Amazónia,
1882
A
folyam méltóságteljesen hömpölygött keresztül a
végeláthatatlan síkságon. Ami persze nem csak méretei miatt volt
végeláthatatlan, hanem a mindent beborító erdőség miatt.
Azonban az előbbit sem szabad elhanyagolni, hiszen ezen a vidéken
szinte minden csak hossz, magasság és távolság. Az Angliához
szokott szem szinte fel ss fogja, amit lát. Pláne a nyílt,
szikrázóan zöld legelők emberei, akiknek a minden határt elmosó
rengeteg még nyomasztóbb lehetett.
Így
voltak ezzel társaim is. Bár, az is igaz, ezek a tengeri medvék
több időt töltöttek a nyílt vízen, mint a szárazon, úgyhogy a
zöldellő angol gyep nekik nem lett volna otthonosabb, de a tenger
még annál is beláthatóbb. Itt viszont csak feszülten szemlélték
a fölénk boruló, indákkal benőtt fakolosszusokat, amik szinte
már összehajoltak a fejünk felett. Gyökereik pedig a vízből
ágaskodtak ki, tartva gigászi törzsüket, amit talán kis hajónk
teljes legénysége se tudott volna körbefogni. A mindent beborító
növényzet alatt pedig még a szemmel láthatóan is több száz
méter szélességű folyam partjai is elvesztek. A borúlátóbb szárazulatot keresők akár még azt is hihették volna, valójában
egy nagy mocsárban járunk.
A
kis gőzhajóba összecsődült társaimat azonban ez kevésbé
zavarta. Ők a vízen érezték magukat otthon. ha megkapják az
ellátmányukat, az sem érdekelte volna őket, ha az egész
expedíció ideje alatt a hajón tartózkodunk éjjel nappal. A
beláthatatlan és sötét dzsungel viszont...
Szinte
éreztem a megfeszülő izmaikban felgyülemlett feszültséget,
ahogy puskáikat markolták, szakadatlanul fürkészve a mellettünk
elsuhanó, vagy sokkal inkább elvánszorgó tájat. A zajok szinte
az őrületbe kergették őket, és elég volt csak egy hangosabb
madárrikoltás és máris arrafelé rántották mordályaik csövét.
Néha el is sült egy-egy fegyver, hogy aztán a kapitánynak kelljen
lenyugtatni embereit, nehogy minden muníciójukat ellövöldözzék
a semmire. Ki tudja, mennyim szükségük lesz rá?
Bár
én úgy számítottam erőszakot nem kell majd alkalmaznunk, de ki
tudja, milyen fenevadak élnek ebben a rengetegben, akik viszont
másképp gondolják. Azonban nem tudhattam, embereim a homályban
megbúvó, titokzatos fenevadakat tekintik-e nagyobb veszélynek,
vagy azt, ami épp az orruk előtt van. Nem csak megfeszülő
izmaikat és hevesen lüktető szívüket éreztem ugyanis, hanem a
lapos tekinteteket is, amik folyamatosan a hátamnak feszültek, néha
szinte tőrként hatolva belém. Igyekeztem nem foglalkozni velük.
Csak álltam a hajó orrában, és figyeltem a rengeteget.
Gondolataim azonban végig az engem fürkésző pillantásokon
jártak.
Ezért
is szeretek jobban férfi-álca mögé bújva utazni. Az emberek
jobban megbíznak valakiben, még ha a szemén kívül semmit sem
látnak a rá tekert gúnyától, akkor is, ha minden szövet alatt
végső soron egy férfit sejtenek. Ebbe a forró párától nedves
zöld pokolba azonban még az a kevés ruha, a laza ing, a vékony
nadrág és a gumicsizma is soknak hatott, amit muszáj volt magamra
vennem. Így is ömlött rólam az izzadtság. A tekintetek pedig még
ezen túl is szinte égettek. Rövidre vágott hajam most még
hátrányosabb is volt. Hiába voltak ezek a fickók ízig-vérig
érzékelten martalócok, a szívük mélyén igazi viktoriánusokként
nehezen emésztették meg, hogy egy nadrágot viselő, rövid hajú
nő vezesse őket az ismeretlenbe. Pláne azt tekintve, mit is
kerestünk.
Az
emberiség képzeletét mindig is megmozgatta a harcos nők, az
amazonok legendája. A görögök valahol Kis-Ázsiában sejtették
őket, hogy aztán, az ismert világ kitágulásával és fokozatos
rómaisodásával már a keleti sztyeppéken keressék nyomaikat.
Ahogy azonban a fehér foltok egyre gyorsabb ütemben tűntek el az időközben gömbölyűvé vált föld térképéről, a sehol meg
nem lelt amazonok otthona egyre távolabbi és megközelíthetetlenebb
helyekre szorult vissza.
Aztán,
amikor az európai ember behatolt ide, Dél-Amerika szívébe,
valamiért szentül meg volt győződve arról, hogy végre
megtalálta a rejtekhelyet. Nem hiába nevezték el ezt a világot
elnyelni kívánóan hömpölygő folyamot Amazonasnak, vagy ahogy az
angolok emlegették, egyszerűen csak Amazonnak, a környezetét
beborító dzsungelt pedig Amazóniának.
Azt,
hogy mi lakozik a rengetegben, senki sem tudta. Sokan szkeptikusok
voltak azzal kapcsolatban, valóban egy ilyen istentelen vadon mélyén
találnánk meg a legendás harcos nők idilli népét. A környező bennszülöttek is az erdőség egyre mélyebb zugairól egyre vadabb
meséket rebegtek a kíváncsiskodóknak. És erősen kétlem, hogy
az emberevő szellempárducok, a láthatatlan óriások és a
lélekrabló démonok mellé beférnének a nemes görög asszonyok.
De valami mégis volt itt. Nem tudnám megmagyarázni, mi, de mióta
a fehér ember elindult felfedezni az őserdő mélyét, az
expedíciók zöme félőrülten tért vissza, halálra rémülten,
vagy leginkább sehogy. Több csapat veszett el a rengetegben, mint
amennyit számon lehetne tartani. És még a támogatók legendás
buzgalma ellenére is, a fehér hollónál is ritkább volt, hogy
egyáltalán komolyan keressék őket. Vagy utánuk küldtek egy
újabb expedíciót, ami végül ugyanúgy eltűnt. De többnyire nem
is nagyon törték magukat. A legutóbbi szerencsétlenül járt
flótás felszerelésének például pár értékesebb darabját
megtalálták egy félbarbár törzsnél a civilizáció határán,
erre alapozva pedig elkönyvelték, hogy emberünk bizonyára
meghalt. Felfalták a krokodilok, vagy a húsevő halak, amik
egyáltalán nem ritkák errefelé, vagy ilyesmi. És ennyi. Téma
lezárva.
Nem
hiányzott, hogy én is itt hagyjam a fogamat, de nem hagyott
nyugodni a dolog. Vállalkozó kedvű embereket pedig nem volt nehéz
találni egy ilyen kalandra. Persze csak addig, amíg ki nem derült,
hogy a megbízójuk egy nő, és amíg be nem hatoltunk a dzsungel
ismeretlenjébe. Itt pedig lassan elpárologtak a hencegések, hogy
döfik majd fel az amazonokat a gatyájukban hordott lándzsára, és,
nem mellesleg, hogy zsebelik be a mesés Eldorádó kincseit is. Az
említett gatyák pedig, lassan de biztosan, telepakolt hátulgombolós
pelusokká váltak.
-
Miss MacKenzie! - rántott vissza a semmi közepén úszkáló hajónk
valóságába a mellém lépő kapitány.
-
Mondtam már - néztem mogorván a torzonborz, nagy szakállú negyvenes férfira. - Jobban szeretném, ha M-nek szólítanának.
Nem
voltam igazán dühös, de ha már azzal a hátránnyal indulok, hogy
nekem nincs olyan dugóhúzó a lábaim között, mint nekik, és ezt
ők is tudják, legalább a határozottságommal parancsoljak
tiszteletet!
-
Miss M... - kezdte újra a férfi határozatlanul. Legalább némi
lovagiasság szorult belé, nem úgy, mint a körénk sereglett
martalócok többségébe. - Nem sokára leszáll az éj és a fiúk
is kimerültek. Ki kellene kötnünk megpihenni.
-
Ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy telehugyozzák az alsójukat
és anyuka több ezer mérföldre hagyott szoknyája mögé
vágyakozzanak, talán jobban bírnák - jegyeztem meg fanyarul.
-
De hölgyem... - próbálkozott a kapitány, keresve a megfelelő
szavakat. - Akárhogy is legyen, fáradtan nem veszi hasznukat.
Kérem, legalább egy éjszakányi pihenőt engedélyezzen nekik.
-
Persze, persze - intettem. - Kössön ki az első adandó alkalommal!
A
férfi nem válaszolt semmit, csak enyhén meghajtotta a fejét és
elsietett. Tudtam, túl kemény vagyok velük, de talán ha azt
látják, egy nő ennyivel keményebb náluk, jut valamennyi vér a
pucájukba, és, nem mellesleg, engem is tisztelni fognak
valamennyire.
Reményeim
azonban nem váltak be különösebb képpen. Mint ahogy a kapitányéi
sem. Amikor végre találtunk egy ritkásabb partszakaszt, ahol
partra evickélhettünk, embereink továbbra is csak feszült
vontatottsággal verték fel táborunkat. Amikor a kapitány
ráparancsolt kettejükre, hogy menjenek és keressenek valami
élelmet, még neki is csak morogva engedelmeskedtek.
-
John és Billy a legstrapabíróbb fickók és a legjobb vadászok,
akiket ismerek a világnak ebben a zugában - magyarázta, miután a
két férfi, gyilkos pillantások kíséretében eltűnt a fák
között.
-
Nem kétlem - válaszoltam rezzenéstelen hangon. - Ahogy azt se, ha
rajtuk múlna, nekem nyílméregbékából főznének levest.
A
kapitány elfintorodott, miközben elfordult, hogy tovább
intézkedjen. Beletelt pár percbe, mire rájöttem, mosolyogni
próbált.
A
sötétség hamar leszállt. Embereinket nem kellett különösebben
ösztökélni az éjszakai őrségre. Inkább talán az jelentett
volna nehézséget, ha arra próbáljuk rávenni őket, hogy
aludjanak.
-
Minden rendben, Fred? - léptem oda a tábor szélén strázsáló
jól megtermett tengerészhez.
Igyekeztem
együtt érző hangot megütni, és kezem karjára tettem, amiben
talán már napok óta ugyanúgy szorongatta puskáját.
-
Amennyire csak lehet, Miss - szűrte a fogai között, szinte már
köpve az utolsó szót. Én azonban úgy döntöttem, inkább nem
veszek róla tudomást. Van a fickónak így is elég baja.
Fred
izmai azonban hirtelen még a szokásosnál is jobban megfeszültek.
-
Mi volt ez? - kapta előre a puskáját.
-
Micsoda? - néztem rá rezzenéstelen arccal.
-
Nem hallotta?
Én
is fülelni kezdtem, de csak az erdő zajai jutottak el hozzám.
Valahol reccsent egy ág, sivított egy madár és valami kisebb
jószág motozva tovasietett a sűrü aljnövényzetben. Nem tudom,
ezek zavarták-e meg Fredet, de ő szűnni nem akaró zihálással
idegesen kapkodta körbe a tekintetét. Izzadt, mint egy ló, szemei
táskásak voltak és mindene remegett. Aztán váratlanul lövés
dörrent.
A
tábor teljesen felbolydult. Nem tudni, ki lőtt először, de mire
visszaértem, már mindenki mintha azt tekintette volna élete
céljának, hogy összes munícióját a sötét erdő sűrűjébe
eressze.
-
Elég! Elég legyen! - üvöltötte a kapitány. - Azt mondtam, elég.
- Azzal kirántotta az egyik fickó kezéből a puskát.
-
Támadnak, uram! - zihálta hevesen egyikük. Tekintete úgy ugrált
ide-oda, mint egy eszelősnek.
-
De kik?
-
Azt nem tudjuk - válaszolta egy másik. - De jönnek. Érzem. Nem
látta azokat a szemeket a fák között? Minket néztek.
-
Állatok, Sam! - mordultam rá. - A jaguárok ilyenkor vadásznak. Ne
mondd, hogy a hajón nem volt macska, aminek világított a szeme a
sötétben!
-
De ez más. Ez nem macska volt - bizonygatta a férfi hevesen. Démon.
Démon, ha én mondom.
Egy
csapásra az egész tábor teljesen elvesztette a fejét. A bátor
matrózok levetkőztek magukról minden emberséget és rémült
öregasszonyokként sikoltoztak. Csak akkor sikerült némiképp
megnyugtatni őket, amikor végül rábólintottam a kapitány
javaslatára, hogy a nap első fényénél elinduljunk visszafelé.
-
Nyomás, fiúk! Pakoljatok fel mindent a hajóra! - rendelkezett. -
Az jobban védhető.
-
És mi lesz Johnnal és Billy-vel? - kérdezem, amikor rájöttem, a
két vadász még nem tért vissza.
-
Ők már halottak - mondta a kapitány és az erdő felé nézett.
Tekintete olyan volt, mint egy űzött vadé, miközben tovább
hajszolta az embereket.
Körbe
néztem a lassan kiürülő táborban. Mintha a természet akcióba
lendült volna, hogy megvédje önmagát. És igazán hatékonynak is
bizonyult. Bármi is rejtőzik ennek a rengetegnek a mélyén, azt
nem ma fogjuk felfedezni.
Valószínűbbnek
tartom, hogy az amúgy is babonás tengerészeket a nagy hőség, a
párás köd és az éjszaka hangjai viccelték meg, de valahogy én
is éreztem, hiába várnánk már vissza Johnt és Billy-t. És
ahogy álltam ott, a tábor romjai között, gonosz tekinteteket
éreztem magamon, melyek mintha a fák közül figyeltek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése