Kamasz tavasz 12. rész - HUTYUTYU

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kamasz tavasz 1. rész - Éva haza utazik

Közvetlen előzmény: Kamasz tavasz 11. rész - Erika és Betti a parton

********************************************************************

Matekóra végső perceiben – élénkülő fészkelődéssel igyekeztük a tanár tudtára adni, hogy csupán a hang cammogó sebessége nem hozta még el a felmentő kicsengetést, de az már megállíthatatlanul úton van felénk – összehajtottam a pad alatt az újságot.

A csukott ablak párkányára ereszkedett egy vadgalamb, és intenzív udvarlásba kezdett az üvegben tükröződő, megszólalásig azonos párjának, saját magának. Erika, aki legközelebb ült a szárnyas szürkeség szerelmi színteréül választott ablakhoz, félig leeresztett szempillákkal, mosolyba hajló ajkakkal hallgatta az érzéki turbékolást.

– Nem neked mondja! – dörmögött Gabi, akinek nem kellett hátrafordulnia, hiszen folyamatosan oldalra, keresztben, és visszafelé irányult a tekintete.

A felcsattanó röhögésen jókora erőfeszítéssel bírta magát átverekedni a végre megszólaló, tavaszi végelgyengülésben szenvedő csengő.

Sanyi, mint afféle szorgalmas diák, kipattant a táblához, és sürgősen eltüntette a matek nyomait képletestől, megoldandó házi feladatostól… – Ne is lássam! – Ugyanazzal a pincéres lendülettel az ablak felé vette az irányt, és a látványtól elégedett rikkantást eresztett el: - Hutyutyu!
A lányok ugyanis, jó szokásukhoz híven, szellőztetés ürügyén mielőbb meg akarták vizsgálni, akadnak-e az utcán jó pasik, s a tökéletes szemrevételezés érdekében kellően kihajoltak ahhoz, hogy zavartalan belátást biztosítsanak a szoknyák alá, vagy a nadrágok szépen gömbölyödjenek. Ennél jobb kifejezést én sem találnék, mint a Sanyi által használatos, egyénien és kellően népies „hutyutyu!”
A tanár után nyitva maradt ajtón túl Anettot pillantottam meg, Nettit, ahogy már mindenki hívja. Idejét sem tudom, mikor beszéltünk utoljára – dehogynem: holnap lesz egy hete! -, s akkor is csupán érdektelen iskolai dolgokról.
Belépett az ajtón, s ahogy az már szokás, mindenki elhallgatott és tetőtől talpig, vagy inkább talptól tetőig végigmérte. A srácok elővették vetkőztető tekintetüket, a lányok pedig vihogható hiba után fürkészve szemlélték. Egy-két eltévedt pillantást magamon is éreztem…
– Komolyzenei koncertsorozat lesz a művházban, kedd esténként, összesen hat előadás. Itt a program leírva, és háromféle áron nálam lehet bérletet igényelni. – Mindenki kissé közelebb húzódott, nem mintha ekkora érdeklődést váltana ki a komolyzene. – Más. Zenebarát szakkör indul, terveink szerint közös zenehallgatással, beszámolókkal, koncertlátogatással, vendégeket hívunk…

Röpködtek a meghívandók nevei, főleg tengerentúli előadóké.

–  Ezt majd azokkal megbeszéljük, akik tagok szeretnének lenni! – hárította el Anett a keresztülvihetetlen javaslatokat, és kinyújtott tenyerével határozottan visszatartotta Sanyi közeledését, aki már a feszülő ciciket érintve magyarázott.
–  Írjál fel, légy szíves!
–  Engem is! – hangzott innen-onnan.
– Neveket mondjatok, mert nem ismerek mindenkit, és azt, hogy koncert, vagy szakkör! – csitította a tömeget.
Eddig a helyemen ültem, most töprengve felálltam: melyiket válasszam?

– Téged már felírtalak! – nézett rám Anett.

Hang nem jött ki a torkomon. Tekintetem azt kérdezte: melyikre?
–  Mindkettőre. A bérleted hatodik sor középre szól, a zenebarát szakkör pedig holnap 4-kor alakul.

–  Köszi…

Tibi keresztülverekedte magát a csoportosulókon, egyenesen hozzám, és összeráncolt homlokkal, súgva kérdezte:

–  Nem kedden esténként kíséred a kiscsajt a buszhoz?

Arra az ismerős lányra célzott, aki hetente kétszer, szakmai gyakorlat miatt estig kényszerült a városban maradnia, s ilyenkor találkoztunk.

–  Jól ismered a programomat, alkalmazlak személyi titkárnak! Kedd, csütörtök.

–  Akkor ennek lőttek! – vigyorgott.

– Mindegy, marad a csütörtök.

– Átpasszolhatod nekem a kiscsajt, te nem érsz rá csütörtökön sem! Tudod, Anett felírt zenebarátnak!

– Viheted… Úgy hívják: Anna –  közöltem lemondóan.
Nem volt még időm mérlegelni, hogy a kész tényekként beállított két új program, vagy a korábban kialakított, ugyanazon időpontra eső, általában kapkodó kielégülést célzó napirend a fontosabb. Erősen gyanítottam, hogy bármennyit törném a fejem, a mérleg mindig abba az irányba billenne, amerre Anett tartózkodik.

Tibi komolyan gondolta, ilyen egy önfeláldozó barát:

– Összehozhatnál bennünket! Minden kedden és csütörtökön elintézem Annácskát helyetted, amíg téged lekötnek az intellektuális-kulturális programok.

Fülig vigyor nézett szembe velem.

– Anett! Légy szíves Tibi bácsit is felírni! – kiáltottam keresztül a tömegen.

Anett mutatta: oké!

– Hülye! – bökte felém, és ezzel otthagyott a legfrissebb komolyzenei bérlet-tulajdonos, aki egyben vájtfülű zenebaráttá is vált e pillanattól.

*

A következő óra elején egy cédula érkezett gyorspostával, megismertem Tibi írását:

„A tesómék is jönnek mind a 2-re!”

Kissé pukkadoztam a röhögéstől, amikor megértettem e rövidke mondatba rejtett, mélységes emberi tragédiát. Szegény Tibi! Mindkét nővére jelentkezett a koncert-sorozatra és a szakkörre is, ott áll majd üresen a lakás… Tényleg üresen, mert Tibi ahelyett, hogy kihasználná a zavartalanságot, és behatóan foglalkozna akár naponta másik csajjal, inkább a zenével barátkozik.

Majdcsak túléli!

Szünetre már ő is másként látta a perspektívát:

– Majd ott fogunk csajozni! – lelkesedett. Úgy látszik, átgondolta a lehetőségeket. – Úgyis ott lesznek a legjobb csajok!

–  Meg a legjobb pasik! – vágott hátba egyszerre bennünket Sanyi, elcsípve a mondatot.

–  Köszönjük az elismerést! – mosolyogtam.

–  Nem rátok értettem, én is megyek zenélni! Minden hangszer érdekel… A furulya, a szaxofon, az oboa… hutyutyu...

Mi lesz ott?!

*

A zenebarát szakkör alakuló ülése elfeledtette minden oktalan aggályomat. Elsőként - mikor koppanásra beléptem a klubhelyiséggé kinevezett terembe – az okozott kellemes meglepetést, hogy Anett széles mozdulattal invitált a mellette parlagon heverő székre. Szorosan mellé húzódtam.

Egy pillanattal később belépett a karból talán legkedvencebb tanárom, aki egyébként nyelvek tanításával brillírozott, s akiről köztudott mély zeneszeretete. Elmondta, hogy nem felügyelni vagy beleszólni szeretne, hanem segíteni, amennyiben erre igényünk van. Felsorolt néhány ötletet, mely kisebb-nagyobb hírességet tudná rávenni, hogy meglátogassa szerény társaságunkat, hegedűművésztől zeneszerzőig, sőt még egy ismert énekesnőt – sztárt – is említett, akiről én tudtam, hogy kedvenc tanárom ifjúkorában menedzselte őt.
Jólesett Anett közelsége, összeért a vállunk.

Mindenki megnevezte egy kedvenc zeneművét, szerzőjét vagy előadóját, akit következő találkozásaink egyikén szívesen bemutatna Cd-ken keresztül a társaságnak. Tetszett a játék!

–  Melyiket mondjam?... – kérdezte hozzám hajolva Anett.

Lehelete, mint mézédes érintés lehetetlenné tette, hogy megértsem, s főleg beazonosítsam azt a három vagy négy nevet, akiket felsorolt.

– A másodikat – válaszoltam találomra, míg egy pillanatra a térdünk is összekoccant.

–  Jóóó! – súgta ismét, ahogy puszi lebbenne a fülemre.

El kell tekintenem a zenebarát szakkör megalakulásának minden részletre kiterjedő ismertetésétől, ugyanis döntően arra tudtam koncentrálni, Anett válla mikor van tőlem 1 centire, mikor csak félre, s végre mikor ér megint hozzám.

Egészen közelről mosolygott rám, megérintette a kezem, éreztem az illatát, s amikor megrázta a fejét, hosszan szálló haja az én vállamat is simogatta. Amikor pedig játékosan letette a fejér az asztal lapjára, s a szeme sarkából nézett fel rám… Ugrálni tudtam volna örömömben!

Egyszer még – ahogy katicabogárként átgördült az ujjam hegyére - egy könnycseppet is elsimítottam óvatosan a szemem sarkából… Olyan nagyon boldog voltam!

*

Péntek délelőtt.

Nevezhetnénk szombatnak is, hiszen már semmi értelme – ha korábban volt is egyáltalán jelentősége –, amit B tanár úr rajzol a táblára. Kicsit hasonlítana a puncira, ha nem rontaná el mindenféle görög betűkkel.

Úgy éreztem, valamiből kimaradtam. Jöttek-mentek a cetli-levelek, s engem elkerültek. Duzzogva becsuktam az amerikai telepesekről szóló könyvet a pad alatt, és 3 levél-váltás feladói és címzettjei alapján leszűrtem, hogy bulit szerveznek. Nélkülem?

Szünetben a kitóduló fejek fölött megpillantottam a várakozó Anettot. Intettem neki - mindjárt! -, és Tibihez léptem, aki élénken sugdolózott Gabival.

Elhallgattak egy pillanatra, ám a látszatát is kerülve annak, hogy ki akarnának hagyni valamiből, egymás szavába vágva elhadarták:

–  Gabiéknál üres a kéró, délutántól akár reggelig. Összeszedünk egy pár belevaló csajt és havert és kiélvezzük a hétvégét. Nem akartunk ezzel izgatni, mert neked biztos más programod van, de azért tudj róla, hogy megvan a helyed, ha leereszkedsz a régi barátok közé…

–  Köszi, ez jólesett! – Otthagytam őket. Rohantam. Várt Anett!

–  Csak azt akarom mondani, hogy ebéd után muszáj hazautaznom. Ugye, nem haragszol? – Lehet haragudni valakire, aki ilyen szépen néz és mosolyog? – Családi program.

–  Akkor csak hétfőn találkozunk? – fakadt ki belőlem keserűen.

–  Hétfőn a tiéd vagyok!

Dolgozatírás következett, talán a péntek és a szombat krónikus összetévesztésének megelőzését célozta az időzítés. Soha nem okozott gondot akármilyen fogalmazást összeütni bármilyen témáról és stílusban, meg is írtam gyorsan. Egyetlen mondatára sem emlékeztem tovább, ahogy becsuktam a füzetet, sőt napokkal később, amikor fel kellett olvasnom – mint legjobbat –, idegenként ízlelgettem a szavakat. Két szó volt ismerős csupán, s ezek többször is visszatértek a 3 oldalas irományban: „egyszál magam”.

Így is éreztem egész péntek délután és este, szombaton és vasárnap. Egyszál magam.

*

Hétfőn reggel – életemben először – én léptem be elsőként a néma terembe. Jó tíz perc telt el a következő sors- és osztálytársig. Éva érkezett sebbel-lobbal, s mintha ezért sietett volna, már ablakot nyitott a fényes, jószagú reggelre, és derékig kihajolva szemlélte a beton-tájat.

Sanyi azt mondaná: Hutyutyu!

A méretes fenék egészségesen duzzadó félgömbjei közé betűrődött az egyébként sem extraméretű tanga, kétszer kellett odanézni, mire egyáltalán megláttam, hogy visel azért bugyit a felcsúszó szoknya alatt.

–  Jön a barátnőd, Netti! – szólt hátra, meg sem moccanva. Meg volt győződve róla, hogy a panorámától földbegyökerezve állok és állok mögötte.

– Hoool? – kérdeztem, s olyan lassan közelítettem meg Évát, mintha valahonnan a terem másik végéből startolnék. Nehogy azt képzelje már, hogy az ő fenekét bámultam!

Nehéz vállalkozásnak bizonyult kinézni mellette az alakon, hiszen a közepét foglalta el, s egyik oldalon sem maradt egy egész hely. Félkönyékre támaszkodva, baljára befurakodtam, és onnan néztem ámulva, ahogy Anett lépdel felém.

Nem tekintett fel - ahogy a legszebb lányok látszólag nem bámészkodnak, hiszen nem az ő dolguk: nem ők nézelődnek, hanem őket nézik -, de mind közelebb került hozzám.

–  Hogy rázza a picsáját… - jegyezte meg Éva.
–  Szerintem egyáltalán nem rázza! – tiltakoztam hevesen. Nem akartam illetlenül emlékeztetni rá Évát, hogy ő viszont tényleg rázza, amikor nem éppen az ablakban teszi közszemlére kiadós hátsóját.
–  Nem baj, ha rázza – tartott ki az álláspontja mellett –, azok mozgatják jól az ágyban is. Szeret lovagolni, mi? Az ilyenek szeretnek!

Fejét felém fordította, úgy várta a választ, mintha valami köze lenne hozzá. Közben az ablak-közepi állásából felém közeledve, lábaim közé helyezte szinte pucér fenekét, s a „rázást” illusztrálva rezegtette.

Több csapatban megérkezett az osztály háromnegyede. Éva az ablakban hagyott, én is elléptem onnan, mert nem maradt az utcán látnivaló számomra.

–  Irigyellek – jelentette ki Tibi köszönés gyanánt.

–  Mert?

–  Biztos jobban sikerült a hétvégéd!
Ha már ilyen hangsúllyal mondja, nem lehetett egy nagy szám az a pénteki buli, s talán tényleg irigyelhet egyszál magamban töltött hétvégémért! – gondoltam, némi kárpótlást érezve a visszakapott, és mégis Anett nélküli napokért.

– Milyen volt? – kérdeztem.
– Egyszóval: szar.

– Részletesebben?
– Nagyon szar.

– Még ha kicsit megerőltetnéd magad? – biztattam.

– A csajok bepiáltak mielőtt odaértek volna, egyik nonstop okádozott, a másik összetört egy képet keretestől, Gabi tiszta ideg volt, mit szólnak a szülei. Összevesztek, de úgy képzeld el, hogy hajtépésig, egy cipzáros bugyin, hogy melyiküké volt, ez a tehén Éva kiment meztelenül, megnézni, milyen szórólapot dobtak be a postaládába, alig bírtuk visszarángatni az utcáról, másik az ablakban akart táncolni és integetni az arrajáróknak… Elég ennyi?

– Jobban meg kell válogatni a résztvevőket – szűrtem le a tanulságot.

– Sokkal jobban… Sanyi érezte jól magát egyedül, volt ám hutyutyu meg hutyutyu, amikor a csajok hol itt estek el, hol ott. Éjfél felé Gabival kitaláltuk, hogy vége a bulinak, mert váratlanul mégis hazaérnek az ősök… De mit mondjak? Cseppet sem bántam, hogy nem tartott reggelig ez a hülyeség… Neked?

– Köszi, jó volt – Nem vette észre a hangomon az őszinteség hiányát.

– Emlegettelek, hogy milyen jól csináltad, hogy biztosra mentél, nem részeg csajokat ápolgatni.

– Hutyutyu?

– Sanyi nagyon maradt volna, még nem tapogatta meg az összes pinát. Még amelyik öklendezett a wc-be, annak is segített hátulról, a seggét markolászta.

– Van egy ötletem… –  kezdtem, de megérkezett a hét első napjának legelső tanára.

Óra közben könnyedén ki tudtam válogatni, kik voltak a pénteki buli résztvevői: mindegyikük kissé letörten sajnálta a történteket. Sanyi kivételével, aki a szokottnál is élénkebbnek bizonyult.

Évával és Erikával több levelet váltottunk, majd mire kicsengettek az első óráról, összeállt a megvalósítható terv.

–  Legalább feldobjuk egy kicsit a csapatot… –  helyeselt Tibi, aki padtársként elolvasta az Évának címzett leveleimet, s így mindennel tisztában volt.

Éva és Erika sürgősen elvonultak a csaj-vécébe, én egy percre kiszaladtam a teremből Anettal megbeszélni, mikor találkozunk.

–  Szeretnék veled sokat sétálni! – mosolygott a szemembe.
–  Megmutatom a városnak, ki a legszebb lány…

Siettem vissza a terembe, s elfoglaltam a helyemet az eddig Tibi által őrzött ablakmélyedésben.
Sanyi vidáman közelített.

–  Milyen volt a buli? – kérdeztem szerepem szerint, mintha még nem hallottam volna felőle semmit.

Sanyi széles mozdulatokkal ecsetelte – hutyutyu! – az élményeket, közben két csaj arrébb tolt minket, hogy ki tudjanak könyökölni az ablakba. Egyikükből, Évából máris több lógott az utcára, mint amennyi testéből – vaskos lábait is beszámítva – bent tartózkodott.
Sanyi előadása közben ügyelt a részletekre, s nem akarván elszalasztani a nyilvánvaló látnivalókat, ügyes tánclépésekkel úgy araszolt, hogy tökéletes belátása lehessen az ablakban tartózkodó csajokhoz.

Osztálytársaink közül a beavatottak – főleg, akik csalódtak a pénteki buliban – észrevétlenül gyülekeztek körülöttünk.
Sanyi hirtelen egy mondat közepén elfelejtett mindent, izgatott pirosan meresztgette a szemeit, még megkísérelte a legutoljára elhangzott szó ellebbenő hangjait rekonstruálni, de csak ennyit tudott kinyögni: hutyutyu…

A kifelé tekintgető, ám félfenékkel szélesen befelé mosolygó Éva félgömbjeit szokás szerint nem takarta el semmi. Arányosan kétfelé elosztva, szemceruzával többször áthúzva, rúzzsal megerősítve ezt olvashattuk az izgő-mozgó női testrészen:

HUTY UTYU

Folytatása következik!