Vallomás

            Az ember változik. Hajlamosak vagyunk tizenöt-tizenhat évesen azt hinni, most már felnőttünk, már nincs hova fejlődni. Ilyenkor sokan már megsértődünk, ha gyerekként kezelnek minket. De ez egy hatalmas tévedés.

            Félreértés ne essék, nem a tini lányokat és a kamasz fiúkat akarom szapulni. Ennyi idősen én is ilyen voltam, és készséggel elfogadom, van olyan, aki már ebben a korban is hihetetlenül érett. Ismerek is ilyet. De az ember mindig változik. Mindig fejlődik. Hogy még véletlenül se tessen úgy, magamat mások fölé emelem, én is bizonyos tekintetben még most, közeledve a huszonnégyhez, is gyerek vagyok még.

            Kérdés, hogy mikor válunk egyáltalán felnőtté. Kezdek egyre jobban meggyőződni róla, hogy ez egyáltalán nem korfüggő. Negyven-ötven éves korára természetesen már illik az embernek felnőni, még ha meg is őriz valamit a gyermekből, de nem attól lesz felnőtt, hogy már negyven-ötven éves. Mindannyian változunk és komolyodunk, még ha mellette meg is őrzünk egy egészséges gyermeki kíváncsiságot, az újra való nyitottságot és a világ újdonságaira való rácsodálkozás képességét. Komolyodunk, míg végül átlépünk egy határt, amin túl már joggal mondhatjuk magunkat felnőttnek. Hogy ez a határ hol van, azt nem tudom. El lehet erről vitatkozni.

            Ez a változás és komolyodás lemérhető abban is, mi érdekli az embert, mi hozza lázba. Nekem ez az egész most egy nagyon profán dolog kapcsán jutott eszembe, és mivel kapcsolódik is a bloghoz, gondoltam, megosztom veletek.

            Ahogy olvasom az erotikus történeteket, az elmúlt időkben már egyre nagyobb hányadban azért, mit lehetne lefordítani, egyre jobban tudatosul bennem a változás, hogy milyen típusú történetek vonzanak.

            Elég korán kezdtem a foglalkozást ezzel a témával. Az első történetet (foglalkozzunk most csak ezzel!) talán úgy tizennégy évesen olvashattam. Lassan tíz éve. Belegondolni is szörnyű. Akkoriban, a következő években, még elsősorban az érdekelt, ami a legtöbb tizenévest. A szex. Mégpedig a legmocskosabb formájában. Én is azoknak a csoportjába tartoztam, akik akkor voltak boldogok, ha minimális körítés mellett egy jó szaftos aktus-leírást olvashatnak. Ez módosult pár év alatt oda, hogy már igényeltem, hogy legyen a szex mellé némi hiteles, valóságszagú körítés is, ne csak durr-bele. De a lényeg akkor is azon volt, hogy alapozzuk meg, aztán jöhet a jó öreg himi-humi. És ez volt az az időszak, amikor a való életben is csak arra vágytam, hogy láthassak egy meztelen csajt… vagy pasit, és, uram bocsá, bekerülhessek a combjai közé. Hogy ki az, milyen ember, a legkevésbé sem érdekelt, csak jól nézzen ki. Persze én is átéltem a mély csodálattal teli kamaszszerelmeket, de ez egy egészen más tészta.

            Mára már teljesen más lettem. Csak mosolyogva gondolok vissza azokra a szertelen éveimre, amikor még túlbuzogtak bennem a hormonok. Persze, ennek is megvan a maga ideje, most viszont már az ilyen történetek (maradva az erotikus történeteknél) nem kötnek le. Kinőttem már az iskolás korból. Már egyre kevésbé izgatnak azok a történetek, ahol az iskolás lány belezúg a tanárbácsijába/nénijébe, vagy az osztálytársába és elcsábítja. Félreértés ne essék, ez is lehet jó, de már egyre kevésbé az én világom. Pár éve nem hittem volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor ezek már nem izgatnak fel, de eljött.

            Azt vettem észre magamon, hogy már egyre inkább az érzelmek válnak fontosabbá számomra, mind a történetekben, mind a való életben. Régen még toporzékoltam, ha egy történetben nincs szépen, grafikusan leírt szexjelenet, ma már ott tartok, talán jobban is tetszik, ha nincs.

            Az erotikát szeretem, amibe számomra már inkább a buja pillantások, érintések, a szerelmes ölelések és csókok tartoznak bele, mint a vad szeretkezések. Régen az bőven elég volt nekem, ha két jól kinéző emberről szól a történet, akik vonzónak találják egymást, ezért ágyba bújnak. Ma már jobban tetszik, ha a kapcsolat mögött már sokkal mélyebb érzések vannak. Legyen ez plátói szerelem, kamaszos románc, vagy mély, életre szóló kötelék.

            A való életben is ezt veszem észre magamon. Régen nagy kalandor voltam, nem tagadom. Rohantam a szoknyák után, és élveztem, ha a pasik megbámulnak. Nem volt több vágyam, mint hogy minél több pár comb közé bekerüljek. Mostanra viszont már eljutottam oda, amit még nem is olyan régen is elképzelhetetlennek tartottam magamra nézve. Egyre jobban értékelem a meghitt pillanatokat, amikor csak úgy együtt lehetek a szeretett személlyel, foghatom a kezét, átölelhetem, megpuszilhatom, akár ha csak az arcát is, nem hogy a száját. Régen azért siettem (volna) egy jó nővel az ágyba, hogy letépjem róla a ruhát. Nem tagadom, még ma is sok mindenkivel tenném ezt. Ma viszont már sokkal szívesebben töltenék órákat csak azzal, hogy egymás karjaiban fekszünk a szeretett személlyel, akár ha nyakig begombolkozva is. Csak hogy érezzem a teste melegét, ahogy hozzám simul, és érezzem, ahogy lassan emelkedik és süllyed a mellkasa. Egyre inkább úgy gondolom, nincs is szebb dolog, mint a karjaidban tartani a szeretett lényt, akiért az életed is odaadnád, és már a puszta látványa is fáj, annyira szereted, és arra vágysz, hogy a tied legyen, hogy egyek legyetek. Nincs is szebb, mint rácsodálkozni, hogy ő tényleg létezik. Hogy él. Ennél nincs nagyobb csoda a világon.

            És mindez csak az elmúlt évek terméke. Hihetetlen, mit tesz két-három év még a húszas éveid sűrűjében járva is.

            Nézzétek el nekem ezt a kis érzelgősködést! Nem vagyok én ilyen. Vagy… a fene tudja. Mindenki változik. Lehet, most már ez az igazi énem. Talán ezzel jár a felnőtté válás?

            Ti mit gondoltok?