Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 13. fejezet

Előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 12. fejezet
Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara

**************************************************

Lustán vánszorogtam fel az iskola bejáratához, ahol, valami számomra ismeretlen, de igazából érdektelen okból is, számtalan idióta csődült össze. Csak az érdekelt, hogy eltűnjenek az utamból. Szóval a szokásos kedves és barátságos stílusomban megkértem őket, hogy ugyan, takarodjanak már el, mert semmi erőm most seggbe rúgni őket.

– Megmozdulnátok már? Szeretnék haladni – ásítottam.

– Ó, itt van Rain – szólalt meg valaki, mire mindenki felém fordult és úgy bámultak, mint valami ketrecbe zárt vadállatot. Utálom, amikor ez van. Hirtelen valaki megragadott és arrébb ráncigált. Persze, hogy Ashley.

– Csináltam valamit? – néztem rá.

– Nos, te nem. De... Nos, nézd meg magad!

Ashley elhajtotta a többieket, hogy láthassam, mi történik. Amy és Miranda tépték épp egymás haját, mint két dühös macska. Hehe, macska. Még szexi is. Magamban röhögcséltem, ahogy közelebb húzódtam. Úgy tűnt, felfigyeltek a jelenlétemre, mert ekkor abbahagyták a verekedést. Először Mirandát mértem végig, mert aggódtam azért a csinos arcért. Láttam rajta pár horzsolást, de semmi olyat, ami maradandó nyomot hagyna. Aztán Amy-re néztem. Az ő arca jobb állapotban volt, de a karja vérzett. Megragadtam mindkettőjük karját és a nővérszoba felé indultam velük. Még menet közben odakiáltottam Ashley-nek és mindenki másnak is, aki esetleg jelen lenne az osztályunkból.

– Ha a vén kémiás banya keresne, mondjátok meg, hogy rosszul vagyok! És nagyon értékelném, ha erről senki nem szólna senkinek.

Mirandára és Amy-re néztem, hogy lássam az arckifejezésüket. Mindketten dühösek voltak. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszban vannak egymással. Szóval elindultam velük a nővérszoba felé. Kissé kínos volt, mert egyikük se mondott semmit és én sem akartam megszólalni. Amikor végre lenyugodtak, szóltam a sofőrömnek, hogy jöjjön értem. Persze gyanakodott, miért kell ilyen korán értem jönnie. Persze, hogy nem mondtam meg neki a valódi okot, csak azt, hogy sürgős dolgom van, ő pedig rám hagyta.

Először haza mentem és megbizonyosodtam róla, hogy anya nincs otthon. Ezután megkértem mindkettőjüket, hogy jöjjenek velem a szobámba. Vanessa értetlenül nézett rám, de én csak megráztam a fejem és nem szóltam semmit.

– Megtennéd, hogy nem szólsz erről anyának?

Bólintott és visszatért a konyhába. Én pedig a mögöttem kullogó kettőre pillantottam. Látványosan kerülték egymás tekintetét, karba fonva a kezeiket. Hangosan felsóhajtottam és becsuktam az ajtót, rájuk parancsolva, hogy üljenek le. Amy volt annyira gonosz, hogy azonnal az ölemben foglaljon helyet. Én viszont azonnal elhajtottam és a székre ültettem, mire Miranda a szoba másik felében foglalt helyet a kanapén. Amikor mindannyian elhelyezkedtünk, hozzákezdtem:

– Szóval, kezdjük veled! – fordultam Amy felé.

– Mi az? – kérdezte megszeppenve.

– Én is ezt kérdezem. Minek verekedtetek? Először a te történetedet akarom hallani.

Lebiggyesztette az ajkát és úgy nézett rám, mint egy kölyökkutya. Én viszont rezzenéstelen arccal bámultam vissza rá és a válaszát vártam.

– Dühös vagy, Rain? – kérdezte hüppögő hangon.

– Nem. De ha nem kezdesz hozzá sürgősen, az leszek.

– Oké, oké! – tartotta fel védekezően a kezeit és hörcsögszerűen felfújta az arcát. Én viszont csak bámultam és vártam.

– Csak a múltkoriról kérdeztem. Hogy miért volt ott, meg ilyenek.

Amy végigment az ő történetén, majd Mir is a sajátján. Ami kiderült, Amy rájött, hogy nincs semmiféle projektünk, és tudni akarta, miről is van szó valójában. Miranda viszont megmakacsolta magát és közölte vele, hogy nem az ő dolga. Erre Amy bedühödött, mert úgy érezte, Miranda el akarja választani tőlem. Miranda meg a fejéhez vágta, hogy úgysem érdekel engem. Veszekedni kezdtek és hamarosan már ott tartottak, ahol én is megérkeztem.

– Hadd tisztázzam! – néztem végig rajtuk. – Miattam bunyóztatok? – kuncogtam.

Láttam, ahogy elvörösödnek zavarukban. Ez annyira cuki. Miranda tágra nyílt szemekkel nézett rám, én meg csak rámosolyogtam. Amy is felfigyelt erre, és először Mirandára nézett, majd rám. Én egy kérdő pillantással viszonoztam az övét.

– Azt hiszem, értem – szólalt meg hirtelen Amy.

– Mit? – néztem rá.

– Miranda! Te szereted Raint, nem igaz?

Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn

Mirre nézett és felemelte a hangját. Tüzes tekintettel néztek egymásra, miközben a hűtőmhözmentem, hogy hozzak három üdítőt magunknak. Odadobtam az egyiket Mirandának, aki azonnal elkapta, Amy viszont nem figyelt fel a neki szántra, ami így fejbe találta őt. Hallottam, ahogy halkan feljajdul, majd szomorú kiskutya szemekkel nézett rám. Én csak vállat vontam és leültem Miranda mellé.

– Bocsi. Fájt?

– Nagyon – szipogta. – Enyhítenéd kicsit a fájdalmam?

– Mivel? – kortyoltam bele a saját üdítőmbe.

– Mondjuk egy gyógypuszival? – pirult el.

Azonnal kiköptem az üdítőm, ami az arcomra is ragadt. A fenébe is! Erre nem számítottam. Aztán gyorsan lenyugodtam és felsóhajtottam.

– Tényleg megint bunyózni akarsz?

– És te? – kérdezte reménykedve.

– Sok mindent megadnék érte, de most nem akarok balhét – töröltem meg az arcom.

Ekkor hirtelen valaki tarkón vágott. Miranda felé fordultam, aki dühösen nézett rám.

– Mi az?

– Még kérdezed? – morogta.

Egy pillanatra elszégyelltem magam miatta. Nem akartam, hogy Mirandának baja essen.

– Sajnálom – hajtottam le a fejem.

– Elárulná valaki, mi folyik itt? – kerekedtek el Amy szemei.

– Parancsolsz? – nézett rá Miranda fagyosan.

– Hogy tudtad így megszelidíteni? – mutatott rám Amy.

– Megszelidíteni? A fenébe is, nem vagyok valami rohadt állat – csattantam fel.

– Miranda! Ti együtt vagyok Rainnel? – nézett ránk Amy.

Mirandára pillantottam, aki elpirult. Amy megragadta a vállam és úgy rázott, mint egy őrült. Én ellöktem magamtól és megeresztettem felé egy dühös pillantást.

– Miért vagy ilyen kedves vele, amikor engem szarba se veszel?

– Fontos nekem, de nem úgy, ahogy te gondolod – válaszoltam higgadtan.

Vártam pár pillanatig, amíg megnyugszanak. Aztán hozzákezdtem, hogy miért akartam legfőképp idehozni őket.

– Gondoltatok egyáltalán arra, mit reagálna erre Mrs. Lynch?

– Erről el is feledkeztem – rémült meg Miranda.

– És arra mit mondunk, miért lógtunk? – vetette fel Amy.

– Nos, én már kigondoltam valamit. Csak mondjátok azt, hogy az én ötletem volt, hogy hagyjuk ki a mai napot!

– És ez min változtat? – vonta össze Amy a szemöldökét.

– A többit csak bízzátok rám!

Épp ekkor szólalt meg a telefon. Az iskola száma volt az. Vettem egy mély levegőt. Ma elég sokat kell majd hazudnom.

– A falra festett ördög – jelentettem ki, azzal felvettem a telefont.

– Rain Spencer Dawn! – szólalt meg Mrs. Lynch. – Mégis hol jár?

– Jó napot, hölgyem. Esetleg van valami probléma?

– Ne játsza az ártatlant, Miss Dawn! Nem lóghat el az iskolából csak úgy. Jöjjön vissza most azonnal!

– Ööö... oké!

Épp le akartam tenni a telefont, amikor Mrs. Lynch folytatta.

– És hozza magával Miss Van Vale-t és Miss Rogerst is!

– Ki az a Rogers?

– Amy Rogers.

– Úgy lesz, főnök.

Azzal letette. Amyre és Mirandára néztem, majd vissza a telefonra. Magammal rángattam őket vissza a kocsihoz. Menet közben jutott eszembe valami. Megragadtam Amy vállát és zavartan rá néztem.

– Rogers a vezetékneved?

– Aha.

– Ó! Jó tudni.

– De hisz már hat éve egy osztályba járunk.

– Akkor se tudtam, oké?

– Nos, legalább a keresztnevem tudod – biggyesztette le az ajkait.

– Ó, és még valami. Tud bárki is arról, miért verekedtetek?

– Nos, Ashley gondolom – válaszolta Miranda.

– Bárki más?

– Nem hiszem. A többiek csak akkor figyeltek fel ránk, amikor már egymás haját téptük.

– Helyes – sóhajtottam.

Az út hátralevő része csendben telt. Nyugalom volt, szóval szerencsére minden elcsendesedett. Az órámra pillantottam. Még egy óra volt csengetésig. Szóltam nekik, hogy siessünk, hogy mindent elintézhessünk időben. Nem akartam, hogy bárki is meglásson minket együtt visszaérni. Végül rendben elértük az igazgatóit. Mir és Amy kissé rémültnek tűnt. Talán mert őket még sose hivatták be. Mrs. Lynch mindig megismerte a kopogásom, hiába próbálkoztam mindig máshogy.

– Itt vagyunk, felség – fintorogtam, miközben beléptem.

– Rain! A viselkedése megint... Mindegy. Felejtse el! – sóhajtott Mrs. Lynch és hellyel kínált minket.

– Szóval, mi volt ez ma reggel?

– Micsoda? – kérdeztem vissza.

– Hallottam a kis közjátékról az aulában Miss Van Vale és Miss Rogers részéről.

– Sajnálom, de nem tudom, miről beszél – válaszoltam higgadtan.

Egy ideig vitatkoztunk. Természetesen Mrs. Lynch nem vette be a történetemet, de azt legalább elértem, hogy Amy-t és Mirt ne büntesse meg.

– Rendben. Akkor maguk ketten elmehetnek.

– És mi lesz velem? – kérdeztem.

– Magával még beszédem van.

Mir és Amy némán távoztak. Talán attól féltek, engem büntetnek meg helyettük is. De én nem aggódtam emiatt. Tudtam, hogy most másról van szó.

– Gondolkodott az ajánlatomon?

Sokat merengtem, mielőtt döntésre jutottam, és azt hiszem, jól választottam.

– Elfogadom.

– Nagyszerű. Én mindent elintézek. Maga csak foglalkozzon a beszédével!

Folytatása következik!