ágyból, a gondosan előkészített ruhájához vezette és rá
bökött.
– Most!
– Nem! –
kiabálta Naboleone és keresztbe tette a karjait. – Nem megyek.
– De mégy! –
vágta pofon Letizia. – Iskolába mégy, fiam, és fel fogsz öltözni. Jössz és
megeszed a reggelidet, és kifogástalanul fogsz viselkedni, amikor bemutatnak az
apátnak. Vagy egész életedben bánni fogod. Világosan fogalmaztam?
A fia dacosan
összevonta a szemöldökét, mire Letizia is karba tette a kezeit.
– Mária, Isten
anyja, adj nekem türelmet! Miért nem hasonlítasz jobban a bátyádra? –
biccentett a szoba másik vége felé, ahol Giuseppe öltözködött. A ruhája
rendezett volt és tiszta, a haja pedig a friss olajtól fénylett.
– Ő? – kacagott
Naboleone. – Ne nevettess, anyám! Ki akarna olyan lenni, min ő? Ilyen lányos
piperkőc.
Letizia ismét
felpofozta őt, most keményebben, hogy ujjai nyoma ottmaradt a fiú arcán.
– Ne merészelj
így beszélni a bátyádról! – Aztán ismét a ruhákra bökött. – Most pedig öltözz!
Ha nem leszel készen, mire visszajövök, csak száraz kenyeret kapsz vacsorára.
Azzal
kiviharzott a szobából a konyha felé, ahol Lucien, a legkisebb fia siránkozott
több ételért.
Egy pillanatig Naboleone csak
csendben állt, karba font kezekkel, és a ruhát bámulta. A szoba másik végében
Giuseppe befejezte az öltözködést és most az öccsére bámult.
– Miért csinálod
ezt, Naboleone? – kérdezte halkan.
– Bocsánat!
Mondtál valamit?
– Miért bosszantod
fel ennyire? Csak egyszer nem tudnád azt tenni, amit kér?
– De én nem
akarok iskolába menni. Csak el akarok menni és játszani. Megint látni akarom a
katonákat.
– Nos, azt nem
teheted – horkantott Giuseppe. – Eljössz az iskolába velem. Meg kell tanulnunk
olvasni és írni.
– Miért?
Az idősebb fiú
megcsóválta a fejét.
– Nem maradhatsz
kisfiú egész életedben. Nem lehetsz ilyen önző. Ha sikeres akarsz lenni amikor
felnősz, akkor tanulnod kell. Mint apánknak.
– Ahh! És ő mire
jutott a jó neveltetésével? A bírósági segédségig.
– Apánk
állásából van ételünk és ruhánk és abból fedezik a taníttatásunkat is. Hálásnak
kéne lenned ezért.
– Nos, nem
vagyok.
Giuseppe
megcsóválta a fejét.
– Őszintén,
rendkívül hálátlan vagy. Néha már nem is hiszem el, hogy fivérek vagyunk.
Naboleone
elmosolyodott.
– Néha én sem.
Nézz magadra! A mama pici fia. Kacagnom kell.
Giuseppe ökölbe
szorította a kezét és az öccse felé ütött, de Naboleone kitért előle és csak
nevetett.
– Mi az?
Verekedni akarsz? Talán félreismertelek. Na gyere csak! – leengedte a kezeit és
a bátyja felé fordult.
Giuseppe megállt
és megrázta a fejét, majd kisétált a szobából a konyha felé. Már elégszer
verekedett ahhoz az öccsével, hogy tudja, nem éri meg. Nem mintha Naboleone
jobb lett volna nála, csak sosem tudta feladni, és a végén már véresre verette
magát, mire egy felnőtt közbelépett. Giuseppe szégyellte magát az öccse
viselkedése miatt és azért imádkozott, hogy az anyja egy kedvesebb, kevésbé
bajkeverő öcsikének adjon életet. Ugyanakkor viszont csodálta is Naboleonét.
Nem tanította soha senki, és ha valaki megpróbálta megnevelni, az mindig pórul
járt. De senki sem tudta lóvá tenni. Éles esze volt, és tudta is, hogy
használja. Ezzel összemérve Giuseppe ostobának érezte magát és figyelemre
éhesnek. Amikor az anyja barátai dicsérték előtte idősebb fia kedvességét,
Letizia mindig elcsitította őket, és kisebbik fia eszéről beszélt. Még ha a
szemtelensége az őrületbe is kergette.
Odabent a szobában Naboleone
csendesen állt egy pillanatig. Körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla,
egyedül van, mielőtt levette volna a hálóingét, hogy öltözködni kezdjen.
A fiúk nem sokkal napkelte után
kezdték a tanítást. Giuseppét azonnal bevitték a tanterembe, hogy megkezdje
óráit a többi növendékkel, az öccsét viszont az apáthoz vitték, akitől az
olvasás és az írás alapjait tanulta minden reggel egy óráig, mielőtt a
többiekhez engedné őket. Aztán, ebéd után, még tanult egy óráig elemi
irodalmat, mielőtt haza engedték volna.
Eleinte visszatért régi
csavargásaihoz iskola után, de aztán felkeltette érdeklődését az apát tanítása,
több időt töltött a francia katonákkal, hogy megtanulja Korzika új urainak
nyelvét. Tekintettel anyja patriotizmusára, nem szólt neki egy szót sem arról
az időről, amit a garnizonban tölt. Azt mondta, pecázik és a vidéken sétálgat
Ajjacio körül. Néha tényleg ezt tette, és némi halfogással tért haza, vagy egy
elejtett nyúllal. Amellett, lehetősége nyílt rá, hogy beszéljen néhány szót
azokkal a franciákkal, akik még mindig a paolista bandák után kutattak. Csak
egyszer vélte látni a lázadókat, egy csapat ember árnyékát, régi muskétákkal
felfegyverkezve, a távoli fák között osonva. Nem sokkal eltűnésük után a
távolból fegyverropogást hallott. Arra gondolt, közelebb megy és megnézi, de
aztán a félelem erőt vett rajta és inkább elfutott.
– Szegény ördögök – motyogta az apja, miután elmesélte
neki a történetet a vacsoraasztalnál.
– Kire gondolsz? – kérdezte Letizia. – A régi
fegyvertársaidra, vagy az új barátaidra?
Carlos egy
pillanatig rá bámult, majd a fiaihoz fordult.
– Hogy ment ma az iskola? Giuseppe?
Míg idősebb fia
pedánsan végigment minden részletem, Naboleone gondolata visszatértek a
férfiakra, akiket délután látott. Sokan Ajjacioban nem látták őket többnek
banditáknál, vagy reménytelen idealistáknál. Ugyanakkor ők korzikaiak voltak.
Ugyanazt a nyelvet beszélték, mint Naboleone. A franciákat még mindig
idegeneknek tartott, és különös érzés volt neki, hogy francia polgárnak
született. Akkor mi is volt ő? Korzikai vagy francia? Mindig, ha feltette a
kérdést, a válasz ugyanaz volt. Korzikai.
– És veled mi a helyzet?
Naboleone észrevette, hogy az apja hozzá beszél, és
gyorsan felpillantott.
– Jól ment, apám. Tulajdonképpen jó híreim vannak
neked. A rómaiakról és a karthágóiakról olvastunk. Sokat fejlődtem. Az apát azt
mondta, most már egész napra csatlakozhatom az osztályhoz.
– Tényleg? – ujjongott Carlos. – Ez csodálatos. És
ilyen rövid idő alatt! Azt hiszem, egy nap nagy tudós lesz belőled,
fiatalember. – Átnyúlt az asztal felett és összeborzolta a fia haját, miközben
ő próbált hálásnak tűnni. Tudta, hogy kezdeni akar valamit az életével, de nem
akart éveket tölteni azzal, hogy mások tetteiről tanul.
– Nos, most rajtam a sor, hogy jó hírekkel szolgáljak
– mosolygott Carlos. A családja kícáncsian fordult felé, de Carlos csak némán
az üres tányérja felé biccentett. – Nagyszerű érek volt, kedvesem. Maradt még?
Letizia
felemelte a fazék fedelét.
– Van még. De a nyakadba borítom, ha nem fejezed be a
játszadozást és beszélsz.
A férfi
felnevetett.
– Jól van akkor. A párizsi Királyi Bíróság jóváhagyta
a kormányzó ajánlását a nemesi címemről. Marbeauf ma mondta el.
– Végre! – sóhajtott Letizia. – Már ideje volt.
– Most már folyamodhatunk a fiainknak francia
taníttatásért.
Letizia a
férjére bámult. Naboleone összezavarodott.
– Ez mit jelent, apám?
– Azt jelenti, pár éven belül te és Giuseppe
beiratkoztok egy iskolába Franciaországban. A legjobb oktatást kapod.
Természetesen folyékonyan kell majd tudnod franciául, de addig van még idő.
– Franciaországba menjünk iskolába? – hebegte Giusebbe.
– Anyám! Apánkkal ti is velünk jöttök?
Az anyja
megrázta a fejét és a férje felé fordult.
– Először a földünket veszik el, most pedig a
gyermekeinket. Elviszik őket és kis franciákat csinálnak belőlük.
Carlos a fejét
csóválta.
– Nem erről van szó, kedvesem. Ez egy lehetőség, hogy
jobb emberek legyenek. Egy esély, amit soha nem kapnak meg, ha itt maradnak.
Reméltem, örülni fogsz neki.
– Gondoltam, hogy így véled. Gondolkoznom kell rajta.
Carlis
elfordította a tekintetét.
– Már elküldtem a kérvény Párizsba – mondta halkan. – Marbeuf
aláírta, amikor közölte a petícióm elfogadását.
– Értem – csóválta a fejét Letizia. – Merci.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése