Ifjú vér 10. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 9. fejezet

********************************************************************************

Írország, 1776

            Az apátság egy emelkedőn állt, kilátással a Boyne-ra, a folyón túl pedig a Trim Castle monumentális romjai emelkedtek. A falakat és tornyokat várárok vette körül, és Arthur még most is félelmetesnek találta, ahogy kibámult rá a fogat ablakán. Aztán a kastély eltűnt szem elől, ahogy a behajtottak az apátság kapuján.

            A fiú első benyomása az volt a kolostorról, hogy olyan, mint egy börtön, és belesajdult a szíve, hogy ezért kell elhagynia az otthonát és a családját. Az érzés pedig csak még jobban berágta magát a bensőjébe, miközben O’Shea lepakolta a ruhákkal, könyvekkel és más ingóságokkal megtömött bőröndjét, majd visszafordította a fogatot a kapu felé. Aztán elment, és csak a kocsi kerekeinek egyre halkuló, zötykölődő hangja maradt utána. Arthur pedig csak egyedül állt a főbejárat előtt. Minden nyugodt volt, de nem teljesen csendes. Valahonnan odabentről egy kórus latin szavai hallatszottak ki.

– Új fiú! – kiáltott fel egy hang.

Arthur megfordult, és egy magánál nem sokkal idősebb legényt pillantott meg kifelé jönni az egyik melléképületből. Sűrű fekete haja volt és robosztus testfelépítése. Arthur idegesen nyelt egyet.

– Én, uram?

A fiú megállt és körbepillantott az udvaron.

– Úgy tűnik, nincs itt senki más, akire illene a kifejezés. Idióta.

Arthur kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán elpirult zavarában, a másik fiú pedig felnevetett.

– Ne is foglalkozz vele! Biztos te vagy Wesley.

– I-igen, uram.

– Nem vagy „uram”. A nevem Crosbie. Richard Crosbie. Engem kértek meg, hogy figyeljek rád. Hadd segítsek a csomagodat!

Megfogtak az utazóláda két végét, és nagy erőlködés árán megemelték.

– Erre! – nyögte Richard. Átcsoszogtak az udvaron, egy boltív alatt belépve a kolostor épületébe. Lépcsősorok szűk járata vezetett fel a messzi padlástérbe, a dormitóriumba.

– Ez a te ágyad – tette le az idősebb fiú a ládát egy megvetetlen ágy elé, ami meglepően szélesnek tűnt Arthurnak. – Piers Westlake-kel osztozol rajta. A közelebbi oldal a tiéd. A ládádat betolhatod alá.

Arthur az ágyra bámult.

– Megosztani az ágyamat?

– Persze. Ez nem kastély, hanem sikola.

– Minden iskola ilyen? – kérdezte Arthur halkan.

– Honnan tudjam? – vont vállat Richard. – Nem voltam még sehol máshol. A házmester viszont látni szeretne. Most. Mutatom az utat. Gyere!

Átvezette Arthurt egy rövid, homályos folyosón, ami egy vastag tölgyfaajtóhoz vezetett.

– Itt is vagyunk – mondta Richard halkan. – Csak kopogj be! Már vár rád.

– Milyen ő? – suttogta Arthur.

– A Vén Harcourt? – fojtott el egy vigyort Richard. – Új fiúkat eszik reggelire. Majd később összefutunk, ha túléled.

Richard megfordult és elsietett, egyedül hagyva a másik fiút a nagy ajtó előtt. Arthur keze remegett, ahogy felemelte. Aztán egy pillanatra megmerevedett. Úgy érezte, legszívesebben megfordulna és elrohanna. Aztán egy kissé megnyugodott, és kétszer megkopogtatta az ajtót.

– Gyere be!

Arthur vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon, lenyomta a kilincset és belökte az ajtót. Odabent egy hatalmas szobát talált, amit a magasban nyíló ablakokban álló gyertyák fénye világított meg. A kandalló üres volt, és a padló köveit sem takarta semmi. A szobát egy hatalmas asztal uralta, ami mögött egy nagy támlás székben egy nagydarab reverendás alak ült. Az arca széles volt és pirospozsgás, és sötét szemekkel pillantott fel az újoncra tüskés szemöldöke alól.

– Te vagy Wesley?

Arthur bólintott.

– Beszélj, fiatalember!

– Igen, uram. Én vagyok Arthur Wesley.

– Így már jobb – bólintott Harcourt atya. Végigmérte a fiút tetőtől talpig, az elégedettségnek egy parányi szikráját sem mutatva, majd figyelmét az előtte heverő levél felé fordította. – Úgy tűnik, a szüleidet rendkívül foglalkoztatja az akadémikus ismereteid hiánya. Nos, ezen segíthetünk. Jó vagy valamiben, ifjú Wesley?

– Tudok kottát olvasni, uram. Gyakoroltam hegedűn.

– Tényleg? Nos, ezt jó hallani. De itt nem veszed hasznát. Ez egy iskola, fiú, nem koncert terem. Foglalkozz azzal, hogy megtanuld, amit itt tanítunk majd neked a következő években!

– Években? – ismételte meg Arthur ijedten.

Harcourt atya fagyosan elmosolyodott.

– Természetesen. Szerinted mennyi időbe telik, amíg egy olyan fiú, mint te eléri az elfogadható szintet minden hagyományos területen?

Arthurnak ötlete sem volt, úgyhogy csak vállat vont.

– A válasz attól függ, hogy állsz a tanuláshoz, ifjú Wesley. Dolgozz keményen, légy engedelmes, és jól fogsz haladni! A sikertelenség verést eredményez. Érthető?

Arthur megborzongott, majd bólintott.

– Igen, uram.

– Ezek a legfontosabb szabályok. A többit majd idővel megtanulod. Most menj, és várj az előcsarnokban! Hamarosan ebédidő. Mr. O’Hare osztályához fogsz csatlakozni. Majd bemutatlak neki. Most mehetsz.

Arthur bólintott, és az ajtó felé fordult.

– Fiatalember!

Arthur visszafordult, és látta, hogy Harcourt atya az ujját ingatja felé.

– Ha a testület egy tagja utasítást ad neked, azt válaszolod, „igen, uram”. Vagy szembe kell nézned a következményekkel.

– Igen, uram.

– Így már jobb. Most menj!

– Igen, uram.

***

            Az apátságban töltött első napok voltak a legnehezebbek Arthur életében. Eleinte egyik fiú sem szólt hozzá, csak Richard Crosbie, de úgy tűnt, az idősebb fiú is élvezi, hogy félrevezetheti őt az iskolával és a szabályokkal kapcsolatban. Arthur pedig nagyon hamar megtanulta, hogy ne bízzon senkiben, maradjon csendben és tartsa távol magát minden bajtól, nem ülve fel a többi fiú zaklatásának. Azonban, mint az új fiú, ő került a figyelmük középpontjába, mint az összes csíny célpontja.

            Minden reggel az első napsugarakkal keltek, az apátság kútjaiból hozott hideg vízben mosakodtak, majd felöltöztek. Minden étkezést az előcsarnokban szolgáltak fel, ami szegényes zabkásából, húslevesből, sózott húsból és főtt zöldségből állt, amit száraz kenyérrel adtak nekik. Csendben étkeztek, miközben a tanárok rövid fűzfavesszőkkel szelték át a termet, készen arra, hogy lecsapjanak, ha egy fiú megszólal, vagy megsért valamilyen illemszabályt.

            Az órákat a kerengőről nyíló cellákban tartották. Húsz fiú jutott egy szobára. Csupasz padokon ültek, előre görnyedve, küzdve a diktálásokkal, elemi matematikával, olvasási feladatokkal és a latin és görög leckékkel. A hibákat a tanár a pálcája egy csapásával torolta meg a vádlira, vagy a kézfejre. Az első alkalommal Arthur felsikoltott, amivel kiérdemelt három extra ütést, amiért nem uralkodik a fájdalmon. Hamar megtanulta összeszorítani a fogait, és csak bámulni a falat a tanár válla felett, megfeledkezve a fájdalomról. Mindezen ösztönzések ellenére Arthur igencsak átlagos diáknak bizonyult, akinek meg kellett küzdenie minden egyes tantárggyal. A szenvedés csak még több szenvedés szült, és egyre jobban vágyott arra, hogy végre haza mehessen. A honvágya hamar sötét kétségbeesésbe süppedt, hogy ez a szörnyű élet soha nem ér véget.

            Szombatonként és szerda délutánonként a fiúk kimehettek az apátság udvarára, Arthur pedig átszaladt a Boyne hídján, hogy felfedezze a Trim Castle romjait. Néhány csapatnyi fiú lovagot játszott, saját készítésű kardokkal és lándzsákkal csépelve egymást, képzeletben szeletelve ellenségeik végtagjait. Amikor az ilyesmi kezdetét vette, Arthur gyorsan visszahúzódott egy mohás fal, vagy egy omladozó kapuív mögé. Nem csak a sérüléstől való félelem hajtotta, de a társai vadsága, az arcukról tükröződő kegyetlenség is. Megrémítette, amikor látta, hogy tör elő belőlük a leplezetlen aggresszió.

            Az első időszak vége felé csomagja érkezett otthonról. Egy szépen díszített hegedű volt benne, és egy levél az apjától.

Drága Arthurom,

Mivel olyan nagy érdeklődést mutattál a hangszerek iránt, szégyen, hogy nem gyakorolhatod a tanulmányaid során. Elküldöm neked a hegedűt, amit a te korodban kaptam. Most még kicsit nagy lesz neked, de ez nem tart sokáig. Utánajártam, és találtam neked egy zenetanárt Trim közelében – egy bizonyos Mr. Buckleby-t – és beszéltem Harcourt atyával, hogy hetente egyszer vehetsz magánórákat. Alig várom, hogy hallhassam, hogy haladsz, amikor hazatérsz Danganbe.

Szerető atyád

Ui.: Kérlek, nagyon vigyázz a hegedűre!

            Ez után minden szombaton Arthur elhagyta az apátságot, és elgyalogolt Trimbe, a hegedűvel a hóna alatt. Mr. Buckleby egy kőből épült házikóban élt cserepes tetővel a város szélén. Arthur már elsőre is azonnal megtalálta a helyet, és megemelte a vas kopogtatót. Az ajtó olyan gyorsan feltárult, hogy a fiú tett egy lépést hátra ijedtében.

            A hatalmas ember barna felöltőjében kitöltötte az ajtónyílást. Egykor fehér zoknija már megszürkült és lekonyult kopott csatos cipőjére. Rizsporos parókája ferdén lógott alá, ráhajolva tokájára. Sötétbarna szemei a szemüvege mögül vizsgálták a fiút.

– Láttam, ahogy jössz az úton, fiatalember. Mit tehetek érted?

– Jó napot, uram! – válaszolta Arthur halkan. – Mr. Buckleby-t keresem.

– Dr. Silas Buckleby, szolgálatodra. Bizonyára te vagy az ifjú Wesley, Garrett fia. Gyere be! Gyere csak be!

Félre állt, hogy Arthur beléphessen a kis szobába. A helyiség kottahalmokkal és különböző állapotban lévő hangszerekkel volt tele. Por kavargott az ajtón át betörő fényben, majd azonnal eltűnt, amikor Dr. Buckleby becsukta azt és megfordult, egy ajtó felé intve a helyiség másik végében.

– Arra, uram. Egyszer el is kell kezdenünk.

Odalépett és kinyitotta az ajtót, beengedve Arthurt. A szoba odabent éles ellentétben állt a másikkal. Szinte teljesen üres volt, csak egy székkel és két kottaállvánnyal. Egy ólomüveges ablak nyílt a túlburjánzott kertre, a másik három falon pedig kopott faliszőnyegek lógtak, amik ősi mítoszok jeleneteit ábrázolták. Arthur elveszett a bacchás jelenetek bámulásában. Dr. Buckleby figyelő tekintetét nem kerülte el a hatás.

– Csak akusztikus okokból vannak ott. Próbálj nem figyelni rájuk!

– Igen, uram.

– Egyes tanítványaimnak olyanok a képességei, hogy muszáj vagyok tompítani a hangszer rikácsolását, hogy ne őrüljek meg – mosolygott, miközben leereszkedett a székre, ami tiltakozva megreccsent. – Most pedig, ifjú Arthur, tudod, ki vagyok én?

– Nem, uram – harapta be Arthur az ajkát. – Sajnálom, uram.

Dr. Buckleby csak legyintett.

– Ne is foglalkozz vele! Hadd mondjam el! Én vagyok az, aki megtanította az apádat hegedülni. Nagy tehetség volt, és sokra vitte. Úgy hallottam, hogy a zene professzora a Trinity-ben.

– Igen, uram.

– Helyes. Reméljük, folytatódik a hagyomány a családban – nyújtotta ki a kezét. – Hadd lássam, mit tudsz kezdeni a hangszereddel!

Miután az apja már megismertette a hegedűvel, Arthur természet adta tehetségnek bizonyult. A maga részéről Dr. Buckleby nagyszerű tanár volt, aki kedves és barátságos stílusával a legjobbat hozta ki a fiúból. Hamarosan már semmi sem volt, amit Arthur jobban várt volna, mint az óráit Trimben.

            Ezzel szemben az iskolai élet szinte már kibírhatatlanná vált ridegségével és szigorú szabályaival. Ahogy az ősz átváltott télbe, az apátság hideg kő falai minden reggel nyirkosak lettek, és fagyos szél csapott be az ablakok és ajtók mellett. Takaróiba bugyolálva Arthur minden éjjel remegett, és vonakodva kelt fel az újabb napnyi tanulásért. Míg matematikai tanulmányai elfogadhatóak voltak, továbbra se mutatott érdeklődést a klasszikusok iránt, tanárai nagy elégedetlenségére, majd növekvő haragjára. Minél többet küzdött és büntették meg az eredménytelenségéért, annál kétségbeesettebb és érdektelenebb lett, amire végül Dr. Buckleby is felfigyelt.

– Arthur! Máshol jár az eszed. Úgy játszottad az utolsó traktust, mintha csak egy szövőszéket nyúznál.

– Sajnálom, uram – motyogta a fiú.

Dr. Buckleby látta a kisfiú remegő ajkait. Előre hajolt, és gyengéden elvette tőle a hegedűt.

– Mondd el, mi bánt, gyermekem!

Arthur egy pillanatig csendben maradt.

– Én… gyűlölöm az iskolát. Haza akarok menni.

– A magunk idejében mind utáljuk az iskolát. Még én is. Ez a felnőtté válás része. Ez segít, hogy később elviseljük az élet keménységét.

– De én nem bírom elviselni – pillantott fel Arthur dacosan. – Néha csak… csak meg akarok halni.

– Mesebeszéd. Miért akarna bárki is ilyesmit? – mosolygott Dr. Bucklevy. – Nehéz, de majd megszokod. Ígérem.

– De nem fog menni. Nekem nem megy – szipogott Arthur. – Nincsenek barátaim. Nem vagyok jó a sportokban. És nem vagyok okos sem, mint a bátyáim. Csak nem vagyok okos – jelentette ki elkeseredetten. – Ez nem fait.

– Arthur! Mindenki a maga tempójában tanul. Néhány képesség elsajátítása tovább tart. Más dolgokat pedig gyorsabban tanulunk, mint mások. Vedd például a hegedű-tehetségedet! Olyan vagy, mint az apád. Ez ritka adomány. Légy rá büszke!

Arthur felpillantott rá.

– De ez csak egy hangszer. Nincs semmilyen hatással a világra.

Dr. Buckleby összevonta a szemöldökét, Arthur pedig csak most döbbent rá, milyen sértő dolgot is mondott. Szégyellte magát hogy megsértette ennek az embernek az érzelmeit, aki valószínűleg csak a zenének élt. Nagy volt a kísértés, hogy ő is a zenének szentelje magát. Egy nap talán még néhány elismerést is bezsebelhet a képességével. De hova vezetne ez? A nagy sikerei végül oda vezetnének, hogy ő is egy kis házikóban végezné egy Isten háta mögötti városban, azzal keresve a kenyerét, hogy a tehetős helyiek fiait tanítja? Ez a lehetőség megrémítette Arthurt. Ő többre vágyott.

            Dr. Buckleby felsóhajtott.

– Annyira borzalmas dolog lenne a zenei tehetség? A művészetek mestereinek lenni, nem ez különböztet meg minket az egyszerű állatoktól?

Arthur a férfira bámult, nehéz szívvel a bánattól, letaglózva egy őszinte ember elviselhetetlen terhétől.

– Nem, uram – nyelt egyet. – Nem borzalmas. Ez, ahogy maga is mondta, ajándék.

– Így. Látod, semmi sincs veszve. Távolról sem. De most, térjünk vissza a gyakorláshoz! Egy nap az emberek majd tósztot fognak mondani a nagy maestro Arthur Wesley-re.

Arthur mosolyt erőltetett az arcára. Dr. Buckleby-nek talán igaza van. Talán a sors ilyen karriert szánt neki. Talán ezt kell elfogadnia. Egy nap majd nyer pár zenei díjat.

            A szíve legmélyén rettegett tőle, hogy így lesz.

Folytatása következik!