Üresség

Seb a világ testén és az ember szívében

B-vel a föld körül

FIGYELEM! Ezzel a történettel tervezem lezárni a B magánya című alsorozatomat. Nem tartom kizártnak, hogy írok még ebbe a tematikába később is újabb történeteket, azonban ezek erősen az életem egy meghatározott szakaszához és helyzetéhez kötődnek, emiatt mostanában már nagyon kezdik aktualitásukat veszteni, már ami az ihletettségüket illeti. Emiatt van, hogy nem szeretnék ebben a történetben nagyon körképet festeni a helyzetről. Az alapszituációt a Magány című történetben megismerhettétek, a Sivatagi vihar, a Homokfeszt és a Magasban című novellákban pedig már részletesebb kifejtésre került. Előzetesen elolvasni csak az elsőt, a Magányt, tartom feltétlenül fontosnak, de megeshet, hogy anélkül is élvezhető ez az alkotás. Másrészt ez a vonatkozás indokolja a kicsit talán furcsa lezárást is. (Azt értelmezze mindenki, ahogy akarja!) Már a B-vel a föld körül-sorozat elindításakor hangsúlyoztam, hogy ezek a történetek csak akkor függnek össze, ha azt kifejezetten ki is hangsúlyozom egy-egy konkrét történet előtt. (Például mondjuk a B magánya-alsorozat elemei egymással igen, de a többivel...) Egyébként csak az alapszituáció közös. Szóval elképzelhető, hogy lesz ennek a történetnek folytatása, de lehetséges, hogy végül a lezárás legradikálisabb értelmezése is reálisnak bizonyul. Illetve lehet, hogy visszaköszönnek ennek a novellának elemei majd későbbi B-vel a föld körül-írásokban is, de az is lehet, hogy csak egy sehova nem vezető, csak önmagában céllal rendelkező kis kitérő marad. Én jelenleg az utóbbira hajlok, de bármi megtörténhet. Az idő dönti majd el.

**********************************************************************************

A forró szél úgy csapott az arcomba, mintha csak egy gigantikus kemence előtt állnék, melynek nyílásából a hirtelen kicsapó láng követelőző kézként nyúlna felém, maga előtt tolva a perzselő légtömeget. Éreztem, ahogy a kavargó részecskék körülölelnek és tépnek-szaggatnak mindent, amit csak érnek. Kaftánom úgy lobogott tagjaim körül, mint a förgetegben repkedő zászló.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, kissé feljebb emeltem arcom és beleszagoltam a levegőbe. Alig tudtam megállni, hogy ne prüszköljek azonnal az orromat megtöltő homoktól. Testemre azonban ennek ellenére is lomha merevség telepedett. Mintha csak uralmába kerített volna a hely hangulata.

Lassan, szinte már egy filmbeli lassításba illő mozdulattal emeltem fel kezem, hogy följebb toljam napszemüvegemet az orromon, védelem gyanánt a pofozó kézként az arcomba csapó homokkal telített levegővel szemben és belemeredtem a messzeségbe.

Sikerült kiszúrnom magamnak a környék egyik legmagasabb homokdűnéjét, így felcaplatva annak tetejére tökéletes kilátás nyílt meg előttem a körülöttem elterülő messzeségre.

Nem mintha sok minden lett volna szemlélni való. Sőt, igazából a nagy büdös semmi. És pontosan ez is. A nagy betűs Semmi. Csak álltam ott és bámultam a végtelenbe vesző, szűnni nem akaró homoktengert.

Ott terült el előttem a Rab-el-Háli, a világ legnagyobb összefüggő homoksivataga. A vidék, melynek már a neve is kifejező. Azt jelenti a helyi arabok nyelvén, hogy „Üres Negyed”. Itt, az Arab-félsziget közepén, ahova sehonnan nem érkezik csapadék, se északról, Szaúd-Arábia önmagában is sivatagos-félsivatagos vidékeiről, se nyugatról és délnyugatról, amerre, a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl vékony vízsávján túl, melyek csak a part menti területek megöntözésére szolgáltatnak a légtömegeknek elég nedvességet, a szinten kietlen

Szaharából. De még keletről sem, az Arab-öböl ugyancsak nem igazán tágas vízfelületének másik oldalán magasodó Iráni hegyekből. Délkeletről jöhetne bőséges csapadék, az Arab-öbölből, a szelek azonban nem abból az irányból érkeznek. Így hát erre a vidékre nem jut más, csak a csontszárazra szikkadt szelek, melyek lassan porrá őrölnek minden követ, magukkal sodorva a törmeléket.

Elképzeltem, ahogy ott állok, mozdulatlanul, hosszú-hosszú órákig, napokig, akár hetekig-hónapokig, és figyelem, ahogy a végtelen homoktömeg, amely a szétmorzsolt kőzetekből marad, lankás dűnéibe rendeződve lomhán vándorol tova a majdnem két Németországnyi, hatszázötvenezer négyzetkilométernyi napégette pusztaságban.

Nem volt itt semmi. Szó szerint semmi. Csak a szél, amely örökké görgeti magával hordalékát.

Sokak számára mindez nyomasztó lehet. A perzselő hőség, az apró szemű por, amely durván behatol mindenhová, és a végtelen némaság, a látóhatárig nyújtózó barnás szürkeség. Nekem azonban most pont így volt jó.

Ismét lehunytam a szemem és átengedtem magam a szél kutakodó érintésének. Engedtem, hogy hátra vesse csuklyámat és beletépjen a hajamba. Épp kapóra jött, hogy nem rég vágtam le hajdan hátközépig omló fürtjeimet egészen rövid, tépett frizurára. A körülöttem áramló levegő most úgy markolt tincseim közé, mintha a megkurtított hajszálak hiányzó részét keresné. Mintha ő is azt hiányolná.

De nekem most így volt jó. Kellett a változás. Kellett az új, kellett a távolság.

Lelki szemeim előtt most, ezekre a gondolatokra ismét felsejlettek a régi emlékek. A távolba tűnő, lassan egyre homályosabbá váló képek. A múlt abban az ágyban, ahogy a szerető, puha test hozzám simul és megtölt melegével.

Ez azonban már mind a múlté. Az enyészeté. Mintha az a láthatatlan kéz tépte volna ki belőlem, ami most is a széllel, vagy talán azon túl, a megfoghatatlanban nyúl felém, tapogatózik körülöttem. A régmúlt homálya maradt csak.

Nem is lehetett volna erre kifejezőbb helyet találni, mint a Rab-el-Háli. Bár pontosan tisztában voltam, miért tátong ez a minden európai országnál (leszámítva Oroszország európai területeit) nagyobb fehér, vagy inkább sárgásbarna, folt itt, az Arab-félsziget közepén, de mégis úgy tetszett most, mintha csak egy tátongó seb lenne, ahonnan egy láthatatlan kéz kitépett valamit. Elmémben műszerekéhez fogható pontossággal játszódott le, hogyan haladnak a szelek a Földnek ezen a vidékein és hogyan adódnak össze az éghajlat kialakító tényezői, hogyan hat a pont megfelelő távolság az Egyenlítőtől, éppen a golyóbis potenciálisan egyik legszárazabb részére, a Ráktérítőre helyezve a vidéket, mit tesz az óceánoktól való nagy távolság és a körbe, Szíriában, Jordániában, Törökországban, Iránban, Ománban és Kelet-Afrikában magasodó hegyek. Mindennek ellenére azonban mégis szimpatikusabb volt most az a kép, hogy az egész valamiféle isten műve, aki el akarta törölni ezt a bő félmillió négyzetkilométert a Föld színéről, és nem hagyott a helyén mást, csak ürességet és a széllel szálló port.

Ilyen volt az én lelkem is most. Kitéptem belőle mindent, ami a múltamhoz köt. Túlságosan fájt volna ott hagyni. A helyén azonban nem maradt már semmi. Idővel talán majd beheged a seb, kitölti majd valami más, valami új. Idővel talán az Üres Negyed is kizöldell majd ismét, ha változik a világ állása, tovamozdulnak a kontinensek…

Én azonban ezzel most nem akartam törődni. Sokkal jobban megfogott a hely misztikuma. Az az érzés, ami akkor fogja el az embert, amikor teljesen egyedül van, közel s távol nem talál semmi ingert, ennek ellenére, vagy talán épp ezért viszont úgy érzi, mintha mégis lenne ott valaki. Vagy valami. Méghozzá nagyon is közel. Valaminek a lenyomata. A hűlt helye. Valami megfoghatatlané.

A Korán megörökít egy történetet, miszerint Allah elküldte egyik prófétáját egy virágzó és fenségesen gazdag kereskedővárosba, hogy térítse meg gyarló népét. A helyiek viszont nem hallgattak az isten küldöttére, aki ezért, miután embere elhagyta a vidéket, egy hatalmas homokviharral, Szodoma és Gomorra módjára elsöpörte a gazdag várost a föld színéről. A jemeni hagyomány szerint ez a település, amit a szent könyv csak Oszlopos Irámként, avagy a Magas Oszlopú, a Fennkölt Oszlopú Irámként emleget, valójában itt lehetett valahol, a Rab-el-Háliban.

Bár persze középkorias babonaság lenne, de valahogy a maga misztikusságában érdekes elképzelés, hogy a gigantikus homoksivatag valójában tényleg nem más, mint egy fájó seb Isten művén. Egy nem gyógyuló heg, amit viszont a Mindenható inkább ott hagyott, mint hogy megtűrje a hajdan virágzó és hatalmas, de istentelen kereskedővárost.

Én is éppen valahogy így téptem ki és dobtam el magamtól az egykor édes, mostanra azonban már bántóan megkeseredett emlékeket és igyekeztem eltemetni a homokban, épp úgy, ahogy Allah a történet szerint Irám városát.

A végtelen portengerbe süllyedt egykor virágzó civilizációt a Nyugat előszeretettel titulálja a hangzatos „homok Atlantiszának”, találóan utalva arra, hogy a huszadik század végéig épp úgy csak legendának hitték az egészet, mint Platón tengerbe veszett paradicsomi királyságát. Az elmúlt évtizedekben azonban nem egy olyan romvárost találtak a sivatag dűnéi között, melyek akár a vallásos iratok ihletői is lehettek. Az ilyen történetek varázsát azonban talán éppen az adja, hogy nem tudjuk az igazságot. Hogy ma már senki nem tudja, Irám valóban létezett-e valaha. Csak mese? Vagy tényleg ott rejtezik egy valaha égbeszökően dicsőséges kultúra elhamvadt csontváza valahol a homok alatt? Ki tudja? A kétség, a lehetőség azonban megmozgatja az ember fantáziáját. És új reményt ad.

Csak álltam ott és lehunyt szemmel átadtam magam a szél érintésének, ahogy tele fújta megcsonkított hajamat és a ruha alatt minden porcikámat homokkal.

- Miss… Miss! – térített magamhoz a nagyon erős arabos akcentussal felzengő angol kiáltás. – Jönni! Jönni le onnan fenn! Vihar lenni erősebb egyre. Nem akarni maradni itt, amikor lenni nagy igazán.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy kinyitottam a szemem és hátra pillantottam. A dűne másik oldalán ott állt kísérőm, aki elhozott ide, az Arab-félszigeten ejtett monumentális sebhely peremére, feszülten toporogva félig már a homokba temetett kerekű terepjárója mellett.

- Menni, menni. Indulni – sürgetett idegesen, egyre csak a növekvő homokvihart fürkészve.

- Menjen csak, ha úgy akarja, barátom! – válaszoltam nyugodt hangon. – Én még maradok kicsit.

- Meg lenni veszve? – háborgott az arab. – Nem hagyni itt viharban.

Valószínűleg jobban izgatta testi épségemnél az, hogy ha eltűnök a sivatagban, velem vész a pénztárcám is. Ahhoz azonban most túlságosan is ködös volt az elmém, hogy ezzel foglalkozzak.

- Akkor várjon meg! – vetettem oda egykedvűen és ismét az Üres Negyed felé fordultam, hogy lassú léptekkel elinduljak a dűne másik oldala felé.

- Hova menni? – hüledezett kísérőm. – Akarni csatlakozni Oszlopos Irám eltemetett népségéhez?

Egy pillanatra megtorpantam, majd egy szívdobbanásnyi idővel később ismét elmosolyodtam. Mulattató volt a gondolat, hogy neki is a legendás város jutott eszébe a szituációról.

- Még az is lehet – válaszoltam, majd meg se várva reakcióját, ismét útnak indultam.

Elmémben egy távoli emlékkép sejlett fel. Az, ahogy a valaha az életemet beragyogó csodával az oldalamon egyszer valahol egy tágas teremben táncoltunk. Nem tudom már, hol történt, vagy mikor. Hogyan kerültünk oda, lévén egyikünk se szeret táncolni? Nem számít már. Régen volt. Talán igaz se volt. Talán csak a sivatag illúziójának szüleménye. Homályos volt a kép, mintha a zene ütemére keringő alakjaink nem is csak pár éve történt volna valahol a kies Magyarországon, hanem immáron bő másfélezer esztendeje, méghozzá a ma puszta sivárság közepén akkor virágzó ősi civilizációban.

Mintha valami vonzott volna a kopár pusztába, messze a hajdan volt Irám megkopott, eltemetett porhüvelyébe. Vonzott, én pedig mentem. Mentem és nem álltam meg.

********************************************************************

Ha tetszett, a B magánya alsorozat elemei mellett olvashatsz még más, hasonló hangvételű történetet is itt.