Sorskerék

A véleményeket, kritikákat szívesen fogadom. :)

A nap cirógató simogatására ébredtem, ahogy az ablakon beszökve arcomra vetült. Melege elárasztotta a bőröm azon szegletét, amit elért. Szemeimet csukva tartva élveztem ezt a rövid kis boldog pillanatot, pedig nem szeretem a reggeleket, de ez valahogy más volt. A következő pillanatban egy lágy érintés, egy apró, de annál jobban felrázó simítás futott végig az arcomon egészen az ajkaim vonaláig. A meleg, puha kéz egy egészen apró érintése is óriási változásokat indított el bennem, a bensőm megtelt forrósággal, a szívem eddigi lomha dobolása szapora ütemre váltott. Egyszerre éreztem magam izgatottnak és közben mégis végtelen nyugalom és béke árasztott el. Ajkaim mosolyra húzódtak, majd ahogy hozzájuk értek egy lágy csókot leheltem az ujjakra.

- Jó reggelt!

Hangom morgott mélyen, mint minden reggel a nagy éjszakai hallgatások után. Hangos köszöntésemre a némaság felelt csak, de a következő pillanatban bármely szónál többet kaptam. Ajkaimra puha nyomás nehezedett, lassú mozgással, kiélvezve minden kis részt, egy reggeli ébresztő csók felelt szavaimra. Beleolvadva a pillanatba sodródtam az érzések színes kavalkádjában. A csók végeztével kicsit hátrahúzódtam, hogy jól láthassam a velem szemben lévő szépséget, majd kinyitottam a szemeim. Bárgyún vigyorogtam, nem is tudtam volna jelenhelyzetben másként tenni, a látvány teljesen letaglózott. Aranybarna fürtjeiben fürödtek a nap sugarai, mintegy folyékony keretbe foglalva arcát. Tejeskávé színű bőre csak úgy ragyogott, mélyzöld szemeit mélyen az enyémekbe fúrta, érzéki ajkai pajkos mosolyra húzódtak, ahogy figyelte rám tett hatását. Könyökén támaszkodott, tenyerébe fektette félrebillentett fejét, hosszú haja a párnára omolva követte. A takaró mellkasáig húzva, sejtette alakjának tökéletes mivoltát. Ahogy észrevette, hogy lentebb kalandozott a tekintem huncut kuncogás kíséretében szabad kezével kínzó lassúsággal elkezdte a takarót egyre lentebb húzni magán. Nyeltem egy nagyot, ahogy egyre többet és többet láttam, enyhén elpirultam, mintha csak most látnám elsőnek. Mozdulatlanul néztem egészen addig, míg halmai vonalát elérte az anyag. Ekkor előre mozdultam és fölé kerekedtem, hosszú hollófekete fürtjeim körbevették az arcát.

-  Mindig csak az a játék..

Homlokom az övéhez hajtottam, az orrunk egymás mellett, ajkaink éppen összeértek. Direkt nem léptem tovább, nem csak Ő, de én is tudok játszani. Nem is bírta sokáig, és a maradék levegőréteget is száműzte. Egyik keze a mellemre kulcsolódott, játékosan simogatva azt, míg a másik a lábaim közét vette célba.

- Ezt.. abba kell.. hagynunk.., mert el fogunk késni..

Próbáltam elszakítani magam, de ehhez nagy erőfeszítésekre volt szükségem, és valahogy nem akart igazán engedelmeskedni a testem az elgondoláshoz. Mintha egy mágnest nyeltem volna le úgy vonzott magához minden kis része, szinte fájt már, hogy el kell szakadnom tőle. De az akaratom csak győzött, na jó, Ő is segített benne, hogy véghez tudjam vinni, elengedett és hagyta, hogy el tudjak távolodni kissé.

- Kár volt ilyen elhamarkodottan megígérni, hogy ott leszünk.

Csendesen nyilvánította ki nem tetszését az ötlet iránt, bár inkább csak pillanatnyi időhúzásnak szánta, hisz nagyon is jól tudtam mennyire várta már ezt az alkalmat.

- Elhamarkodottan? Hisz már egy hónapja ezt tervezzük.

Nevettem el magam, erre durcás arcot vágott, amit olyan édesen tudott előadni, hogy amikor bevetette nem lehetett neki ellenállni.

- Lennének most jobb terveim is..

A lehetőség, amit kínált rögtön fel is tornázta a pulzusom, na meg a derekamtól lefelé induló ujjai is, a szám is megnyaltam önkéntelenül. Erre elkezdett kuncogni, majd tenyerébe temette az arcom.

- Hogy én mennyire szeretem ezt a csillogást..

Megpuszilta az orrom hegyét, majd a számra is lehelt egy könnyed csókot és gyengéden eltolt magától, majd felült.

- De igazad van, ideje elindulnunk, mert a többiek mérgesek lesznek. Erre pedig még visszatérünk később többször is.

Némán figyeltem, ahogy kimászik az ágyból és a fürdőszoba felé indul. Kecsesen ringatta a csípőjét menet közben, puha lépteivel pedig olyan hatást keltett, mintha lebegve, egy halandó számára hallhatatlan dallamra táncolna. Az ajtóban megállt és visszafordította a fejét felém.

- Ne csak bámulj, mozdulj meg, késésben vagyunk.

Dorombolta mély hangján, melytől széles mosolyra húzódtak ajkaim, majd löktem is le magamról a takarót és sietős léptekkel indultam meg felé.

- Igenis, Főnök!

Mikor odaértem hozzá kezem a tarkójára csúszott és magamhoz húztam. Szenvedélyesen megcsókoltam, miközben a másik kezem elkalandozott a testén, de mikor a hasa alsó vonalához értem és éreztem, ahogy vágyakozva összerándul elszakítottam magam tőle és elengedtem.

- Gonosz..

Vágytól fűtött hangon suttogta, de nem mertem megvárni, hogy tovább folytassa, összekaptam a ruháim és máris viharoztam ki a fürdőből, csak egy mosolyt hagyva magam mögött. Ha egy másodperccel is tovább maradtam volna biztosra elkésünk, jobban mondva oda sem értünk volna. A lenti fürdőszobába mentem, ahogy becsuktam az ajtót a rajta lévő tükörből egy kék szempár villant rám ragadozóként. Elmosolyodtam, majd bemásztam a zuhanyfülkébe, a vizet hidegre állítottam, hagytam végigfolyni a testemen, igyekezve lehűteni forrongó vérem. Egész jól bevált a módszer, már nem csak egy dolog körül forogtak a gondolataim, egészen kettőre növekedett a szám. A zuhany végeztével kiléptem a kabinból, felületesen megtörölköztem szokásomhoz híven, aminek sajnos egyenes következménye, hogy az amúgy sem épp lengének tervezett darabok jobban ragaszkodnak a bőrömhöz, bár a melltartóm és a női boxerem zökkenőmentesen simult hozzám. Csak a többi darab dacolt velem, de a harc győztese én lettem, így menetkészen léptem be a nappaliba, ahol a megszokott kép várt. Sosem értettem, hogy –hogy lehet ilyen gyors, már a konyhában állt az összekészített motyóval együtt.

- Na végre, királylány!

Vigyorgott, ahogy az ajtó felé vette az irányt. Válaszra sem méltattam, csak a fejem ingattam meg lemondóan. A látvány miatt amúgy sem tudtam volna értelmesen megszólalni, a hosszú, vékony lábaira feszülő fekete bőrnadrágja, a hozzá illő csizmával, a passzos bőr felsőjével, mely dekoltázsát még inkább kiemeli, aminek nagy részét a protektoros kabátja takarta a kíváncsi szemek elől, és a lehúzott cipzár hagyta egy kis ideig a fantáziát elkalandozni. Leakasztotta a bukósisakját és kisétált az ajtón egyenesen a motorjához, ahol mindent szépen elrendezett és elrakott. Én az ajtóban állva néztem megbűvölve és még mindig hitetlenkedve, hogy ez a csoda az enyém, csakis az enyém mindenestül.

- Még a végén elcsúszik valaki a nyáladban.

Hangja kizökkentett és észhez térített, mozgásom megelevenedett. Bezártam magam mögött az ajtót, felkaptam a kabátom és odakocogtam a mellette álló motoromhoz.

- Ha ennyire zavar letörölheted.

Húztam fel a cipzárt nyakig miközben felé kacsintottam és pattantam is a nyeregbe.

- Na lássuk csak mit is tehetek ez ügyben..

Odalépett, megfogta az arcom, megcsókolt követelőzően, de mégis lágyan. Amikor megtörte a csókot egy zsepit varázsolt elő és megtörölte a szám szélét, mint egy kisbabának.

- Ha - ha..

Erre kuncogni kezdett jóízűen. Megcsóváltam a fejem és felvettem a bukósisakom. A kulcsot a helyére csúsztattam, majd elfordítottam. Rögtön elkezdett dorombolni a nagymacska, a maga 1000cm3 –s tunyaságával nyújtóztatta hangját, ahogy a gázkart meghúztam. A kavicsokat felszántva engedelmesen harapott a gépezet és pördült meg az első kerék mentén az út felé, majd amint irányba állt, és engedélyt kapott lőtt is ki. A betonnal csak a hátsó kerék érintkezett, majd ahogy letettem az elejét is váltottam nagyobb sebességre. A visszapillantóba nézve elmosolyodtam, ahogy az ezüst – fekete szörnyeteg feltűnt és egyre közeledett hozzám. Mikor mellém ért dobott egy csókot, majd ráhúzott és megelőzött. A reggeli gyér forgalom nem akadályozott minket, hogy egymást előzgetve haladjunk a célunk felé. Szerettem vele versenyezni, főleg azért is, mert egy verseny volt az, ami egybefűzte az útjainkat. A sebességnek, na meg persze a versenyszellemnek hála épp időben futottunk be, a többiek már indulásra készen várakoztak.

- Megjött a két lökött is végre.

Hallottam Corby kötözködő hangját, amikor leállítottam a motort.

- Én is örülök, hogy látlak titeket! Hiányzik még valaki Corby agyán kívül?

Csábosan vigyorogtam az említett felé, aki viszont gúnyosan mosolygott a megjegyzésemre. A többiek csak nevettek, megszokott volt már, hogy folyton ugratjuk egymást. Egy egészen jól összekovácsolódott banda volt a miénk. A mostani hétvégi túra is legfőképp ezért is ígérkezett nagyon jónak.

- Liv hogy bírod ki ezzel a nagy gyerekkel?

Fordult szerelmem felé a sértett, akitől elsőnek kuncogást és aztán kapott csak rendes választ.

- Érteni kell a nyelvén, nagyon kezes bárány tud lenni..

Sokat sejtető mosolyt és egy kacér pillantást kaptam, amire válaszul enyhén elpirultam.

- Akkor indulhatnánk is, így sosem érünk az első kempingbe.

Próbáltam terelni a szót, és közben egészen büszke voltam magamra, hogy csak egy egészen kicsit pirultam el. De mielőtt ez változna húztam is fel a jól takaró sisakom és ébresztettem a fekete – zöld gépszörnyet. Mivel az első felét én terveztem az útnak tudtam merre vegyem az irányt, nem vártam senkire indultam is. Nem csak a menekülési vágy hajtott előre, szívem égette egy ideje egy fontos kérdés, amit este a kiszemelt helyen ki is mondhatok, csak addig kell túlélnem. Az út eseménytelenül telt, hol a tájat csodáltam, hol a mellettem elsuhanó szépséget. Végre megérkeztünk a kempingbe, gyorsan felállítottam a sátrat, és bedobáltam a cuccaim, hogy minden kész legyen, mire Liv ideér, hogy aztán húzhassam is tovább. Éppen hogy végeztem, mikor begördült.

- Micsoda meglepetés. De mondd, miért viselkedsz ilyen furcsán?

Őszinte csodálkozással néztem rá, aztán észbe kaptam, meglehet, hogy lebuktattam saját magam, mindig utolsónak csinálok meg mindent. Utálnám, ha ezzel a hülyeségemmel elrontottam volna a meglepetést. De még talán menthető a helyzet.

- Furcsán? Én inkább türelmetlennek mondanám magam.

Cinkos fény csillant a szemében, talán sikerült elaltatnom a gyanúját. Lassan felálltam és odaléptem hozzá, megfogtam a kezét és gyengéden vonni kezdtem magam után. Ahogy számítottam rá minden ellenállás nélkül jött utánam, nem kérdezett semmit, csak jött. A fák között egy alig látható ösvényen haladtunk egyre fentebb a hegyen egészen egy tisztásig, melyről szinte az egész alattunk terülő tájat be lehetett látni. A nap lebukó sugarai vörösre és narancssárgára színezte az eget, a visszahúzódó fénye nyomán, mint tűztáncosok keringtek a levegőben a megtört fénysugarak. A szél enyhén cirógatta az arcunk, figyeltem Liv minden egyes kis rezdülését, ahogy leesett állal nézte a látványt, majd lassan felém fordult. 

- Ez gyönyörű..

De nem hagytam, hogy befejezze, amit elkezdett. Még mindig összefűzött ujjainkra néztem, majd mélyen a szemeibe akasztottam az enyémeket, változtattam a kézfogáson, tenyereimbe fogtam a kezét miközben féltérdre ereszkedtem.

- Olivia Summer, leélnéd velem az életed?

Az eddig rejtegetett kis dobozt előhúztam a zsebemből, kipattintottam a tetejét és felé nyújtottam, miközben a válaszra vártam. Szívem sosem vert még ennyire hevesen, a tenyerem izzadt, hideg verejték gyöngyözött a hátamon és a homlokomon, a torkom összeszorult, ahogy megpillantottam az arcán lecsordogáló könnycseppet. A bizakodó mosolyom eltűnt, a lélegzetem elakadt.

~ Túl elhamarkodott voltam, nem szabadott volna ilyen helyzetbe hoznom, ezt elcsesztem.. ~

Korholtam magam gondolatban, nyeltem egy nagyot, már épp készültem felállni és minden nyomot eltüntetni, mikor a nyakamba ugrott. Olyan váratlanul ért, hogy képtelen voltam megtartani magunk és hanyatt estem vele együtt.

- Már azt hittem sosem fogod megkérdezni..

Fülig ért a mosolya, ahogy a nyakamat ölelve megcsókolt. Így még sosem csókolt, teljesen átadta magát, az érzéseit, a vágyait, az életét. A szívem kitörni vágyott a csontketrecéből, amint felfogtam a szavak jelentését, eddig sosem érzett boldogság kerített a hatalmába. Ahogy elfogyott a levegőnk elváltunk egymástól, felültem miközben a karjaimban tartottam. Remegő kezembe fogtam az övét, ügyetlenkedve, de sikerrel felhúztam az ujjára a gyűrűt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem..

Elhalt a hangom, ahogy túlcsordultak az érzések bennem. Nem vagyok egy sírós fajta, sőt szinte sosem sírok, de most mégis a határán álltam.

- Maxine Castaway, te buta szamár, tudhatnád, hogy mennyire szeretlek.

Karjaiba vont, fogott erősen, a mellkasába temettem az arcom, átöleltem és csak élveztem, hogy ilyen közel lehetek hozzá. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mikor kinyitottam a szemem már korom sötét volt.

- Azt hiszem ideje visszamennünk, már kereshetnek minket. Meg dicsekedhetnékem van.

Liv hangja hozott vissza a földre, bár mikor felálltunk is azt éreztem, hogy minimum fél méterrel a talaj fölött lebegek.

- Oké, menjünk az úton, ott biztonságosabb.

Nagyjából ismertem a helyet, de annyira nem, hogy a fák között botladozva, esetleg gurulva érjünk vissza. Hiába mutatta a hold a teljes arcát mégsem volt nappali fény. De így legalább egy szép holdfényes sétával pecsételhettük meg az este fénypontját. Ujjaink összefonódtak, mint két kagylóhéj, mely kiegészítve egymást alkot egy egészet. Kihalt volt minden, sehol egy ember, csak az állatok neszezését lehetett hallani és a szél csendes suttogását, mely a távolban lévő társaink beszélgetésének foszlányait rejtette. A bevezető útra fordultunk, ahol már szinte érteni is lehetett a beszédet, na meg látni az embereket rejtő pacákat. Ekkor a semmiből egy hangos motorzaj, majd a hozzá tartozó hatalmas karosszéria jelent meg, nem törődve semmivel és senkivel, aki az útjában állt. Bokrok szakadtak ki tövestől, fűcsomók szálltak a levegőben, csak arra volt időm, hogy Liv – re néztem, majd teljes erőmből ellöktem a biztonságot rejtő irányba, aztán egy hatalmas lökést éreztem, melytől elrepültem jó pár métert. A robaj tovább csörtetett, de immár egyre távolodó hangokkal kísérve. Fel akartam állni, megnézni mi történt, hogy tudjam Liv jól van – e, de csak a szemeim tudtam mozgatni. Egy éles sikoly szaggatta a dobhártyám egy szóba sűrítve.

- Neeeeee!!

Majd egy arc hajolt fölém, de nem mert hozzámérni. Elsőnek nem ismertem fel. de aztán tisztult a kép és Liv angyali arca nézett velem farkasszemet. Amilyen gyorsan csak tudtam felmértem a helyzetet, semmi baja, csak egy kicsit maszatos lett. A megkönnyebbüléstől mosolyra húzódtak ajkaim.

- Ne.. édes Istenem kérlek.. kérlek ne vedd el őt tőlem..

Hallottam, ahogy zokogja, miközben súlyos léptek zaja rengette a talajt. Ekkor tudatosult bennem, hogy fáj mindenem, fémes íz tölti be az egész számat, és nem tudok megmozdulni.

- Csss.. minden rendben..

Próbáltam beszélni, minden erőmet összeszedve megnyugtatni. De éreztem, hogy itt már nem tudok segíteni, a tőlem telhetőt megtettem. És ez annyira fájt, annyira égette a belsőm, a tudat, hogy el kell hagynom, hiába küzdök nem érinthetem meg többször, nem láthatom a reggeli mosolyát, nem érezhetem édes csókját, nem bújhatok el a karjaiban a világ elől, nem foghatom a kezét az oltárnál. Szúrni kezdett a torkom, a mellkasom mintha présbe fogták volna, a reménytelenség jeges karmait belevájta a szívembe. Könnycseppek kezdtek csendben megszökni, a tehetetlen düh, de közben a megkönnyebbülés csendes hírvivőiként. De amíg csak tudok kitartok, küzdök, hátha megnyerhetem ezt a csatát.

- Csókolj meg.. kérlek..

Mintegy utolsó kívánságként suttogtam a szavakat, még egyszer érezni akartam a puha ajkait, az érzéseit, a szeretetét. Az amúgy is akadozó lélegzetem szinte elállt, mikor ajkai az enyémekhez értek, majd óvatosan a puha nyelve elérte a sajátom, szelíd és lassú csókban forrtunk össze.

~ Nem akarom itt hagyni, nem akarok elmenni, vele akarok lenni.. ~

Gondolataim mintegy mantraképp csak ezt szajkózták, de valahogy nem akarta meghallani senki. Eladtam volna a lelkem az ördögnek is, ha vele maradhatok, ha ez csak egy rossz álom lenne és, mikor kinyitom a szemem mosolyogva a karjaiban tartson. De nem maradt már más nekem csak ez az utolsó perc, az utolsó lehetőség, hogy a szemeibe nézzek és mosolyogva vegyek búcsút, hogy az Ő arca, amit magammal vihetek. Testemből mintha kiszállt volna minden fájdalom, már csak a hideg maradt. A halál jeges lehelete simogatta a nyakam. Teleszívtam a tüdőm az illatával még egyszer, mely csendesen elaltatta a félelmem, majd kifújva egy szót tudtam csak suttogni mielőtt végleg körbeölelt a fekete hűs magány.

- Szeretlek..