Utazás az egyre kevésbé fagyos északon.
Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.
****************************************************************************
A
fagyos fuvallatok úgy simítottak végig testemen, mint egy perverz
öregember jéghidegre aszott ujjai. Vagy hasonlíthatnám inkább a
vasorrú bábához, akinek karmokká görbült, aszalt szilvává
ráncolódott ujjainak fagya valahogy mindig megtalálta magának az
utat csupasz bőrömhöz, a mélyen a bugyimba tömött bélelt kabát
és a vastagon az arcom köré tekert sál ellenére is. Még úgy
is, hogy előbbi még egy csupaszra borotvált csimpánzt is életben
tartott volna abszolút nulla fokon is, az utóbbiban pedig alig
kaptam levegőt.
És
még látni se sokat láttam. Egyrészről az arcomra tekert sál és
a mélyen a fejembe húzott sapka között szabadon maradt rés alig
pár centis volta miatt, másrészt amiatt a förgeteg miatt, amit a
helikopterünk rotorja keltett. Bár olyan magasan voltunk, hogy egy
ilyen sík területen közel s távol nem találnék semmit, ami
lekorlátozza látómezőmet, a propeller keltette hófúvás mégis
bántóan klausztrofób érzetet keltett.
Nem
mintha amúgy lett volna túl sok minden néznivaló. Amikor átláttam
a szilárd különböző fázisaiba merevedett víz levegőbe
eregetett függönyén át, vagy pár pillanatra kitisztult a levegő,
akkor se pillantottam meg mást, csak lankás, köves-sziklás
pusztaságot, ameddig a szem ellát, mélyen hódunyhájába
takarózva. Persze így jár az ember, ha télen közelíti meg ezt
az Isten háta mögötti területet. Nyáron az európai érzékeknek
nem sokkal melegebb időben azért a füves, néhol virágokkal
borított táj üdítőbb látvány lett volna.
Most
azonban olyan kietlen és marcona volt minden, hogy ennek láttán
George R. R. Martin is addig nyalogatná a szája szélét, amíg az
összes szakálla ki nem kopik, hogy ilyen tökéletes példa tárul
a szeme elé arra, amilyennek ő elképzelte a vidéket azon a
benganagy jégből épült Falon túl. Igaz, a jó Georgie már
elkésett. Az oroszok ugyanis pár évszázaddal megelőzték őt a
terület bekebelezésével. Annak ellenére, hogy a helikopterben
mellettem álldogáló Katyerina is éppoly idegen volt itt, mint a
tengerészkinézetű amerikai író lett volna.
Ő
is didergett. Bár semmivel nem hasonlított kevésbé egy
Michelin-babára, mint én a vastag ruházat alatt, és ráadásul a
világ egyik leghidegebb vidékéről származott, a fagyott
öregasszony kampós ujjai talán rá is szemet vetettek, ha élhetek
ilyen abszurd szóképpel, ami őt sem érintette túl jól. De
legendás orosz tél ide vagy oda, itt, a Jeges-tenger partjaitól
nem messze, még a nagybundás, a vodkát folyamatos
biokazán-üzemanyagként vedelő ruszkik is inkább lettek volna
fűszoknyás hula-táncosok. Nem hiába járja a mondás az ezen a
földrajzi szélességen élők között, ha a vidéket amúgy
ténylegesen ellenőrzése alatt tartó állam központi területein
akad dolguk, hogy "lemennek" Oroszországba. Itt már
inkább a nyenyecek és hasonló népek voltak a de facto urak, már
amennyire persze Moszkva megengedte nekik. Bár miért is ne engedte
volna meg egy olyan területen, ahova épeszű, civilizált ember nem
tenné be önként a lábát... Ööö, mondom ezt persze én. De még
a rénszarvas-pásztorkodásból tengődő nyenyeceknek se volt ez a
Jeges-tengerbe nyúló félsziget, ami felett elrepültünk, a
tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ők is úgy gondolták, ennél a
vidéknél már nincs tovább, ha az ember élni akar. Ezért is
nevezik a félszigetet világszerte az ő nyelvükön Jamalnak, azaz
a világ végének.
És
valóban. Az Ob folyó torkolatának nyugati szomszédságában
hosszan a dermesztően hideg tengervízbe nyújtózó Jamal-félsziget
olyan volt, mintha az utolsó lépcsőfok lett volna egy olyan úton,
amin észak felé haladva a hőtakarékosság jegyében egyre több
mindent hátrahagy a természet. Itt már csak a sziklák maradtak
meg a fagy. És ha folytatjuk az utat, még északabbra meg már csak
a tenger. De a végtelen víztömeg se jelentett volna nagyobb
egyhangúságot, mint ez, az évnek ebben a szakában különösen
üres, élettelen pusztaság. Mindenfelé sziklák, alig kivehető
dombok és hó, hó, hó és hó, ameddig csak a szem ellát.
Egészen
addig, amíg valami fel nem tűnt előttünk a látóhatáron. Én
pedig tudtam, megérkeztünk úti célunkhoz.
Különös
látvány volt. Miközben a helikopter lassan ereszkedett, úgy
bámultam meredten, mintha legalábbis egy hupilila rinocéroszt
látnék a hóban játszadozni pár afrikai pigmeussal. Pedig csak
egy lyuk tátongott ott. Egy lyuk a földben, ami viszont mégis
olyan idegen hatást keltett ezen a kietlen tájon, mintha utólag
hozták volna ide. De persze ki lenne az az agyalágyult, aki
Közép-Szibéria északi részére elzarándokol csak azért, hogy
egy hetven méter átmérőjű lyukat ásson?
Ezt
a kérdést tették fel az orosz kutatók is, amikor tavaly nyáron
felfedezték a földbe mélyedő nyílást, majd nem sokkal később
még kettőt, szibériai léptékkel mérve, nem messze. Itt, ahol
még a madár se jár, csak a rénszarvaspásztorok nagy néha, közel
ahhoz a helyhez, ahol pár éve egy tökéletesen mumifikálódott
mamut-borjút is találtak, sokkal valószínűbb volt, hogy a
természet keze van a dologban.
Nekem
is ezen a problémán járt az eszem, ahogy a lassan leálló
propeller árnyékában lassan megmozgattam tagjaimat, mielőtt egy
esetlen kőóriásként lekacsáztam volna a fagyott talajra.
Katyerina
viszont sokkal gyorsabb volt. Hiába fagyoskodott ő is, mégis
sokkal nagyobb elánnal vetette ki magát a repülésre kifejlesztett
alkalmatosság ajtaján, hogy vidáman a földben tátongó nyílás
felé kocogjon. Persze az is lehet, hogy ezzel akarta fűteni magát,
nekem viszont még ehhez a megoldáshoz is kevés energiám maradt
megmerevedett tagjaimban. Így végül csak lassú léptekkel
poroszkáltam barátnőm után, az egy pillanatra sem melegedő
levegőben, közben végig az előttünk tátongó vermet bámulva.
Arra
hamar rájöttek a tudósok is, ami nyilvánvaló, hogy kicsi az
esélye bárminemű direkt emberi beavatkozásnak. Ez persze nem
jelenti azt, hogy nem vagyunk ludasak a valószínűleg pár évesnél
nem idősebb lukak keletkezésében, amiatt viszont egy fajankó se
jönne ilyen messze északra, hogy csak úgy egy lukat kaparjon a
semmi közepén.
Katyerina
meglepően fürgén szorgoskodott. Akár a belső fűtését akarta
így megoldani, akár nem, még unott kísérőinknél is fürgébben
segédkezett a méretes nyílás peremén felállítani a
leereszkedéshez szükséges kötél végét biztonságosan tartó
szerkezetet.
Nekem
meg csak ekkor suhant át az agyamon, hogy talán mégse volt olyan jó
ötlet otthon, a kellemesen meleg szobában kitalálva, hogy
ereszkedjünk le ebbe a katlanba.
Most
már viszont nem volt visszaút. Többek között azért sem, mert
miután végzett a szereléssel, Katyerina már el is tűnt a
mélységben, végig a kötelet markolva. Amikor én is odaértem, a
helikopter pilótája érdeklődve nézett rám, kérdőn felvonva
szemöldökét símaszkja alatt. Szóval, ha a kíváncsiság nem is
hajtott volna még tovább is, akkor se lett volna más választásom.
Sóhajtottam egyet halkan és merev ujjaimat én is a kemény
fémhágcsó köré fontam.
Az
üreg nem volt kifejezetten mély, de még így is úgy éreztem,
mintha egy örökkévalóságig ereszkedtem volna a késvágással
készülthöz hasonlatosan sima felülettel rendelkező fallal
párhuzamosan. Amikor végül talajt értem egy pillanatra már
szokatlanná is vált, hogy szilárdat érzek a talpam alatt.
Katyerina
viszont nem zavartatta magát és virgonc kislányként rohangált
fel-alá a verem üres fenekén. Az egészre keresve se lehetett
volna jobb szót találni a "különösnél". Már a
lyukra, nem szőke barátnőm energiahiányára. Annyi bizonyos volt,
hogy végső soron a természet hozta létre, de hogy hogyan és
miért...
Persze
ha lettek volna nálam műszerek, sokkal könnyebben megállapíthattam
volna én is, még akkor is, ha nem tudom amúgy előre. Ugyanis a
verem alja messze nem volt olyan üres, mint első látásra, meg
amúgy sokadikra is tűnt. Az idelenn lappangó érdekesség, ugyanis
se szemmel nem látható, se orral ki nem szagolható. Füllel meg
még annyira sem hallható. A megfelelő műszerek viszont egyből
kimutatták volna. A magas metán-koncentrációt.
Végső
soron az ide érkező és a lukakat vizsgáló orosz kutatók se
jutottak másra, csak arra, hogy a metán hozhatta létre ezeket a
nyílásokat.
Ugyanis,
havas téli táj ide, füves, virágos rétes nyári táj oda,
annyira északon járunk már, hogy itt a fagy sohasem szűnik meg
teljesen. Legfeljebb a mértéke változik, a felszínről eltűnik a
hó és a jég, odalenn, a föld alatt azonban egész évben megmarad.
Ez
már így van több millió éve. Az ember ugyan hajlamos
evidenciának venni a sarkvidékek hósapkájának létét, de ez
egyáltalán nem annyira régi jelenség. Még a dinoszauruszok
kipusztulása után is évmilliókig magán a sarkpontokon is inkább
a fenyvesek voltak a jellemzőek. Már persze amikor volt ott épp
szárazföld. Aztán jött a jégkorszak, ami pedig olyan szempontból
máig nem múlt el, hogy az északi végeken, na meg persze az
Antarktiszon is, akkor csontkeménnyé fagyott föld máig nem
engedett fel.
Bizony.
Olyan talajon lépkedtünk ezen a vidéken, ami több millió éve
egy pillanatra sem engedett fel. Egészen mostanáig.
Na
és itt lép képbe az ember hatása, mert hiába nem jött ide senki
ásóval vermet kialakítani, közvetett módon mégis mi lettünk a
felelősök. Már persze abban a mértékben, amiben elfogadjuk, hogy
az ember a felelős a globális felmelegedésért. A tényét ugyanis
nehéz lenne tagadni, de egyesek szerint természetes folyamatról,
az utolsó jégkorszak utáni felmelegedésről van szó.
De
legyen akárhogy is, a folyamat elérte azt a szintet, amikortól már
öngerjesztővé vált. Az olyan vidékeken ugyanis, mint például
a Jamal-félsziget, nem csak maga a talaj fagyott össze, illetve nem
csak víz szilárdult bele. Rengeteg egyéb anyag is megkötődött a
kemény talajban, többek között metán. Ezt nevezik a szakértők
permafrosztnak. Azt a fagyott talajt, amiben nagy mennyiségű
megkötött metán is található. Ez a színtelen, szagtalan
szénhidrogén azonban nem marad mindig ott. Ha a fagyott talaj
felenged, kiszabadul évmilliós csapdájából és... bumm.
Azt
a fene se tudja, kitörés volt-e, vagy csak beszakadt a talaj,
esetleg szimplán csak szépen lassan elolvadt a valaha az üreget
kitöltő anyag, mindenesetre a metán utat tört magának a felszín
felé, kialakítva ezeket a mélyedéseket. A levegőbe kerülő
immáron légnemű anyag pedig bevetette az üvegház-hatást erősítő
tulajdonságát, nevezetesen hogy benntartja a Föld légkörében a
felszín által kisugárzott hőt, aminek következtében még tovább
nő a hőmérséklet, még több permafroszt olvad meg, még több
metán kerül a légkörbe és a kör így folytatódik tovább és
tovább.
A
metánnak azonban, úgy tűnt, alacsonyabb hőmérséklet is
megfelel, mint nekem, én ugyanis továbbra is, itt állva a
kiszabaduló gáz létrehozta üregben, úgy éreztem, majd
szétfagyok. Tudom, gonosz megjegyzés, de akkor el kellett volna egy
kis felmelegedés.
-
Na mi az, odafagytál? - jelent meg hirtelen mellettem Katyerina.
Sálját lehúzta arcáról és most kipirult képpel vigyorgok.
-
Örülök, hogy te jól érzed magad - csipkelődtem -, de én
például az ujjaimat már alig érzem. - Felemeltem a kezem és
óvatosan megmozgattam említett tagjaimat. - Egy élmény itt lenni,
de ennek a fickónak - mutattam fel kezem huncut mosoly kíséretében
- azért nem ártana egy kicsit melegebb hely.
-
Ó! Azon segíthetünk - somolygott Katyerina és felcsillantak
fényesen kék szemei.
Én
csak kérdőn felvontam szemöldököm, ő azonban közben levette
saját kesztyűit, hogy az övcsatjával kezdjen bajlódni neki is
jócskán merev ujjaival. Majd végül, amikor nagy sokára sikerült
kibontania, ismét rám vigyorgott, megfogta az imént lóbált
kezemet és óvatosan lehúzta róla a kesztyűt.
-
Ide teheted - mondta. - Itt jó meleg van.
Azzal,
meg se várva válaszomat, nadrágjába tolta kezem. Ujjaim erre,
gondolkodás nélkül, azonnal megindultak és lassan előrehaladva
behatoltak barátnőm bugyija alá.
Katyerina
megborzongott hűvös érintésemtől, én azonban éreztem, ahogy
tenyeremet egyből megtölti hozzá simuló ágyékának melege.
Hosszú
percekig álltunk ott mozdulatlanul, csak mosolyogva bámultunk
egymás szemébe. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem szólalt
odafentről egy hang.
-
Hé, gyévuská! - kiáltott a pilóta. - Minden rendben odalenn?
-
Igen. Persze - válaszoltam kissé merengő hangon, majd megráztam a
fejem, hogy erőt gyűjtsek és hangosabban folytassam. - Mindjárt
megyünk fel.
A
pilóta bólintott és feje eltűnt a nyílás pereme mögött, én
pedig ismét Katyerinára néztem, hogy vigyorogva még hozzátegyem:
- Csak előbb még melengetem kicsit a kezem.
Azzal
fél kézzel letornáztam a másik kesztyűmet, hogy azt a fagyoskodó
kezemet is bedugjam az előbbi mellé a kellemesen meleggé váló
bugyibelsőbe.
*************************************************************************
Ha tetszett, olvass más emberi beavatkozással létrejött lyukakról is B tolmácsolásában itt: A pokol kapuja