Vizsgadrukk

Megjegyzés: Már nem teljesen aktuális, de mindenképp szerettem volna egy vizsgaidőszakos történetet írni. Remélem, tetszeni fog. Ezúttal a történet tulajdonképpen egy B-történethez sem kötődik, szóval újak is nyugodtan kezdhetik ezzel.

Jó szórakozást! :)

*************************************************************************

 Idegesen beletúrtam a hajamba, ahogy lassan róttam a köröket a folyosón. Fenének kellett így kiöltöznöm ebben a gatyarohasztó melegben! Szinte rám sült a nadrágkosztüm és hiába igazgattam a gallérját, így is alig jutott be némi hűsítő levegő. De hát mégis csak szóbeli vizsga van, vagy mi a fene. Ilyenkor illik kiöltözni. Jó, persze, ilyen hőségben az ember magasról tesz az illemre, de hallva a néha terjengő pletykákat, hogy némelyeket hazaküldtek vizsgáról, mert nem voltak „rendesen” felöltözve, azért jobb óvatosnak lenni. Igaz, utána még zabosabb az ember, amikor a fele társaság, élükön a tanárral, sortban és hasig kigombolt nyári ingben jelenik meg. De ilyen az én formám.

Csak legyek már túl rajta! Csak ennyi járt a fejemben. Legyek túl ezen az egészen, hogy haza mehessek, vehessek egy jó hűs fürdőt és elterülhessek az ágyon naphosszat lustálkodni! De arra még várni kell. És ahogy végignéztem a többi, a folyosón tespedőn, biztos voltam benne, ők is hasonlóképp gondolják.

Ilyenkor kérdőjelezem meg mindig a vizsgákon alkalmazott stratégiámat. Nem szeretek sokáig itt dekkolni, de elsőnek se megyek be, ha nem nagyon muszáj. Ilyenkor tíz-tizenöt perc alatt az ember még felszedhet egy csomó létfontosságú információt. Volt már, hogy ennek köszönhettem egy jó jegyet. Amellett meg, szeretem kivárni, amíg az első emberek kijönnek és leadják a drótot, milyen a hangulata a tanárnak, miket kérdezett és a többi és a többi. Most viszont... mindenki csak ül és némán bámulja a könyvét, vagy legyezgeti magát és nem figyel semmire és senkire. Emiatt rohadjak még itt a hőségben? Na ezt megint jól megszívtad, B.

Ha legalább egy normális ember lenne itt, akivel, ha nem is információszerzés céljából, csak úgy, barátilag el lehetne csevegni... Nem hiszek különösebben a csodákban, a bevonzásban meg ilyesmikben, de alig, hogy ezt végiggondoltam magamban, egy ziháló hang ütötte meg a fülemet, amint sietős dobogás közepette közeledik. Régen megtanultam már megkülönböztetni a női lábak hangját a férfiakétól. Persze a magassarkú kopogása eltéveszthetetlen, de amúgy is könnyen különbséget lehet tenni. Gondolom a méret teszi, de igazából nem tudom. Nem is igazából foglalkoztam vele, csak hallgattam a nőiesen kicsi lábak csattogását a kövezeten és az erre ráerősítő viszonylag magas hangú zihálást. De a közeledő neme csak egy dolog, viszont volt a hangjában valami több is. Valami ismerős. Mintha...

Szemeim elkerekedtek és gyorsan arrafelé fordultam, tekintetemet azonnal a közeledő alakra szegezve. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Igen, ő volt az. Akire egyből gondoltam. Az a lány, aki... Nos, nem akarok nagyzoló szavakat mondani, mint hogy ő lenne életem szerelme. Pláne mert nem is igaz. Csak... tetszett, na. De nem is meglepő. Kinek ne tetszene egy ilyen szépség? És ráadásul még a szakja is kötelezte. Egymás között csak bombázó szakként emlegettük őket, mert valamiért az összes oda járó lány maga volt a megtestesült tökély. Na jó, ez enyhe túlzás, de arrafelé még a legcsúnyácskább lány is máshol az erős középmezőnybe sorolhatna be. Ő viszont még az évfolyamtársai közt se volt épp szürke kisegérnek mondható. Az a magas, karcsú, inkább sportos testalkat, a váll alattig érő mattfekete haj, párosulva a nagy barna szemekkel és a mindig arcára kiülő mosollyal... Utóbbi a természet adta szépsége mellett még valami ártatlan bájt is kölcsönzött neki.

Emellett még a stílusa is magával ragadott. Nem is csoda, hiszen általában nagyjából ugyanúgy öltözködtünk. Már ami a stílust illeti. Még sosem láttam rajta olyan ruhát, amilyen nekem is lenne, de csupa olyan holmit hordott, amit én is szívesen felvennék. Bár a kis merítésből annyira nem nehéz, hiszen az eltérő szakunk miatt nagyon kevés közös óránk volt... Sajnos. Így hát az sem lepett meg, hogy most is nadrágkosztümben és lapostalpú cipőben érkezett, amikor mellettünk lefékezve kisöpörte haját az arcából és visszafolytottan lihegve körbenézett.

– Nagyon elkéstem? – hadarta rémülten, majd a csukott irodaajtóra nézett. – Itt van már?

– Nyugi, Picur! – szólt oda neki az egyik szaktársa, egy a fal mellett ücsörgő srác. – Nincs para.

– De itt van már? – erősködött ő tovább, amire azonban a srác már nem felelt.

– Itt – válaszoltam végül a vonakodó srác helyett, majd a lány rémült ábrázatát látva hozzátettem: – Nyugi! Úgyse tudja, ki volt már itt akkor.

– Nem volt beugró, vagy valami? – szegezte rám továbbra is rémült tekintetét. Na fene, ha ennyire be van tojva, talán a bombázó szaknak a sok szép lány mellett jócskán megvannak a hátrányai is.

Elmosolyodtam, részben, hogy megnyugtassam, részben élvezve annak a csinos arcnak a látványát ilyen közelről.

Találkoztunk már jópárszor. Akadt azért közös óránk, de valahogy sosem kerültünk igazán közel egymáshoz. Váltottunk néha pár szót, tudtam róla pár dolgot, és reméltem, ő is rólam, de ennyi. Úgyhogy, hiába nem voltunk egymásnak teljesen ismeretlenek, mégis még mindig örültem, ha szemtől szemben beszélhettem vele. És mivel a többiek, szemmel láthatóan, tudomást sem vettek róla, elkönyvelve, hogy majd megnyugszik, ő is inkább nekem szentelte minden figyelmét.

– És kijött már valaki? – kérdezte, most már kissé nyugodtabban. – Nagyon szigorú?

– Ki? A Sánta? – kacagtam fel, de igyekeztem visszafogni annyira a hangom, hogy azért ne hallatszon be az irodába, viszont még így is kaptam pár rosszalló pillantást a többiektől. – Nyugi! – mosolyogtam rá a lányra. – Kenyérre lehet kenni a palit.

– Biztos? – már kezdett felengedni, de még így is bujkált némi félelem a tekintetében.

– Tuti – toldottam meg a mosolyt egy apró bólintással. – Az a tipikus öreg prof. – Értetlen ábrázatát látva folytattam: – Tudod, a tanársegédek mindent számon kérnek, úgy, ahogy az a könyvben van, a profot elég csak meggyőzni, hogy te mindent tudsz.

– Ja, ez olyan, mint hogy a diáknak mindent tudni kell, a tanársegédnek mindenről, hogy hol van leírva, a profnak meg hogy hol van a tanársegéd?

– Pontosan – kuncogtam. Örültem, hogy már annyira felengedett, hogy viccelődjön.

– A Sánta ennek az iskolapéldája – böktem fejemmel a csukott ajtó felé. – Nem baj, ha nem tudsz valamit, csak magabiztosan add elő azt, amit tudsz és abból kiindulva próbálj következtetni! Abból nagy baj már nem lehet.

Most már ő is halványan elmosolyodott és eddig feszült izmú vállai lassan lejjebb süllyedtek.

– Ha pedig még ezt megspékeled az ő gondolataival is, amiket elmondott órán, akkor nyert ügyed van.

Ezt talán nem kellett volna mondanom, mert ebben a pillanatban ismét megcsillant a rémület a szemében és előkotort a táskájából egy adag fénymásolt jegyzetpapírt, hogy lázasan lapozgatni kezdje. Eddig is sejtettem, hogy nem járt be órára. Aki ott volt, az már nem tulajdonít nagy jelentőséget a vizsgának. Kedélyesen el kell beszélgetni a mélyen tisztelt tanár úrral, aki ezek után elégedetten megjegyzi, hogy „maga egy értelmes ember” és beírja az ötöst. A jegyzetekből, gondolom, ez nem jön át. Pláne, ha az ember nem a saját jegyzeteiből tanul.

– Nyugi! – fogtam meg gyengéden a kezét, hogy megállítsam, majd, amikor ismét rám emelte tekintetét, biztatóan rámosolyogtam. – Minden rendben lesz. Ha azt megtanultad, böktem fejemmel a jegyzetei felé, az már jó lesz.

Pár pillanatig csak nézett rám, majd lassan az ő szája is félénk mosolyra húzódott.

– Köszönöm – suttogta halkan.

– Ugyan, nem tesz semmit – mosolyogtam rá továbbra is. – Gyere, üljünk le inkább! – Azzal a fal mellé invitáltam és letelepedtünk a hűvös kövezetre. Amellett, hogy ellazul, még arra is jó volt talán, hogy kicsit lehűtsön minket.

Komolyan gondoltam, amit mondtam neki. A leadott anyag alapján vérengzősnek tűnhet ez a vizsga, de ha valaki erre számítva tanult, annak már nem lehet félni valója. Ezt persze nehéz belátni addig, amíg az ember nem kerül be a jó öreg Sánta elé. De azért mégse járja, hogy annyira fájlalja ezen a szép buksiját, úgyhogy úgy döntöttem, segítek kicsit elterelni a figyelmét.

– Szóval Picúr? Ez honnan jött?

– Hogy? – kapta felém a tekintetét.

– Picúr. Az a srác így szólított – intettem fejemmel a fal mellett heverésző szaktársa felé.

– Ja... Hosszú történet – csóválta a fejét. Láthatóan nem nagy örömmel beszélt volna róla, de az is egyértelmű volt, hogy sikerült kizökkentenem az aggodalmaskodásból.

– Engem érdekel – ütöttem tovább a vasat, mire ő rám nézett és pár pillanat után elmosolyodott.

– Igazából semmi jelentősége – ingatta a fejét. – Csak...

– Olyan, mint a Kicsi John a Robin Hoodban? – utaltam magasságára egy bátorító mosoly kíséretében.

– Ja. Valahogy úgy – kuncogott. Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, és magunkfajta lányok gyakran kapnak megjegyzéseket a méreteikre. Még ha ez ilyen ironikus és kedveskedő is.

– Meg... – folytatta lassan – kicsit félénk meg visszafogott is vagyok. Emiatt... kvázi én vagyok mindenkinek a kishúga. – Elfordította az arcát, de még így is láthattam egy pillanatra a rajta megjelenő pírt.

– Ez aranyos. – A mosoly még szélesebb lett az arcomon.

– Azt mondod? – nézett vissza rám, mire én csak bólintottam.

Pár percig némán ücsörögtünk, aztán tekintete ismét a fénymásolt jegyzeteire siklott.

– Nyugi! – mentem aggodalmaskodása elé. – Elolvastad a kötelező szakirodalmat?

Rám nézett, majd kissé bizonytalanul bólintott. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy átfutotta.

– Az elég – válaszoltam úgy, mintha kimondta volna. – Ő írta mindet. Azoknak a munkavázlatait olvasta fel órán. Kb. szó szerint. Néha megtoldotta egy-egy plusz gondolattal. Talán óránként eggyel vagy kettővel. Ha az, aki a jegyzetet írta – néztem az anyagára – egy kicsit is alapos, azokat tuti mind leírta. Innentől meg már mindent tudsz.

Mosolyán látszott, hogy már tényleg kezd lassan felengedni.

– Addig ne félj, amíg engem látsz, Picúr! – kacsintottam rá, mire ő ismét elpirult egy kicsit és halkan kuncogott. Féltem, hogy zokon veszi, hogy én is ezt a becenevet használom, de láthatóan jól esett neki.

Talán még szebb volt, amikor így zavarba jött. De annyira nem, mint amikor utána rám emelte a tekintetét és csillogó szemekkel rám mosolygott. Istenem, most olyan szívesen megcsókoltam volna. Csak hogy érezze a biztatásom... Na jó, nem hazudok, inkább azért, mert vágytam rá, hogy érezzem puha ajkaim az enyémen.

Gondolataimból egy fura érzés térített magához. Enyhe nyomást éreztem a kezemen. Mintha valaki gyengéden megszorította volna. Mintha... Gyorsan lepillantottam, és csak most döbbentem rá, hogy mióta leállítottam a jegyzetei lapozgatása közben, folyamatosan fogtam a kezét.

Egy pillanatra pánikba estem. Nem vagyok én ilyen óvatlan. Igen, kívántam őt, de... mi van, ha őt a pasik érdeklik? Nagyobb rá az esély, mint hogy én bejöjjek neki. Már hevesen zakatolt az agyam, hogyan magyarázom ki magam, de amikor ismét arcába néztem, nem láttam mást rajta, csak hálás mosolyt és a szemeiben csillogó néma „köszönöm”-öt.

Egy pillanat alatt elszállt minden félelmem és szerényen visszamosolyogtam rá. Talán... talán csak képzelődtem, de mintha az arcunk egy kicsit közelebb került volna egymáshoz. Nem gondoltam semmire. Nem akartam reménykedni. Nem számítottam semmire. Nyilván élveztem a társaságát, de azon túl csak rendes akartam lenni hozzá. El sem akartam hinni, hogy én... ő...

De még mielőtt kiderülhetett volna, jól értelmeztem-e a szándékait, vagy csak túlfűtött vágyaim vertek át, nyílt az ajtó és kijött az előző vizsgázó.

Picúr odakapta a tekintetét. Pár pillanatba beletellett, mire értelmezni tudta a helyzetet, majd ismét rám nézett. Keze továbbra is az enyémet szorította, mintha tőlem várt volna támogatást.

– Menj csak! – bólintottam biztatólag. – Menni fog.

Viszonozta a mosolyomat, majd szó nélkül összeszedelőzködött és feltápászkodott. Egy pillanatra szinte fizikai fájdalmat okozott, ahogy keze kicsusszant az enyémből, de aztán szívem már a boldogságtól repesett, ahogy a válla felett visszapillantott rám és elmosolyodott.

Nem tudom, hogy a társaságában eltöltött idő szaladt-e irreálisan gyorsan, vagy a hiánya, a miatta való aggódással töltött idő percei vánszorogtak csigalassúsággal, de mintha ezután órákig róttam volna a köröket Sánta ajtaja előtt.

Olyan lehettem, mint egy ketrecbe zárt tigris. Bár a többiek nemigen szenteltek nekem figyelmet. Talán azt hitték, csak magam miatt izgulok, vagy észre sem vették, esetleg nem is érdekelte őket, mi van velem.

Reméltem, Picúrnak minden jól megy. Amúgy nem egy túlzottan tanuláscentrikus és izgulós embernek ismertem, már amennyire ismertem, úgyhogy szurkoltam neki, ha már ebbe ennyire belelovallta magát, legalább kapjon egy jó jegyet.

Úgy éreztem, akár a szakállam is kinőhetett volna, már ha ez biológiailag lehetséges lenne, mire az ajtó végre kinyílt. Felkaptam a fejem, hogy ismét szembetalálkozzak azzal a kedves arccal, de ezúttal az aggodalom helyét átvette az őszinte öröm.

– Na, hogy ment? – tettem fel a bugyuta kérdést. Neki azonban ez mintha fel se tűnt volna.

– Ötös lett – válaszolta vidáman, majd a nyakamba ugrott, hogy egy cuppanós puszit adjon az arcomra. – Köszönöm.

– De mégis mit köszönsz, Picúr? – mosolyogtam, miközben öntudatlanul is csípőjére telepedtek a kezeim. – Nem nekem köszönheted. Csak magadnak. Okos lány vagy.

– De te segítettél és fogtad a kezem – mondta. Az utóbbi említésére dobbant egy nagyot a szívem, de arcán továbbra is csak vidám mosoly honolt. – Köszönöm – mondta még egyszer, majd, még mielőtt reagálhattam volna, betapasztotta számat az övével.

Nem volt vad és szenvedélyes csók. Inkább csak egy hosszú szájra puszi. De nekem mégis olyan volt, mintha egy forró franciacsókot váltottunk volna. És ölelésén éreztem, ő sem igen érez másként. Amikor ajkaink elváltak, szemei talán még jobban csillogtak, ahogy rám nézett.

Már azon járt az agyam, hogy mi jön ezután. Nincs messze a mosdó. Be tudom ráncigálni oda egy röpke öt percre, hogy megünnepeljük sikerét, mondjuk a kezemmel a bugyijában, de ekkor ismét egy hang szakította félbe gondolataimat. Ezúttal viszont egy sokkal kellemetlenebb hang.

– Jöhet a következő – hallatszott Sánta reszelős hangja. Ahogy pedig felnéztem, láttam, hogy mindenki minket bámul... Konkrétabban engem. Mindegyiküknek ott pihent az ölében valami tananyag-féle, vagy volt, aki mélyen aludt és egyáltalán nem vett tudomást a világról maga körül. Én meg... csak itt enyelgek. Akár be is mehetnék, gondolhatják ők. Na ilyen a te szerencséd, B.

– Menj csak! – térített magamhoz Picúr hangja. – Sok sikert!

Ismét megpuszilta a szám, majd ellépett tőlem. Izmaim szinte maguktól mozdultak és lábaim már-már akaratom ellenére vittek az ajtó felé.

Még visszanéztem egy pillanatra, hogy lássam azt a mosolygó arcot és erőt merítsek belőle. Bár nem tudom, mire, hiszen garantált volt az ötös. Gondolatban már a folytatást terveztem, de amikor nem sokkal később kijöttem, zsebemben az előre várt jeggyel, Picúr már nem volt ott.

******************************************************************************

Ha eljutottál idáig, remélem, kialakult benned egy vélemény a történetről. Hálás lennék, ha ezt megosztanád velem, kommentben, vagy a címre kattintva elérhető kérdőív segítségével. Utóbbi használatához az útmutató itt található.