„Legyél szorgos,
jönnek a dolgos
hétköznapok!”
(Károly bácsi)
Széles és fényes lépcsőfokon billegett fel, tetejükön két ajtó állta útját. Az oldalsót vélte szimpatikusabbnak, amelyik szerényen besimult a mélyedésbe, a járdán behúzott nyakkal siető embereknek fel sem tűnik. A csengőt és az apró kamerát is tartalmazó kaputelefont a két ajtó között, a sarokban úgy helyezték el, mintha mindkét bejárathoz tartozna, és egyikhez sem.
Egy pillanatig tétovázott, visszanézett a hat lépcsőfokra, melyeken a lehuppanó pelyhek nyomot sem hagytak, a járdára, az utcasarokra a túloldalon… és valahová nagyon messzire, túl a hóesésen, a végtelenbe, amely már leomlott, nem létezik. Úgy érezte, hogy megfordult a világ, mégsem az eldobott és elhagyott pusztult el, hanem éppen az áll szilárdan, megingathatatlanul, s ő fog belépni a szétmálló semmibe.
Megnyomta a csengő fehér téglalapját.
A vidám hópelyheket ekkor miniatűr jégdarabok váltották fel, áthatolhatatlan függönyt képezve zárták el a visszafelé vezető utat, és fagyott könnycseppekként siratták az utolsó pillanatot.
Egy mosolygós lányfej jelent meg az ajtónyílásban:
– Gyere hamar!
Az ajtón túl fojtogató meleg fogadta a kinti hőmérséklethez képest, kínzón szorította a sok réteg ruha. Arca és füle égett, orra akár a tavaszi jégcsap. Zavartan lenézett, mennyi olvadt sarat s havat hozott be, s a több sorban álldogálók mellé, tisztes távolban letette a csizmáját.
– Vetkőzz nyugodtan, jól befűtöttünk! – A vidám leányzó türelmesen várakozott. – Azt a pulcsit is ledobhatod, mert nem valami cuki darab… meg aztán itt nem nagyon lesz szükséged ilyesmire. Majd megismered a szabályokat, például vagy mini ruhát viselhetsz, de olyat ám, amiből kilód a cicid is és a segged is, vagy lehetsz bugyiban-melltartóban… azt hiszem, neked jól állna egy hófehér ruha. – Közben megkerült egy oszlopot és a paravánként elhelyezett virágsort, leült az egyik bőrgarnitúra karfájára, lábait lelógatva. Hófehér ruhája ettől a mozdulattól annyira felcsúszott, hogy hosszú, karcsú combjai tövében kilátszott az apró bugyija. – Olívia vagyok – ejtette meg a bemutatkozást.
– Henriett – súgta az újonnan érkezett lány.
– Ne izgulj, nincs itt senki! – rikkantott Olívia. – Iszol egy teát?
Henriett bólintott:
– Köszönöm… Mikor jönnek a többiek?
– Ketten vagyunk, aki számít.
– Összesen?
– Mondom, hogy aki érdekes… – A hosszú, barnahajú lány az ujjait nézegette, a kettő kinyújtott mellé még félig-meddig egy bizonytalan harmadikat is mutatott: –Ha akarod, még beszámíthatsz egy csajszit, aki fent alszik, de ő estig nem lesz beszámítható. .. – Tudod, mit? Gyorsan megmutatom az emeletet, aztán dumálunk tovább. Ne hozz még csomagot! – Karon ragadta a feszengő Henriettet, és húzta magával a lépcső felé. – Felesleges minden szobát megnézni, nagyjából egyformák, különben is majd úgy alakítod a sajátodat, ahogy gondolod… Ne kérdezd meg, melyik lesz, majd meglátjuk! – hadarta felfelé lépkedve.
A feljáróval szemközti ajtó mögött egy tágas szoba bukkant fel, hatalmas franciaággyal, nagy tükörrel, fémrúdon lógó vállfákkal, a sarokban pedig egy zuhanykabinnal.
– Szekrényt ne keress, majd megmutatom, hol lehet a holmikat tartani – mondta Olívia, és már csukta is vissza az ajtót. – Vegyük úgy, hogy minden szobát láttál… azaz… – Kettővel arrébb szökellt és óvatosan benyitott, majd kezével intett, hogy ide érdemes még benézni.
A ágy közepén, egy gyűrött lepedőn feküdt az a lány, akit „estig nem kell beszámítani”.
– Láttál már ilyen segget? – súgta Olívia a valószínűtlenül gömbölyödő példányra mutatva, melynek formáját külön kiemelte a krémbarna bőr és a hófehér tanga. – Csoda, hogy minden pasi popóba akarja rakni? – Gyorsan becsukta az ajtót, mert az alvó lány megmoccant. – Na, igyuk meg a teánkat!
– Meg kell várnunk Anasztáziát… – mondta később, teázás közben, ujjával felfelé mutatva.
– Őt, aki alszik? Miért? – Henriett ámulva nézte a hosszú, barna haját leengedve viselő lányt. – A teával?
– A szobabeosztással – kacagott Olívia. – Ugyanis ő át akar költözni másikba, nem tudni melyikbe, és nem akarlak éppen oda téged becuccolni,
– Értem. – Henriett a vastag, barnás üvegfalú poharat nézte, megnyugtató volt belekapaszkodni. Mióta belépett a zord utcáról a barátságtalan ajtón át, most érezte először, hogy mégsem döntött rosszul, elillanni látszott a szorongása, köszönhetően a folyton mosolygó Olíviának. Hálásan pillantott a lányra: – Te mióta vagy itt?
– Nyolc hónapja… Majdnem kilenc, mint egy terhesség.
– És… szereted?
– A pénzt, csajszikám, a pénzt szeretem!... Ne ijedj meg, azért vannak muris pillanatok is, csak könnyedén kell felfogni az egészet! Buli az élet. Ha összeszorított foggal szenvedsz, nem éri meg csinálni, nincs az a pénz, de ha nem veszed véresen komolyan, akkor rájössz, hogy mégsem rossz. – Felsóhajtott, ami furcsán hangzott a szájából, és a következő mondata is különösen csengett: – Lenne még egy feladatod, essünk túl rajta, van egy jelenésed a szomszédban – hadarta –, talizol Károly bácsival, aztán dumálunk tovább. Addigra lehet, hogy többen leszünk – tette hozzá bíztatásul.
– Ki a Károly bácsi?
– A másik ajtó… – utalt Olívia a dupla bejáratra. – Övé az egész ház, és még vigyáz is ránk. Rajzfilmfigurára emlékeztet, ne kérdezd, melyikre, és alapjában rendes, nem kell túlságosan komolyan venni, de érdemes hallgatni rá. Ennyi. Gyerünk!
Károly bácsi szögletes feje valóban megihletne néhány rajzfilmtervezőt, de nehéz lenne egyértelműen a harcoló kockafejűek közé besorolni, mert – akár valami kupola – a fejtetőt úszósapka-szerű kopaszság borította, ami mókásan gömbölyű a sok szöglethez képest.
– Honnan jöttél? – kérdezte a lánytól reszelős hangon, amikor gyors kopogtatás után nyílt a súlyos ajtó és Olívia betuszkolta rajta, majd kívülről becsapta mögötte.
Összehúzott szemmel fürkészte Henriett alakját, és a lánynak olyan érzése támadt, mintha meztelenül állna Károly bácsi előtt.
A férfi vastag nyaka és izmos felsőteste szöges ellentétet képezett a bácsis fejjel, de az ingnyaknál kikunkorodó, világosszürke szőrrel is.
„Mintha több rajzfilmből lenne összerakva – kuncogott magában Henriett –, vagy több rajzfilmhez használnák modellnek.”
Nézték egymást, és a lányban szikrája se maradt a korábbi feszélyezettségnek.
Károly bácsi végtelen homlokán néha megrándult egy izom, ráncot vetve a jobb szem fölé, ám arcvonásai semmit sem árultak el. Kopottas ing feszült a hatalmas mellkason, nadrágszárai a két-három hajtás ellenére is hosszúnak bizonyultak, az egyik teljesen eltakarta a meztelen lábfejet.
„Olyan… kortalan…” – gondolta a lány, s mielőtt megkísérelte volna Károly bácsit besorolni 50 és 80 év közé, a férfi egy apró mozdulattal kikapcsolta a nadrágot, és az harmonikává szelídült a bokájánál.
A kurta, csupa-csont lábakat dudorok és erek csúfították, s mint amiket sosem ért még napfény, szürke, göcsörtös neoncsövekként világítottak a szűkös szobában. A combközépig érő alsónadrág hosszában-csíkjai még inkább kihangsúlyozták a csuklónyi vékony lábakat…
A következő pillanatban az alsógatya is lehullott, és a lány szájtátva fedezte fel Károly bácsi szerszámkészletét.
– Szopjál! – utasította a férfi rekedtes-fémes hangja.
A csupasz zacskó úgy nézett ki, mint egy megnyúlt tornazsák, amelyben egy kisebb és egy nagyobb golyót felejtettek, jó 15 centire lelógott. Előtte egy hasonlóméretű fallosz tespedt, feje épp’ hogy kibukkanva a szürkés bőrből, tövénél némi ritkás, világosszürke szőrzettel.
Henriett a felszólítás hatására tett két gépies lépést a férfi felé, majd egy újabbat, s mint aki nem hisz a fülének és abban se biztos, hogy álmodik-e még, vagy ez már a hihetetlen valóság, félig kábán térdeléshez görbítette a lábát…
A pofon nem volt nagy, de egy olyan lánynak, akit életében még sosem ütött meg senki, felért egy tragédiával. Kibillent az éppen labilis helyzetéből és elvágódott a padlón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése