Előzmény: Kamasz tavasz 1. rész - Éva haza utazik
Közvetlen előzmény: Kamasz tavasz 5. rész - Az öltöző titka
********************************************************************
Szorgos tűhegyek zizzentek vállaimon és homlokomba húzott kapucnim átnedvesedő csúcsán. Amint megtelt egy-egy vízgyűjtő óriáscsepp, gyorsuló irammal cipőm orrát bombázta kitartóan.
Kapucni? Ő úgy mondja, valamiféle murisan bűbájos nyelven: tutyi.
Minden fordulónál újra az arcomba martak a fenyegető, mikroszkopikus jégcsapok, mintha vissza akarnának tartani. Elképzeltem, ahogy a mélyszürke, mindent betakaró gomolyból nekierednek, és a sietős léptek kihalni készülő utcájában rábukkannak a lassan, tétova őrszemként fel-alá sétáló, kétes alakra… Messziről megcéloznak, és hangosan koppannak, vagy toccsannak, attól függően, mennyire sikerül ellensúlyozniuk a széllökéseket.
Gondolataim kényelmes limuzinba helyeztek, már-már pimaszul hátradöntött ülésbe süppedve, és a szélvédő lejtőjén figyelem a gyarapodást, az esztelen összecsapást és a duzzadt gördülést le, a sötét mélységbe. Gyerekkoromban, meleg szobám ablakán át órákig lestem az esőt, hallgattam a kopogást, ilyen lehet csodálni egy kocsi biztonságából is.
Limuzin - ahogy bármi más jármű – még csak álom lehetett számomra.
Az eső hidegre áztatott arcom után alulról is támadásba lendült: úgy éreztem, hogy cipőm melegségét kikezdve, hajszálréseken beosont, és télies leheletét felbocsátotta nadrágszáram tapadásának kiegyenesedett járatain át.
Tágítottam a 42 lépésnyi távon, mert rövididő alatt már harmadszor bámult be csuklyám alá ugyanaz a boltos, aki éjjeli nyitva tartásra készülődve, kapkodva elmaszatolta a bejáraton belüli nyomokat, és kiürítette a csikktartót.
Felnéztem a négyemeletnyi szürkeségre. Honnan tudjam, mikor alkalmas?
Az épület ridegen állta a tavaszi tél erőlködését. Üvegjei sötétek, a gyérülő forgalomra sem csillannak meg, nem várnak kései látogatót.
Megkerültem. A parkolóra tekintő, magasabb, keskeny ablakok is némák, feszültek, elutasítóak. Mosdók emeletenként. Valahol biztosan ijedten csöpög egy elhagyott zuhanyrózsa, és magányos pára tapad a csempére.
Megborzadtam.
Ide kell behatolnom.
Először! – helyesbítettem szájmozgás nélkül, megfeszített ajkakkal.
A kisméretű, keskeny ablakok között egyetlen nagyobb található minden szinten, a folyosó ott ér véget. Számomra éppen a legfelső érdekes… Csak egy ugrás! – mosolyogtam kínomban. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó az ötlet. De miért is ne? Az első behatolást ha ügyesen megoldom, a második – ami régóta érlelődött, s álmaimban számtalanszor eljátszottam – már csakis jó lehet!
Tudtam, hogy feleslegesek ezek a számolódások, mindenképpen végrehajtom a tervet, mégis hasznosabb, mint megijedni és feladni, különben is valamire csak kell gondolni, miközben kerülgetem a terebélyesedő pocsolyákat.
Mióta vártam ezt a napot!
Arra nem számítottam, pedig körültekintő stratégának tartom magam, hogy a parkoló felől – a jegesen szitáló eső és a késői időpont dacára - ekkora mozgást találok. De az áruház úgyis bezár, lecsendesedik a környék. A négy emelet már dél körül kiürült, felszabadult ricsaj hagyta el kirohanás-szerűen. Következik az áruház… a kisbolt meg nem számít, ha oktalan toporgásommal nem piszkálom fel addig az unatkozó boltos gyanúját.
Még messzebb kerültem, és tekintetemmel a negyedik emeletet szuggeráltam.
Rajtam kívül mindenki sietett, esernyőt markolt, kocsiajtót csapkodott. Az utcai lámpák alig tudtak kitörni szűkülő udvarukból, a fák alatt az apró szemű szitálás gonoszul összegyűlt, és alattomos bombaként hullott alá. Tavasz kezdetén a tél még megcsikorgatta a fogait.
Térdig átázott nadrágom dermesztő csőként ringott. Úgy láttam, sosem lesz vége a tolatgatásoknak, viszont a parkolóra leereszkedő felhő és füst jótékonyan eltakar.
Hirtelen irányváltással megkerültem egy mélynövésű, lapos épületet, amely látszólag céltalanul álldogál a kerítés mellett. Egy lépés a rácsra, egy húzódzkodás, egy másik lépés a kerítés tetejére, és egy huppanás valamiféle földhányásra… és csak kényelmesen le kellett battyogni a négyemeletes célépület tövéhez. Keskeny, talán előttem senki által nem használt járdán büszkén elsétáltam a sápadtan megvilágított bejáratig, s közvetlenül mellette, a villámhárítót és ismét egy ablakrácsot használva menetrendszerűen felkapaszkodtam a lépcső feletti lapos féltetőre, majd könnyedén benyomtam a csak gondosan betámasztott, nyitott kilincsű ablakot… Lábaim befelé lógatva, megkönnyebbülten ültem a párkányra.
Az első megvolt, a második pedig már csupa élvezet!
Fütyörészni támadt kedvem, mégsem tettem, inkább lehúztam a cipőmet, nehogy a sáros cipőnyomokból utólag rekonstruálják az eseményeket. Az ablakot kilincsre zártam magam mögött, és az első emeletről megcéloztam a negyediket. A lépcső sötét, csak a korlátról érzékeltem, ha újabb forduló következik.
Lehet, hogy ujjlenyomatot sem kellene hagyni? – mosolyogtam saját szellemességemen.
Elfogytak a fokok zoknis talpam alól.
Hozzáértem egy folyosói radiátorhoz. Langyos! Utolsókat rúgja, vagy szándékosan hagyják így hétvégére, mégse hűljön ki teljesen a ház? Nem tudtam eldönteni, de bíztam benne, hogy nem bóklászik itt egy fűtő a bezárt épületben, s ha mégis, hát nem éppen a negyedik emeleten akad dolga.
Ha lehetséges, a sötétség meghaladta a lépcsőházit, kitapogattam a mindkét oldalon sorjázó ajtókat, s igyekeztem homlokom és a fal drámai találkozását elkerülni. Kissé rapszodikusan követték egymást a nyílászárók, és nem is pont szemközt estek egymásnak. Szimultán számoltam: ötödik, hatodik… A másik oldalon közben már a tizedik következett. A tervezők gondoltak a péntek esti behatolók megtévesztésére!
Mindegy! Jobbról tizenegyedik. A kilincset lenyomva mégsem nyílik. Valami közbejött? De akkor a lépcsőházi ablak sem nyílt volna szándékosan úgyfelejtett állapotában! Elszámoltam? A tizenkettedik – vagy mégis ez a tizenegyes? – nesztelenül engedett.
A szobában a szemközti ablak négyszögén kívül mély feketeség. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ablak üvegén táncot járnának a napsugarak, legfeljebb nagyjából behatárolható, hogy ablak is tartozik a helyiséghez, olyan világosfeketére mázolva. Az utcai világítás nem kúszott fel ekkora magasságba.
Kellemes, jólismert illatot szívtam mélyen a rezzenéstelen csendből. Mintha nemrég járt volna itt az illat tulajdonosa… Szegfű és fahéj – mosolyogtam, mint mindig, amikor régi kedves olvasmányomra emlékeztetett egy kósza illat.
Bíztam benne: annyira nemrég, hogy még itt is tartózkodik! De hol lehet?
Viccelődik? Elbújt?
Belementem a játékba, és araszolva körbetapogattam a szobát, készen arra, hogy bármikor tetten érhet, s nem szabad se felordítanom meglepetésemben, se nagyot ugrani, mert az olyan nevetséges lenne!
A szegfű és fahéj koncentrátum felhői erősödtek, valamennyi érzékszervem riadót jelzett. Az egyik ágyon összekuporodva, mozdulatlan testet tapintottam.
Mélyeket és jóízűket szuszog. Elmosolyodtam: a várakozás és a helyzet izgalma ellenére elaludt. Megsimogattam a vállát, tenyerem felkúszott a selymes haj rejtekébe… amikor egy rövidebb és hangosabb lélegzetvételt követően két puha kar nyúlt felém, és nyakamnál fogva, nyöszörgősen sóhajtva magához húzott:
- Szerelmecském!
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése