Nagaszaki

M kalandjai

"Ha nem végzünk a háborúval, a háború végez majd velünk." /H. G. Wells/

Japán, 1945. augusztus 9.

A feszültség kínzó súllyal telepedett az illusztris társaságra. A díszes egyenruhákba öltözött előkelőségek borongós hangulatban pusmogtak, a mindent beborító nyomás köde pedig olyan sűrű volt, hogy csodáltam, néhány idősebb sensei hogy nem esik össze rögtön a szívrohamtól. Még a díszes császári tanácsterem is mintha most csupán egy szürke barakknak tűnt volna.

Kissé magányosnak éreztem magam egyszerű fekete zubbonyomban és villámjeles sapkámban, de a helyzet súlya miatt pökhendi vendéglátóim most kivételesen teljesen megfeledkeztek arról, hogy érzékeltessék, mennyire nem vesznek emberszámba engem, egy bukott szövetséges utolsó képviselőjét köreikben. Az SS-ben elért rangom mit se számított nekik, ahogy a harctéri tapasztalatom sem. Ebben a világban csak a származás és a becsület ér valamit. És még ha megtudnák, hogy nem is vagyok teljesen az, akinek mutatom magam, és dísztelen egyenruhám alatt inkább fehérnépeikkel mutatok rokonságot, akiket gondosan elzárva tartanak, talán szamurájkardjaikat is előrántanák, hogy ott helyben lenyakazzanak a vétkemért.

Most azonban legkisebb gondjuk is nagyobb volt nálam. Csak egy apró porszem voltam a szemükben, akinek a Führer halála és a Harmadik Birodalom összeomlása után már semmi hasznát nem veszik. Csak azért tűrtek meg egyáltalán, mert arra sem láttak méltónak, hogy az eltávolításommal vesződjenek. Bajt már nem okozhatok, hasznom viszont még lehet, bár ennek sem tulajdonítottak semmi esélyt.

A háború már az utolsó felvonásába lépett. Ezt mindenki érezte. A kérdés csak az volt, a büszke Japán hajtson fejet legyőzője előtt, vagy kihúzott háttal várja a véget. És ez egy olyan kérdés volt, amit a legmagasabb szinten kellett eldönteni, közvetlenül mindenek ura, a napistennő leszármazottja előtt.

A pusmogás szinte egy pillanat alatt elhalt, amikor, a gondterhelten eszmét cserélő főtisztek sugdolózása ellenére is csendbe burkolózó tanácsteremben ajtó nyikorgása hallatszott. Minden jelenlévő az alacsony tárgyalóasztal mellett kialakított fülke felé fordult. A vékony függöny túloldalán kirajzolódó trónszék előtt egy csúcsos fejfedőt hordó alak sziluettje rajzolódott ki. A császár nem érintkezett alattvalóival. Annyival az emberek felett állt, hogy még az is isteni kegynek számított, ha valaki egyáltalán a hangját meghallhatta. Legmagasabb rangú tisztjei és tanácsadói tárgyalásán is csupán emögött a függöny mögött volt jelen, szavait pedig szolgálói közvetítették. Mégis ez a távolságtartó közelség is elég volt ahhoz, hogy minden jelenlévő átszellemülten a padlóra vesse magát. Még mindig kissé ferde szemmel néztek rám, amiért nem követtem példájukat, de már megszokták, hogy egy, a népre telepedő zsarnok uralmát elutasító rendszer követeként nem hajolhatok meg a császáruk előtt, legyen ez a Hirohito bármilyen jóságos. Karlendítéssel pedig csak nem üdvözölhettem.

A kis közjáték hamar véget ért. Meg kell adni a császárnak azt a tiszteletet, ami kijár neki, de a jelen súlyos helyzet sem tűr halasztást. A császár rövidesen helyet foglalt trónszékén, mi pedig az asztal mellett, bámulva a szolgák által kitöltött teát, míg végül a főparancsnok szólásra nem emelkedett.

- Őhatalmassága, az Ég fia, Amaterasu gyermeke, Hirohito császár nevében az ülést megnyitom - kezdte teátrális hangon. Egy pillanatra ismét csönd telepedett a helyiségre. Bár már egy ideje képviseltem a, most már nem is létező nemzetiszocialista rendszert a japán udvarnál, máig nem tudtam, ilyenkor mi zajlik le ezekben az emberekben. Imát mormolnak? Vagy csak megvan az illendő hatásszünet szabva? Mindenesetre végül a nyúzott arcú parancsnok folytatta. - A gajdzsinok erői már kapuinkat ostromolják. Erőink elhivatottan őrzik az Ég fiának birodalmát, de nem tudni, meddig tartunk ki.

- Az utolsó csepp vérünkig - morogta egy idős tábornok. - Erre tettünk esküt. A busido kötelez. Akár életünk árán is védjük a császárt. Már a pillanatnyi megingás is halálos bűn.

- A sensei jól szólt - hajtotta meg a fejét egy fiatalabb, de így is őszülő tarkójú főtiszt. - Mi az életünket adtuk a császárnak és még csak gondolnunk sem szabad arra, ezt megszegnénk. De itt már nem csak hős katonáinkról van szó. - Hangja elhalkult, a feszültség szinte már elviselhetetlenné nőtt a teremben. Nem mondta ki, de így is mindenki tudta, mire gondol.

- A mi feladatunk a gyengék védelme - folytatta az idős tábornok. Morózus hangja mögül má csak a fásultság csengett elő. - Azonban nem engedhetjük meg, hogy a gajdzsinok nemtelen támadásaikkal érjenek célt.

- Tízezrek haltak meg. - A fiatalabb tiszt hangja már vészesen közel állt a felcsattanáshoz, de aztán hamar lehiggadt. - Ártatlanok. Akiket meg kellett volna védenünk.

- Tettük nem marad megtorlatlan - szólalt meg egy kemény vonásokkal társaira bámuló férfi. - Nem engedhetjük, hogy ez a gaztett megismétlődjön, de nem hagyhatjuk, hogy célt érjenek.

- Mit javasolt, senpai? - nézett rá a fiatalabb főtiszt.

A marcona arcú tábornok elfordította tekintetét és elsőként, mióta a tárgyalás elkezdődött, rám nézett.

- Szövetségeseink napja leáldozott - mondta. - De azt rebesgetik, néhány alakulat folytatja a harcot és nem adják fel a titkos fegyver legyártását. Mit mondasz, Mond-san? Képesek lehetnek ezek az embereitek kellő időben segítségünkre sietni, hogy bosszút álljunk Hirosimáért?

A név említésére az egész terem felszisszent. Mintha csak friss sebet tépett volna fel. A komor arcút viszint mindez nem érdekelte. Ő csak válaszra várt. Hiszen én csak erre voltam jó nekik.

- Én is hallottam ezeket a pletykákat, sensei - hajtottam meg a fejem tisztelettudóan. - Azonban, ahogy én tudom, ezek pontosan csak ennyik. Pletykák. És ilyesmikre nem érdemes haditervet építeni.

- Akkor nézz utána, náci! - A férfi hangja már veszélyesen közel állt egy mérges kígyó sziszegéséhez. - A gajdzsinok tette bosszút követel.

Néhányan egyetértően morogtak.

- Mélységes tisztelettel, sensei - folytattam, meghajtva a fejem -, de a szemet szemértnek itt már csak az lehet a vége, hogy mindannyian megvakulunk.

- Hogy merészel egy halálfejes pribék ilyesmit idézni - morgott a marcona tiszt. - A te társaid se voltak különbek a ti háborútokban.

Erre nem válaszoltam. Nem voltam büszke arra, amit az általam képviselt rendszer tett, de úgy gondoltam, most bölcsebb a hallgatás.

Alig telt bele egy perc, mire társaim épp összeszedték volna magukat, amikor halkan nyílt az ajtó és egy segédtiszt lépett be. Feszengve hajbókolt, miközben a marcona tiszt felé igyekezett, hogy fülébe súgja értesüléseit. Azonban, úgy tűnt, már neki is elege van a protokollból, és a mihamarabbi döntést saját érdeke elé helyezi a tudás hatalmát illetően, mivel egy intéssel megállította beosztottját.

- Beszélj!

A segédtiszt meghajolt, majd tiszta hangon közölte értesülését.

- Sensei, megszakadt a kapcsolat a Nagaszaki prefekturában állomásozó csapatokkal.

- Mióta nincs hír felőlük - nézett rá a fiatalabb főtiszt.

A hírnök segítségkérően felettesére pillantott, de az csak bólintott, hogy válaszolhat.

- Tizenegy óra öt perc óta nem tudjuk elérni őket, sensei. Mintha megszűntek volna létezni.

A teremben fojtott hörgés hallatszott. Ismét megtörtént? Senki nem akarta elhinni. A marcona tiszt arcán látszott, most jobban fűti a bosszúvágy, mint valaha. Azonban, mielőtt még megszólalt volna, azon kaptam magam, hogy az én torkomon szaladnak ki a szavak.

- Uraim, ez így nem folytatódhat - mondtam határozott hangon. - Nem halhat meg több ember. Ha késlekedünk a válasszal, csak újabb ezrek pusztulnak el ártatlanul. A büszkeség csak hullahegyekhez vezethet.

- Mit merészelsz, gajdzsin? - hördült fel a marcona tábornok. - A Führered gyáván a halálba menekült a döntés elől. Nincs jogod minket megfosztani a bosszútól.

- Miért? - Magamat is megleptem, amilyen vehemenciával szóltam ellen. - Hogy úgy bukjatok el, hogy még több ártatlant visztek magatokkal?

Láttam a tábornok arcán, hogy alig tudja elleplezni a benne fortyogó dühöt. És társaitól sem számíthattam sokkal többre. Így hát, egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem vártam ki, amíg elmérgesedik a vita, inkább megkíséreltem a lehetetlent, és az elfüggönyözött fülke felé fordultam.

- Felség! - kezdtem, olyan tiszteletteljes hangon, ahogy csak tudtam. - Ez így nem mehet tovább. Nem áldozhatod fel népedet a becsület, vagy a bosszú oltárán. Ha nem lépünk, mind itt pusztulunk.

- Szentségtörő gajdzsin! - reccsent fel most már az idős tábornok is. - Hogy merészeled megszólítani Amaterasu fiát? Ezért itt, helyben halál jár. Elfogni!

A szolgálók má mozdultak is volna, hogy lefogjanak, ekkor azonban, mintha csak meghasadt volna a mindenség, csoda történt.

- Állj! - Először nem is tudtam, honnan jött a tisztán csengő hang, amire mindenki megdermedt a teremben, aztán a férfi a függöny mögött lassan felemelkedett és a világ örökre megváltozott, ahogy kilépett elénk.

- Engedjétek! - mondta szelíd parancsoló hangon Hirohito. - Jól beszéltél, Michael Mond - nézett rám. - Nem engedhetem, hogy népem tovább hulljon. Büszkén és méltósággal állunk a jövő előtt, de nem folyhat tovább az öldöklés, mert a végén senki nem marad. - Aztán megdöbbent szolgáira nézett. - Beszédet fogok mondani a rádióban, hogy népem megtudja, a felkelő nap országa megadja magát.

És ezzel véget ért egy korszak.

***********************************************************

Ha Japán egy jelenkori arcára is kíváncsi vagy, tarts B-vel a japán esős évszakba ebben a történetben: Tsuyu