Smallville 11. évad V. rész - Valkűr 45. fejezet

Előzmény: Smallville v. rész - Valkűr 41. fejezet

Folytatása következik!

Heti ajánlat - Beöltözős nyugat

Egy ilyen jelmezt én is elfogadnék. (Na nem magamra. De mást szívesen megszemlélnék benne.)

Nemzetközi vadnyugat

Madárles

Sok minden után lehet leskelődni, ha az ember egy Isten háta mögötti szigeten heverészik.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

A felhők haragosszürke dunyhaként örvénylettek felettünk. Mintha megannyi gigantikus bárány tülekedne egy olyan szűk helyen, hogy mögülük alig világlik ki egy kicsikét a fű zöldje, amit jelenleg az ég kékje helyettesített.

Ahogy hevertem ott a hátamon és az eget bámulva, több ok miatt is úgy éreztem, mintha az idő börtönébe zártak volna be. A régmúlt kalickájába, ami fölött már rég elröppent a pillanat.

Maguk az odafent vészjóslóan morogva fodrozódó felhők is meglehetősen klausztrofób élményt nyújtottak. Mióta csak átléptünk a Csatornán a Brit-szigetekre, egy pillanatra sem tudtunk szabadulni tőlük. Mióta pedig észak felé haladva átléptük a Firth of Forth és a Firth of Clyde öblök határolta szűkületet, amely joggal ihlethette George R. R. Martin Westerosának Nyakát, a Skót-felföldre felkaptatva mintha a zordon táj állandó nemzeti viseletévé vált volna ez a takaró. A szigetcsoport legészaknyugatibb területein pedig a helyzet már nem is lehetett volna rosszabb. A tenger felől érkező nedves légtömegek pedig úgy szorultak be a sűrű felhőzet alá, hogy már-már mocsárszerű fülledtséget képeztek.

Ha itt egyszer leszáll a köd azt bizonyára vágni is lehet. Most viszont csak úgy telepedett rá a nedvesség a kopár tájra, mintha csak az ősidőkbe repültünk volna vissza, amikor az "újszülött", még csak röpke egy-két milliárd éves Földön épp csak megjelent a víz, életnek viszont még nyoma sincs.

Az igazat megvallva sosem volt különösebben ellenemre a magány. Nem vagyok épp antiszociális sem, de egy időre elvonulni a világ zajától, legfeljebb egy-két számomra sokat jelentő ember társaságában, sosem hangzott pont negatív dolognak. De itt, ezen a sivár tájon már-már nyomasztott az érzés, mintha nem is csak kilométerekre, de évmilliókra is lennék a legközelebbi élőlénytől.

A mellettem a sziklák között heverő Szalmát persze ez egy csöppet sem aggasztotta. Ő csak hasalt a maga mozdulatlanságában és csőre töltött szuperérzékeny fényképezőgépét markolva kémlelte a látóhatárt, arra várva, ami őt igazán érdekelte ezen a vidéken.

Irigyeltem, amiért képes kizárni minden mást. Én viszont, ahogy körbe néztem, nem láttam mást, csak a sziklás földből kitüremkedő kopár bérceket, a Norvég-tenger peremén, Skócia partjainak hullámtörőiként meredező sziklaszigetek egyikét, melyeken túl már csak Izland van a végtelennek tetsző tenger túloldalán. Bár a britek egy a sziget túlvégén, a délnyugati Devon távolabbi csücskében elhelyezkedő szirtfokot nevezték el Land's Endnek, vagyis világvégének, ha az akárcsak megközelítette ezt a vidéket, tökéletesen meg tudtam érteni a névadást. No persze nem csak azért, mert a névadás idején a középkori ember azt hitte, ezeken a tájakon túl, nyugat felé már nincs semmi más, csak a háborgó óceán, leszámítva persze a kis kanyarodással útba ejthető Ír-szigetet. Itt, a Külső-Hebridák szigetein már mintha a föld anyaga is kezdene elfogyni. Mint azon a képen, amin a tigrisek fekszenek egymás mellett az egyik szélen egy hagyományos sárga-fekete csíkos példánnyal, a másikon egy fehér alapon fekete csíkossal, köztük meg az átmenetekkel, amikben van sárga és fehér is, az arányuk viszont fokozatosan változik. Alá pedig oda van írva a poén, hogy fogy ki a tinta a patronból.

Persze itt nem a színek tűntek el, na jó, nem csak azok, hanem minden más is, ami a kezdetek óta a felszínre rakódott. A kontinens más tájain az évmilliók változásai tucatnyi fiatalabb kőzetréteggel, porhanyós talajjal fedték be a minden kontinens alapját és magját képező első szilárd felszíndarabokat, az ősföldeket. Itt viszont, Skócia északi részén, minden egyéb kőzet alól hatalmas területen előbukkant az ősi felszín. Sőt, növelve az elhagyatottság és hátrahagyottság érzetét, itt ráadásul nem is az Európa gyökerét jelentő Balti-ősföld szilánkjai meredeztek elő, hanem egy olyan töredék, amely a Kanadai-pajzsnak nevezett észak-amerikai testvéréből maradt itt, még abból az időből, amikor a két kontinens összeforrva tagozódott be Pangea, majd az annak északi részeként leváló Laurázsia tagjaként. Aztán viszont a földrészek búcsút intettek egymásnak, a Kanadai-pajzs elvándorolt, a Külső-Hebridák anyaga viszont itt maradt, több ezer kilométerre hátrahagyva, ráadásképp pedig az emberektől is elfeledve, akik a mai napig nem lakták be igazán ezt az Isten háta mögötti vidéket.

Szalma viszont erről mintha tudomást se vett volna. Ő csak hasalt unatkozó barátnője mellett és a horizontot kémlelte, várva talán az egyetlen, na jó, az egyik egyetlen élőlényt, ami pont itt érzi jól magát. A lundát.

Ezek a röpképes pingvinre emlékeztető északi madarak mintha pont ezen a zord északi tájon érezték volna jól magukat. Fene a darkos mindenüket! No nem mintha én egyébként nem szeretném jobban az ilyen környezetet, mint a szikrázó déltengeri napsütést, de azért mégis... Ráadásképp a kis jószágok faramuci ízlésük mellé megkapták még az "északi sarkvidék kis szerzetese"-jelentésű latin nevet is, utalva szerzetescsuhára hajazó fekete tollazatukra, mely "alól" csak mellényük és pofájuk "sápadt", fehér pihéi kandikáltak ki. Na meg méretes színes csőrük és a szemük körül elhelyezkedő hasonló mintás gyűrűk.

A pár arasznyi kis szárnyasok életük java részét kint töltik a Brit-szigetek és Norvégia, valamint Új-Fundland és a Labrador-félsziget között elhelyezkedő, észak felé ívelt tengeri területeken, csak a fene tudja, pontosan hol, és csak ilyenkor, április elején térnek vissza a partokra költeni, hogy aztán augusztusban már a felcseperedett kicsinyeikkel vágjanak neki ismét az útnak.

Az amúgy sem világrengető méretű populáció azonban az utóbbi időkben tovább csappant, talán pont a globális felmelegedés okozta halállomány-csökkenés miatt, ami kis barátaink élelmét veszi el.

Akárhogy is, egyedszámuk csökkenése és az amúgy is az ilyen távoli helyeken való leledzése igazi kuriózummá tette ezt a fajt. Így az olyan fotósok, mint Szalma, nem hagyhatták ki, hogy lencsevégre kapják, amikor a kis szerzetesek megérkeznek tengeri útjukról. Ezek a madarak viszont, úgy tűnik, nem tettek szegénységi fogadalmat, és a méretes kofferjukat cipelve várakoztatnak meg minket ennyire. Ami alatt meg én halálra unom magam.

Sóhajtottam egyet és felgyűrtem overálom ujját, hogy az órámra pillantsak.

- Ha nem futnak be hamarosan, ismét egy napot feleslegesen heverésztünk itt kinn - morogtam.

- Ugyan már! Csak azt ne mondd, hogy te nem élvezed a tájat! - vigyorgott rám barátnőm, látszólag teljesen gondtalanul.

- Az első nap még így volt - vontam meg a vállam. - Amikor végigfényképeztél minden egyes sziklát az egész szigeten. De az azóta eltelt három...

- Szóval inkább mást csinálnál? - firtatta, miközben a vigyor egy pillanatra sem tűntek az arcáról.

- Meglehet - pillantottam végig somolyogva gyönyörű testén, mely még a kora tavaszi skót hideg ellen felhúzott ruhákba bugyolálva is rendkívül igéző volt, majd tekintetem végigszaladt szalmaszőke fürtjein és beharaptam alsó ajkam, amikor ismét a szemébe néztem.

- Huncut vagy - nevetett egyet, majd megpuszilta a számat.

Nekem azonban innentől már nem kellett több. Kezem a tarkójára siklott és el sem eresztettem, csak magamhoz húztam őt és szenvedélyesen megcsókoltam.

Mire észbe kaptam, már a hátára tepertem őt és combjai mellett két oldalra térdelve fölé kerekedtem, hogy ujjaimat a hajába csúsztassam és mohón faljam tovább ajkait. Eközben másik kezem is útra kelt, hogy rásimuljon pulóvere alatt domborodó mellére, majd gyengéden megmarkoljam azt. Ő enyhén a számba nevetett és megéreztem, ahogy az ő vékony ujjai pedig a fenekemre siklanak.

Ekkor már nem bírtam magammal. Fürge mozdulatokkal kibontottam nadrágját és lejjebb toltam, hogy bugyijához férkőzzek, miközben melleink egymáshoz préselődtek és nyelvem végigzongorázott fogain.

Már a bugyiját is letoltam és gyengéden simogattam szeméremdombját, felkészülve, hogy a combjai közé simítsam kezemet, amikor hirtelen surrogás zaja csapta meg a fülünket.

Mindketten megdermedtünk, majd, amikor a hang csak nem akart megszűnni, felkaptuk a fejünket, hogy szembetaláljuk magunkat a part felé közeledő madárral.

Szinte egyszerre mozdultunk. Mintha egy lény lennénk, úgy gördültem le róla, Szalma pedig, minden másról megfeledkezve, a térdéig letolt nadrággal és bugyival fordult ismét a hasára, hogy fényképezőgépét a kezébe kapva ismét teljes figyelmét elkészíteni kívánt fotói tárgyára fordítsa. Én pedig halkan morogtam, igyekezve elfeledkezni arról a mozgolódásról, ami idő közben az én bugyimban is megindult. Egy pillanatra lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, amikor azonban ismét kinyitottam, szembe találtam magam Szalma még mindig meztelen, égnek meredő fenekével.

Barátnőm annyira elmerült munkájában, hogy fel se figyelt rá, ahogy a kezem formás ülepére simult és gyengéden gyúrogattam azt, miközben együtt figyeltük a várva várt madarak érkezését.

******************************************************

Ha tetszett, látogass el B-vel a Ködös Albion más vidékeire is!

 Avaloni éjszaka

Színház az egész éjszaka 4. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész
Közvetlen előzmény: Színház az egész éjszaka 3. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

Petra és Béci nevetgélve fogadtak bennünket, az asztalra helyezett tálcán gőzölgött a virsli, a fekete lány a száját törölgette.

– Jól esett? – érdeklődtem ártatlanul.

– Ja, a virsli? – néztek össze újdonsült ismerőseink. – Azt még nem tudjuk, de a pincércsajt majdnem sikerült zavarba hozni.

– Csak majdnem?

Béci feltűnés nélkül visszagombolta a nadrágját:

– Nehéz lenne neki újat mutatni, de nem fordult el, amikor meglátta, hogy Petra már a majonézt majszolja. – Idétlenül röhögött.

A fekete lány elhúzta a száját:

– Nem kopogott, de mindegy. Jó étvágyat!

Ahogy mohón beleharapott egy virslibe, elképzeltem az ajkai között egy másikat, vastagabbat, hosszabbat, keményebbet... az enyémet. Béci ugyanilyen szemekkel méregette Anitát.

– Fiúk, ti nem esztek? – billentett ki Petra a bambulásból.

A kopasz két ujjal felemelt és meglóbált egy szál virslit:

– Azért kicsi és azért puha, hogy ne fájjon!

Ha eddig akadt is némi óvatos, visszahúzódó feszültség köztünk, mint újdonsült ismerősök között, ezzel a megjegyzéssel szertefoszlott.

– Ne mentegetőzz! – nevetett Petra felszabadultan, és a nem virslit markoló kezével megérintette Béci nadrágját.

– Nem lehetett volna főtt kolbászt kérni? Az méretesebb... – csatlakozott Anita is a hangulathoz.

– Ha megmutatod, hogy dugod fel magadnak, hozatok! – csapkodta az asztalt a kopasz, és Petra kezét ráigazította a kidudorodó nadrágjára.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány, pedig elég egyértelmű volt a képlet, még 2,5 méterről is.

– Addig még itt is találtok használható kolbászt, felesleges rendelni – mondtam, és már nem bírtuk abbahagyni a féktelen nevetést.

– Találok... – Anita, ahogy Petrától elleste, nadrágon keresztül megfogta a farkamat. Jólesett a figyelmesség, de el tudtam volna képzelni a másik lány kezét is.

– Virsli után egy kolbász-repetát? – néztem a kihívóan csillogó, kék szemekbe.

– Majonézzel, azt úgyis csak Petra kapott. Kivételeznek vele.

– Szereted? – fordultam a fekete lányhoz, aki minket figyelt, miközben a Béci nadrágjába csomagolt dudort markolászta.

Látványosan nyelt egy nagyot.

– Én nagyon! – válaszolt Petra helyett Anita. - Ínyenc vagyok.

– Erről igazolást tudnék kiállítani – néztem végig a lányokon. – Ez egy jó kis csapat. Ki kér majonézt? Nekem van egy egész tubussal.

– Csak... haha.. ki kell.. haha... keverni… kiverni?

– Én egy gourmand vagyok – húzta ki magát Béci is. – Állok rendelkezésetekre! – Büszkén kidüllesztette a pocakját, ám arra közben ügyelt azért, hogy lássa a fekete lány kezét becsúszni a nadrágjába.

És így tovább… Annyi mindent beszéltünk közben, aminek egy cseppnyi értelme sem volt, mintha a szavak képesek lennének eltakarni a tetteinket. És nevettünk mindenen – mint a nyilvános felvétel közönsége –, ha volt min, ha nem. A zavar már rég elmúlt, és mivel mindkét pár ugyanazt csinálta, lapos pillantások nélkül figyelhettük egymást.

Petrának az intenzív kézmozgástól bimbóig kibuggyant a melle, és másodpercek kérdése volt csak, hogy teljes valójukban előkerüljenek a feszes halmok. A fészkelődéstől alul meg csípőig felhúzódott a ruha, de nem igazította meg, ezért hálásan néztem a szemébe. Lassan szétnyílt a lába, és új célpontot találtam a nézelődéshez: bugyiján egy tekintélyes nedvességfolt díszelgett.

Anita belekezdett egy hosszú történetbe különféle barátnők popó-szexes kalandjairól.

Most kellene felvetni egy csajcserét – gondoltam – mielőtt mindkettőnk feszültségét a saját barátnője oldja fel. Miért nem jut ez Bécinek is eszébe? Milyen ügyesen tudta javasolni a színház előtt! A lányok biztosan benne lennének, azaz… Anitát láttam leggyengébb láncszemnek, hiszen nem sejti, hogy mi, Petrával már akkor itt tartózkodtunk a szomszédos szoba nyitott ajtajában, amikor ő még izgult, hogy be ne toppanjunk idő előtt, amíg Béci hátulról meg nem keféli. S ha azt hiszi, hogy nem tudom, akkor fel fog háborodni a cserebere ötletén! Abban sem voltam biztos, hogy Béciben mekkora a főnöki birtoklási vágy, azaz átengedné-e nekem Petrát, emezért a lányért cserében. Lehet, hogy jól járna, és három rést birtokolhatna, annyit mesélt már a popószexről…

Amikor Anita – miközben a vége felé járt az erotikus históriának – egy merész mozdulattal elővette a farkam, és felismertem Petra szemében ugyanezt a tervet – sajnos Béci falloszával kapcsolatban –, és tudtam, hogy a következő percben elém fog térdelni… Megkockáztattam a kérdést:

– Lenne kedvetek cserélni?

Rögtön megbántam.

Megdermedt a levegő, lebénultak a kezek.

Valamit félreértettek? Három döbbent szempár meredt rám, némelyik kitágulva, másik összehúzódva. Mintha legalábbis azt javasoltam volna, hogy tanuljunk meg gyorsan 25-25 szót kínaiul.

– Na jó! – szólaltam meg a fagyos csendben. – Felejtsétek el!

Ettől még Petra keze nem indult meg újra Béci gatyájában – amit nem annyira bántam, de – Anitáé sem az én gatyámon kívül árválkodó farkamon. Úgy tűnt, hogy lemondhatok arról az elém-térdelésről, amit az előbb elképzeltem, és már inkább nem is cserélném ki a csajokat, csak valaki folytassa, amit elkezdett.

Anita vállára tettem a karom, és magamhoz húztam úgy, ahogy szereti. Szinte ellökött magától, és sértődötten kimenekítette a kezét az aurámból is. Durcásan begubózott.

– Csak egy ötlet volt – magyarázkodtam –, hogy jobban megismerjük egymást... – Magamban dúltam-fúltam ezen a színjátékon, hiszen a lányok néhány perce még készségesen bedőltek Bécinek is, nekem is. Most mi a bajuk azzal, ha a másik farkat kellene megfogni, nem a megszokottat? Petra úgy tartotta a punciját a szobaajtóban, hogy még az ajtót se csuktuk be, és nem törődött semmivel, nekem kellett figyelnem, hogy jön-e valaki. Utána meg Anita a zuhany alatt, elöl a falat támasztotta, hátrafelé meg annyira követelőzően nyomta és rázta a fenekét... Fergeteges volt! És most?

Bámultak rám vádlón és szótlanul. Bántottam én valakit? Anita sem sokat kérethette magát, és belement egy gyors kefélésbe Bécivel, most meg nem akarja húzogatni a farkát? Felválthatná Petrát.

– Kitalálok valami újat, addig folytassuk! – kísérletezgettem. – Hogy is volt azzal a popószexszel? – biztattam Anitát, mert mintha nem fejezte volna be a meséjét, vagy mindegy is, inkább beszélgessünk mindenféléről, csak ne engem tartsanak hangulatrontónak.

A fekete lányon úgy láttam, hajlana a folytatásra, keze mozgolódni kezdett a kopasz koma farkán.

Lassan Anita is visszabillent természetellenes, kifacsarodott, távolságtartó testtartásából, és éreztem már egy hajszálnyi reményt. Nem vitte túlzásba az enyhülést, és tartottam tőle, hogy nem tér vissza a féktelen hangulat.

– Van nálatok pohár? – biccentett Petra feje a szomszédos szoba felé, és fekete szeme cinkosan villant felém.

Anita körül remegő feszültségből megéreztem a készülődő, ingerült választ: Pohár itt is van, de nem használja senki. Megelőztem:

– Hozzak neked?

– Megköszönném, mert nem tiszták – felelte Petra.

Ki érti a női logikát? Át szeretne küldeni pohárért, és valamit a többiekkel megbeszélni a  távollétemben?

Felálltam, begomboltam a nadrágomat, és kelletlenül, az események zűrzavarán gondolkozva elindultam. Azt hiszi a fekete lány, hogy nélkülem könnyebben ráveszi Bécit és Anitát a cserére? No, egy próbát, néhány méternyi sétát és két poharat megér a dolog!

– Én is jövök! – szólt utánam váratlanul, alig értem a kilincshez. Petra kihúzta a kezét kopasz főnöke gatyájából, és mosolyogva indult velem.

Az ajtókat be sem csuktuk, de tapasztalatból tudtam, hogy ezt nála semmit sem jelent... És tényleg! Szinte már a folyosón lefejtette magáról a kusza kis ruhát, az ajtóban kilépett a bugyijából, s lerúgta a cipőjét.

Ki érti a női lelket? Az előbb még fel volt háborodva a javaslatomon, hogy ne Béci farkát szorongassa, hanem az enyémet, most meg... ráhuppant az ágyra.

Nem tudtam felmérni, meddig tarthat ez a hirtelen jött változás – esetleg pár perc múlva visszatérünk-e a fagyos hangulathoz –, ezért tempósan vetkőztem. Mire meggondolná magát, megdugom!

Felülve az ágy szélén, ajkait nyalogatva várta bevetésre kész falloszomat.

– Mi lesz, ha utánunk jönnek? – kérdeztem bátortalanul, és a tárva-nyitva hagyott ajtóra pislogtam,

Petra a fenekemnél fogva magához húzott:

– Á, ők is kefélnek!

Vége

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik színházas történetet is a blogon!

Színház után

Smallville 11. évad VI. rész - Argo 44. fejezet

Előzmény: Smallville VI rész - Argo 42. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville VI rész - Argo 43. fejezet

Folytatása következik!

Heti ajánlat - Ébresztő

Egy álmos, romantikus kora reggel.

Reggel

A szerelő

Történet a képben

A rozoga bádogdoboz panaszos hangon nyöszörögve állt meg a kocsibeálló előtt. Bár valószínűleg még nemesfémekből is több volt az ósdi járgányban, mint bádogból, Csilla még azon se lepődött volna meg, ha a nagy része kartonpapírból áll. De még ha valójában a legminőségibb edzett acél is bújt volna meg a kopott és mállott felszín alatt (mitagadás, elsőrangúan rejtőzködve), a büszkének épp nem nevezhető tulajdonos akkor se lett volna hajlandó autóként gondolni rá.

A fiatal sofőr egy frusztrált horkantás kíséretében hátradőlt és kifújta magát. Az a stressz, amivel a néma könyörgés járt, hogy ez a szeméthalom legalább a legközelebbi szerelőműhelyig elvánszorogjon, amit gondos méricskéléssel választott ki a térképen, több energiáját emésztette fel, mintha ő maga tolta volna idáig széteséssel fenyegető járgányát. Még a ruhája is gyűrötten lógott rajta, nem beszélve majdhogynem oroszlánsörényre emlékeztetően hullámzó fekete hajzuhatagáról. Bár az utóbbiak inkább az izgatott fészkelődésnek voltak betudhatók, meg azoknak a mozdulatoknak, amikkel kényszeredetten beletúrt a hajába, amikor ideges volt.

Az utolsó párja ezt még cukinak is találta benne, bár a nevetése nem hogy megnyugtatta volna Csillát, mosolyt csalva az arcára, hanem épp ellenkezőleg. Ez viszont valószínűleg már csak az utolsó szögek egyike volt a kapcsolatuk koporsójában. A rozoga kocsijával egyedül maradt lány pedig ilyenkor átkozta magát, hogy nem a férfiakba képes beleszeretni és így még azt a kibúvót és édes-keserűen megnyugtató elégtételt se veheti partnerén, hogy egy lendülettel kiküldje a ház elé, megszerelni a minden gondjának forrását jelentő csotrogányt. Azt az ősöreg fémkasztnit, ami már akkor is Jugoszláviát megszégyenítő lendülettel szétesni kívánó őskövület volt, amikor ő három éve felköltözött Pestre dolgozni és összekuporgatott pénzének minél kisebb hányadából megvette. Ráadásul a ráérős vidéki forgalomhoz szokott lány, aki a volán mögül még nemigen látott négy-öt kocsinál többet egyszerre a belátható távolságban lévő utakon, nem is kímélte a kiszolgált csotrogányt a fővárosi tumultusban.

Elkellett volna egy erős féfi kéz a háznál, aminek tulajdonosa még örömét is leli abban, hogy a hétvégét derékig a motorházba merülve szöszmötölve töltse. Csilla talán még azt is élvezte volna, ha utána az egész estéje azzal telik, hogy lesuvickolja az izmos felsőtestről az olajfoltokat. Élvezte volna, ha az ilyen típusú felsőtestek vonzották volna, nem pedig azok a karcsú, légiesen nőies formák, amiket sorban egymás után az ágyába fogadott már az első pillanattól fogva, hogy egyáltalán elkezdte érdekelni a testiség. Az olyan nőies formák, amiknek tulajdonosai többnyire még annyit sem értettek a kocsikhoz, mint ő. Pedig Csilla nehezen tudta volna elképzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Egy szó mint száz, amikor a tragacsa végül már az elképzelhető legnagyobb komolysággal jelezte, hogy bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot és már csak az a kérdés, hogy eljut-e a legközelebbi hozzáértő kézhez, vagy sem, nem volt mese, keríteni kellett egy hivatásos szerelőt.

Csilla ismét frusztráltan sóhajtott, miközben kiszállt a kocsiból, megigazította ruháját és haját, amennyire csak lehetett, majd végigmérte a rendeltetésének megfelelően kopott és koszos műhelyet, ami körül lépten-nyomon szerszámok és számára beazonosíthatatlan autóalkatrészek hevertek. Nem mintha a kosz, vagy a rendetlenség zavarta volna. Olyan környéken nőtt fel, ahol az állatok piszkát és a munkagépek mocskát, még ha csak egy egészséges szint alatt is, de el kellett viselni. Mindig is adott magára és a tisztaságára, persze, de sose volt az a lány, aki visszariadt volna attól, hogy gumicsizmát húzzon és térdig tapicskoljon a sárban egész nap. Még az autószerelésben se a vele járó kosz gátolta meg. Ha csak ennyiről lett volna szó, megcsinálta volna ő maga még akkor is, ha munka után kétszer akkorának tűnt volna a testére ragadt olajtól és egyebektől. Felőle viszont azonban egy atomreaktor és egy fluxuskondenzátor szerelemgyereke is pihenhetett volna a motorházban, aminek az ősei között talán még egy sugárhajtómű is befigyelt, akkor sem tudott volna kevesebbet kezdeni vele. A gondot az emberi tényező jelentette, ami sejthetően odabenn várta.

Sok nő vonzódik a magas, széles vállú, izmos férfiakhoz. Gyerekkori barátnői is olyan pasikról álmodoztak (és nem egy közülük olyan mellett is kötött ki), aki széltében kétszer akkora, mint ő és hosszában is legalább egy fejjel, de inkább többel magasabb, ráadásul dagadó izmaival megerőltetés nélkül képes felkapni és a karjaiban hurcolászni barátnőjét.

Csilla magában az ilyen monstrumokat csak alfa fókáknak nevezte a gigantikus oroszlánfókák után, melyek háromszor-négyszer nagyobbak nőstényeiknél.

Lelki szemei előtt úgy képzelte el az ilyen helyeket, mint ahol egymást érik a szóban forgó melákok. Régi barátnői valószínűleg a mennyben érezték volna magukat ott. Ő viszont inkább úgy, mint valami mitológiai kovácsműhelyben, ahol a kétajtós szekrénnyi orkok dobálják a mázsás sziklatömböket. A gondolattól pedig, hogy a mamlaszok ágyékkötője alatt a láttára felágaskodik az ő képzeletében alkarnyi méretű dorong, még ott, a kocsi mellett állva is megborzongott. Bár ő se volt egy nagydarab és erős alkat, sőt, még könnyen mondhatta magát átlagon alulinak, a nők között is azokat szerette, akiket legalábbis egy sablonból vágtak ki vele, de ha már valakinek kellett a nadrágot hordania a kapcsolatukban és fitogtatnia az erejét, az inkább akart ő lenni. Az előbb említett melák férfiak társaságában, pláne egy ilyen tesztoszterontól túlfűtött helyen pedig úgy érezte magát, mint egy csupa hímmel teli gorillakifutóban, ahol az óriási főemlősök valamiért mind az eszükbe vették, hogy be akarják verni neki.

De nincs mit tenni, gondolta egy újabb sóhaj kíséretében és megacélozta magát, hogy rá tudja parancsolni a mozgást ólomsúlyúvá vált lábaira.

- Hahó! - kiáltotta enyhén remegő hangon, miután belépett a műhely széles kocsibeálló-ajtaján.

A hely üresnek tűnt, viszont a szerteszét hagyott szerszámokból és egyéb használati tárgyakból, na meg már önmagában a nyitott ajtóból is arra lehetett következtetni, hogy valakinek kell lennie a közelben. Ráadásul, amikor hegyezte a fülét, Csilla mintha halk fémes nyikorgást és zene foszlányait is hallotta volna.

- Hahó! - kiáltott fel ismét, miközben lassan elindult a zaj gyanítható irányába. - Van itt valaki?

Óvatosan kerülgette a méretes batár szekrényeket, amelyek mindenféle, helyenként olajos és mocskos, máshol tiszta és vadonatúj alkatrészektől roskadoztak, gondosan kikerülve a padlón heverő műszereket is, mintha csak porcelánból lennének. Idegen hely volt ez számára és épp annyira nem tudhatta, mi milyen veszélyt jelenthet, mint egy neander-völgyi, aki rátalál egy revolverre. Bár míg utóbbi valószínűleg érdeklődve vette volna a kezébe és forgatta volna a szokatlan eszközt, míg az egyszer el nem sül, Csilla inkább tartotta a távolságot.

- Hahó! - forgatta a fejét bizonytalanul, már-már arra várva, hogy váratlanul megjelenik valahonnan a műhely mélyéről egy "ork", a vállára kapja az imént hátrahagyott legalább mázsás motorféleséget, és miután leplezetlen vágyakozással rámosolyog a nőre, úgy sétál el az olajtól csöpögő monstrummal, mintha csak habszivacsból lenne.

Az illető viszont csak nem akart megérkezni, Csilla viszont a műhely hátulja felé araszolva egyre hangosabban hallotta a zenét, míg végül leghátul, egy nagyobb, szabadon hagyott területen meg nem pillantott egy régi, old timer kocsit, melynek a túloldalán, felhajtott motorházteteje alól hallatszott a kattogás.

Nyelt egyet és megfeszítette az izmait, mielőtt ismét megszólalt volna.

- Elnézést...!

A kattogás abbamaradt és ő már-már arra számított, hogy a következő pillanatban egy akkora melák emelkedik ki a fémlap takarásából, aki be se férne a kocsi ajtaján.

A szíve hevesen dobogott, aminek azonban az oka egy pillanat alatt megváltozott, amikor a szerelő feje ténylegesen megjelent a felnyitott motorháztető szegélye felett.

Arca, a vártnak megfelelőn, csupa mocsok, olaj és izzadtság volt, akárcsak nyaka és az atlétája alól kilátszó felső mellkasa és vállai. A kosz alól azonban tökéletesen kivehetők voltak a karcsú, hosszúkás és a maguk erőteljességében mégis hihetetlenül lágy vonások. A telt ajkak, a magas és lágy ívű pofacsont és a szobrászmunkába illően finommívű egyenes orr és vékony szemöldökök. Az arc, amelyet a még a maga mocskosságában is csinosan aláomló mogyoróbarna hajzuhatag koronázott meg.

- Jó napot! - áramlott felé a lágyan zengő hang egy barátságos mosoly kíséretében. - Miben segíthetek?

- Én... izé...

Csilla lába a földbe gyökereztek. Tagjai megfeszültek, akárha ólomból lettek volna. Csak szíve lüktetett egyre hevesebben, mintha csak ki akarna ugrani mellkasából, hogy odarohanjon ehhez a z angyali tüneményhez.

- Én... - igyekezett erőt venni magán - keresek valakit, aki megszerelné a... a kocsimat.

- Állok szolgálatodra - lépett elő a nő a járgány mögül és felkapott egy rongyot, hogy letörölgesse a friss olajat kezeiről.

Csilla most már teljes alakjában végigmérhette őt és vadul dobogó szíve mellett még a szája is kiszáradt, ahogy pillantása végigsimított a vele szemben a farmersort alól kikandikáló hosszú, napbarnított lábakon.

- Én... - tétovázott. Nem tudta, hogy fogalmazza meg kételyeit, melyeket talán csak az okozott, hogy egyáltalán nem erre a fejleményre számított. Azonban nem akarta megsérteni a nála semmivel nem magasabb, karcsú testalkatú nőt azzal, hogy megkérdőjelezi, hogy képes lenne elvégezni a munkáját. - Nincs itt még valaki, aki... segíthetne?

- Sajnos csak egyedül vagyok. A srácokat már haza küldtem. Lassan amúgy is zárnánk. De egy bajba jutott hölgynek mindig szívesen segítünk - mosolyodott el félreérthetetlenül. - Ha meg segítség kellene, megmutatom, hogy csináld meg. És nem számítok fel érte plusz bért - kacsintott Csillára, akinek ettől akkorát dobbant abszíve, hogy már azt hitte, menten felrobban a mellkasában. Nem is tudott válaszolni, csak megfontoltan bólintott, amitől a szerelő mosolya csak még szélesebbé vált. Nem is ismert magára, ahogy várta, hogy ezzel a gyönyörű nővel együtt szereljék meg az ő csotrogányát. Gondolatban pedig már azt fogalmazta, hogy hívhatná meg a munka után a fizetség mellé hálából egy kávéra, hogy végül esetleg a privát telefonszámát is megszerezhesse.

**********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is gépimádó nőkről!

Sorskerék

Színház az egész éjszaka 3. rész

Előzmény: Színház az egész éjszaka 1. rész
Közvetlen előzmény: Színház az egész éjszaka 2. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************

– Titeket nem sokat kellett győzködni, hogy ne hazafelé induljatok, hanem ide… – jegyezte meg Petra, miközben kiszállt a kocsiból.

– Most meg hová sietsz? – szóltam utána, még a sofőrülésből.

– Megérkeztünk – közölte olyan értetlenkedő hangon, mintha nem is ő mondta volna 1 perccel ezelőtt, hogy a panziónál megmutatja a cicijét. – Nem felejtettem ám el, amit ígértem – tette hozzá.

– Muti!

– Majd fent.

Otthagyott. Megállt a panzió bejáratánál, és megvárta, amíg durcásan becsapom az ajtót, és visszapillantva ellenőrzöm, hogy bezáródott az autó.

A recepciós ismerte a fekete lányt, még a nevét is tudta, s tőle érdeklődött:

– Kértek még egy szobát, Petra?

– Majd eldöntik a barátaink. A többiek a bárban vannak? – indult el abba az irányba, amerről zene hallatszott. A felirat szerint nappal kávézóként, éjjel bárként működik a helyiség.

A recepciós felfelé mutatott:

– Négyes szoba.

– Van még szabad szobájuk? – kérdeztem.

– A szomszédost tudom ajánlani, ha megfelel.

Petrára nézett, aki viszont rám:

– Az jó kis szoba, gondold meg, vagy gondoljátok meg!

Pillanatok alatt mérlegeltem mindent:

– Kérem azt a szobát!

A lépcsőn felfelé az járt a fejemben, hogy néhány lányt felkísértek már ugyanezen az úton, és odafent mindegyikkel ugyanaz történt. Ettől olyan jókedvem támadt, hogy megpaskoltam Petra fenekét, és mivel meglepetésében ugrott egy nagyot, még bele is markoltam. A fordulóban magamhoz húztam, engedelmes őzikeszemekkel nézett rám, ahogy a fenekénél fogva megemeltem, mintha felakasztani készülném egy kiálló kampóra.

– Ne itt – súgta a számba –, majd fent! – Biztatásul, nadrágon keresztül megmarkolta a farkamat.

Ezt a néhány lépcsőfokot már kibírom valahogy, a szobáért meg talán nem a folyosó végéig kell bandukolni…

A szobaajtót a recepción kapott mágneskártya nyitotta – ötödik próbálkozásra.

Bent éjszakai sötét fogadott. Ide is a kártyára volt szükség.

– De hová dugjam?

– Majd én leolvasom – kuncogott mögöttem Petra.

Megfordultam – igaza van: minek ide világítás –, és a falhoz nyomtam. A nyitott ajtón át annyi fény betévedt, hogy gyorsan megszokjam, és mindent lássak, még a mágneskártya helyét is, közvetlenül mellettünk. A kártya már rég kiesett valahol a kezemből, de nem is keresgéltem, inkább felhúztam a lány ruháját a derekáig, és fentről is le, szintén a derekáig. Miközben a bugyiját fejtegettem, ő fürgén kigombolta a nadrágomat.

A panziófolyosón hangos viháncolással vendégek haladtak el – lábammal beljebb csuktam az ajtót –, de nem zavartattuk magunkat.

Jobban érdekelt, amikor a szomszédos szoba ajtaját nyitották zajosan, és egy ismerős hang megszólalt:

– Nem ők jöttek… – Anitának nem tűnt fel, hogy nyitva van az ajtónk, vagy annyira ki sem dugta a fejét. – De mindjárt… ideérnek! – A mondat vége elégedett nyögésbe fulladt.

Nehogy már a kopasz Béci megelőzzön! Ez már pakolja hátulról a kolléganő-barátnőmet, mi meg itt csak veszteglünk!

– Te nem akarsz kinézni? – suttogtam reszelős hangon Petrának, abbahagyva a fogdosás-szerű simogatást.

Mivel nem értette, hogy a szomszédos szoba eseményei példájára közben hátulról megdugnám, feladtam az ötletezéssel, a falnak támasztva, a nyitott ajtó mellett belé nyomtam a falloszomat.

Felnyögött, majd dorombolt és nyafogott:

– Ennyire sürgős neked?

Versenyt futva az idővel – hiszen nem lenne illendő félórával később megérkezni, ha egyszerre indultunk el a színháztól – ütemesen nyomtam a lányt, gyömöszölve a melleit, majd csak kitámaszkodva a dereka mellett. Ő a hátamat karistolgatta, és a fenekemnél fogva szorított magához.

Mivel a fél panzió nem szaladt össze a hangokra, úgy gondoltam, hogy hozzá lehetnek szokva, vagy éppen mindenki hasonló programon tevékenykedik. Mint a szomszéd szobában is, ahol megint nyílott az ajtó. Máris elkészültek?

Nem sokkal maradtunk le. Míg felvettem a mágneskártyát a földről, és elláttam árammal a szobát, Petra a mosdónál, bevizezett tenyerével a punciját mosogatta elgondolkozva, kipirulva, majd én is leöblítettem a farkam, ő pedig a ruháját próbálta a helyére rángatni… és máris elkészültünk mi is.

Kilestem az ajtón, s óvatosan, hangtalanul becsuktuk. Elsettenkedtünk a lépcsőig, ott visszafordultunk, és mint a türelmetlen paripák, trappolva közeledtünk a folyosón. Mintha csak most érkeztünk volna, ami valahol igaz is.

Anita és Béci annyira illemtudóan ültek, egymástól meglehetős távolságban, hogy ez már bárkinek gyanússá válna.

Nem éreztem semmiféle csalódottságot. Idővel rájön az ember, hogy nemcsak neki van szüksége más nőkre, a másik nem is kihasználja az alkalmakat. Egy panziószoba és a várakozás pedig kínálja magát egy kis huncutkodásra.

– Mi is most érkeztünk… – mosolygott Anita, és a fekete lányt nézegette.

Mit néz, és főleg mit lát rajta? Petra meg Anitát vizsgálgatta, már kezdtem azt hinni, hogy mindent leolvasnak egymásról, a szőke könyv a feketéről, és fordítva.

– Mit isztok? – kérdezte a kopasz.

Nem állt fel, nem indult a hűtő felé, amiből arra következtettem, hogy lehet még némi nyoma az Anitával lezavart gyors akciónak. Elkaptam a tekintetem: Nehogy már a pasit nézegessem, amikor itt van két jó csaj!

Anita kérdőn vonta fel vékony csíkkal jelzett szemöldökét. Ilyenkor el kell dönteni, hogy hazafelé ki vezessen.

– Maradjunk? – Olyan ártatlanul tettem fel a kérdést, mintha még nem lapulna a zsebemben a szomszédos szoba „kulcsa”.

– Nem hoztam semmit… – felelt a szőke lány, de ez felért egy igennel.

– Mit nem hoztál? – nevetett Petra. Az ágy szélén, keresztbe tett lábbal ült, ruháját rendezgetve: fent egy kicsit fentebb húzta, majd alul egy kicsit lentebb, aztán kezdte elölről.

– Tusfürdőt, miegymást…

– Fogadjunk, hogy minden van nálad, amire éjjel szükség lehet! – hahotázott Béci, és leplezetlen mohósággal vizslatta Anitát.

– Én sem hoztam pizsamát – mentem bele a játékba.

– Hát pizsamát én sem, pedig én tudtam, hogy itt fogunk aludni. – Petra ezt nekem mondta, én pedig nem értettem azt a bizonyos mögöttes tartalmat: mit akar közölni?

Béci túlzásokba esve, a térdét csapkodta:

– Te aludni akarsz?

– Te szoktál hamarabb elaludni, én meg nem bírok a horkolástól – vágott vissza a fekete lány, és jelentőségteljesen pillantott rám. Éppen úgy, mintha rólam beszélne.

Majdnem megkérdeztem, hogy miből gondolja, vagy miért nekem mondja, de talán mégis jelenthet számomra valamit ez a közlés. Béci elalvása után fogunk találkozni? Nem rossz ötlet.

– Az ember elintézi a dolgát, aztán pihen… – magyarázta vidáman a kopasz.

– Ha nem igyekszem a fürdőszobából kifelé, akkor elalszol dolgavégezetlenül – cukkolta Petra.

– Együtt kell fürödni – tanácsolta Anita.

Hirtelen két szempár meredt rá neheztelően, Petráé és enyém: Minek ad tippeket? Hadd aludjon csak a kopasz! Akár bevégzett dologgal, akár nem.

– Nem azt kérdezted, hogy mit iszunk? Meggondoltad? – kérdeztem Bécitől. – Sajnálod?

Vidáman felugrott, és kitárta a mini-hűtő ajtaját: „Voila!”

Anita is odahajolt, nem mintha a kényelmes fotelből nem látta volna ugyanúgy az italkészletet, de – úgy vettem észre – valamit súgni vagy jelezni akart Bécinek. Petrának is feltűnt a manőver, és kihasználva, hogy amazok egymással foglalatoskodnak, egy puszit dobott felém a levegőben.

– Lehet itt enni valamit? – kérdezte Anita, amikor elcsípte fürkészve érdeklődő tekintetemet.

Béci, jó házigazdaként felkapta a telefont:

– Tudtok adni valami pót-vacsit? Éhesek a barátaim... Jó lesz!... Négyen vagyunk...jöhet! – Letette a készüléket. – Mindjárt kapunk virslit. Ha nektek kettő nem elég. – Mindenkinek adott egy üveget, csak úgy, találomra a minibárból: – Ha nem tetszik, csereberélhettek.

– Akad a mi szobánkban is... – húztam elő, akár a bűvész a cilinderben termő nyulat, a szomszédos szobát nyitó mágneskártyát. – Áthozom, és majd meglátjuk, elég lesz-e.

– Megyek veled – ajánlkozott Petra, de mégsem mozdult, mert Anita előbb indult el.

– Pisilek gyorsan... – igyekezett előre a szőke lány, és toporogva várta, hogy második próbálkozásra kinyíljon a szobaajtónk.

Combját összeszorítva tipegett a fürdőbe, hallottam a fürge sugár csobogását, majd letolt bugyival állt a mosdókagylóhoz. Alaposan kiöblögette a száját, s miközben mögé állva benyúltam a lába közé, egy vizes tenyérrel találkoztam: Ahogy Petra is tette az imént – még felfedezhetők a mosdó körül a vízcseppek – két-három mozdulattal felfrissítette a punciját.

Tehát cumizott is a kopasznak – ismertem fel a jeleket.

– Lezuhanyozhatok? – kérdezte. – Egy perc csak...

– Nekem is jólesne...

Vizes kezével az arcomba fröcskölt:

– Mi tart vissza? Gyere, ha mersz! – Hipp-hopp kibújt a ruhájából, annyira fürgén, hogy sztriptíznek még csúfolni sem lehetett volna. – Mire vársz? – nyafogott, de addigra már ott álltam mellette, és szárazon masszíroztam a melleit. – Melyik a tusfürdő? – forgatta az egyik zacskót a panzió odakészített választékából.

– Mindegy, ezek univerzálisak.

Egy teljes tasak tartalmát a markába öntötte, szagolgatta, és megvárt, amíg  beállítom az ezernyi vékony vízsugár hőmérsékletét, majd az anyag felét átadta: – Mehet a menet!

Körbe-körbe simogattam a ciciket, Anita is a mellkasomra koncentrált egy percig, majd a farkamat csúszkáltatta a síkos tusfürdőben.

– Ez jóóó... – dörmögtem elégedetten.

Két kézzel folytatta:

– Látom...hmm  – Felnyögött, amikor áttértem a puncijára.

Alig-alig lestünk egymás kezére, ám hamar úgy láttuk, hogy ideje megszabadulni a panzió illatos tusfürdőjétől. Lemostuk, és Anita elém guggolt, ügyelve rá, hogy a haja ne legyen vizes. Falloszomat lassan eresztette be a szájába, és rezegtette a nyelvét, tudva, hogy ezzel a legmeredekebb csúcsokig kerget.

– Meghoztam a vacsorát... – kopogtatott egy fehér blúzos, kötényes pincérlány a nyitott fürdőszobaajtón. – Bocsi!

– Köszi, amoda kérnénk! – mutattam a szomszédos szoba fel, ahol Petra és Béci  várakoztak ránk és a virslire.

– Hozhatok még valamit? – kérdezte a pincérlány. Nem volt zavarban, inkább érdeklődéssel szemlélt bennünket.

– Most nem jut eszembe semmi, de majd amott megmondják. Mindjárt megyünk mi is.

– Akkor átviszem...

Ez a kis közjáték jótékonyan hatott rám, kaptam egy kis túlélési haladékot.

– Megfordulsz? – kérdeztem Anitát.

Felállt és a csempének támaszkodott széttett lábbal, mint aki alapos motozásra vár a reptér diszkrét helyiségében. Kétszer végighúztam a farkam a punciján, majd benyomtam a forróságba. Hangosan ziháltunk, és amikor hátranyúlva, megfogott-megszorított a zacskó alatt, menthetetlenül beleengedtem a megtermelt folyadékot.

Folytatása következik!