B-vel a föld körül 6. évad

Újrakezdés

Burgasz, Bulgária - Homokfeszt




Ojos del Salado, Argentína-Chile - Magasban




Rab-el-Háli, Jemen - Üresség




Áthosz-hegyfok, Görögország - Nőknek tilos




Lençóis Maranhenses, Brazília - Dűnék tengere




Cali, Észak-Karolina, Egyesült Államok - Sellőfesztivál




Szunda-szoros, Indonézia - Tambora




Land's End, Anglia, Egyesült Királyság - A világ vége




Peking, Kína - Üvegezés a homokviharban




Doha, Katar - Embargó




Gran Canária, Kanári-szigetek, Spanyolország - Calima




Új-Fundland, Kanada - Jéghegy




Új-Fundland, Kanada - Ködtenger

Ködtenger

A természet csodája és az emberiség félelmei

B-vel a föld körül

Megjegyzés: Ez a történet szorosan kapcsolódik a Jéghegy című B-vel a föld körül-novellához. Annak elolvasása ez előtt erősen ajánlott, bár a lényeg anélkül is megérthető és élvezhető itt is. Emellett a történetben szerepet kap Maria (első megjelenés: Calima) is.

***************************************************************************************

A kinyíló sörösdoboz szisszenése kellemes bizsergéssel töltötte meg a testemet. Úgy hatott rám, mint egyfajta inverz gyárkürt. Ahogy a hangos dudáló hang a munka kezdetét jelzi és felfokozza az éberséget, vagy legalábbis a kényszerű aktivitást a munkásokban, ez a hang olyan volt nekem, mintha az aznapi teendőim lezárultát jelezné.

Izmaim kellemesen elernyedtek, ahogy végig nyúltam az ágyon és átnyújtottam a bontott dobozt a mellettem heverő szépségnek. Kívánhat ennél többet az ember egy átmelózott nap után? Elheverni egy szállodai szoba kényelmes franciaágyában, miközben ott hever mellette az egész napos fotózások sokak által megirigyelt tárgya.

Maria pedig minderre még egy kiadós lapáttal is rátett. Egyszerűen észbontó volt, ahogy a vékony takaró ráborult lágyívű testére, mindeközben egy pillanatra sem kendőzve el a tényt, hogy alatta nem borítja semmi mámorító tagjait. Bár a szövetdarab eltakart minden igazán lényegeset, azonban az, ahogy lengén ráborult melleire, épp csak a felső ívük peremén elvégződve, ahogy szabadon hagyta gömbölyded vállát és egyik hosszú, csokoládébarna lábát, egészen a combja tövéig, talán még izgatóbb is volt, mintha teljes meztelenségében heverne itt előttem.

De annak is eljön majd az ideje – gondoltam, miközben az járt a fejemben, mennyire szerencsés nőnek is tarthatom magamat.

- Mit vigyorogsz ennyire? – kérdezte barátnőm, huncut mosollyal az arcán, miközben átvette a behűtött sörösdobozt. Biztos voltam benne, hogy mindennel tökéletesen tisztában van. De ha még nem is volna így, kétségtelen, hogy nem kerülte el a figyelmét az, amilyen éhes tekintettel végigmérem a testét.

- Semmit – válaszoltam, kézbe véve a saját sörösdobozomat, hogy azt is felszisszentsem. – Csak szép az élet.

- Valóban az? – nézett rám csálé mosollyal.

Ebbe nem akartam belemenni… Minek bolygatni a részleteket? Minek áskálódni a múltban? A megtörtént hibákat és ballépéseket úgyse tudjuk meg nem történtté tenni, bármennyire is akarnánk. Így hát inkább nem feszegettem a témát. Amolyan „Hogy vagy?”-típusú udvariassági kérdésnek vettem az egészet, és úgy döntöttem, inkább csak csiklandozom kicsit Maria egóját… Nem mintha nem szolgált volna rá.

- Mert nem az? – viszonoztam mosolyát. – Mára már nincs semmi hátra, csak a pihenés, egy jól behűtött sör, a világ legszebb nője az ágyamban és a tökéletes kilátás.

- Valóban – válaszolta Maria boldogan mosolyogva és az oldalamhoz bújt, ahogy elnyújtóztam az ágyon. Csodás érzés volt testemhez simuló bőre és a lágy bizsergés, amikor a fejét a vállamra hajtotta. Tényleg nem is kívánhattam volna többet az élettől abban a pillanatban, ahogy ott feküdtünk az ágyon és bámultunk ki a szálloda széles, padlótól plafonig érő üvegablakain.

Mintha az építtetők pont erre tervezték volna a lakosztályt. A panorámára, ami a látóhatáron elnyújtózó hegyvonulatra nyílt. Ugyan az otthoni középhegységeknél semmivel nem magasabb, ugyanolyan lankás felszínű sánc nem nyújtott különösebben lenyűgöző látványt, a természet viszont ezt is képes volt megspékelni.

- Olyan, mintha el akarná önteni a várost – jegyezte meg Maria a hegytetőkön gomolygó ködre pillantva.

És valóban. A lassan fodrozódó fehér tömeg olyan volt, akár egy gigantikus amőba. Egy több kilométer átmérőjű élőlény, mely lassan, de magabiztosan kúszik át a hegyeken.

- Horrortörténetek szoktak így kezdődni – nevettem, ahogy ágyunk kényelméből figyeltem a lassan, de megállíthatatlan bizonyossággal előre hömpölygő fergeteget, mely ugyan nem hoz magával tomboló vihart, se más elementáris erővel lesúlytó rettenetet, de mégis olyan borzalmakat rejt, ami annál talán csak még rosszabb.

- Tényleg – bújt még jobban hozzám Maria. Bár tudta, hogy biztonságban van, teste mégis ősi ösztöntől vezérelve kereste a menekülést. – Ez csak köd… Semmi több. De mégis… mintha minket akarna elkapni.

- Az ember elemi adottsága, hogy fél az ismeretlentől – vontam meg a vállam. - Fél attól, amit nem lát, nem hall, nem érzékel. Ha lekorlátozzák a látóterünket, azonnal amiatt kezdünk el aggódni, hogy nem vesszük észre a ránk leselkedő veszélyeket.

Vendigo

- Én ilyenkor mindig azt képzelem, hogy rejtőzik valami a ködben – borzongott meg a karibi szépség. – Mintha engem lesne és csak azt várná, hogy mikor támadhat… De aztán persze nincs is ott semmi. Miért is lenne? Elvégre Kanadában nem kószálnak oroszlánok, tigrisek, vagy más ragadozók. A többi meg… nem létezik. – Hangja egy pillanatra elcsuklott. Mintha elbizonytalanodott volna, hogy az emberi fantázia szülte rettenetek, vámpírok, vérfarkasok, vagy az indián legendák vendigója és egyéb bestiái tényleg csak a képzelet szüleményei-e.

- Nem vagy ezzel egyedül – karoltam át karcsú testét, hogy magamhoz szorítsam. – Ilyen az ember. Elvégre a homo sapiens mindig is prédaállat volt.

- Én azt hittem, hogy az őseink leginkább hússal táplálkoztak – nézett fel rám.

- Azzal is – erősítettem meg, miközben megcsókoltam a homlokát. – De legalább annyi ragadozó meg velük táplálkozott. Azoknak pedig, akikre sokan lesnek a rejtekből, előnyös, ha mindig óvatosak. Ha igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani a környezetüket és figyelemmel kísérni minden mozgást. Amikor azonban valami lekorlátozza a látóterünket…

- Pánikba esünk, mert nem látjuk, ha valaki közeledik.

- Pontosan – bólintottam. – Ilyen körülmények között pedig ráadásul mindig jobb a legrosszabbra számítani. Evolúciós szempontból az van előnyben, aki akkor is ellenséget lát a ködbe, ha az valójában nincs is ott. Hiszen még mindig jobb, ha egy támadó tigrisre számítasz, aztán kiderül, hogy nem hogy tigris, de még egy nyuszi sincs a közelben, mintha meg vagy róla győződve, hogy egyedül vagy, aztán váratlanul rád ront egy ragadozó. Mindig jobb félni, mint megijedni.

Maria lassan bólintott.

- De most már legalább vannak puskáink.

- Na igen – nevettem fel. – De mióta használunk puskákat? Száz éve? Kétszáz? Háromszáz?

- Valahogy úgy… gondolom – nézett rám bizonytalanul, várva, hogy mire akarok kilukadni.

- Evolúciós szempontból az édesmindegy – vontam vállat. – Az emberi faj a civilizáció kezdete óta se változott annyit, hogy, fegyverek ide vagy oda, kevésbé féljünk a ragadozóktól. Legfeljebb ha annyit, hogy a képzeletünk olyan szörnyeket teremt a számunkra, amik ellen a fegyvereink hatástalanok.

- Akkor ezért van, hogy a vérfarkasok ellen csak az ezüstgolyó hatásos?

- Pontosan – bólintottam. – Lehetsz akármennyire felfegyverkezve, az ösztöneid akkor is meggyőznek, hogy veszélyben vagy.

- Ráadásul az agyunk igyekszik mintázatokat keresni a környezetünkben – folytattam. – Előjeleket a közelgő veszélyre. És beleláttat például egy lassan mozgó felhőtömegbe – intettem a hegyeket átbukó fehérség felé -, egy lassan közeledő gyilkost.

- Felhő? – nézett rám értetlenül. – Én azt hittem, hogy az köd.

- Az is – mosolyogtam rá és gyengéden szájon csókoltam. – Lényegében a köd nem más, mint egy felszínközeli felhő. A felszínen keletkezik, aztán a szél hajtja előre.

- De idáig nem fog elérni, ugye? – éreztem, ahogy a teste megfeszül, én pedig, hiába tűnt elsőre gonoszságnak, magamban elmosolyodtam rajta. Hiába tudta, hogy nincs mitől félnie, az őseitől örökölt óvatosság mégis távol akarta tartani magától a ködöt.

- Nem – szorítottam magamhoz. – Nem fog.

- Biztos? – nézett fel rám kiskutya szemekkel. Most már nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt, mint egy rémült kiscica a karjaim között.

- Biztos – simogattam meg gyengéden az arcát. – Tudod, ez az egész odaát keletkezik, a hegyeken túl. Az észak felől, a sarkvidékekről érkező hideg légtömeg ott halad át az Új-Fundlandot és Kanada többi részét elválasztó tengerszoroson.

- Ez a szél hajtja délre a jéghegyeket is, igaz? – kérdezte, én pedig lassan bólintottam.

- Az bizony. – Lelki szemeim előtt ismét megjelent a kép, ahogy ott állunk a tengerparton, arra várva, hogy elvégezhessük a munkát, amiért ide jöttünk. Hogy kitisztuljon a köd, az akkor is ránk boruló köd, és Monique, a fotósunk elkattinthassa a képeket Mariáról a háttérben magasodó gigantikus jéghegyekkel, amik a Grönland és Kanada közötti úgynevezett jéghegy-folyosón vándorolnak dél felé Észak-Amerika keleti partjai mentén.

- Azonban – folytattam – ez a szél csinál mást is. Kiszorítja a víz fölül a melegebb légtömegeket.

- És az miért érdekes? – kérdezte Maria.

- Gondolj bele – hívtam játékra –, te mit csinálsz, amikor fázol?

- Összehúzom magam – mondta és már oda is préselte magát ismét az oldalamhoz, mintha hirtelen tényleg lejjebb esett volna a hőmérséklet a szobában.

- Pontosan – simogattam gyengéden meztelen hátát. – És amikor meleged van, akkor kinyújtózol, igaz?

- Igen.

- Épp ezt csinálja a levegő is. Ha meleg van, kitágul, a részecskéi eltávolodnak egymástól, ha viszont hideg van, összesűrűsödik és a részecskék közelebb húzódnak.

- Még mindig áll a kérdésem – vonta fel a szemöldökét. – Ez miért érdekes?

- Szerinted mikor van több hely egy adott térfogatú levegőrészben? – tettem fel a kérdést, nem törődve értetlenkedésével. – Ha hideg van, vagy ha meleg?

- Ha meleg… gondolom.

- Pontosan – csókoltam meg ismét a homlokát. – A természet azonban nem szereti az ürességet. Ezért ha sok a hely, azt ki akarja tölteni valamivel. Például a tenger fölött vízzel, ami a hullámokból oldódik be a levegőbe. Ha viszont hirtelen hideg levegő kerül a tenger fölé…

- Abba már nem fér bele több víz – fejezte be a mondatomat.

- Úgy van – bólintottam. – Emiatt a felemelkedő nedves levegő hamar lehűl és kiadja magából a vizet, apró cseppeket képezve.

- És esni fog.

- Csak ha elég nagyok lesznek a vízcseppek. Egyébként csak lebegnek a levegőben, felhőt képezve. Ha a meleg levegő elég magasra tud emelkedni, mielőtt lehűlne, ez több tucat, vagy akár több száz méter magasan történik. Akkor ténylegesen felhő keletkezik. De ugyanez történik akkor is, ha már egy-két méter magasan is kihűl a levegő. Csak az ilyen alacsonyan képződött felhőt mi ködnek hívjuk.

- És ez mozog – nézett töretlenül a hegyen áthömpölygő felhőtömegre.

- Igen. A szél fújja tovább, míg végül beleütközik az új-fundlandi partvidékbe és feltornázza magát a Long Range-hegység oldalán.

- De miért nem jön tovább?

- Hadd kérdezzek még valamit! Szerinted ha a levegő felfelé halad a hegyoldalon, a hőmérséklete hogy változik?

- Hát… - gondolkozott el –, gondolom lehűl. Fenn a hegyen hidegebb van.

- Úgy van. És ha még jobban lehűl…

- Akkor még kevesebb víz fér bele.

- Okos vagy te – mosolyogtam rá boldogan. – Emiatt a pára kicsapódik belőle ott fenn – mutattam a hegyek felé –, lehullik a felszínre, aztán ahogy jön tovább, egyre szárazabb lesz.

- Ráadásul – folytattam tovább – itt, a hegyektől délre, melegebb is van, így az a nedvesség, ami megmarad, már vissza tud oldódni a levegőbe. Ezért mire túllép a hegyeken, a köd maradéka szétoszlik és felszívódik a levegőrészecskék között.

- Érdekes – suttogta Maria és tovább figyelte a csápjait a hegyeken át meresztgető, azonban azon túl soha el nem érő ködpolipot. – De… van itt olyan nedvesség, ami így se szívódik fel – terült szét csintalan mosoly az arcán, miközben egyik keze a combjaim közé simult.

- Huncut – nevettem fel és gyengéden szájon csókoltam őt. Ezúttal viszont nem engedte el a számat. Belesimult ölelésembe, miközben óvatosan kivette kezemből a beszélgetésünk közbeni kortyolgatástól már félig kiürült sörösdobozt, hogy letegye az éjjeliszekrényre. Aztán fölém kerekedett és ledobta magáról a takarót.

Egy pillanat alatt el is feledkeztem a hegyeken áthömpölygő köd igéző látványáról. Az elém táruló csokoládébarna látkép nagyságrendekkel jobban vonzotta a tekintetem és már csak az foglalkoztatott, azokat hogyan fogom bebarangolni az éjszaka folyamán újra és újra.

Csak erre gondoltam, miközben arcomat Maria mellei közé fúrtam, kezeim pedig formás fenekébe markoltak.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass el más "beszélgetősebb", több dialógust tartalmazó történetet itt!

Jéghegy

Déli gyönyörűség a fagyos északon

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Calima című novellában megismert fotós csapat is.

***************************************************************************************

A hideg áprilisi szél maró tűkként karmolt végig bőrünkön. Mintha csak a hazai télbe érkeztem volna vissza, úgy figyeltem a metsző fagyba burkolódzó tájat. A látványtól még a kabátomat is kissé jobban összehúztam magamon.

Hiába voltunk nagyjából ugyanazon a földrajzi szélességen, mint odahaza, Budapesten, az óceánon átkelve mégis mintha egy egészen más világba kerültünk volna. Nem hiába, Európát a Golf-áramlat ajándékozza meg melegével, ideát viszont…

Dermedten figyeltem a kopott, sziklás vidéket, ahol alig nőtt ki helyenként a földből némi örökzöld növényzet. Közöttük pedig még most, a naptári tavasz közepén is még méretes hófoltok tarkállottak. Ennek tetejébe pedig még ott volt a köd is…

- Muszáj nekünk itt szobrozni ebben a tejfehér moslékban? – horkantott mellettem Monique.

- Ha jó képeket akarsz… - vontam meg a vállam, de közben egy pillanatra se néztem rá. Anélkül is tudtam, milyen képet vág erre válaszul. Lelki szemeim előtt úgy is tisztán láttam a vonásaiban tükröződő szkepticizmust, ahogy a fodrozódó habként az égből aláfüggő fehérséget nézi, majd szinte megvetéssel rám pillant.

- Ebből így se lesznek jó képek – horkantott ismét. Szemem sarkából láttam, ahogy a tekintete ismét abba az irányba vándorol, amerre fényképezőgépei garmadáját pozicionálta. Abba az irányba, amerre most azonban a piszkosfehér függöny előtt semmi más nem volt látható, csak némi sziklás, mohás tengerparti talaj és a köztük fagyoskodó modell.

Alapvetően tetszett Monique koncepciója, amikor meghívott a csapatába. Elvégre a régi mondás szerint, ha az ember valamit el akar adni, három dologból legalább egyet muszáj hozzáadnia. Egy kisállatot, egy kisgyereket, vagy egy szexi nőt. Monique ez utóbbiban utazott. Eredetileg valami divatszakmához fűződő fotóságazatban, amiről akkor se tudnék nagyon többet mondani, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. Utána azonban megszállta az, amit én a magam részéről isteni áldásnak neveznék (bár a divatszakma talán inkább átoknak, a tehetségét látva) és átpártolt a csinos lányokra aggatott ruháktól magukra a csinos lányokra. Az őt ismerők pletykái szerint olyannyira, hogy a ruhákat már félre is dobta… a csinos lányokat pedig néha a saját ágyába. Ebből persze nem tudom, mennyi volt az igazság, de az tény, hogy ugyan a ruhakompozíciók továbbra is jelentős szerepet játszottak Monique-nál, sokkal fontosabb volt a bennük lévő nő és az ő bájai.

Ugyanakkor, visszakapcsolódva a régi mondáshoz, egy idő után eljutunk oda, hogy a képen lehet a nő a lényeg, de sokkal nehezebb úgy eladni, ha nem árul ezzel kapcsolatban semmi más „árucikket”, csak az ízléses női külsőt. (Csúnyán mondva az ízléses női testet.) Lehetett volna erre millió meg egy különböző megoldás, ahogy azokat mások meg is találták. Az én nagy örömömre azonban Monique amellett döntött, hogy a szép nőket a szép tájakkal párosítja.

És így jöttem én a képbe. Ő értett a női egzotikumhoz (na nem mintha én nem értettem volna ahhoz is, csak épp nem úgy, ahogy el lehetett volna adni), én pedig a földrajzi különlegességekhez. Az én feladatom volt „prezentálni” a díszleteket, azok teljes természeti valójában, Monique pedig ehhez passzintotta a hölgyeket.

Így kerültünk most is ide, erre a fagyos, sziklás tengerpartra, megneszelve a hírt, hogy valami olyan látványban lehet részünk, amit ritkán látni akárhol is… Csak aztán jött a köd…

- Jéghegyet ígértél nekem – morgott Monique. – Méghozzá nagyot… Közelről… Olyan közelről, ahogy eddig nemigen látta senki.

- És nem is hazudtam – bólintottam morogva, még szorosabbra húzva magamon a kabátot.

- Én csak az istenverte ködöt látom – harákolt, mintha csak a következő pillanatban le akarná köpni az említett összecsomósodott párát. – Ezért jöttünk ide, az Isten háta mögé? Távol minden civilizációtól?

- Én nem nevezném ezt épp minden civilizációtól távolinak – nevettem fel. – Vinnélek inkább az ország másik végébe… Brit Kolumbiába, vagy Yukonba… Onnan, ha nincs repülőd, kicsi az esélye, hogy valaha is kikeveredsz.

- Ugyan, mi a különbség? – csóválta a fejét Monique. – A világvégi pöcegödör egyik fele vagy a másik, nekem édesmindegy.

Szóval ennyi a véleménye arról, amire a munkája oroszlánrészét építette – gondoltam magamban. – Ezt megjegyeztem.

Vancouver, az új-fundlandi St. John's és Horvátország távolsága

- Úgy beszélsz, mintha egy kőhajítás lenne csak a dolog – somolyogtam.

- Nekem nyolc – vont vállat. – Kanada ez is, az is.

- Nagy ország ez – nevettem fel. – A világon a második legnagyobb.

- Nyűgözz le! – válaszolta erre, szavaiból viszont inkább a „Hitegess csak, mesemondó!”-hangzott ki, mint a valódi felhívás.

- Például itt, az ország keleti csücskében, Új-Fundland legkeletibb nyúlványán, sokkal közelebb vagyunk Európához, mint Kanada nagy részéhez.

- Persze – harákolt ismét. – Talán nagyobb eséllyel köpnék haza Párizsba a nagy kék vízen át, mint Vancouverbe.

- Sokkal nagyobb eséllyel – biztosítottam. – Feltéve, hogy tudsz több ezer kilométert köpni.

Elmosolyodtam a saját poénomon, kedvenc fotósom azonban nem volt épp vicces kedvében.

- Ami Vancouvert illeti, az kb. olyan messze van arra – böktem hüvelykujjammal a hátam mögé -, mint Horvátország arra – mutattam előre, a tejfehér ködbe. – És ráadásul a földrajzi szélesség is nagyjából stimmel.

Egy pillanatra megrökönyödve nézett rám.

- Most tényleg csak szívatsz, mi?

- A legkevésbé sem – ráztam a fejem. – Egyszerűen csak mások a körülmények. Európában ott van nekünk a Golf-áramlat, ami a Mexikói-öböl vizét szállítja északra, gyorsabban, mint ahogy az kihűl, fűtve az öreg kontinenst. Ugyan csak két-három Celsius pluszról van szó, de az is sokat jelent. Pláne, hogy ideát pedig északról jön a tengeráramlás, el a Labrador-félsziget... és persze Új-Fundland mellett is ás hozza magával a hideg sarkvidéki vizet.

- Meg a jéghegyeket, igen – bólogatott Monique. – Ahogy azt már mondtad. – Utolsó szavait inkább némi megvetéssel mint meggyőződéssel ejtette ki. – Én viszont nem láttam ebből egyet sem.

- Pedig itt vannak – biztosítottam. – Máskülönben mit keresne itt ez a sok turista – intettem a körülöttünk őgyelgő emberekre.

- Nem tudom – vont vállat Monique. – Az emberek hülyék.

- Ennyire azért nem – nevettem fel. – Ezen a vidéken látni a világon az egyik legtöbb jéghegyet. Úgy is nevetik ezt a tengerrészt, ahol a Labrador-áramlat elsodorja a Grönland partjairól leszakadó gigászi jégtömböket, hogy Jéghegy-folyosó. Az évnek ebben a szakában úgy sorjáznak egymás után, mint a vándorló bálnák.

- Hiszem, ha látom – harákolt ismét.

- Remélhetőleg fogod is. Mégpedig nem is akárhogy… A hírek szerint ugyanis a part mentén megfeneklett itt egy hatalmas jéghegy. Ritkán esik meg az ilyesmi. Ritkán sodródnak ennyire közel a parthoz. Ezért van itt ez a sok turista.

- Igen, ezt már mondtad… Én viszont nem látok semmit, csak a képem egyik szegmensét. Azt pedig otthon, egy műteremben is lefotózhatnám.

Erre már nem válaszoltam, csak néztem némán, ahogy a kép említett szegmense fagyoskodva toporog a köveken.

Maria most nem túl sok hasznát vette a pezsgő karibi vérének. Ugyan a róla készült fotókat könnyedén eladta, ráadásul igencsak szokatlan, és pont ezért egzotikus és izgalmas képet nyújtott a havas kanadai tájban, ennek megfelelően talán még jobban borzongott is, nagy kabátjába bugyolálva, mint a hidegebb éghajlathoz szokott Monique, vagy én. Figyeltem, ahogy némán poroszkál tőlünk egy kőhajításnyira, igyekezve a mozgással felmelegíteni magát.

- Nem mehetnénk vissza inkább a szállodába? – lépett végül oda hozzánk. – Ott sokkal melegebb van… Gondoskodhatnánk róla.

Barna szemeiben huncut fény csillant. Mosolya látványától pedig hirtelen megmozdult bennem valami. Azonnal eszembe juttatta azokat a kétségtelenül forró éjszakákat, amiket a fagyos északra érkezésünk óta együtt töltöttünk… a szoba melegében… a takaró alatt. Bár nem tudtam vitatkozni a Monique megálmodta kompozíciókkal, hiszen már az eddig elkészült képek is zseniálisak voltak a barna karibi lánnyal a fagyosan zord, mégis épp ezért gyönyörű tájban, de mégis…

Monique képei pontosan ugyanazt az abszurditást adták vissza, mintha egy nyakig fókabőrbe, medve és rénszarvasprémba bugyolált, havas szakállú vikinget pottyantanánk le a Bahamákra, egy keresztes lovagot a Time Square-re, egy barlanglakó ősembert az oxfordi egyetem kampuszára, vagy egy sznob brit arisztokratát a brazil dzsungelbe egy indián faluba, ahol még ma is kőkorszaki körülmények között élnek az emberek. Sikerült még a megfázás veszélyét épp hogy csak elkerülve prezentálnia Maria lényének tájidegenségét a zord nordikus vidéken, ugyanakkor pontosan ez formálta egységes egésszé is a fotóit.

Mégis most én is sokkal szívesebben lettem volna egy befűtött hálószobában, hogy összegyűrjem a lepedőt ezzel a szépséggel.

- Még nem – morogta hirtelen Monique, visszarántva a valóságba. Tekintete még mindig a látóhatárra szegeződött. – Azt mondtad, itt van a jéghegy – célozta nekem szavait. – És hogy a köd bármikor arrébb mehet.

- Igen – válaszoltam. – Kétségtelenül itt van. Az időjárás pedig elég szeszélyes errefelé. Bármikor változhat. Ha csak épp annyira is, hogy meglássuk a jéghegyet.

 - Akkor várunk – szögezte le Monique.

Ebben a pillanatban viszont, mintha csak a természet, meglátva makacsságunkat, megkönyörült volna rajtunk, mintegy varázsütésre szinte azonnal oszlani kezdett a köd. Akárha bekapcsoltak volna egy hatalmas ventilátort, hogy lassan tovafújja a levegőben lebegő pamacsokat.

Az ég tisztulni kezdett.

- Nézzétek, ott! – kiáltott fel Monique egyik segédje.

Minden tekintet a mutatott irányba szegeződött. Először csak a sötétkékes szürkén háborgó tenger képe vált egyre tisztábbá előttünk. Lassan feltűntek a hullámok között a lendületüket megtörő sziklák. Egyik a másik után. Aztán… hirtelen egy a többinél sokkal nagyobb szikla kezdett el kibontakozni a homályból.

Hatalmas volt. Akár egy kisebb hegy. Méterek tucatjaival emelkedett minden más környező tereptárgy fölé. Ez a monstrum azonban más volt, mint a többi. És nem csak méretében. Ahogy egyre jobban oszlott a köd, látszott, hogy a többi szürke kődarabbal szemben ez teljesen fehér.

Az emberek körülöttünk izgatottan morajlani és mutogatni kezdtek.

- Ez az. Erre vártunk – markolta meg Monique a kameráját. – Gyorsan! Gyerünk, mielőtt változna a széljárás!

Mariának nem kellett kétszer mondani. Bár biztos voltam benne, hogy nem esett jól neki ledobni vastag, bélelt kabátját, mégis szó nélkül rohant az alatta viselt, még mindig kellőképp meleg ruhadarabokban, egyenesen az objektívek kereszttüzébe, hogy megvesse lábait a sziklákon és mosolyogva széttárja kezeit a jéghegy előtt.

A masinák pedig kattogni kezdtek. Monique valószínűleg már hallotta is a pénz csilingelését, ahogy kattintgatta a felvételeket. Nekem azonban sokkal többet jelentett a látvány… Ez a lány, ez az igazi vadmacska, aki úgy veti rá magát az ember lányára az ágyban, mint senki más, ebben a zordságában mégis gyönyörű tájban, a ködből kibontakozó fenséges jéghegy előtt.

Calima

Viharba ragadva is teljes az élvezet

B-vel a föld körül

Zsebre dugott kézzel álltam a hatalmas üvegajtó előtt és mozdulatlanul bámultam kifelé. A szállodai szobában semmi sem rezdült. Csak a ventilátor halk zúgása búgott a csendbe, ahogy az apró motor serényen forgatta az állott levegőt felkavaró lapátokat. Nem mintha túl sok haszna lett volna. Így is úgy ölelt körül a forróság, mint egy soha nem kívánt szerető, akit viszont az ember az istenért sem tud levakarni magáról soha.

De nem lehetett mit tenni. Csak álltam ott, bő térdnadrágom zsebeibe süllyesztve kezeimet, igyekezve tudomást sem venni a hátamon néha lecsorduló egy-egy izzadtságcseppről, és bámultam kifelé.

Nem mintha odakinn túl sok látnivaló lett volna. Bár persze ízlések és pofonok. A Mad Max-filmek rajongói, vagy hasonló sorstársaik valószínűleg találtak volna benne kellő mennyiségű izgalmat. Én azonban csak közönyös nemtörődömséggel figyeltem a sárgásbarna ködbe burkolódzó, az élet semmi nyomát nem mutató, posztapokaliptikusnak ható világot.

- Hát ennyit a Kanári-szigetekről! – sóhajtottam fel magamban.

Bár sosem voltam épp munkamániás és a kihívások, az elvégzendő feladatok sem hoztak soha lázba annyira, hogy bárminemű aprócska kis lelki törést is okozzon a meghiúsulásuk, valahogy mégsem úgy képzeltem az apró atlanti-óceáni spanyol szigetcsoportra tett látogatásomat, hogy azt napokig egy szállodai szobába szorulva fogom tölteni. Ennél még a környező utcák és tengerpartok bejárása is jobb lett volna. Feltéve, hogy biztosítanak elég vizet, mind a fejemnek, hogy lehűtse a perzselő napsugarak után, mind a gyomromnak, hogy pótolja az elpárolgott mennyiséget, valamint árnyékot, elvégre legnagyobb ellenségeim közül mindig is a fejemre tűző napfény volt az egyik.

De nem volt mit tenni. Elvégre a Calima nagy úr. Így hát nem tehettem mást, mint hogy benn maradok a szállodámban, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy a kisasszony odakinn tombol.

Érdekes kérdés, hogy miért adnak a hurrikánoknak, viharoknak, más természeti csapásoknak többnyire női nevet. Persze akár a dolog lehet a véletlen műve is, hiszen hallottunk már Ike, vagy épp Hugo névre hallgató hurrikánról is. (Bár persze elég abszurd kép lenne elképzelni, ahogy valaki odafüttyent egy széltölcsérnek, hogy „Hé, Hugó, gyere ide!”, az meg jön.) Azonban, kissé szexista hozzáállással, némi logika mégiscsak van benne. Elvégre csak egy fúriaként tomboló nő lehet képes arra, hogy felkapja a Szahara homokját és áthajítsa a nagy kék vízen, beterítve vele az odaát élő embereket.

A dolog persze messze nem ennyire egyszerű. Az ember idelentről csak annyi lát, hogy egyszerű „női” szeszélyétől fogva a kisasszony felkapja az észak-afrikai sivatagok porát és megindul vele nyugat felé, hogy okkersárgás lepellel terítsen be mindent. A Föld azonban ennél sokkal összetettebb és rendezettebb szisztéma. Egy olyan egység, amiben a maga módján és szintjén mindennek megvan a helye, célja, oka és iránya.

A Calima se csak egy egyszerű szeszélyből ide-oda csapkodó buggyant nőszemély, hanem Gaia hatalmas légrendszerének egy vérere. Igaz, leginkább csak egy hajszálere, de akkor is, úgy lüktet, ahogy azt az egész rendszer igényli és megköveteli. A Föld forgása és a felszínt szabályszerűen változva érő napsugarak hője ugyanis predesztinálja, hogy hol lesz melegebb és hol hűvösebb. Amikor egy pontot a földfelszínen több napsugárzás ér, ott a levegő részecskéi örülnek a jó melegnek, magasabb rezgésszámot produkálnak és eltávolodnak egymástól. Adott méretű térrészben így kevesebb lesz a levegő, vagyis így az adott méretű térrész súlya is kisebb lesz. Kisebb nyomást fejt ki, vagyis alacsonyabb lesz a légnyomás, valamint kisebb súlya miatt még fel is emelkedik. A Föld felszínén azonban véges a tér, úgyhogy az egymástól távolodó részecskéknek valahol közeledniük is kell. Ott viszont ugyanakkora térrészben nagyobb lesz a részecskék száma, magasabb lesz a légnyomás és nagyobb a levegő tömege.

Ezeknek a részecskéknek azonban van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nem muszáj, nem szeretnek egymás közelében lenni. Illetve Természetanya is mindig az egyensúlyra törekszik. Ezért, ha van rá lehetőség, a kis légnyomású területekről hiányzó részecskéket a hozzá közel lévő nagy légnyomású területekről pótolja.

Ez azonban nem annyira ad hoc folyamat, mint elsőre látszik. Bár születhetnek magas és alacsony légnyomású gócpontok bárhol a földfelszínen, van pár nagy méretű, amiknek a helyzete nagyjából állandó. Például az Egyenlítőre érkező folyamatosan sok napsugárzás ott alacsony nyomású zónát hoz létre. Az onnan szétáradó levegőrészecskék pedig végül a Ráktérítő és a Baktérítő környékén gyülekeznek, mindig magasnyomású zónát teremtve, ahonnan aztán a földfelszín közelében visszaáramlik a levegő az Egyenlítőhöz. Ez a passzát-szélrendszer. Igen ám, csakhogy időről időre a Kanári-szigetek térségében is kialakul az óceán felett egy alacsony nyomású légtömeg. Ekkor pedig a passzát szélről leválik egy kis ág és ahelyett, hogy délre vinné vissza az elkóborolt részecskéket, a Szaharából vissza a közép-afrikai dzsungelekbe, nyugat-északnyugat felé indul meg. A levegőrészecskék azonban nem jönnek egyedül, ugyanis nagy tolakodásukban magukkal sodornak nem kevés homokszemet is, amit a felszínről kapnak fel.

Mindennek pedig az az eredménye, hogy évente négyszer-ötször, amikor kialakul az az alacsony nyomású zóna ebben a térségben, a Kanári-szigetek lakói egyszerre kapnak a nyakukba tikkasztó szaharai forróságot és rengeteg homokot, ami lepelként borítja be a vidéket. Rengeteg homokot. Olyannyira, hogy a főszigeten, Gran Canarián, még egy pár tucat négyzetkilométeres sivatagot is kialakított az évezredek alatt ide áramló homok.

Mindez persze egyik oldalról jó a szigeteknek. Ezt tanúsíthatnám én is, hiszen többek között emiatt lehettem most magam is itt. Elvégre az ilyen látványosságok mindig vonzzák a turistákat, na meg azokat is, akik például a végtelen homokdűnék látványával akarnak pénzt keresni, mindennek kedvéért azonban nem kockáztatnának olyan országok zavaros politikai és biztonsági állapotai között, mint Mali, Csád, Szudán vagy Algéria, és nem elégszenek meg az olyan unásig látott vidékekkel sem, mint mondjuk Arizona.

Ugyanakkor itt van a Kanári-szigetek, ami egyrészről ízig-vérig Afrika, hiszen alig kétszázötven kilométerre vagyunk Marokkó partjaitól, ráadásul pedig még a homok is közös ugye, ugyanakkor viszont Spanyolország szerves része, annak minden előnyével és európaiságával együtt. Így hát ha egy ügynökség egy csinos lányt akar fényképezgetni az egzotikus hatást keltő, de mégse teljesen Isten háta mögötti, és ennek megfelelően teljes mértékben biztonságos helyen lévő, homokdűnék között, Gran Canariánál keresve sem találhatna jobb helyet.

Hacsak nem csap le épp a Calima. Hiszen a kislány hiába az az erő, ami történetesen megteremtette a szóban forgó körülményeket, amikor épp tombol, abban a munka szempontjából egyáltalán nincs köszönet.

De ha már a dűnék közt fényképezendő csinos lányokról van szó…

Mintha csak a vonzás mágikus törvénye érvényesült volna. Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben, szinte másodpecek múlva mozgást is érzékeltem a hátam mögül. Érzékeltem… ez a jó szó. Nem igazán hallottam, és az ablakon kibámulva, miközben a sárgásbarnán örvénylő szelet figyeltem, igazából nem is láttam. Ugyanakkor mégis eljutott a tudatomig a fészkelődés a széles franciaágyon, arcomon pedig ennek hatására azonnal mosoly terült szét.

Lassan megfordultam, hogy tekintetemet elszakítva az odakinn tomboló hölgyeménytől, egy másik hölgyre összpontosítsam a figyelmem.

A vékony fehér takaró alól torzonborz fekete hajzuhatag tűnt fel, hogy aztán lágy ívű, csokoládébarna vonalak kövessék. Arcomról levakarhatatlan volt a mosoly, ahogy figyeltem az érzéki lapockákon lassan hullámzó izmokat, a takaró alól pár pillanatra kinyújtózó hosszú, vékony lábat, és a hozzá kapcsolódó kerek, feszes feneket.

Emlékezetemben felsejlettek az éjszaka emlékei. Feszes munkatempónk volt ugyan… akárcsak a most előttem ringatózó popsi... elvégre itt tartózkodásunk minden pillanatát ki kellett használni. Fényképek ezreit készíteni mindenfelé, ahol csak lehet. Nekem pedig, mint amolyan humanoid GPS-nek, az volt a feladatom, hogy tanácsokat adjak. Mit, hol, merre, miért. Ugyan nem épp a tudományosság volt a cél… Hiszen ritka az olyan utazási magazin, vagy tudományos lap, ami csinos, zsenge, alul-öltözött leányzók képeivel illusztrálja mondandóját… sajnos, mégis a mai világban a legfelületesebb, a legelemibb ingerekre építő kiadványoknak sem hátrány, ha megfelelő mennyiségű tudományosságot visznek a maguk tartalma mögé.

Így hát én voltam a csendestárs. A kolléga, akinek a jelenlétéről valószínűleg az emberek kilencvenkilenc százaléka nem is tud. Aki csendben meghúzódik a háttérben és csak javaslatokat tesz, hogy mely helyszíneket lenne jó felkeresni, miért, és mit kellene ott a kompozíció középpontjába állítani. Közben pedig én voltam az is, aki, ha lecsap a Calima, és váratlanul esélyünk sincs folytatni a munkát, ágyba viszi a kompozíciók másik középpontját.

Maria Martelo Perez alias Maria

Halk morgás hallatszott, majd a lágy metszésű arc lassan felém fordult, pont még mielőtt a fényes barna szemek felnyíltak volna.

- Mmm…! Buenos días!

- Buenos días a ti también! – mosolyogtam rá lágyan. – Jó reggelt neked is.

A csokoládészín arcon a még mindig ott bujkáló félálom lágy mosolya terült szét. Épp olyan volt, ötlött emlékezetembe, mint az éjszaka közepén, a harmadik menet után a gyönyör, ami a vonásain látszott, miután immáron harmadszor emelte ki fejét combjaim közül, alaposan bebarangolva barlangomat nyelvével, én pedig harmadszor simogattam végig övét ujjaimmal.

Bár amúgy is kiadós forróság telepedett a helyiségre, úgy éreztem, hirtelen még nagyobb hőhullám csapott le rám. Ez azonban nem a Calima műve volt, hanem egy egészen másik, sokkal emberibb leányzóé.

Mintha zsinegek kapaszkodtak volna belém, hogy visszarántsanak az ágyba egy újabb menetre. Nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.

Ebben a pillanatban azonban heves kopogtatás hallatszott az ajtó felől.

Mindketten arra kaptuk a fejünket, azonban még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, váratlan látogatónk már be is viharzott a szobába. Már persze amennyire főnökasszonyunk, úrnőnk és parancsolónk érkezése váratlan lehet.

- Mi folyik itt! – reccsent fel. – Ti még mindig ágyban vagytok?

Az egyébként igencsak szemrevaló vágású, ízlésesen éles íveket követő arc megmerevedett, ahogy végignézett rajtunk. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy még ilyen morcosan is milyen vonzó, azonban egy kis lazítás talán mégis sokkal jobban állt volna neki.

- Vámos, vámos! – intett a kezeivel. – Kapjátok össze magatokat! Indulás!

- Hová? – rökönyödött meg az ágyban heverő barátnőnk, hamvas mellei elé szorítva takaróját, miközben félig felült.

- Mégis hová? – fintorgott első számú fotósunk. – Hát dolgozni. Gyerünk, Maria, kapd össze magad! Nem érünk rá egész nap.

Maria nem válaszolt semmit, csak vetett egy néma pillantást az ablak felé.

- Nem vagyok biztos, hogy ez túl jó ötlet, Monique – jegyeztem meg halkan.

- Igen? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Mit nekünk egy kis szél? Már két napja idebenn rostokolunk. Most már csak eláll.

- Lehet – bólintottam lassan. – De én inkább nem kockáztatnék.

- Erről szólhattál volna előbb is – zsörtölődött. – Ha tudjuk, hogy ez vár, máskor jöttünk volna.

- A Calima kiszámíthatatlan – csóváltam a fejem. – Évente háromszor, de akár négyszer-ötször is jöhet. Van amikor csak pár óráig tart, de elhúzódhat napokig is. Ha az alacsony nyomás nem túl intenzív, vagy a légmozgás elég magasra emelkedik, a forróságon kívül nem sokat érzékelni belőle…

- Viszont…? – nézett rám metszőn Monique, érzékelve az élt a hangomban és szavak nélkül is megkövetelve, hogy dolgozzak meg a pénzemért.

- Viszont megfelelő körülmények között akár nagy erővel, a felszínközelben is végig söpörhet az egész óceánon. Volt már, hogy a karibi szigeteket is elérte, de Grönlandon is rakódik le időről időre szaharai homok nagy mennyiségben.

- Értem – morogta főnökünk. – De ha esetleg…

- Kimehetünk, ha akarod – vontam vállat. – De szerintem nem sok fog látszani a képeken. Plusz nem lennék annak a helyében, akinek utána ki kell pucolnia a sok homokot a… fényképezőgépből.

Lopva Mariára pillantottam, aki valószínűleg megértette a pillanatnyi elhallgatásom mögötti jelentést és halkan felkuncogott.

- Jól van, jól van! – emelte fel fotósunk megadóan a kezét. – Akkor várunk még… Hátha eláll. Addig… folytassátok – pillantott ránk. A világért nem mondta volna ki, de a napnál is világosabb volt, hogy pontosan tudja, mi zajlott a csukott ajtó mögött az éjszaka.

Amikor eltűnt a folyosón, Maria felém fordult és szélesen rám mosolygott.

- Én nem bánnám, ha te pucolnád ki a homokot… A nyelveddel.

- De most nincs is ott homok – incselkedtem. – Ellenőriztem.

- Akkor ellenőrizd újra! – kacsintott rám.

Mosolyom még szélesebb lett és a következő pillanatban már másztam is vissza az ágyba. Nem kellett kétszer kérnie.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B az időjárás fogságába esik itt.

Embargó

Élvezetek két nagyhatalom szorításában

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is, azon belül különösen az Üvegezés a homokviharban című novellában megismert ikrek.

*********************************************************************

Fáradtan sóhajtottam és félredobtam az újságot, hogy aztán a széles panorámaablakhoz lépjek.

Minden a válságról szólt. Mintha az újságírók nem is találtak volna más említésre (és megírásra) méltót, csak az ide-oda röpködő nyilatkozatokat, nagykövet-visszahívásokat, határlezárásokat, embargókat és ehhez hasonlókat. A csapból is ez folyt.

Ugyanakkor azonban, ahogy kitekintettem a lakosztályból elénk táruló látképre, mintha egy egészen más világot láttam volna. Mintha két egészen különböző valóság létezett volna.

Odakinn pezsgett az élet. Ahogy letekintettem a mélybe, nem láttam mást, csak a napfényben fürdő hatalmas metropoliszt. Égbe szökő üvegtornyok csillogtak a szikrázó napfényben, köztük pedig a széles sugárutak zsúfolva voltak drágábbnál drágább kocsikkal. A távolban felsejlett a kikötő képe is, ahogy a monstrum tankerhajók egymás tyúkszemére lépve tülekednek, sorban állva a dokkolási lehetőségekért.

Mindenhonnan áradt a prosperitás, a gazdagság, a feltörekvés és a siker. Ilyen volt Katar. Mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne…

Kissé unottan pillantottam hátra a vállam felett a szállodai szoba dohányzóasztalára dobott újságra. Persze csak magamat hibáztathatom. Én kértem, hogy hozzanak fel nekem egy aktuális lapot. Ilyenkor pedig, 2017 júniusának hajnalán az egész csak egyetlen egy dologgal volt tele. Azzal a másik Katarral. Azzal a Katarral, ami az elmúlt napok szerencsétlen eseményei során a térség nagy részét magára haragította.

A felszínen azonban mintha ez az egész nem is létezett volna. Bele is fájdult a fejem a sok agyalásba.

Talán az ikreknek volt több esze. Ahogy erre gondoltam, rögtön magára is vonta figyelmemet a hatalmas franciaágy felől érkező nevetgélés.

No igen. Míg én a helyi sajtóra voltam kíváncsi, ők lecsaptak minden olyan lehetőségre, ami csak a csövön kifért és két húsz éves lánynak valaha is az eszébe juthat. Élvezték az életet és mindent, amit a luxusszálloda kínálhatott nekik.

Halkan horkantottam és elhúztam a számat, mielőtt ismét kipillantottam volna az ablakon.

Faramuci helyzet volt, valóban, hogy egy egyetemista csoport, számtalan lekoszlott diákszállás után, csak úgy hirtelenjében egy luxusszállodában kössön ki. Piszok nagy mázli és olyasmi, ebben tökéletesen igaza volt az ikreknek, amit meg kell ünnepelni, amíg tart. Amíg rá nem jönnek a nagyokosok, hogy valamit csúnyán félrenéztek.

Persze nem fognak rájönni – nevettem magamban. A világnak ezen a részén így működnek a dolgok. Különösen, ha az ember azért érkezik, mert érdekli az ország.

No igen, kell egy rakat engedély, végig kell járni a bürokrácia kőkemény útvesztőit egy olyan országban, ami a demokráciát, kis túlzással, csak hírből ismeri, de ha az ember bejutott… és csak úgy mellékesen elkottyintja, miért jött, minden ajtó kitárulhat.

Valahol persze meg tudtam érteni a dolgot. Elvégre mi érdekes van Katarban? Doha, a főváros, pezsgése és csillogása mellett nincs itt semmi más, csak a végtelennek tetsző sivatag. Egy Somogy megyényi félsziget végeláthatatlan homoktengerrel.

Persze ha az ember egy olyan geológus társaságában utazik, mint Dr. Schmidt, ilyen összefüggésben a „csak” jelzőt nagyon hamar elfelejtheti. Ő képes volt a homokbuckákra csorgó nyállal dörzsölni a kezét és összerántani a diákcsoportját, hogy ide jöhessen… Na meg persze engem.

A helyi vezetés pedig, mintha csak attól tartanának, nehogy meggondolja magát, elhalmozták minden földi jóval. Elvégre itt az emberek agya másképp jár, mint odaát, a nyugatinak mondott világban. Mi mindig a pénzt nézzük. A pénzen lemérhető értéket. Hány forintba, dollárba, rubelbe, euróba, sékelbe kerül valami, mennyi az értéke, mennyi ellenszolgáltatást kell adni érte. Az arab ember viszont másmilyen. Itt a presztízs a lényeg.

Hallottam már történetet arról is, hogy egy kutatócsoport egy arab országba érkezve kötelező jelleggel látogatást kellett hogy tegyen az emírnél (vagy valami hasonló méltóságnál). Ilyenkor persze illik a vendéglátót meglepni valami ajándékkal. Nem árt persze ha drága, de sokkal jobb, ha passzol is. Ha az emír örül neki és a presztízsét növeli. Így hát mivel köztudomású volt, hogy az államférfiú nagyon szeret solymászni, akartak vinni neki egy vadászsólymot. No igen, csakhogy Magyarországon ecélból nem tudtak beszerezni semmi mást, csak egy albínó madarat.

Ment is a tanakodás, hogy mi legyen, elvégre milyen dolog már egy szép díszes, szürkés jószág helyett egy fehéret adni… de hát nem volt mit tenni. Be is csomagolták szerencsétlen jószágot és feltették a repülőgépre. Közvetlen járat azonban nem volt Budapest és a szóban forgó arab ország között, úgyhogy többször is át kellett szállni menet közben. Az pedig hamar kitudódott, hogy az európai tudósok egy fehér sólymot visznek ajándékba az emírnek.

Így hát, amikor leszállt a gépük a célállomáson, a mit sem sejtő tudományfikat már hatalmas díszkíséret fogadta… Egész pontosan nem őket, hanem a sólymot, amit át is vettek és el is vittek.

Morgolódtak is a professzorok az eljárás miatt, hogy csak az ajándékért jönnek ki a reptérre turbános barátaink, de ha itt ez a módi, hát ez a módi. Hamarosan azonban meg is érkezett a meghívó az emírtől az esti fogadási vacsorára, ahol is embereinket személyre szóló asztalhelyükön az étkészlet mellett egy-egy ajándék színarany Rolex karóra fogadta.

Mint kiderült, az emír odáig volt meg vissza a fehér vadászsólyom miatt. Elvégre szép és ügyes sólyma sok mindenkinek van. Nem is egy. Fehér sólyma viszont csak neki. Kuriózum. Így hát bár pénzben lemérve lehet, hogy kevesebbet ér, de a presztízs-értéke… annyi, mint Európában egy aranyozott Rolex karóráé. Vagy még több.

Valószínűleg hasonló lehetett a helyzet velünk is. Ha már egy európai kutató az ő szerény kis országukra kíváncsi, pláne ebben a vészterhes és zaklatott időszakban, azt a tenyerükön kell hordozni. Ki tudja, talán ezért ráadásul még több jót is publikál majd a kis Öbölmenti országról.

Katarban ugyanis messze nem volt minden rendben.

Továbbra is figyeltem a kikötőben tülekedő hajókat és úgy képzeltem, ezt itt leginkább úgy hívják, hogy „kedd este”. De talán mégse ez volt a helyzet. Bár a gazdag arabok viszonylag konszolidáltan megoldották a dolgot, mégis érezhető volt az enyhe pánik szaga a levegőben.

Elvégre Katar gazdag ország kiváló kapcsolatokkal, felmérhetetlen lehetőségekkel, de… Mit ér a láncszem, ami egymáshoz kapcsol két gigantikus monolitot, ha az a két tömb fogja magát és arrébb mászik?

Abszurd a kép persze, de ha azokat a monolitokat Szaúd-Arábiának és Iránnak hívják, már egészen más a helyzet. Katar esetében pedig pontosan ez állt. A nagyobb magyar megyényi kis emirátus ugyanis a két gigász, a muzulmán világ két nagyhatalma, a Közel-Kelet két szemben álló óriása közé szorulva volt kénytelen élni életét.

Mint egy kisegér két dühös elefánt között. Mit tehet, ha a két ormányos folyamatosan egymásra fúj, ha viszont elkezdenek trappolni és tusakodni, először őt tapossák el? Mégis mit tehetne? Megpróbálja kibékíteni őket. Vagy legalábbis konszolidált keretek között tartani a szembenállást, közben pedig mindkét féltől megszerezni azt, ami neki kell.

A kis félszigetország pedig pontosan ezt tette.

Bár kívülről szemlélve a muzulmán világ meglehetősen egységesnek tűnik, valójában végletesen megosztott. A Közel-Keleten pedig ez a megosztottság pont a síita iszlámot valló Irán és szövetségesei, valamint a szunnita iszlámot preferáló Szaúd-Arábia és társai között feszül. Frontjával pont átszelve Katart.

Azt a Katart, aminek önmagában nincs semmije, csak a végtelen sivataga. Lakosait viszont, legyenek bármilyen kevesen, etetnie kell. Az importot pedig szárazföldön csak az egyetlen szomszédon, Szaúd-Arábián keresztül oldhatja meg. Tengeren pedig túlságosan macerás lenne.

Igen ám, csakhogy az import ételért valamivel fizetni is kell. Még tiszta szerencse, hogy az épp a szemem előtt a kikötőben tülekedő hajók tonnaszámra szállították a tenger alatti mezőkből felhozott földgázt. No igen, csakhogy hiába a világ három vezető földgáztermelőjének egyike, Katar mezői a Perzsa-öböl mélyén pont a másik vezető földgázkitermelő óriás, Irán tengeri határa mentén fekszenek. Márpedig szuverenitás ide vagy oda, a határ mentén csak úgy lehet hatékonyan bányászni, ha a szomszéddal is jóban vagyunk.

Meg úgy egyáltalán, két gigász között csak úgy lehet életben maradni, ha mindkettővel jóban vagyunk. Amikor azonban feszül a hurok, pattannak az idegek és mindenki egymásra fogja a fegyvert, nehéz mindenki barátjának maradni. Épp úgy, mintha valaki a holokauszt legsötétebb napjaiban egyszerre akarta volna nyíltan megélni a zsidó vallását és hűséges náci pártkatona lenni, vagy a hidegháború alatt barátkozni a Nyugattal, miközben Moszkvával is elvtárskodik. És még sorolhatnám… ha nem fájdulna bele teljesen a fejem.

- Ugyan már, B! Lazíts egy kicsit! – rántott vissza a valóságba a vidáman csilingelő hang.

Felvont szemöldökkel pillantottam a méretes ágy felé, ahol a szinte csak fehérneműre vetkőzött ikrek tobzódtak a lehetőség nyújtotta élvezetekben.

- Gyere, kóstold meg! – nyújtotta felém az egyikük az épp szedelőzködő szobapincér által felhozott gyümölcsöket. – Nagyon finom – fűzte még hozzá kacsintva.

Csak figyeltem, ahogy Helga… vagy talán Heidi? Külön kunszt volt őket megkülönböztetni, már ha valaki képes rá egyáltalán. Szóval ahogy mohón tömte a szájába, miközben egy keveset felém nyújtott.

- Miért is ne? – vontam vállat és oda léptem az ágyhoz.

Aggódjon a világpolitikán inkább más! Ha valaki két gigász küzdelmében akar köztük lavírozni, még ha nem is jószántából, fájjon neki a feje, ha végül rajta csattan az ostor!

- Mmm! Ez tényleg finom – nyeltem le az érett gyümölcsöket.

- Ugye? – mosolygott rám Helga… vagy Heidi, miközben a „két H” másik tagja felé pillantott. – Helga viszont, úgy nézem, más ínyencségre vágyik.

Á! Szóval ő Heidi – gondoltam. – Ezt megjegyzem – firkantottam le egy jegyzetet magamban, bár biztos voltam benne, hogy elég lesz csak egyszer itt-a-piros-hol-a-piros-módjára helyet cserélniük és már nem fogok találni rajtuk semmi támpontot.

Közben azonban tekintetem külön agyi parancs nélkül is a másik lány felé fordult.

- Hé! – kapta felénk sértett tekintetét Helga, egy pillanatra elszakítva azt a pincérnőtől, aki távozás közben zavartan pislogott néha szeme sarkából az ágyon heverésző lányokra.

- Most mi a gond? Úgy látom, te is tetszel neki – kacagott Heidi, testvérét cukkolva.

Elisha Herbert alias Helga... vagy Heidi? ;)

- Vagy az is lehet, hogy csak zavarban van. Errefelé nem szokás ennyire… alulöltözötten mutatkozni – pillantottam végig fehérneműnél alig többel takart testükön.

- Miért, nem tetszik? – illegették magukat.

Egy pillanatra kiszáradt a szám. Nem akartam mondani, hogy „De, persze”, bár nagyon nehezemre esett visszafognom magam. Az igazat megvallva, a legkevésbé se lettem volna meglepve, ha a pincérlány tényleg ezeket a karcsú testeken, lágyan ívelt vonalakon, fényes bőrön és csillogó mosolyon legelteti a tekintetét.

- Talán vissza kellene hívnotok a szobapincért – mondtam inkább. – Szerintem örülne egy kis borravalónak tőletek – mértem végig őket látványosan tekintetemmel, majd csintalanul elmosolyodtam.

Válaszul a két lány csak felnevetett.

- Nem, nem! – kacagott Helga… vagy Heidi? A francba is! Máris elvesztettem a fonalat. Pedig még csak nem is változtattak helyet egy centivel sem mióta a mentális jegyzetemet tettem. – Nekünk egészen más tervünk van, hogy kit ajándékozunk meg azzal a borravalóval.

Épp csak magamhoz tértem volna gondolataimból, amikor már meg is ragadták a kezem, hogy maguk mellé rántsanak az ágyba.

Dr. Scmidt még úgyis a bürokrácia útvesztőiben hánykolódott, felkészítve mindent a holnapi kezdéshez.

Miért ne használhatnánk ki mi addig a lehetőséget másfajta… hánykolódáshoz? – gondoltam, miközben a két karcsú test hozzám simult és már éreztem is, ahogy az egyik forró ajakpár a nyakamra tapad, míg a másik megtalálja a számat.

Üvegezés a homokviharban

Üssük el az időt kreatívan és élvezettelien a rossz időben is!

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************

A műanyag flakon hevesen pörgött saját tengelye körül. Eleinte csak egy elmosódott, áttetsző folt volt az ágyon kifeszített lepedőn, majd, ahogy a hat szempár árgus tekintetétől kísérve elkezdett lelassulni, apránként kirajzolódtak a körvonalai is.

Feszült volt a csend, azonban ez inkább jóleső feszültség volt, ami ránk telepedett. Mindenki izgatottan várta a kifejletet. Vajon hogy fog megállapodni a flakon? Kire mutat majd a szája? Mindenki erre volt kíváncsi. Különösen Giselle, akinek szikrázó kék szemei úgy szegeződtek a forgó alkalmatosságra, mintha csak fizikai fájdalmat okozott volna neki elszakítani tőle a tekintetét. Mintha azzal, hogy megpörgette, lénye egy részét is átadta volna a flakonnak, amit egy pillanatra sem veszíthetett így szem elől. Viszont, ha úgy vesszük, ténylegesen ezen azon múlt szőke barátnőnk sorsa, milyen szögben állapodik meg a megforgatott italtároló.

Eltúlzottan pátoszos megállapítás volt, persze, nevettem fel magamban. Elvégre egy egyszerű üvegezésen aztán az ég egy adta világon semmi sem múlik az életben. Ennek ellenére azonban én is hallgattam és meredten figyeltem az egyre csak lassuló flakont. Hiszen hiába volt színtiszta móka az egész, nem volt teljesen elhanyagolható az eredmény sem. Elvégre, ki ne vágyna arra, hogy ez a szőke istennő megcsókolja?

Mind a hét leányzó, aki mellettem körbeülte a pörgő üveghelyettesítőt az összetolt ágyakon, szinte már némán szuggerálta a rendre mindannyiunkon végigsöprő kupakot. Senki még csak egy hangosabb szusszanást sem hallatott. Mintha csak egyedül ültem volna a szobában. A többiek jelenlétének a legapróbb neszét se lehetett hallani, csak a szél süvítését odakinn.

A flakon egyre csak lassult és lassult. Egyre több időbe telt, amíg egyik emberről a másikig lendült. A perdülete egyre csak fogyott, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végül kin fog megállapodni. Minden egyes körnél, amikor elhagyta a forgató Giselle-t, mindenki sorban tekintett végig az egymás mellett ülőkön, várva, hátha hozzá érve lassul majd le a kiálló nyak. Inge… Heidi… Helga… én… Maria… majd ismét Giselle, egy leheletnyivel kevesebb idő múlva, mint az előbb, újból Inge, aztán egy szívdobbanásnyival hosszabbra nyúló várakozás után megint Heidi, hogy aztán ismételten Helga következzen, végül Maria, és…

Az üveg egyre csak lassult, míg végül teljesen meg nem állapodott… pontosan a Giselle mellett csillogó szemű Ingén.

Hatalmas üdvrivallgás hasított a levegőbe, a fiúsan rövidre vágott hajú diáklány pedig már fordult is szőke barátnőjéhez, aki az arcára simította a kezeit és lágyan megcsókolta.

A többiek vidáman ujjongtak és füttyentgettek, miközben figyelték, ahogy a két leányzó érzéki nyelvcsatát vív. Valaki még vissza is számolt, kikényszerítve a kötelező tíz másodperces kontaktus betartását. Nem mintha erre szükség lett volna.

Aztán, már bőven a tíz szekundum lejárta után, a két száj lassan elvált egymástól. Inge elégedetten megnyalta ajkait és széles mosoly terült szét arcán, miközben a flakonért nyúlt, hogy ezúttal ő pörgesse meg.

Ismét csend telepedett ránk. Néma, átható, feszült, de mégis kellemes csend, amit csak a szél süvöltése tört meg odakintről.

Elszakítottam a szemem a flakontól és kinyújtottam a nyakam, hogy kitekintsek az ablakon. Nem mintha remény lett volna rá, hogy a helyzet egy jottányit is javuljon. Mintha csomagolópapírt ragasztottak volna az üveg túloldalára, odakinn változatlanul csak a sárgásszürkés homályt lehetett látni, épp úgy, mint az elmúlt két napban.

Már két napja. Két napja tartott ez az ítéletidő. Ennyi ideje kellett volna elhagynunk a várost, és az országot. Az időjárás azonban nagy úr.

Persze, a sivatagot jöttünk tanulmányozni Kínába, a végtelen homoktengert, a dűnesorokat, a hevesen fújó szélben vándorló buckákat… de ez azért mégiscsak túlzás volt. Két teljes hetet töltöttünk a nyugat-kínai pusztaságokban, hogy aztán végül, mintákkal és adatsorokkal teletömött csomagjainkkal, repülőre szálljunk és visszatérjünk Pekingbe, ahonnan indult tovább a nemzetközi járat Európába. Mindenki nagy örömére. A kis belföldi járaton elterpeszkedve kis diákcsoportunk minden tagja arra panaszkodott, hogy épp ideje elhagyni ezt a vidéket, mivel az utolsó néhány napban már minden igyekezet ellenére is több homokot nyaltak, mint puncit. Pedig ők aztán próbálkoztak…

Schmidt professzor igyekezett diszkréten megjátszani, hogy nem hall semmit, az arcára kiülő apró mosoly azonban elárulta. De a lányokat ez sem izgatta. Nem számított már más, csak az, hogy hamarosan Pekingbe érünk, aztán indulhatunk is tovább haza… Legalábbis ez volt a terv. A sivatag azonban nem eresztett minket.

Alig hogy leszálltunk a fővárosban és elfoglaltuk az egy éjszakára bérelt diákszállásunkat, ahonnan reggel már indulnunk is kellett volna vissza a reptérre, a nemzetközi járathoz, lecsapott a homokvihar.

Újból felcsendülő ujjongás rántott vissza a valóságba. Ahogy ismételten odakaptam a tekintetem, már csak azt láttam, ahogy Inge és a flakon szája előtt törökülésben ücsörgő Maria szélesen egymásra vigyorognak, mielőtt a rövidre vágott hajú lány négykézlábra emelkedett, hogy áthidalja a közte és spanyol származású társnője közötti távolságot, ajkait az övéire tapasztva.

Töretlen hujjogás kísérte a látottakat… nem is véletlenül. Be kell vallanom, hogy a látványtól nekem is rekordsebességgel kezdett bizseregni a lábaim köze. Maria arcán pedig mintha még némi csalódottság is tükröződött volna, amikor a csók véget ért.

Ennek még lesz folytatása – ezt olvastam ki a barna leányzó szemeiből, miközben ő fészkelődött egy kicsit és megforgatta a flakont.

Gondolataim ismét a szobára telepedő csendet megtörő szélsüvítés felé fordultak. Annyira örültünk, hogy megszabadulunk a sivatagtól, a sivatag viszont, úgy tűnt, nem akart elereszteni bennünket. Mintha csak sárgásbarna ujjaival utánunk nyúlt volna, fél Kínán keresztül, hogy utolérjen és visszafogja a gépünket Pekingben.

Persze ez nonszensz volt. Megnyugtattak minket, hogy a Belső-Mongólia sivatagaihoz relatíve közel fekvő fővárosban megszokottak a homokviharok ilyenkor, a tavaszi hónapokban, azonban mégis…

Megint a hangos éljenzés szakította félbe a gondolataimat, aminek nyomán tekintetem Mariára rebbent, aki a vele szemben ülő leányzót méregette.

- Helga… - mondta bizonytalanul.

- Nem. Heidi – kacagott fel a két egymás mellett ülő lány egyszerre.

No persze. Az ikreket még így, egymás mellett is szinte lehetetlen volt megkülönböztetni. A két bajor lány olyan volt, mint két tojás. Két gyönyörű, hosszú fekete hajú, karcsú, napbarnított tojás, de mégiscsak két tojás. Volt közöttük különbség, persze, amit a figyelmes szemlélő hamar észrevehetett… azt azonban a fenének sem tudta senki sem megjegyezni, hogy tulajdonképpen melyikük is az, aki ránézésre egy leheletnyivel magasabbnak és vékonyabbnak hat, melyiküknek tűnik kicsit kerekdedebbnek az arca, és így tovább. Valahányszor azt hittük, hogy már megjegyeztük, a következő alkalommal megint belebuktunk. A két H, ahogy becézték őket, H&H, Helga és Heidi, viszont történetesen nagyon jót is mulatott ezen.

De nem hagyták túl sokáig hoppon a kissé megilletődött Mariát. Heidi pár pillanatnyi kacagás után megragadta barátnője gallérját, hogy mohó csókjába vonja őt.

Az ikrek, amilyen pajkosak, és néha kislányosak voltak, olyan vehemenciával tudták magukat az élvezetekbe belevetni. Most is, bár de jure Maria volt a kezdeményező fél, Heidi szinte ott helyben falta fel őt, a többiek kurjongatásaitól kísérve.

Még fél perc után is alig akarta abbahagyni a csókot, hogy aztán mégis visszahúzódjon, a kipirult arcú Mariára kacsintson és megpörgesse a flakont.

Az én fejemben ismét visszatértek azok a szavak, amiket a helyiek a mostani időjárásra mondtak. Megesik. Minden évben ez van. Az északnyugatira forduló szél ide hordja a homokot Belső-Mongóliából, egy rövid időre óriási felhőbe burkolva a több milliós Pekinget. Azt javasolták, amíg tart, maradjunk a szállásunkon. Nem egészséges a szálló porba kimenni. A repülőjáratokat pedig úgyis törölték, mivel a gépek turbináját taccsra vágja a beléjük kerülő sok por.

Egy-két nap és minden helyre áll – ígérték. Azonban a vihar már második napja nem enyhült egy fikarcnyit sem. Csak tombolt és tombolt, töretlen erővel. Mintha csak az egész Góbi-sivatagot át akarná költöztetni ide, Kelet-Kínába.

Hamarosan már a helyiek is beismerték, hogy ez már nem szokványos, de sajnos egyre többször előfordul. Elvégre Kína a Föld legnépesebb országa. Több mint kétmilliárd ember. Ezt a nagy tömeget pedig etetni is kell, tüzelőt biztosítani nekik és így tovább… Ezért hát évszázadok óta irtják már az erdőket és túrják fel a talajt mindenhol az országban, aminek azonban az a következménye, hogy elég egy nagyobb széllökés, hogy mindent útnak indítson.

A megnövekedett portömeg pedig a röpke vihar helyett most napokon keresztül teregette be Pekinget.

A következő ujjongáshullám érezhetően erőteljesebb volt, mint a korábbiak. Nekem pedig beletellett néhány pillanatba, amíg felfedeztem az okát.

Tekintetem pár másodpercig értetlenül rebbent egyik diáklányról a másikra, míg végül meg nem állapodott az egymásra mosolygó Heidin és Helgán.

Az egyik ikernek sikerült kipörgetnie a másikat.

Az izgalom a tetőfokára hágott, a két lány azonban nem jött zavarba. Valami rögtönzött, rituális táncfélébe kezdtek, mint a régi korok dámái, ahogy üdvözlik egymást. Leginkább viszont csak minket húztak. Pontosan tudták ők is, milyen hatást gyakorolnak ők, mint ikrek, másokra. Bár a mai világban már megszokottak voltak az egypetéjű testvérpárok, akiknek létét a régi korokban boszorkányságnak, vagy valami isteni jelnek, ómennek hitték, ma viszont már könnyedén szembe jöhetnek bármikor az utcán. Mégis volt valami egzotikum az egymásra megszólalásig (vagy még azután is) hasonlító leányzókban. Az pedig plusz érzéki faktor volt, ha a két tojás nekiállt csókolózni egymással.

Persze annak is volt némi pikantériája, hogy testvérekről beszélünk, de a két H ebből a legkevésbé sem csinált problémát. Elvégre ismerték egymást kívülről-belülről. Mintha nem is két ember lennének két testben… Nos, pontosabban két ember két testben, de nem egy test, egy ember, másik test, másik ember, hanem… valahogy keveredve. Az, hogy egymáshoz nyomták a szájukat és mozgatták egy ideig, miközben kardoztak a nyelvükkel, nekik semmi extrát nem jelentett. Nekünk többieknek viszont…

Giselle, Maria és Inge úgy hujjogtak, mint akiknek teljesen elment az eszük. Mintha valami perverz démon szállta volna meg őket. De az ikrek, úgy tűnt, élvezték a figyelmet.

A hosszúra nyúlt műsor végül mégis úgy ért véget, mintha csak egy röpke pillanatig tartott volna, csalódott sóhajokat csalva elő a többiekből. Helga és Heidi azonban nem engedtek, csak vigyorogtak, miközben az előbbi a flakonért nyúlt, hogy megforgassa.

Ha már napokra itt ragadtunk, a kínai fővárosban, ki tudja meddig, hála az irgalmatlan mennyiségű erdőírtás által felduzzasztott homokviharnak, amihez még a környező gigantikus ipartelepek füstje is hozzáadódott, valahogy el kellett töltenünk az időt. Ha pedig már ki kell találni valamit, miért ne élvezhetnénk is?

A flakon lassulni kezdett és végül, mintha ő is izgalomba jött volna az előbb látottaktól, ismét Heidin állapodott meg.

- Na nem! – kacagtak fel az ikrek ismét egyszerre, a többiek meglepett és valahol mélyen kissé reménykedő felhördülését hallva. – Egyszer elég volt a műsor… A többit majd magunk között lerendezzük.

Helga a másik három leányzóra kacsintott, nyilvánvalóan szánt szándékkal húzva a fantáziájukat, miközben újra megpörgette a flakont. Sikertelen eredmény után újabb próbálkozás.

Gondolataim ismét elkalandoztak és a helyzet abszurditásán agyaltam. Kína az élre tör. Mindenben. A népességben, a gazdaságban, a politikában… de a környezetrombolásban és az ebből fakadó éghajlatváltozásban is. A végén még oda jutunk, hogy Pekinget teljesen elnyeli a sivatag…

Egy pillanatig nem is értettem a feltörő ujjongást és a rám szegeződő kíváncsi tekinteteket. Értetlenül tekintettem egyik barátnőmről a másikra, míg végül pillantásom meg nem találta középen a rám szegeződő szájú flakont.

- Mi az, B? Nem elég izgalmas a műsor? – nevetett Inge.

- Nem az… - tiltakoztam. – Csak… elgondolkodtam…

- Miről? – kacagott Giselle. – A játék nem elég izgalmas?

- Nos… hát…

- Ne aggódjatok! – vágta közbe Helga. – Majd én azzá teszem neki.

Azzal, mintha csak egy rugó lökné előre, rám vetette magát. A hirtelen jött lendülettől gyakorlatilag ellen sem tudtam állni, ahogy felborított és kiterített az ágyon.

Csak tehetetlenül néztem a fölém hajoló karcsú testet, a lágy ívű arcot és a széles mosolyt, miközben a fekete hajkorona sátorként borult ránk. Ránk és a közeledő ajkakra, melyek mohón a számra tapadtak, tűzijátékszerűen átható bizsergéssel és mámoráradattal terítve be az agyamat.
Nem bírtam ki, hogy ne emeljem fel a kezeimet, markoljam meg merészen Helga fenekét és magamhoz vonva szenvedélyesen visszacsókoljam őt.

*****************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokviharban egy szállodai szobában rekedt itt!