Adria gyöngye

B-vel a föld körül

Rugaszkodjunk még egyszer neki a nyár utolsó napjainak és pihenjünk egy jót B-vel a tengerparton!

****************************************************************************

Kevés szebb hangot tudtam elképzelni abban a pillanatban, mint a kinyíló sörös doboz halk szisszenéséét. Belekortyoltam a gondosan behűtött citromos Borsodiba és elterpeszkedtem a tengeri kilátásra nyíló medencében.

Nem vagyok az ellensége egy jó, kiadós italozásnak. A legnagyobb alkoholtartalmú sörökért és a kerítésszaggató pálinkákért is élek-halok. Abban a pillanatban azonban nem berúgni akartam. Csak élvezni, ahogy a szálloda medencéjének hűs vize cirógatja oldalamat, miközben a víz alatt kialakított padon ücsörgök és a peremére könyöklök, az édes-kesernyés folyadék pedig jóleső hidegséggel simít végig nyelőcsövemen.

Halkan felsóhajtottam és kissé hátra hajtottam a fejem, élvezve a napsütést, majd ismét végigpillantottam az előttem elterülő panorámán.

Az Adria csodálatos és hihetetlenül sokszínű is tud lenni. Ha valaki azt mondja, Horvátországba megy, ugyanúgy célba vehet egy fapados, épp csak kotort partszakaszt, ami megadja a tengerben fürdés élményét, de többet nem igen, egy alsó kategóriás apartmant, egy kellemes, de olcsó campinget, de akár egy ilyen földiparadicsomot is, mely első ránézésre sokkal inkább lehetne Monacóban, Kaliforniában, Floridában, a Seychelle-szigeteken, vagy más távoli, sokak számára csak a mesékben létező édenben. És mindez még a magyar határhoz is az egyik legközelebb.

Ismét belekortyoltam a sörnek alig nevezhető alkoholos italomba és ezúttal a partvonalat pásztáztam végig tekintetemmel. Az öböl túlfelén ott magasodtak Rijeka tizenkét-tizennégy emelet magas, sztálinista barokk tömbházai, a csupa beton teherkikötőn túl. Azonban, ahogy egyre nyugatabb felé indult a tekintet, át az Isztria első partszakaszaira, a szem sokkal gyönyörűbb képre talált. Nem csoda, hogy Opatija, ez a nem különösebben méretes városka, maga lett az üdülők Mekkája.

Talán csak a véletlen műve volt, talán gondosan kiszámított, bár egyáltalán nem feltétlenül tudatos indokok tették, amikor száz-százötven éve az utazó nagyközönség prominens tagjai felfedezték maguknak ezt a vidéket.

Az akkor még Fiume nevet viselő kikötő nagyváros közelsége, mely a Magyar Királyság első számú tengeri kikötőjeként funkcionált, mindenképp nagy vonzerő volt. Pláne, hogy az azóta Rijekára átkeresztelt emberkupacban akkor még, a dalmát városok közül egyik utolsóként, szívósan tartotta magát az olasz etnikai többség. Amikor pedig lehetőség nyílt rá, inkább nem a földrajzilag logikusabbnak tűnő Horvátországot választották, ami a Magyar Korona minden mástól független entitásaként létezett, hanem az azon túl, tőlük több száz kilométernyi horvát területtel elzárt Magyarországot.

Persze ők se voltak hülyék. És még azzal se vádolhatjuk őket, hogy túlbuzgott bennük a magyar hazafiúság. Pusztán csak volt annyi sütnivalójuk, hogy rájöjjenek, a szomszédos Horvátországgal ellentétben, a relatíve távoli Magyarország, területi összeköttetés hiányában, képtelen közvetlenül gyakorolni az irányítást a nagy tengeri kikötőváros felett. Így kénytelen lesz az igazgatást a helyiekre bízni, akik, persze amíg megadják a kellő talpnyalást Pestnek, békében élhetnek a maguk módján. És lőn.

A szoros vasúti összeköttetésnek viszont persze így is meg kellett lennie a magyar törzsterület és Fiume között, biztosítandó a könnyű áruszállítást az adriai kikötőn át a világpiacra.

És, bár az osztrákok ugyanezt az Isztria túlsó csücskében lévő Trieszten át intézték, nyilván az Osztrák-Magyar Monarchia központjaként tetszelgő Bécsből is megvolt a kapcsolat a félszigetnek ezzel a végével is. Vagyis az utazni vágyók ezen a ponton gyorsan és egy viszonylag kellemes utazás után, itt pillantották meg először a tengert.

Amikor pedig néhány arisztokrata rájött, a nyüzsgő kikötőtől alig egy kőhajításnyira milyen gyönyörű, csendes és nyugodt vidéket találhat, az ott fekvő álmos kis halászváros, Abbázia, mely a huszadik század világégései után Jugoszláviához kerülve Opatijára keresztelődött át, ha akarta volna se kerülhette volna el a rohamos fejlődést.

A jó Tito viszont, hiába volt vért köpködő kommunista a szentem, nem volt annyira tökkel ütött, hogy ne ismerje fel az addigra régen összeomlott Osztrák-Magyar Monarchia arisztokráciájának keze nyomában rejtőző előnyöket. És ennek hála, hiába két világháború, negyven év kommunista kísérlet, majd több évnyi véres polgárháború, a környék mégis ugyanúgy tündöklik, mint bő száz évvel ezelőtt.

Persze a Fiuméból ide kijáró villamosnak már csak a pályája maradt meg, a parton pedig felhúztak pár tucat modern szállodát medencével és minden más úri huncutsággal, pár tucat méternyire a csillogó tengervíztől ma is ott tündökölnek a századforduló palotái. Régi fényükben, igaz, ma már hoteleknek és múzeumoknak helyet adva. De mégis, a város java részt mintha a huszadik század elejéről maradt volna itt. Bár megvan még a régi, eredeti templom is, teljesen értetlenül, a hitbuzgó főnemesség által építtetni kezdett nagyobb, bizánci stílusra hajazó istenháza, kicsit feljebb, a hegyoldalban, máig tartó befejezetlenségében is úgy fest, mintha nem is 1906-ban, hanem legkorábban 1996-ban tették volna le az alapkövét.

A jugoszlávok, majd az államalakulat szétesése után a horvátok pedig nagyon jól tapintották ki az üzletet a monarchikus múlt eme szeletének fenntartásában, Opatija pedig olyan turistaparadicsom lett, amelyre a Balkánnak még az északi peremén is kevés ember számítana. Száz évesen is csillogó századelői paloták, még fényesebb modern szállodák, a horvát nemzet neves alakjainak csillagaival díszített sétány. Minden megvan, ami kell. Bár persze a város egyik jelképének számító, a tengerből kiálló sziklán nyugvó Szűz Mária-szobrot az egyházellenes jugoszláv hatalom nem tűrte el, de teljesen eltűntetni azt se akarta. Helyére a város jelképe került, egy fiatal nő, karján sirállyal.

Ez az apró mesterséges elem pedig csak még jobban emeli a táj szépségét. Nem mintha nem lenne gyönyörű az itt-ott a tengerbe benyúló földdarabokra is kinyújtózó üdülőváros is. Azon túl pedig az Adria szikrázó kékje, az öböl bejáratánál pedig a horvát tengerpart második legnagyobb szigete, a magyar szájnak elsőre kimondhatatlannak tűnő Krk, ahova sétahajó is átvisz.

Abbana pillanatban viszont nekem sokkal szimpatikusabb volt a közvetlenül a tenger partján, attól épp csak egy-két méter szintkülönbséggel elválasztva fénylő, tiszta vizű szállodai medence, amiben bikinibe bújva üldögélve, folyékony kenyérnek álcázott citromos üdítőmet szürcsölgetve élvezhettem a napsütést. Ha arra lennének hajlamaim, még azt is elképzelhettem volna, hogy én is a régi Monarchia arisztokráciájához tartozom.

- Excuse me! Elnézést! - szólított meg hirtelen egy hang, én pedig hunyorogva felnéztem az angol szavak mellettem ácsorgó, szintén bikinis forrására. - Csatlakozhatok? - nézett a mellettem teljesen üres medencei padra, megemelve saját sörét.

- Of course! Hát persze - mosolyogtam rá a kedves arcra és én is üdvözlésre emeltem a félig már üres dobozt.

Tekintete egy pillanatra megakadt a Borsodimon, majd hangosan felnevetett.

- Hát akkor, köszönöm szépen - válaszolta tökéletes magyar kiejtéssel.

Ettől már én se tudtam megállni a kacagást. Persze nem tudom, min csodálkoztam. Hiszen ez a horvát tengerpart Magyarországhoz egyik legközelebbi szakasza. Ide ér el a hazai közönség a leggyorsabban. És ráadásul ez a legpatinásabb is, így annak se kell messzebb mennie, aki nem elégszik meg csak egy talpalatnyi koszos tengervízzel. És, ennek megfelelően, valóban, a nyári hónapokban szinte minden sarkon magyarokba botlik itt az ember.

Amellett meg, ha egy szép lányba botlik az ember, bárhol a világon, az jó eséllyel magyar. A hazai határhoz közeledve pedig ennek az esélye még nő is. Ha matematikus lennék, biztos meg is keresném benne a képlettel leírható szabályszerűséget. Ezt persze kimondani sosem lettem volna elég bátor. Csak bamba mosollyal az arcomon figyeltem szemem sarkából, ahogy a szép arc és a bikinibe bújtatott karcsú test hosszú barna hajú és hasonló színben játszó szemű tulajdonosa leereszkedik mellém a kellemesen hűs vízbe.

- Akkor, egészségedre! - mosolygott ismét rám, most talán még szélesebben. Lehet, észrevette, ahogy végigmértem? Vagy csak az elmém játszik velem? Csak én szeretném, hogy így legyen?

Akárhogy is, bamba mosollyal az arcomon megemeltem én is az italom, majd egyszerre ittunk bele, miközben kényelmesen elhelyezkedtünk az elsőosztályú kilátást nyújtó medencében.

Egy pillanatra megfeszültek izmaim, amikor éreztem, hogy egy sima comb lassan az enyémhez simul. A mellettem pihenő lányra pislantottam. Bár ő nem nézett rám, arcán mintha ott bujkált volna az ismerős mosoly.

Kezem bizonytalanul, remegve indult meg a víz alatt. Mi van, ha tévedek? Nem bírtam volna, ha undorodva elhúzódik tőlem. Kezem azonban, épp csak egy picit, de bátrabb volt, és már éreztem is ujjaim alatt combja puha bőrét.

Szemem sarkából lopva rá sandítottam. Most már kétségtelen, a mosolya még szélesebb lett, szemeiben pedig félreérthetetlen csillogás jelent meg.

Kezemet most már bátrabban nyugtattam combján, miközben együtt néztük a tájat és a lassan a horizont felé közeledő napkorongot. Az eszem viszont már azon járt, mi lesz, ha a műsor véget ér, a fényes égi tünemény lelép színpadáról, és beáll a sötétség.

Nos, nekem is van szobám a szállodában és biztos a mellettem ülő lánynak is.

****************************************************************************

Ha tetszett, olvass B kalandjairól egy másik, hasonlóan forró, de sokkal szárazabb területen is: Nekropolisz