Ifjú vér 8. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 7. fejezet

********************************************************************************

– Mindig is tudtam, hogy sok minden rejlik benne – mosolygott Letizia büszkén, a férje orra elé tartva az iskolai bizonyítványt, amikor az hazatért. Carlos végigolvasta a papírt, míg a családja várakozóan ült az asztal körül. A két év Rocco apát iskolájában megtérülni látszott. Két év és két újabb gyere, nyugtázta Carlos. Giuseppe és Naboleone mellett már három további éhes száj is várt rá. Lucien, Elisa és a kis Louis, aki még nem sajátította el az evőeszközök helyes használatát, és most épp azzal volt elfoglalva, hogy a kanalát az orrába passzírozza.

Rocco apát csak dicsérni tudta Naboleone fejlődését. A fiú remekelt matematikából és történelemből, de a művészeti és nyelvi eredményei sem maradtak el sokkal mögöttük. A viselkedése is sokat javult. Sokkal kevésbé volt már szeleburdi és nem verekedett annyit a többi fiúval. Bár még mindig megkérdőjelezte néha a tekintélyt, összességében nem okozott sok problémát. Carlos letette a papírt és lassan a fia felé bólintott.

– Figyelemreméltó. Nagyon helyes.

Naboleone szemei csillogtak az örömtől.

– Apám! – tiltakozott Giuseppe. – Olvasd el az én bizonyítványomat is!

– Hol van?

– Itt – emelte fel Letizia a másik papírt és átadta a férjének. – Semmi meglepetés.

Sokkal rövidebb ideig tartott elolvasni az idősebb fiú értékelését. Giuseppe kedves, előzékeny és udvarias fiú volt, aki minden tárgyban nagy fejlődést mutatott, és különös érdeklődést mutatott az egyházi témák iránt. Calos az ő bizonyítványát is Naboleonéé fölé fektette.

– Szép munka, fiúk. Mindkettőtökre büszke vagyok. Giuseppe, gondolkodtál már az egyházi pályán? Úgy tűnik, illene hozzád.

– Gondolkodtam rajta, apám.

Letizia bólintott.

– Szép karrier. Illik a személyiségedhez.

– Tényleg? – kérdezte a fiú.

– Ó, nagyon is.

Miközben Giuseppe az anyjára mosolygott, Carlos a kisebbik fia felé fordult.

– És te, Naboleone, mi akarsz lenni, ha felnősz?

– Katona – jelentette ki a fiú hezitálás nélkül.

Carlos elmosolyodott.

– Figyelemre méltó cél, fiam. Úgy vélem, kiváló katona lennél, habár akkor követned kellene a parancsokat.

– De apám! Én kiadni akarom a parancsokat, nem követni őket.

– Nos, mindkettőben jónak kell lenned, ha jó katona akarsz lenni.

– Ó!

Letizia felszolgálta a vacsorát. Kecskepörköltet pörkölt mogyoróval. Amikor minden tányért megtöltött, ő is helyet foglalt, és csend borult a családra, amíg lehunyták a szemüket és összetették a kezüket, amíg Carlos áldást mondott. Amikor a gyerekek enni kezdtek, az asszony a férjére nézett.

– Van valami hír a fiúk ösztöndíjáról?

– Nincs. Nem hallottam még semmit a Montpelloer-i akadémiáról. Úgy néz ki, végül Autunbe mennek.

– Autunbe? – vonta össze Letizia a szemöldökét.

– Az megfelelő kezdés lesz – mondta Carlos. – Jó kapcsolataik vannak néhány katonai iskolával. Ha Naboleone szeretne csatlakozni a hadsereghez, ez jó kezdés lesz neki, amíg nem találok mást. Ma reggel küldtem el a kérvényt Brienne-be.

– Ez mind remek – mondta Letizia halkan –, de még ha a fiúk meg is kapják az ösztöndíjat, hogy engedhetjük meg majd magunknak, hogy a további költségeket fizessük?

– Arra nem lesz szükség – folytatta Carlos. – A kormányzó megígérte, hogy kifizeti a mi részünket.

Letizia megmerevedett egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

– Szóval olyan mélyre süllyedtünk, hogy segélyt kelljen elfogadnunk.

– Ez nem segély, drágám – erőltetett magára nyugalmat Calos. – Nagyra értékeli, amit Franciaországért teszünk.

– Ó, meghiszem azt.

– Amellett, ő könnyedén megengedheti magának, mi pedig nem. Nem lenne túl kedves visszautasítani az ajánlatát.

– Hah!

Letizia egy ideig tovább evett, mielőtt ismét a férjéhez fordult volna.

– Tényleg úgy gondolod, ez lenne a legjobb?

– Igen. A jövőjük Franciaországban van. Ez a legjobb esélyük az érvényesülésre. Úgyhogy ott is kell tanulniuk.

– De el kell hagyniuk az otthonukat. Mikor látjuk őket viszont?

– Nem tudom – felelte Carlos. – Amikor megengedhetjük magunknak, hazahozhatjuk őket vakációzni, vagy elutazhatunk meglátogatni őket.

– És hogy fogják viselni a hiányomat?

– Kérdezd őket! – válaszolta a férfi határozottan. – Lássuk, mit gondolnak! Naboleone!

– Apám?

– Szeretnél iskolába menni Franciaországba?

A fiú gyorsan az anyjára pillantott.

– Ha muszáj…

Carlos rá pillantott és elmosolyodott.

– Bravó! Látod, Letizia, ő megérti.

– De én nem – rázta a fejét szomorúan a nő. – Nem értem, mit tettem, hogy a gyerekeim már most elakarnak hagyni, mikor még fel sem nőttek. Elmennek és elfelejtenek engem.

– Anyám – kezdte Naboleone komolyan –, én sosem foglak elfelejteni. Hazajövök, amilyen sűrűn csak tudok, ígérem. Ahogy Giuseppe is – fordult a bátyja felé. – Ígérd meg!

– Ígérem, anyám.

Letizia megvonta vékony vállát.

– Majd elválik.

Folytatása következik!