Jégverem

B-vel a föld körül

Utazás az egyre kevésbé fagyos északon.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

****************************************************************************

A fagyos fuvallatok úgy simítottak végig testemen, mint egy perverz öregember jéghidegre aszott ujjai. Vagy hasonlíthatnám inkább a vasorrú bábához, akinek karmokká görbült, aszalt szilvává ráncolódott ujjainak fagya valahogy mindig megtalálta magának az utat csupasz bőrömhöz, a mélyen a bugyimba tömött bélelt kabát és a vastagon az arcom köré tekert sál ellenére is. Még úgy is, hogy előbbi még egy csupaszra borotvált csimpánzt is életben tartott volna abszolút nulla fokon is, az utóbbiban pedig alig kaptam levegőt.

És még látni se sokat láttam. Egyrészről az arcomra tekert sál és a mélyen a fejembe húzott sapka között szabadon maradt rés alig pár centis volta miatt, másrészt amiatt a förgeteg miatt, amit a helikopterünk rotorja keltett. Bár olyan magasan voltunk, hogy egy ilyen sík területen közel s távol nem találnék semmit, ami lekorlátozza látómezőmet, a propeller keltette hófúvás mégis bántóan klausztrofób érzetet keltett.

Nem mintha amúgy lett volna túl sok minden néznivaló. Amikor átláttam a szilárd különböző fázisaiba merevedett víz levegőbe eregetett függönyén át, vagy pár pillanatra kitisztult a levegő, akkor se pillantottam meg mást, csak lankás, köves-sziklás pusztaságot, ameddig a szem ellát, mélyen hódunyhájába takarózva. Persze így jár az ember, ha télen közelíti meg ezt az Isten háta mögötti területet. Nyáron az európai érzékeknek nem sokkal melegebb időben azért a füves, néhol virágokkal borított táj üdítőbb látvány lett volna.

Most azonban olyan kietlen és marcona volt minden, hogy ennek láttán George R. R. Martin is addig nyalogatná a szája szélét, amíg az összes szakálla ki nem kopik, hogy ilyen tökéletes példa tárul a szeme elé arra, amilyennek ő elképzelte a vidéket azon a benganagy jégből épült Falon túl. Igaz, a jó Georgie már elkésett. Az oroszok ugyanis pár évszázaddal megelőzték őt a terület bekebelezésével. Annak ellenére, hogy a helikopterben mellettem álldogáló Katyerina is éppoly idegen volt itt, mint a tengerészkinézetű amerikai író lett volna.

Ő is didergett. Bár semmivel nem hasonlított kevésbé egy Michelin-babára, mint én a vastag ruházat alatt, és ráadásul a világ egyik leghidegebb vidékéről származott, a fagyott öregasszony kampós ujjai talán rá is szemet vetettek, ha élhetek ilyen abszurd szóképpel, ami őt sem érintette túl jól. De legendás orosz tél ide vagy oda, itt, a Jeges-tenger partjaitól nem messze, még a nagybundás, a vodkát folyamatos biokazán-üzemanyagként vedelő ruszkik is inkább lettek volna fűszoknyás hula-táncosok. Nem hiába járja a mondás az ezen a földrajzi szélességen élők között, ha a vidéket amúgy ténylegesen ellenőrzése alatt tartó állam központi területein akad dolguk, hogy "lemennek" Oroszországba. Itt már inkább a nyenyecek és hasonló népek voltak a de facto urak, már amennyire persze Moszkva megengedte nekik. Bár miért is ne engedte volna meg egy olyan területen, ahova épeszű, civilizált ember nem tenné be önként a lábát... Ööö, mondom ezt persze én. De még a rénszarvas-pásztorkodásból tengődő nyenyeceknek se volt ez a Jeges-tengerbe nyúló félsziget, ami felett elrepültünk, a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ők is úgy gondolták, ennél a vidéknél már nincs tovább, ha az ember élni akar. Ezért is nevezik a félszigetet világszerte az ő nyelvükön Jamalnak, azaz a világ végének.

És valóban. Az Ob folyó torkolatának nyugati szomszédságában hosszan a dermesztően hideg tengervízbe nyújtózó Jamal-félsziget olyan volt, mintha az utolsó lépcsőfok lett volna egy olyan úton, amin észak felé haladva a hőtakarékosság jegyében egyre több mindent hátrahagy a természet. Itt már csak a sziklák maradtak meg a fagy. És ha folytatjuk az utat, még északabbra meg már csak a tenger. De a végtelen víztömeg se jelentett volna nagyobb egyhangúságot, mint ez, az évnek ebben a szakában különösen üres, élettelen pusztaság. Mindenfelé sziklák, alig kivehető dombok és hó, hó, hó és hó, ameddig csak a szem ellát.

Egészen addig, amíg valami fel nem tűnt előttünk a látóhatáron. Én pedig tudtam, megérkeztünk úti célunkhoz.

Különös látvány volt. Miközben a helikopter lassan ereszkedett, úgy bámultam meredten, mintha legalábbis egy hupilila rinocéroszt látnék a hóban játszadozni pár afrikai pigmeussal. Pedig csak egy lyuk tátongott ott. Egy lyuk a földben, ami viszont mégis olyan idegen hatást keltett ezen a kietlen tájon, mintha utólag hozták volna ide. De persze ki lenne az az agyalágyult, aki Közép-Szibéria északi részére elzarándokol csak azért, hogy egy hetven méter átmérőjű lyukat ásson?

Ezt a kérdést tették fel az orosz kutatók is, amikor tavaly nyáron felfedezték a földbe mélyedő nyílást, majd nem sokkal később még kettőt, szibériai léptékkel mérve, nem messze. Itt, ahol még a madár se jár, csak a rénszarvaspásztorok nagy néha, közel ahhoz a helyhez, ahol pár éve egy tökéletesen mumifikálódott mamut-borjút is találtak, sokkal valószínűbb volt, hogy a természet keze van a dologban.

Nekem is ezen a problémán járt az eszem, ahogy a lassan leálló propeller árnyékában lassan megmozgattam tagjaimat, mielőtt egy esetlen kőóriásként lekacsáztam volna a fagyott talajra.

Katyerina viszont sokkal gyorsabb volt. Hiába fagyoskodott ő is, mégis sokkal nagyobb elánnal vetette ki magát a repülésre kifejlesztett alkalmatosság ajtaján, hogy vidáman a földben tátongó nyílás felé kocogjon. Persze az is lehet, hogy ezzel akarta fűteni magát, nekem viszont még ehhez a megoldáshoz is kevés energiám maradt megmerevedett tagjaimban. Így végül csak lassú léptekkel poroszkáltam barátnőm után, az egy pillanatra sem melegedő levegőben, közben végig az előttünk tátongó vermet bámulva.

Arra hamar rájöttek a tudósok is, ami nyilvánvaló, hogy kicsi az esélye bárminemű direkt emberi beavatkozásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyunk ludasak a valószínűleg pár évesnél nem idősebb lukak keletkezésében, amiatt viszont egy fajankó se jönne ilyen messze északra, hogy csak úgy egy lukat kaparjon a semmi közepén.

Katyerina meglepően fürgén szorgoskodott. Akár a belső fűtését akarta így megoldani, akár nem, még unott kísérőinknél is fürgébben segédkezett a méretes nyílás peremén felállítani a leereszkedéshez szükséges kötél végét biztonságosan tartó szerkezetet.

Nekem meg csak ekkor suhant át az agyamon, hogy talán mégse volt olyan jó ötlet otthon, a kellemesen meleg szobában kitalálva, hogy ereszkedjünk le ebbe a katlanba.

Most már viszont nem volt visszaút. Többek között azért sem, mert miután végzett a szereléssel, Katyerina már el is tűnt a mélységben, végig a kötelet markolva. Amikor én is odaértem, a helikopter pilótája érdeklődve nézett rám, kérdőn felvonva szemöldökét símaszkja alatt. Szóval, ha a kíváncsiság nem is hajtott volna még tovább is, akkor se lett volna más választásom. Sóhajtottam egyet halkan és merev ujjaimat én is a kemény fémhágcsó köré fontam.

Az üreg nem volt kifejezetten mély, de még így is úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig ereszkedtem volna a késvágással készülthöz hasonlatosan sima felülettel rendelkező fallal párhuzamosan. Amikor végül talajt értem egy pillanatra már szokatlanná is vált, hogy szilárdat érzek a talpam alatt.

Katyerina viszont nem zavartatta magát és virgonc kislányként rohangált fel-alá a verem üres fenekén. Az egészre keresve se lehetett volna jobb szót találni a "különösnél". Már a lyukra, nem szőke barátnőm energiahiányára. Annyi bizonyos volt, hogy végső soron a természet hozta létre, de hogy hogyan és miért...

Persze ha lettek volna nálam műszerek, sokkal könnyebben megállapíthattam volna én is, még akkor is, ha nem tudom amúgy előre. Ugyanis a verem alja messze nem volt olyan üres, mint első látásra, meg amúgy sokadikra is tűnt. Az idelenn lappangó érdekesség, ugyanis se szemmel nem látható, se orral ki nem szagolható. Füllel meg még annyira sem hallható. A megfelelő műszerek viszont egyből kimutatták volna. A magas metán-koncentrációt.

Végső soron az ide érkező és a lukakat vizsgáló orosz kutatók se jutottak másra, csak arra, hogy a metán hozhatta létre ezeket a nyílásokat.

Ugyanis, havas téli táj ide, füves, virágos rétes nyári táj oda, annyira északon járunk már, hogy itt a fagy sohasem szűnik meg teljesen. Legfeljebb a mértéke változik, a felszínről eltűnik a hó és a jég, odalenn, a föld alatt azonban egész évben megmarad.

Ez már így van több millió éve. Az ember ugyan hajlamos evidenciának venni a sarkvidékek hósapkájának létét, de ez egyáltalán nem annyira régi jelenség. Még a dinoszauruszok kipusztulása után is évmilliókig magán a sarkpontokon is inkább a fenyvesek voltak a jellemzőek. Már persze amikor volt ott épp szárazföld. Aztán jött a jégkorszak, ami pedig olyan szempontból máig nem múlt el, hogy az északi végeken, na meg persze az Antarktiszon is, akkor csontkeménnyé fagyott föld máig nem engedett fel.

Bizony. Olyan talajon lépkedtünk ezen a vidéken, ami több millió éve egy pillanatra sem engedett fel. Egészen mostanáig.

Na és itt lép képbe az ember hatása, mert hiába nem jött ide senki ásóval vermet kialakítani, közvetett módon mégis mi lettünk a felelősök. Már persze abban a mértékben, amiben elfogadjuk, hogy az ember a felelős a globális felmelegedésért. A tényét ugyanis nehéz lenne tagadni, de egyesek szerint természetes folyamatról, az utolsó jégkorszak utáni felmelegedésről van szó.

De legyen akárhogy is, a folyamat elérte azt a szintet, amikortól már öngerjesztővé vált. Az olyan vidékeken ugyanis, mint például a Jamal-félsziget, nem csak maga a talaj fagyott össze, illetve nem csak víz szilárdult bele. Rengeteg egyéb anyag is megkötődött a kemény talajban, többek között metán. Ezt nevezik a szakértők permafrosztnak. Azt a fagyott talajt, amiben nagy mennyiségű megkötött metán is található. Ez a színtelen, szagtalan szénhidrogén azonban nem marad mindig ott. Ha a fagyott talaj felenged, kiszabadul évmilliós csapdájából és... bumm.

Azt a fene se tudja, kitörés volt-e, vagy csak beszakadt a talaj, esetleg szimplán csak szépen lassan elolvadt a valaha az üreget kitöltő anyag, mindenesetre a metán utat tört magának a felszín felé, kialakítva ezeket a mélyedéseket. A levegőbe kerülő immáron légnemű anyag pedig bevetette az üvegház-hatást erősítő tulajdonságát, nevezetesen hogy benntartja a Föld légkörében a felszín által kisugárzott hőt, aminek következtében még tovább nő a hőmérséklet, még több permafroszt olvad meg, még több metán kerül a légkörbe és a kör így folytatódik tovább és tovább.

A metánnak azonban, úgy tűnt, alacsonyabb hőmérséklet is megfelel, mint nekem, én ugyanis továbbra is, itt állva a kiszabaduló gáz létrehozta üregben, úgy éreztem, majd szétfagyok. Tudom, gonosz megjegyzés, de akkor el kellett volna egy kis felmelegedés.

- Na mi az, odafagytál? - jelent meg hirtelen mellettem Katyerina. Sálját lehúzta arcáról és most kipirult képpel vigyorgok.

- Örülök, hogy te jól érzed magad - csipkelődtem -, de én például az ujjaimat már alig érzem. - Felemeltem a kezem és óvatosan megmozgattam említett tagjaimat. - Egy élmény itt lenni, de ennek a fickónak - mutattam fel kezem huncut mosoly kíséretében - azért nem ártana egy kicsit melegebb hely.

- Ó! Azon segíthetünk - somolygott Katyerina és felcsillantak fényesen kék szemei.

Én csak kérdőn felvontam szemöldököm, ő azonban közben levette saját kesztyűit, hogy az övcsatjával kezdjen bajlódni neki is jócskán merev ujjaival. Majd végül, amikor nagy sokára sikerült kibontania, ismét rám vigyorgott, megfogta az imént lóbált kezemet és óvatosan lehúzta róla a kesztyűt.

- Ide teheted - mondta. - Itt jó meleg van.

Azzal, meg se várva válaszomat, nadrágjába tolta kezem. Ujjaim erre, gondolkodás nélkül, azonnal megindultak és lassan előrehaladva behatoltak barátnőm bugyija alá.

Katyerina megborzongott hűvös érintésemtől, én azonban éreztem, ahogy tenyeremet egyből megtölti hozzá simuló ágyékának melege.

Hosszú percekig álltunk ott mozdulatlanul, csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem szólalt odafentről egy hang.

- Hé, gyévuská! - kiáltott a pilóta. - Minden rendben odalenn?

- Igen. Persze - válaszoltam kissé merengő hangon, majd megráztam a fejem, hogy erőt gyűjtsek és hangosabban folytassam. - Mindjárt megyünk fel.

A pilóta bólintott és feje eltűnt a nyílás pereme mögött, én pedig ismét Katyerinára néztem, hogy vigyorogva még hozzátegyem: - Csak előbb még melengetem kicsit a kezem.

Azzal fél kézzel letornáztam a másik kesztyűmet, hogy azt a fagyoskodó kezemet is bedugjam az előbbi mellé a kellemesen meleggé váló bugyibelsőbe.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass más emberi beavatkozással létrejött lyukakról is B tolmácsolásában itt: A pokol kapuja

Kupi 11. fejezet - Hajnal közeleg

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kupi 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Kupi 10. fejezet

A lányok összenéztek, akár az életfogytiglant megúszó tettestársak. Tekintetük egy-egy felsóhajtást jelentett.

Úgy látszott, hogy a három a férfi az egy-egy gyors menet után – bár volt még némi kísérletezgetés –, leállt a további próbálkozással. Ennyit néztek ki magukból, s egyenként lezuhanyoztak, majd öltözködni kezdtek.

Henriett csak a sárga ruhát vette vissza, bugyiját nem, Anasztázia pedig meztelen maradt. Később, amikor ketten maradtak, elmagyarázta a szőkeségnek, hogy rossz tapasztalatai vannak az öltözködéssel:

– Egy tökig kifacsart pasi is be tud indulni, amikor visszahúzod a bugyidat, és akkor kezdheted elölről. Még rosszabb is, mert csak a szeme kívánja, és azt hiszi magáról, ahogy akkor menni fog egy újabb menet. Lesz nagy küszködés! Viszont ha maradok pucéran, azt a látványt már megszokta, nem reagál rá, legalábbis a rendelkezésre álló időn belül csak a legritkább esetben…

Három kielégült mosoly, öt centivel fentebb három önelégült tekintet. Már a szobában elköszöntek a lányoktól, búcsúzóul megpaskolták a megismert popsikat. A földszinten ezzel hiánytalanná vált a létszám, eddigre mindannyian elkészültek, és folytathatták az útjukat hazafelé.

– Remélem, nem valami női illattal tusoltunk..! – szagolgatta egyikük a saját kézfejét. 
– Legfeljebb azt mondod otthon, hogy a főnököd buzi.

Hangoskodva léptek ki az utcára, a fehér háttérből kiemelkedő sötét alakjuk mellett besüvített a szél.

Az öt lány kimerülten rogyott kanapéra, fotelba, ki melyiket érte legközelebb. Anasztázia továbbra is meztelen volt, de ugyanezt a gyakorlatot követte Bianca is. Egymást nézegették:

– Cserélnék veled cicit!

– Viheted, de mit adsz érte?

– Én cicimet…

– Ja? Puncit?

– Muti! Megéri-e?

Olívia elnézően mosolygott, majd az órájára pillantott:

– Ilyen hófúvásban nem jött rosszul ez a kis csoportosulás, nem hinném, hogy valaki még reggelig betévedne.

– Itt van Aninál az egészéjszakás, ez volt az, aki a múltkor hajnalban csajt akart váltani.

– És mi lett?

– Anival végigmentek lábujjhegyen, szobáról szobára, és mindenkit megnézett álmában, de aztán megmaradt, mégsem kellett másik csaj, visszafeküdt.., haha… és elaludt.

– Tudjátok, hogy még ki vagyunk fizetve? – kérdezte kikerekedett szemmel Bianca. – Ezek jó gyorsan elszeleltek.

– Én nem bántam…

– Én sem, de most tulajdonképpen még munkaidőben vagytok. Nem?

– Mit akarsz ezzel?

– Azt, hogy valaki kinyalhatna.

– Haha! Mondtam már, hogy vegyünk egy tüskésnyelvű szamarat, elférne a sarokban és használhatnád.

– Téged meg baszogatna – húzta el a száját a feketehajú lány – iá, iá.

Henriett egyikükről a másikukra nézett, jól érezte magát a társaságban, de még nem tudott beleszólni a viccelődésbe. Senkit sem akart megbántani, és a többiek már annyira összeszoktak, hogy nem sértődnek meg a beszólásokon, de egy újtól másképp fogadnák.
– Meddig akartok itt kuruttyolni? – kérdezte Anasztázia, és felváltva nyomogatta a mellbimbóit.
– Hallottad: még munkaidőben vagy!

– Nekem addig tartott a munkaidőm, amíg a pasik le nem zuhanyoztak…

– Nekem meg, amíg telenyomtak.

– Hideg a seggemnek… – fészkelődött Anasztázia.

– Tüzelsz?

– Szabályosan ideragadtam!

– Döntsd el, hogy hideg vagy meleg, aztán kezdj nyafogni!

Nem akartak hinni a fülüknek: csengetés hasított a sűrűsödő levegőbe.

Bianca szótlanul felállt és az emeleti szobájába sietett. A többiek egymásra néztek: Az időpont nem volt extrém, de az időjárás igen.

– Csajok, ez erősen akar valamit, ha nem bírta kivárni, míg eltakarítják a havat. Beengedjem?

Vállvonogatások.

Anasztázia szétnézett, mit is kaphatna hamarjában magára.

Henriett úgy látta, itt a nagy alkalom, hogy ő is részt vállaljon a közösségi életben: szó nélkül elindult ajtót nyitni. A képernyőn csak egy maszatot látott – a kamerát befújhatta a hó –, és talán egy sapkát, hátulról. Résnyire nyitotta volna az ajtót, de a szél taszított rajta még.

A férfi szembefordult, és Henriettnek meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában:

– A taxis! – nyögte.

A késői látogató ugyanaz a pulóveres pasi – ezúttal vastag, csupa-hó dzsekit is viselt a pulóver tetején –, aki nem is olyan régen, a lány legelső vendégeként sokkot okozott.
– Beengednél? – kérdezte remegő szájjal.

Henriett alvajáróként állt félre az útból, és vállát nekifeszítve becsukta a bejárati ajtót.

– Két utcával föntebb elakadtam. – A taxisnak remegett a térde, annyira átbundázta a hófúvás.

A lány megsajnálta, részvéttel figyelte, ahogy leteszi a cipőjét. Amúgy is tisztában volt vele, hogy csak önmagát hibáztathatja a guminélküli aktusért.

– Itt felejtettél valamit? – kérdezte Olívia.

– Lerobbant a kocsija – válaszolt Henriett.

– Csak elakadt, de az sem jobb.

– És Xéniát nem neked kellene visszahozni?

– Küldtem neki sms-t, hogy kit hívjon, vagy tartson ki reggelig. Most is dolgoznak a hókotrók, de nem győzik.

– Itt maradhatsz a kanapén, hacsak nem akarsz valakivel egy-két menetet – vonta meg a meztelen vállát Anasztázia, aki eddigre melltől combig törölközőbe bugyolálta magát.

– Az jó lesz, köszi – válaszolta szomorúan a férfi.

– Zuhanyozz le jó meleg vízzel, aztán pihenj nyugodtan! – biztatta Olívia.

– Jaj, én is tusolni készültem, de nekem megfelel a szobámban is – nyafogott Anasztázia. – Vagy tudod, mit? Mehetünk együtt, tekintsd bónusznak! Jön még valaki?

Henriett ismét elérkezettnek látta az időt. két ujját felnyújtva jelentkezett, akár egy kislány. Meg kell mutatnia, hogy képes beleilleszkedni a társaságba. Iszonyúan fáradt volt – mint akin több lánctalpas átment, s mintha nem egyetlen szúk napja érkezett volna, hanem legalább egy hete talpon lenne –, mégis úgy gondolta, hogy egy közös zuhanyozás még belefér a napba.

Anasztázia megforgatta és csalódottan vizsgálgatta a pulton lévő, üres vodkásüveget, majd valahonnan alulról előhúzott egy telit:

– Íme, a kellék. Ki jön még? …Jó, láttalak az előbb, hogy jelentkezel. Senki többet? Indulhatunk! – vezényelt.

Hárman tűntek el a sarokban nyíló ajtó mögött.

A telt, copfos lány nyújtózkodott:

– Elmehetsz ám aludni, majd szólok, ha lesz valami érdekes – mondta Olíviának.

– És te?

– Megvárom őket, aztán elregélem a taxisnak, hogy ő fogja az ügyeletet adni, és hogy mit csináljon, ha netán jönne még valaki.

– Oké, ez így jó! – Olívia bágyadtan mosolygott. – Annyit potyázott már, most ledolgozhatja.

– Mit? Csak nem képzeled? Most is kijárt magának egy közös zuhanyozást.

– Ezt most kivételesen Anasztázia kezdeményezte, de azt hiszem, éppen ő az, aki nem szokott fizetni a taxizásért.

– Sehogy?

– Fogadnék rá, hogy ki sem fizeti, le sem szopja.

– Te nem vagy éhes? Nem a szopásról jutott eszembe…

– Épp az előbb jutott eszembe, hogy nem is ettünk semmit. Akkor terveztük, hogy rendelünk pizzát, amikor a kiscsaj elájult, aztán meg elfelejtettük.

– Ilyenkor lehet még?

– Pizza-futárt? Próbáld meg, ki fognak röhögni, azt mondják majd, süssél magadnak.

– No, nem baj, úgyis ráfér a nagy seggemre egy nap koplalás!

– Tényleg maradsz? Mert akkor én elmennék. Jó éjt!

– Menj csak, én is csak addig leszek, amíg Jocó idefekszik a kanapéra.

A közösen használt helyiségben sok-sok beépített szekrény foglalt el egy teljes oldalt, három mosó-szárítógép sorakozott egymás mellett, odébb vasalóasztal, és hatalmas tükör előtt kisebb kupacokban piperés tubusok, tégelyek serege. Szemben egy üvegfalban üvegajtó nyílt, mögötte a tusolóhelyek. Fülkék, hideg zuhanytálcák és csöpögős falak helyett egymás mellé szerelték a felső és oldalsó rózsákat, és a padló lejtése biztosította, hogy a tisztálkodó lányok ne a lefolyt, piszkos vízben tocsogjanak.

Anasztázia, Henriett és taxis Jocó belépésekor felzümmögött a szellőztetőrendszer és világosság áradt szét a helyiségben.

Anasztázia ledobta egyetlen öltözékét, a törölközőt, a számtalan fogas, akasztó és polc egy csoportjára, és beállt a középső tusolóhelyre. A következő pillanatban már felülről és a két oldalsó rózsából is erős sugárban ömlött rá a víz.

– Ti meg nézni fogtok? – kérdezte a két tanakodótól. – Nem bánom. – Kicsit előrehajolt, a hátán, a derekán és a fenekén egyszerre élvezte a meleg masszírozást. – Ez itt pont betalál – mutatott a legalsó sugárra, és szétterpesztette a lábát.

Henriett kibújt a ruhájából, és szeme sarkából leste a taxist, aki egészen eddig otthonosan mozgott – járhatott már korábban is a fürdőben, ahogy a ház minden zugában –, mostanra azonban átment bámulóba. Anasztázia csokibarna melleit, és a víz kénye kedvének felkínált fenekét nézte. A szőke lány is megeresztette a vizet, és a férfinek hátat fordítva élvezte a zuhanyozást. A milliónyi, tűhegyméretű csepp úgy ostromolta felváltva a melleit, mintha valaki gyömöszölné, hol egyiket, hol másikat tartotta oda, bimbói megkeményedve emelkedtek ki keskeny, halvány udvarukból.  A középső vízforrással nem foglalkozott – hasa hamar megszokta –, de a legalsó…!

Folytatása következik!

Smallville 11. évad I. rész - Őrző 7. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 6. fejezet

Folytatása következik!

B Európában 1. évad

A vén kontinens

Szantorini, Görögország - Gyönyörök szigete

Totes Gebirge és Dachstein, Ausztria - Túl az Óperencián

Amszterdam, Hollandia - Fekete Péter

Galstonbury, Anglia, Egyesült Királyság - Avaloni éjszaka

Karpathosz, Görögország - Szörflecke

Graz, Ausztria - Napsütötte háromszög

Opatija, Horvátország - Adria gyöngye

Rax-hegység, Ausztria - Fel a csúcsra

Grenen, Dánia - A világ legvégén

Karintia, Ausztria - Víztükör

Meteórák, Görögország - Az égben lebegők

Tenerife, Kanári-szigetek, Spanyolország - Piramis

Kupi 10. fejezet - Két csoport

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kupi 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Kupi 9. fejezet

Felkapcsolták a rideg, rejtett világítást is.

– Az erősebb fény frissít, gyorsaságra ösztökéli a pasikat – magyarázta Anasztázia, és saját állításának ellentmondásaként óriásikat ásított.

Bianca elterült a kanapén, lábát a sarokba húzódó telt, szőke lány ölébe helyezte:

– Majd keltsetek fel, ha végeztek a fiúkák! Hányan is lesznek?

– Nyolcat mondtak…

– Majd figyelmeztessétek őket, hogy ne hangoskodjanak, intézzék el a dolgukat lábujjhegyen! – Nyújtózkodott és lecsukta a szemét. – Szerintetek is le kellene húznom a bugyimat, nehogy azzal is megzavarjanak?

– Nincs is rajtad… – jegyezte meg a nagymellű szőke.

– Té-hény-leg? – ásított Bianca. – Milyen szerencse! Megszagolnál, hogy a punimat megmostam-e egyáltalán?

Henriett a bárpultnak támaszkodott, szokatlanul sápadtnak látta magát a tükörben.

Olívia próbaszámításokat végzett:

– Egyben el fogom kérni a lóvét, ők meg majd lerendezik egymással. 
– Ez jó! Nehogy még azzal is húzzák az időt!

– Úgy csináltok, mintha valami iszonyú késői időpont lenne… – morgott Anasztázia.

– Mert iszonyatosan késő van, ha azt vesszük, mennyit dolgoztam ma már… azaz tegnap – válaszolt Bianca elhunyt szemmel.

– Azt hiszem, Xénia tudna mesélni…

– Na, én azt nem bírnám! Egyszerűen képtelen lennék partiból partiba ugrani. Eltéveszteném a számolást.

– Nem is számolja – szólt közbe Henriett a pult mellől –, csak az időt nézi.

– A’ már tök mindegy! Számít az valamit, hogy 1 óra alatt dugnak meg tízen vagy 2 óra alatt? Ha úgy vesszük, az 1 órás veszettebb, mert 6 perc jut egy menetre, ahhoz meg nyomni kell ám rendesen!

– Kettesével… – nézett fel a számolásból Olívia.

Nem tudta folytatni, mert Anasztázia felcsattant:

– Na és? Kettesével! Mi van akkor? Matekozd ki, hogy kétszer 6 perc, mert mindegyik akar legalább kettőt dugni, és 1 óra leforgása alatt 20 dugással kell számolni…

Még folytatta volna a kalkulációt, de a csengő félbeszakította.

Olívia egy búcsúpillantást vetett a számolására, Bianca felült a kanapén, és gondosan eligazgatta a ruháját, ne látsszon, hogy elfelejtett bugyit húzni…

Megérkeztek a vendégek.

– Mondhattátok volna, hogy kupiba megyünk!

– Rágyúrtál volna útközben?

– Nem, de akkor visszaveszem a nyakkendőmet…

– Nyakkendő nélkül nem megy?...

Még a cipőlevétellel bajlódtak, de a vidámság megelőzte őket. Végül megjelentek teljes életnagyságban, mind a nyolcan, és csendben, ám leplezetlen mohósággal méregették a lányokat.

– Nekem kell kettő, nektek marad öt… – bökte oldalba a mellette állót a nagyhangú, akiről már előzetesen kiderült, hogy a kocsiban levette a nyakkendőjét, és már sajnálja ezt a meggondolatlanságot.

– Hogy fogunk osztozkodni? – aggályoskodott egy másik pasas, aki leült a legközelebbi fotel karfájára.

Ekkor Anasztázia, mint akit lökött ki, felpattant, mert nem akarta, hogy valamennyien kényelembe helyezzék magukat, és haszontalanul teljen el az idő:

– Úgy gondoltuk, hogy kisebb csoportokat alakítunk, így mindenkinek jut minden jóból.

A férfiak összenéztek és helyeslően morogtak.

Olívia az ujjain mutatta a beosztást, közben a legszebb mosolyával kápráztatta el a vendégeket:

– Például: Első csoportban 2 lány és 3 fiú, a második csoportban ugyanígy, a harmadikban pedig 1 lány és 2 fiú…

– Én nem akarok a hármasban lenni… – jelentette ki a szőke, sportos férfi, aki eddigre Bianca mellé sorolt, és oldalról nézegette a feketehajú lányt.

– Akkor sem, ha ott én leszek a lány? – dőlt hozzá évődve Bianca.

– Én úgyis oda megyek, ahol te leszel, de nem igazság, hogy másik csoportokba 2-2 csaj jut.

– Csinálhatjuk úgy is, hogy kétfelé oszlunk, külön a lányok, külön a fiúk – mondta Anasztázia, és a pult mellett álló Olívia és Henriett mellé húzódott.– Hihi! Hehe! – nevetett a nyolc kolléga.

– Másik megoldás: Két nagy csoport, az egyesben 3 lány és 5 fiú, a kettesben 2 lány és 3 fiú – folytatta Olívia.

– Máris jobban hangzik.

– Miért nem lehet hagyományosan? Egy lány, egy fiú…? – kérdezte az a férfi, aki eddig főleg a helyiség világítását tanulmányozta, s csak lopva nézegette a lányokat.

A többiek nyerítve lehurrogták:

– Számolj utána, és majd szólj, ha megvan az eredmény!

– Én úgy vagyok vele, mint a nyakkendős kolléga – szólalt meg Bianca. – Te mondtad, hogy kötöttél volna nyakkendőt? – fordult a nagyhangú felé. – Én viszont, ha előre tudom, hogy ennyit tanakodtok, vettem volna fel bugyit.

– Részemről a legutóbbi verzió a legszimpatikusabb – mondta a fotel karfájáról, aki legelőször felvetette az osztozkodás módját. – Két variációt azonban még nem vettünk figyelembe. Az egyik, ami legkézenfekvőbb: egyetlen nagy csoportot alkotunk, és szabad a párcsere, meg minden. A másik is egyszerű a maga nemében, mégpedig a csajok egyenként fogadnak bennünket.

Olívia és Anasztázia összenéztek: éppen ezt akarták elkerülni, nehogy sokáig elhúzódjon a látogatás.

– Próbáljuk ki, hogy tudnánk-e kétfelé csoportosulni! – javasolta BIanca. Két lépést tett a lépcső felé. – Ki akar velem jönni?

Valamennyiük számára meglepő módon, pillanatokon belül kialakult a két nagy csapat, a 3+5 és a 2+3 felállás.

– Ennyi – jelentette ki Bianca.

– Egy apróság maradt még hátra – mondta Olívia –, a piszkos anyagiak rendezése. – A hozzá legközelebbálló kollégának mutatott egy cédulát. – Menni fog?

– Méltányos… – jelentette ki a férfi. – Szoktunk mi így fizetni, ugye, srácok? Addig pakoljuk a pénzt az asztalra, amíg ki nem jön az összeg… – Elővette a pénztárcáját, és kitett egy bankjegyet a pultra.

A többiek sorban követték a példát, és mire a nyolcadikra került volna a sor, Olívia megszólalt:

– Megvan, az már felesleges!

– Akkor ez a ráadás! – nevetett a nyolcadik.

– Fiúk! Mehetünk már szobára, vagy mégis húzzam fel a bugyimat? – reklamált Bianca, és elindult felfelé a lépcsőn.

Henriett a kisebb létszámú társaságba került, ahová Anasztázia is, és még 3 férfi.

– Mehetünk hozzád? – kérdezte a csoki-barna lány. – Az én szobám volt tegnapig, és még mindig megszokottabb, mint az új – magyarázta az ajkukat nyalogató, vigyorgó kollégáknak, akik kamaszosan lökdösődve lépkedtek a lányok nyomában.

Henriett bólintott, és igyekezett nyugodtnak tűnni, valamennyire leplezni izgatottságát. – „Egy zabszem nem fog bemenni!  – gondolta, és mérges volt magára. – Minek kell parázni? Tényleg, mint egy szűzlány, aki nem tudja még, mi fog történni. De tudom és tudom! Háromszor is tudni fogom, mert lehet, hogy mind a három meg fog dugni.”

Kinyitotta a szobája ajtaját, félreállt, előre akarta engedni a vendégeket. Anasztázia lépett be elsőként, és már párducszerű, ruganyos léptekkel sétálgatott le s fel, mire a férfiak elmagyarázták a szőke lánynak, hogy ők bizony nem mennek be egy hölgy előtt.

Becsukódott az ajtó mögöttük, és minden szempár Anasztáziára meredt, aki megállt az ablak előtt, és lassú csípőmozgás kíséretében vetkőzni kezdett, mintha hangtalan, erotikus zenét dúdolna magában. Női szemmel is el kellett ismerni, hogy elől-hátul hibátlan gömbölyűséget mutatott, és a bőre annyira egyenletesen barna, mint aki tejcsokiban fürdött. A férfiak csak ámultak-bámultak, és beleélték magukat, hogy pillanatokon belül ezt a lányt fogják simogatni, nyomkodni, marcangolni. Egyikük benyúlt a saját nadrágjába, és előkészítő munkálatokba kezdett, de a másik kettő sem tétlenkedett. Henriett egyszerre két kezet érzett a sárga ruha alatt, a fenekén, majd amikor a fürkész kezek összetalálkoztak, az egyik. átvándorolt a melleire, és egyetlen mozdulattal kibuggyantotta a ruhából.

Anasztázia végtelen lassúsággal, többszöri megtorpanással húzta le az utolsó ruhadarabot, hátat fordítva a közönségnek, majd a bokáig leért bugyit egy váratlan mozdulattal a sarokba hajította.

Henriett bugyija combközépnél járt, és félig-meddig a miniruha takarásában fürge ujjak kutakodtak… Hirtelen egyedül maradt. Nem értette, hogyan beszélhette meg a három pasi egymással, de teljes egyetértésben az ágyra telepedtek, közrekapták a csokibőrűt, és várakozóan-sóváran lesték a szoba közepén hagyott szőkét.

– „Tőlem is sztriptízt várnak – gondolta.”  Igyekezett nem nézni a férfiak szemébe, de látta, hogy Anasztáziát fogdosva, mindenki őt bámulja… Felemelte a sárga ruhát, felhúzta a csípőjén, derekán, alul kibukkantak a mellei, s áthúzta a fején.

– Sürgős a kicsinek! – röhögött az egyik pasi. – Mindjárt megkapod a magadét, csak mutass még valamit! – Elkapta Anasztázia kezét, és a nadrágja elejére helyezte.

– Ti nem akartok levetkőzni? – kérdezte a lány, miközben készségesen megmarkolta a felkínált falloszt, és a másik kezével is keresett egyet.

Henriett kilépett a bugyijából is, és közelebb ment az ágyon ülőköz.

– Micsoda kis hamvas kincset rejtegettél előlünk! – Kiáltott fel a röhögős. – Baszott meg már téged valaki? – Mutatóujját végighúzta a résen. – Szép, zárt punci… Gyerekek, én ezt fel akarom törni! – Felállt, kapkodva vetkőzött. – Gyere, kicsikém, megvizsgál a bácsi! – Henriettet határozottan az ágyra lökte, széthúzta a lábát, közétérdelt, félkemény falloszát masszírozgatta ugyanott, ahol az előbb az ujjával tapogatott. – Én akarom először felfedezni a barlangot! – szólt a többieknek.

Amazok nem figyeltek rá, próbáltak úgy megszabadulni a ruháiktól, hogy közben ne zavarják Anasztáziát a farok-húzogatásban, egyetlen pillanatig se kelljen megszakítani. Akkor néztek csak a szőke lánynál bebocsátást kérő kollégájukra, amikor az éppen Henriett fölé mászott, és a feje felett húzogatta a falloszát, és zacskója a sápadt arc körül verdesett.

A barna lány még barnábbnak tűnt a téli színeiket viselő férfiak között, akik kétfelől szorongatták. Incselkedve hol erre, hol arra dőlt, melleivel érintve a farkakat, majd kiszabadította magát a 4 csáp közül, és letérdelve az egyik fallosz elé, ízlelgetni kezdte. A másik pasas gyorsan közelebb ült, és addig is visszaszerezte legalább a lány kezét, amíg az elhelyezkedett kettőjük között, és felváltva szopta őket.

Henriett szeme előtt szőrös herezacskó ugrabugrált, melyet gazdája úgy igazgatott, hogy a lány nyelve elérhesse, ha akarja. Nem akarta.

Anasztázia elveszítette az egyik falloszt, s amikor megérezte az már a fenekéhez nyomódik, kiugrott a hármasból, és a keskeny polcról óvszereket vett le. Minden férfinak adott egyet-egyet.

Henriett hálásan rámosolygott, mert így az ő partnere végre leszállt a feje fölül, és a gumi felgörgetése közben visszatérdelt a lába közé. Hamar lefagyott arcáról a mosoly, mert sötétkék gumival felszerelt fallosz teljes terjedelme a puncijába nyomult.

Ugyanígy tett a hármasból az Anasztázia mögött térdelő is. A barnabőrű lány felszisszent. A férfi térdelésből roggyantott helyzetbe kapaszkodott, így teljes súlyával és erejével tudta tövig nyomni a farkát, és mintha ki sem akarná többé húzni, furcsa testtartásában, mozdulatlanul magasodott a lány fölé, és idétlenül vigyorgott. A hármas másik férfitagja a mennyezetet nézte, még nem húzta fel a kiosztott gumit, és úgy tűnt, hogy nem is lesz rá szükség… Telelőtte Anasztázia száját, majd nedvességtől csillogó farkát a lány arcához törölgette.

Henriett barlangjában mintha kőbányát nyitottak volna, és egyetlen bányász igyekezne egy teljes brigádot helyettesíteni. Keményen iparkodott a férfi, a lány egyik lábát a vállára tette, a másikra oldalt támaszkodott. A szőke lány becsukta a szemét, csak arra eszmélt fel, amikor az Anasztáziánál orálisan végzett pasas  most az ő száját kezdte farkával birizgálni.

Folytatása következik!