B még a távoli hegyek között is hasonszőrűen perverz gondolkodású embereket talál.
Magamban
morogva baktattam felfelé a hegyoldalban. Minden porcikám sajgott.
Lábaimban éreztem a legyalogolt kilométereket, táskám pántja
pedig szinte már belevágott a vállamba. Átkoztam azt a napot,
amikor belementem ebbe az egészbe. Hiába bizonygatták, milyen jó
móka lesz. Átkelni a Himaláján, Indiából fel Tibetbe, követve
az ősi kereskedelmi útvonalat. Csupa móka és kacagás, nemde?
Fogalmam sincs, hova tettem az eszemet.
Nem
vágytam már másra, csak pihenésre. Végre elérhetnénk már
legalább egy rongyos kis falut, ahol egy kicsit megpihenhetek, mert
különben a végén le fog szakadni a lábam. Azonban, amikor végül
felértünk az emelkedő csúcspontjára, nem épp az a látvány
tárult elénk, amire számítottam.
-
Húha! Azt hiszem, valahol rossz irányba fordultunk. Ki tette el az
időgépet? - viccelődött egyik társam, de nekem valahogy nem volt
kedvem nevetni.
A
látvány viszont, kár lett volna tagadni, tényleg lenyűgöző
volt. Mintha csak évszázadokat ugrottunk volna vissza az időben,
úgy tárult ki előttünk a Katmandui-medence, az előtérben
Bhaktapur városával.
Idegennek
éreztem magam, ahogy az évszázados utcákon poroszkáltunk végig.
Nem mintha nem lettünk volna amúgy is idegenek errefelé, de ez más
kérdés. Az ember elutazhat akárhova ezen a sárgolyón, bármilyen
távoli, ismeretlen és egzotikus helyre, mégis lesz ott valami
otthonos. A realitás, a modern világ valósága, ami még a
legeldugottabb, legelmaradottabb vidékeken is ott remeg a levegőben.
De itt... Mintha tényleg valamelyikünk ott lapulna valamelyikünk
táskájában egy rejtélyes szerkezet, ami valahogy, észrevétlenül
átröpített bennünket az időn.
A
Katmandui-medence egyike a világ legelzártabb vidékeinek. És nem
csak a földrajzi helyzete miatt. Persze, a Himalája vonulatainak
ölelése nem épp a nagyvilággal való kapcsolat csúcsminőségű
biztosítéka, még ha azok a vonulatok itt nem is magasodnak még
annyira az égig, mint északabbra, a Mount Everest környékén. Ez
a vidék azonban már régen kikerült a pikszisből, amikor az
istenek az emberek mozgását és csoportjaik kapcsolatait szabják
meg. Tibet már sokkal inkább kötődik Kína központi részéhez,
ha tetszik neki, ha nem, India pedig a Nyugathoz. A közéjük
szorult Nepálban pedig mintha megállt volna az élet. Csak az
utóbbi évtizedek hozták el ismét a fejlődést, amikor a
nyolcezres csúcsok földjére zarándokló turisták felkeltették
az érdeklődést a világ egyik legmagasabban fekvő országa iránt.
Azonban még az így kibontakozó fejlődés is inkább a közeli
Katmanduba és Phatanba koncentrálódott. Bhaktapur viszont mintha
belefagyott volna az időbe.
Kellett
egy kis idő, amíg kifújtuk magunkat a város egyik kikövezett
terén, de azt a kíváncsiságot nem lehetett sokáig leküzdeni,
amit ez az élő múzeum keltett bennünk.
Nem
sokára már azon kaptam magam, hogy az izomláztól merev lábakkal
lassan poroszkálok az utcákon, lenyűgözötten bámulva a
hihetetlenül ódon, középkorias épületeket. A düledező
téglaházak, a történelem viharaitól kopottas pagodák, a szűk
sikátorok szövedéke mind-mind a múlni nem látszó idő élő
emlékművének tűnt.
Észre
sem vettem, amikor egy csapat tíz év körüli gyerek szegődött a
nyomomba. Csak az tűnt fel végül, amikor már teljesen egy kupacba
verődve sugdolóztak és lökődtek egymást felém, míg végül
az egyik kislány összeszedte a bátorságát és, igyekezve
leküzdeni zavarát, oda lépett hozzám.
-
Good afternoon, madam! - köszönt iskolás angolsággal.
Nem
tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak rajta. A többiek, akik mosr
a szélrózsa minden irányában széledtek szét, felderítve a
várost, bizonyára jót mulattak volna rajta. B, a madam. Hahaha. De
azért meg tudtam őket érteni. Ezen a szegény, rizstermelő vidéken az egyetlen kitörési lehetőség, ha az ember gyereke
eljut egy távoli egyetemre továbbtanulni. Ahhoz viszont az első
lépés az angol elsajátítása, hiszen az ő helyi dialektusukkal
még az általános iskolán se biztos, hogy túl jutnak. Amellett
meg, Nepál jövője a turizmusban van. A turisták pedig nagyobb
eséllyel beszélnek angolul, mint bármely más nyelven. Így a kis
iskolásoknak minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy gyakorolják
és fejlesszék nyelvtudásukat. És mi lehet ennél jobb módszer,
mint azokkal a turistákkal beszélgetni, akikkel felnőttként
valószínűleg majd muszáj lesz megértetniük magukat. De
megértettem én, hogy nem könnyű leszólítani egy idegen embert,
pláne egy turistát, aki minden sarkon tolakodó szuvenírárust
sejt. És még az a jobb, ha azt hiszi, szuvenírt akarnak eladni
neki a kölykök és nem valami egészen mást. Különösen, ha
olyannal akadnak össze, aki azt is megvenné.
Enyhén
undorodva húztam el a szám a gondolatra. Így azonban már
tökéletesen érthető, mennyire igyekeznek előre nyilvánvalóvá
tenni a helyzetet, és megadni a kellő tiszteletet, nehogy
megsértsenek. És inkább azon sértődjek meg, hogy huszonnégy
évesen lemadamoznak, mint esetleg azon, hogy egy kevesebb mint
feleannyi idős gyerek túl bizalmaskodó velem. Nem beszélve arról,
az utóbbit hogy érthetném félre.
Ezért
csak barátságosan megmosolyogtam zavarukat, ahogy igyekeztek
lefutni a tiszteletköröket és csapni való angolságukkal
érdeklődtek, hogy tetszik a városuk. Örültem a kis pihenőnek,
és semmi okom ne lett volna rá, hogy ha megtehetem, ne beszélgessek
kicsit pár kedves gyerekkel, igyekezve persze a lehető
legtagoltabban és artikuláltabban beszélni.
Aztán
persze előjött a "honnan jöttél?"-kérdés is, a
Hungary válaszra pedig az egész kis társaság fojtott kuncogásban
tört ki.
-
Hogy hívni te országod Éhes? - kuncogott a kislány.
Sokat
kell még azért tanulniuk az etikettről, de én nem tudtam az
ilyesmiért haragudni rájuk. Inkább gyengéden összeborzoltam a
lányka haját és előtúrtam a zsebemből egy kisebb értékű
bankjegyet. Azonnal felcsillant a szemük, amikor odaadtam nekik.
Nyilván nem kéregetési céllal ismerkedtek, de biztos voltam
benne. Hogy jól jön nekik. Hangosan és udvariasan megköszönték,
majd tovasiettek, én pedig folytattam a nézelődést az
időkapszulának tűnő városkában.
Végül
kilukadtam a Bhaktapur központi részén álló egyik régi
templomnál és mosolyogva figyeltem a falba mélyesztett szobrokat.
Nem mintha a Káma Szutrába illő meztelen testek és egymáshoz
dörgölőző alakok kifejezetten viccesek lettek volna. A nyugati
világban az ilyesmi, bármilyen épületen legyen is, valószínűleg
közfelháborodást keltett volna. Itt viszont praktikus oka volt a
díszítéseknek. A legendák szerint ugyanis Síva, a hinduizmus
pusztító villámistene, erőszakos természete ellenére valójában
egy erkölcsös szűz leány, akit még egy meztelen test látványa
is bánt. Vagyis, joggal gondolhatja az egyszeri ember, ha érzéki
faragványokkal díszíti a házát, azt elkerülik Síva nyilai. Íme
egy olyan nép védekezési módszere a természet erői ellen, amely
nem ismeri a villámhárítót!
Néma
kuncogásomból végül egy ismerős hang térített magamhoz.
-
Lám csak! Engedd el öt percre B-t, és megtalálja a város
legperverzebb helyét!
-
Fogd be, jó? - öltöttem játékosan a nyelvem mögöttem nevető
társaimra.
-
Ha kedved lenne kipróbálni - heccelődött tovább a srác, fejével
az erotikus alakok felé bökve -, nyújthatok segítő "kezet"
- markolászta az ágyékát.
-
Kapd be! - nevettem fel és gyengéden mellkason taszítottam.
-
Abban reménykedtem, majd te fogod - kacagott tovább. - Akárhogy is
- szedte össze szemernyi, megmaradt komolyságát -, találtunk
szállást. Gondolom, szívesen lepihennél.
-
Persze, jól hangzik - mosolyogtam, majd még hozzá fűztem: - De
egyedül.
-
Naná, hogy egyedül. Miért, minek nézel engem? - játszotta a
sértődöttet.
-
Hát... - Erre már mindenki nevetett, és végül kollektív
váll lapogatás kíséretében elindultunk a fellelt szállás
irányába.
**************************************************
Ha tetszett, nézd meg Nepál egy másik arcát is B-vel ebben a történetben: Szellemhegy
**************************************************
Ha tetszett, nézd meg Nepál egy másik arcát is B-vel ebben a történetben: Szellemhegy