Barátnők

Megjegyzés: Fura, hogy a nyáron szinte egyáltalán nem volt alkalmam írni, most meg, hogy kezdődik az egyetem, egyre inkább. No de ilyen az élet. A napokban tervezek majd még legalább egy történetet írni, és a közeljövőben még párat, de nem ígérek semmit. Majd meglátjuk, hogy jön össze. Ez a történet a Szomszédlány-sorozat (A szomszéd lány, Vizsga után) újabb darabja, bár több tekintetben is eltér az eddigiektől. Mindenekelőtt, ez nem erotikus történet. Bár, talán önmagamat is megtagadnám, ha nem csempésznék bele egy kis erotikát, de nem garantálhatom, hogy ez megüt olyan szintet, hogy a tizennyolcas karika indokolt legyen rá. Már persze ha ez fokmérő. Rágták már egy-ketten a fülemet amiatt, hogy szeretnének egy olyan történetet, ahol jobban kibontakozik Szomszédlány és B barátságának egyéb vonatkozása is a kőkemény erotikán kívül. És igazuk is volt ebben, úgyhogy ez a történet a kérésükre igyekszik válaszul szolgálni. Tartok tőle, lesznek, akiknek még így is hiányérzetük lesz, de remélem, ezzel közelebb kerülök ahhoz, amit szeretnének. Amellett meg, még a jövőben is írhatok hasonlókat, úgyhogy ilyen téren ez a történet akár tekinthető az irányvonal kijelölőjének is. Remélem tetszeni fog. Emellett pedig, amiatt is formabontó ez a történet, mert a saját írásaimnál, még ha azok össze is kapcsolódnak, igyekszem úgy írni, hogy minden történet önmagában is érthető és élvezhető legyen. Jelen esetben viszont erre most kevesebb hangsúlyt fektettem. Ha valaki elég nyitott, türelmes és van fantáziája, akkor remélhetőleg a sorok között olvasva a legfontosabb információkat kiolvashatja ebből a történetből is. De ha valaki szeret mindent tisztán látni (példának okáért én is ilyen vagyok), akkor ajánlatos legalábbis a sorozat nyitótörténetét (A szomszéd lány 1-3.) elolvasni.

Ja, és még egy dolog. A fordításokat már igyekszem a visszajelzéseknek megfelelően tovább darabolni, hogy rövid, könnyen emészthető, gyorsan olvasható részleteket adhassak azoknak, akiknek ideje ritkán engedi a hosszabb olvasást. A saját történeteknél viszont sajnos még nem tartok ott, hogy erre képes legyek, úgyhogy ez a történet most sajnos nem lett túl rövid (bár lehetett volna hosszabb is), de azért remélem, így is még elfogadható mennyiség.

Jó szórakozást!

*******************************************************************************************

– Ez meg mi? – hajolt Szomszédlány a dohányzóasztalomat beborító ruhakupac fölé, és kitűnő érzékkel kiemelte belőle a lehető legkényesebbet, amit csak találhatott. – Úgy látom, nem csak én vagyok visszajáró vendég nálad, hanem valaki más is, aki… súlyosabb dolgokat is hord a lába között.
– Az az enyém – léptem oda hozzá, és egy rántással elmartam a hanyagul a kezében lógatott ruhadarabot.
– Egy bokszeralsó? – vonta fel a szemöldökét, miközben tekintete még mindig a kék-fehér mintás combközépig érő bőszárú alsóneműre szegeződött.
– Miért? Nem hallottál még női bokszerről? – fújtam egyet, miközben hanyagul összehajtogattam beszélgetésünk tárgyát, hogy minél gyorsabban besuvaszthassam egy fiókba.
– Eddig még nem – terült szét egy huncut mosoly azon az elbűvölő kislányos arcon.
– Most mi van? – ráncoltam a homlokomat. – Nagyon kényelmes. Pont megfelelő, amikor itthon lusta vagyok nadrágot felvenni, és mégsem csak egy bugyi van rajtam. 
– Erre jó a miniszoknya – válaszolta huncut mosollyal az arcán.
– Ugye csak viccelsz – fújtam egyet ismét, és vetettem egy jelentőségteljes pillantást az asztalon heverő ruhákra. Nem kellett odanéznie. Ő is pontosan tudta, mire akarok kilukadni. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy hiába turkálna napestig, nem találna egyetlen egy ruhadarabot sem, ami akár csak távolról is emlékeztet egy szoknyára.
– Pedig nagyon jól állna neked.
– Na hagyjál békén – horkantottam, és ismét elfordultam tőle, hogy folytassam a berakodást a ruhásszekrénybe.
– Talán nincs is szükség arra, hogy még egy… khm… erősebb egyén látogasson ide – mérte végig a szanaszét heverő nadrágokat és pólókat, miközben arcán huncut mosoly bujkált.
– Ha ezzel arra akarsz utalni, hogy ne lennék elég nőies – pillantottam fel rá szúrós tekintettel –, akkor gyorsan felejtsd el, mert különben úgy seggbe rúglak, hogy hazáig repülsz.
– Az nem lenne hosszú út – kacagott fel, fejével a lakásainkat elválasztó fal felé bökve. Nevetésében azonban nem csak efeletti tréfálkozásának öröme bujkált.
– Na menj a fenébe! – morogtam, és látványosan elfordultam tőle, miközben félhangosan, szinte csak magamnak még hozzátettem: – Már bánom, hogy egyáltalán beengedtelek.
Szomszédlány persze minden szavamat tökéletesen megértette, és ismét hangos kacagásban tört ki.

Sosem voltam az a rendszerető fajta. Illetve, a renddel nincs semmi bajom, csak azzal a tevékenységgel, ami szükséges a fenntartásához. Többnyire csak letettem mindent ott, ahol épp végeztem a használatával. A könyveimet a szoba közepére, a kedvenc fotelem körül a földre, a táskáimat szanaszét a szobában, ruháimat meg a különböző székekre. Általában ez engem nem is zavart. Mondják, hogy a rend csak a hülyéknek való. A zseni átlátja a káoszt. Ez tökéletesen igaz rám, még úgy is, hogy abszolút nem tartom magam zseninek. Amikor viszont szeptember első napjaiban hazatértem a hosszúra nyúlt nyári szünetből, el kellett ismernem, hogy már az én ízlésemnek is túl nagy itt a kupi. Biztos voltam benne, hogy ha anyukám meglátná ezt a rettenetet, biztos katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítaná a lakást. Én persze nem álltam hozzá ilyen tragikusan a dologhoz. Nem kell még a függönyöket is élére vasalni, a könyveket ábécérendbe rakni a polcra, a ruhákat szín és fazon szerint be a szekrénybe, a bútorokat meg a feng shui szerint elrendezni. Köszönöm, nekem épp elég az is, ha közlekedni tudok a lakásban, és mindenhez hozzáférek. Most azonban, hónapokig tartó hanyagságom és többnyire távollétem következtében, ezért is tenni kellett.

            Nem volt kis munka. Ilyenkor átkozom magam a lustaságom miatt. Mindig úgy állok hozzá, hogy minek ezt meg azt elrakni. Jó helyen van az ott. Aztán meg amikor rájövök, hogy már tényleg el kellene rakni, órákba telik, amíg mindent elrendezek. Utoljára nyár elején, a vizsgaidőszak befejeztével szántam rá magam egy kisebbfajta rendrakásra, ami mondjuk leginkább csak a könyveimre és füzeteimre terjedt ki. Az a tény, hogy a kupac alján ráakadtam még olyan füzetekre is, amikre még a szorgalmi időszak végén, a zéhá-hét előtt, az utolsó kiselőadásokhoz volt utoljára szükségem, vagyis kábé másfél-két hónappal korábban, sok mindent elárul. Na meg aztán, talán mégiscsak jobb félévente, negyedévente egy-két napot végigdühöngeni a rendrakással, utána meg hónapokig magasról letojni az egészet, mint minden héten, ad abszurdum minden nap azon stresszelni, hogy minden egyes holmim pedáns rendben ott álljon, ahol annak a diktatórikus szabályozás rendelése szerint kell lennie. Főleg, ha épp a megfelelő pillanatban szólal meg a csengő.

            Amikor kinyitottam az ajtót, azonnal tovaszállt minden dühöm, és arcomon széles mosoly terült szét, ahogy átöleltem ezt a nyakamba ugró tizenhat éves kis tündért. Ajkaink úgy forrtak össze, mintha legalább ezer éve nem láttuk volna egymást. Pedig mennyi lehetett? Másfél hónap? Kettő? Kettő és fél? Nélküle az már tényleg közel áll az ezer évhez.

            Miután a csóknak vége szakadt, és én ismét a talpára helyeztem őt, elpirulva néztem végig a folyosón, nem vett-e észre valaki. Szerencsére a társas házban többségében idős házaspárok, vagy egyedülálló öreg nénik laktak, és mázlimra, nem is abból a fajtából, akiket készséggel lehetne szerves térfigyelő rendszernek is titulálni. Már amennyire persze én számon tartom, hogy ki lakik a házban, de rajtuk kívül egyébként is csak egy-két nagyjából velem egykorú egyetemistát láttam a környéken, akiket viszont valószínűleg egyáltalán nem érdekel, kivel csókolózom a folyosón, vagy ha mégis, azt inkább pozitívan értékelik. Tehát a legnagyobb veszélyt csak a karjaimban tartott szépség szülei jelenthették, akiknek viszont nyomát sem láttam.

– Ne aggódj! – kacagott fel vidáman Szomszédlány, és még egy gyors csókot lehelt a számra. – Csak én vagyok itthon. A többiek elmentek vásárolni.

Ennek tudatától megnyugodva most már ismét mosolyogva fordultam felé, és fesztelenül mértem végig a karjaim közül kibontakozó lányt.

            Ha lehet, gyönyörűbb volt, mint valaha. Talán szépen lebarnult bőre, a kipihentségtől sugárzó arca és csillogó szemei tették, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a hosszú távollét után a viszontlátás öröme, na meg az, hogy az emlékezet, ami a kevésbé jót ugyan megszépíti, a már eleve szépből mégis levon valamit.

            Tüzetesen végigmértem őt. Hosszú fekete haja sötét vízesésként omlott a vállaira, melyeken a korábban márványszínnek leírt bőr most egyenletes, sültmályvaszínben pompázott. Lenge ruházata sem takart sokat. Bő, X-hátú fekete trikója szabadon hagyta vállait, és kis nyaknyújtogatás árán még mellei felső harmadára is bepillantást engedett. Mini farmersortja pedig csak annyit takart el gyönyörű lábaiból, amennyit feltétlenül szükséges volt, így azokat teljes hosszukban megcsodálhattam, le egészen magas szárú fehér tornacipője felső pereméig. Tekintetem azonban nem időzött sokáig ezeken a csodás testtájakon, mert most ismét visszarebbent boldogan mosolygó arcára.

– Gyönyörű vagy – suttogtam.

– Te sem panaszkodhatsz – vigyorodott el még jobban, amire viszont csak egy tétova vállrándítással válaszoltam. – Na, beengedsz? – búgta halkan, és azzal a mozdulattal, ahogy tenyerét a hasamra helyezte, gyengéden végigsimítva azt bő pólómon keresztül, nem hagyott szemernyi készséget sem afelől, miért látogatott meg.

– Ne! – kaptam el a csuklóját az utolsó pillanatban, mielőtt az még becsusszant volna combjaim közé. – Ne! – ismételtem meg az erőtlen, suttogó tiltakozást. – Most nem lehet.

– Miért nem? – vonta fel az egyik szemöldökét, mire én fájdalmasan beharaptam a felső ajkamat. Annyira gyönyörű volt. Szívem szerint vonakodás nélkül berántottam volna az ajtón, hogy aztán a falnak lökve végigcsókoljam hosszú nyakát, meztelen vállait, mellei ruhája alól ki-ki bukkanó részeit, aztán pedig megcélozzam vele az ágyat. De most nem lehetett.

– Jövő héten kezdődik a suli – válaszoltam. – Nekem meg akkora rendetlenség van a lakásomban, hogy azt még a nápolyi szemétlerakatok között élők is elborzadva néznék.

– De jó egyeseknek – jelent meg egy nyilvánvalóan mű grimasz az arcán.

– Miért? – kacagtam fel. – Mert nagyobb a rendetlenség nálam, mint egy szeméttelepen?

– Nem, te buta – lökte meg gyengéden a vállamat. – Azért, hogy még van egy heted a szünetből. Nekünk már hétfőn elkezdődött a tanítás.

– Sovány vigasz – mosolyogtam félszívvel. – Szünet, szünet, de azért ez se telik már olyan gondtalanul. Plusz azt tekintetbe véve, amennyit ez után tanulnom kell majd, szerintem nem szívesen cserélnél velem.

– Ne becsülj alá! – tettetett sértődöttséget, de éreztem rajta, hogy odabent rettentő jól szórakozott.

– Akárhogy is – zártam rövidre a témát –, gondolom nem arról akarsz vitatkozni velem, melyikünknek nehezebb a suli.

– Valóban. Nekem egészen máshoz lenne kedvem – csillogott huncutul a szeme.

– Én is szeretném, gondolhatod – haraptam be ismét az alsó ajkam, végigmérve most fájdalmasan gyönyörűnek tűnő testét. Mintha még rá is játszott volna, alig észrevehetően illegetve magát, hogy felébressze bennem a vágyat. Talán ezt a ruhát is azért vette fel, hogy még jobban kihangsúlyozva bájait, elcsavarja a fejemet. – De most nem épp a legalkalmasabb – fordultam kissé oldalra, hogy visszanézhessek a vállam felett a lakásba.

Szomszédlány a nyakát nyújtogatva elnézett mellettem, majd halkan füttyentve nyugtázta a látványt.

– Azért nem olyan vészes – jelentette ki.

– Nem-e? – kacagtam fel. – Talán késő estére végzem vele – pillantottam ki az ablakon a délutáni égboltra. – Mire viszont oda jutok, hogy az ágyba vessem magam, olyan fáradt leszek, hogy a szám max. horkolásra lesz alkalmas.

– De egy kis segítséggel gyorsabban is végezhetsz – jegyezte meg.

– Nocsak. Tudsz valakit, aki olcsón és hatékonyan dolgozik?

– Az igazat megvallva, igen.

– Tényleg?

– Ühüm. Nagyon készséges munkatárs, és biztos vagyok benne, hogy szíves örömest megadod neki azt a fizetséget, amit kér. – Hangjában huncut él csengett, és az utolsó szavak közben egy gyors mozdulattal mégis belökte kezét lábaim közé, rátapasztva tenyerét az ágyékomra a farmeromon keresztül.

Halkan felnyögtem érintésére, amitől egy pillanat alatt hevesebben kezdett verni a szívem, és odalent is megindultak a különböző testműködések, majd, valamelyest összeszedve az önuralmamat, rámosolyogtam.

– Egy ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza… De nem garantálhatom, hogy azonnal tudok fizetni a munka után. Tudod… bizonyos körülmények…

– Kaphatsz huszonnégy óra haladékot – válaszolta megjátszott hivatalos hangnemben.

– Megegyeztünk – nyújtottam felé a jobbom, belemenve a játékba. Ő azonban félrelökte a kezem, és hozzám bújva egy szenvedélyes csókkal pecsételte meg az alkut.

Így hát most itt voltunk, beleásva magunkat a rendrakásba. Ruhapakolás, a napok, hetek, vagy akár már hónapok óta a konyhában várakozó koszos edények elmosogatása, a nyaralásból hazahozott szennyes elmosása, a könyvek visszapakolása a polcokra, porszívózás, ablakmosás és a többi és a többi. Erősen kételkedtem benne, hogy ma este még kifizethetem kis segítőmet, bármennyire is vágytam rá én is. Ahogy végigmértem az asztal fölé hajoló alakját, miközben a ruhákat hajtogatta, lenge felsője alól kilátszó derekát, megfeszülő hosszú lábait, legszívesebben itt, helyben letepertem volna. Ő azonban, mintha csak megérezte volna a bennem tomboló vágyat, rásegítve kötelességtudatomra, ismét megszólalt játékosan csípős hangján:

– Ha nem ismernélek, tényleg azt hinném, hogy egy testépítés-mániás, rövidre borotvált hajú, fiús leszbi lakik itt – dobott látványosan egy valóban meglehetősen férfias szabású inget az összehajtogatott ruhadarabok halmának tetejére, majd kihívóan rám vigyorgott.

– Ha nem hagyod abba, tényleg kidoblak – fújtam, mint egy macska.

– Most miért? – tettetett meglepetést. – Mi rosszat mondtam.

– Semmit – fordultam el tőle, és feltettem egy adag könyvet a polcra, majd, hogy azért mégse fojtsam meg a beszélgetést, hozzátettem: – Csak nem szeretem, ha kétségbe vonják a nőiességemet.

– Az tény, hogy semmi esélyed nem lenne a Miss Plázacica választáson, de csak rád kell nézni… – Hangjában most neki is tapintható volt a vágy. – Megnézném azt az eszeveszett barmot, aki kétségbe vonná, hogy lány vagy.

– Nézz tükörbe – vetettem oda neki megjátszott komolysággal, mire ő felnevetett.

– Amit mondtam, tartom – jegyezte meg. – Viszont ennek ellenére neked baromi jól állnak ezek a ruhák. És egyáltalán nem tűnsz bennük kevésbé nőiesnek. Sőt. Szerintem épp ez a nőies, nem az, ha valaki rózsaszín miniruciban, tűsarkúban, arasznyi hosszú körmökkel lejt végig az utcán, hidrogénezett szőke hajjal és olyan vastag sminkkel, mintha le lenne vakolva. Az már nem nőies. Sokkal inkább…

– Kurvás? – vetettem oda.

– Nem szeretem ezt a szót – fintorodott el.

– Én se, de ide illik.

– Valóban – viszonozta a mosolyomat.

– Ne érts félre! – folytattam a beszélgetést, miközben ismét az elpakolandó holmi felé fordultam. – Semmi bajom nincsen a férfias kinézetű leszbikusokkal. Úgy értem, ha ők úgy érzik jól magukat, hát egészségükre. Végül is, mit árt nekem, vagy bárki másnak is az, ha ők így néznek ki? Egyszerűen csak nem tudom megérteni őket.

– Hm?

– Nos, talán ez se jó megfogalmazás. Oké, ők biztos így érzik jól magukat. Rendben. Engem nem zavar. Csak… Ha tudatosan, ha szánt szándékkal, ha nem, de tényleg nagyon a férfiakra hajaznak. Néha már azt sem lehet megmondani, hogy igazából a farmer alatt nem egy farok rejtőzik.

– Ja. Tudom, mire gondolsz – kacagott. – A múltkor is jött velem szembe az utcán egy nagydarab alak. Jól meg is bámult. Gondoltam, na, ez biztos beverné nekem a farkát, ha lenne rá lehetősége. Csak amikor már alig néhány lépésnyire volt tőlem jöttem rá, hogy tuti nem verné be, mivel nincs neki.

– Naja – kuncogtam én is. – Mondom, ha ő így érzi jól magát, hát egészségére. Én viszont tudom magamról, hogy nő vagyok. Annak is érzem magam, és egyszerűen sért, ha valaki ezt kétségbe vonja csak azért, mert nem vagyok hajlandó szoknyát, vagy női ruhát felvenni, és mert szívesebben udvarolom körbe a lányokat, mint hogy a szempilláimat rebegtessem egy srácnak.

– Tökéletesen értem, mire gondolsz.

– Amellett meg, azokat a lányokat sem tudom igazán megérteni, akik az ilyen nőkre buknak. Úgy értem, tudom én, mi a különbség aközött, ha egy sráccal, vagy egy nővel fekszel le. De ha egy nő úgy öltözik, úgy viselkedik, és a nyilvánvaló biológiai különbségeket leszámítva úgy is néz ki, mint egy férfi, a legkisebb megvetés vagy lenézés mellett sem értem, egyes lányoknak miért jönnek be jobban, mint a fiúk.

– Hát, a szerelem vak – kacagott Szomszédlány.

– Jó. Persze. Aláírom, hogy ha egy emberbe beleszeretsz, teljesen mindegy hogy néz ki, hogy viselkedik, vagy épp milyen nemű. De én, ha arra vágyom, hogy izmos karok öleljenek át, valaki olyanra vágyom, aki megvéd, és aki mellett biztonságban érzem magam, akire felnézhetek, és akit csodálhatok, akkor keresek egy pasit. Azokat nem tudom megérteni, akiknek a tökéletes társra vonatkozó vágyai egy az egyben körülírnak egy férfit, de ők mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy nőt akarnak… Még egyszer mondom, az ő dolguk. Ha nekik így jó, engem nem érdekel. Csak nem tudom megérteni a motivációikat.

– És nem szereted, ha benned is ezt keresik. Ha az ilyen férfias tulajdonságokat látják benned.

– Pontosan – mosolyogtam rá hálásan amiért megértette, mit akarok mondani. – Tudom, hogy bizonyos tekintetben igencsak férfias személyiség vagyok. De ha valaki velem akar lenni, azzal a nővel akarjon lenni aki vagyok, ne csak a férfiasabb tulajdonságaimmal.

– Sok sikert hozzá! – küldött felém egy cinikus mosolyt, amivel ismét megtörte a körülöttünk kialakuló mélyebb légkört.

– Kösz szépen! – mormogtam, nem túl meggyőzően. – De neked feleslegesen is mondom. Neked nincsenek ilyen problémáid.

– Azt akarod mondani, hogy én vagyok Dr. Szöszi fekete kiadásban? – nézett rám morcosan.

– Persze, hogy nem – kacagtam fel. – Belevaló, vagány lány vagy. Ehhez kétség sem férhet. Mutass rá arra, aki plázacicának nevez, és én verem be a képét.

Erre mindketten felröhögtünk.

– De – mértem végig ismét alig takargatott testét –, az aki téged fiúnak nézne, tényleg a pszichiátriára való.

– Kösz – mosolygott rám, majd gyorsan elfordult, talán hogy eltakarja, elpirult.

Nem akartam zavarba hozni, így inkább én is hátat fordítottam neki, és ismét visszatértem a pakoláshoz.

– Biztos vagyok benne, hogy döglenek utánad a pasik – szólaltam meg ismét rövid csend után.

– Azt ne mond, hogy utánad nem!

– Nos, ahogy korábban mondtad, nem panaszkodhatom.

– És, jók az ágyban?

Erre egy pillanatra megdermedtem, majd felé fordultam.

– Nem vagyok benne biztos, hogy te vagy a legmegfelelőbb személy, akivel ezt megbeszélhetem.

– Miért? – ült ki ismét a kislányos mosoly az arcára. – Csak mert néha velem is megosztod az ágyadat?

– Néha? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

– Na jó! Gyakran – vont vállat. – De most nem ez a lényeg… Barátok vagyunk, nem?

– Barátok – bólintottam kissé bizonytalanul.

– Két jó barátnő, és semmi több – nézett ismét rám. – Két jó barátnő, aki az ágyban is megérti egymást.

– Igen – űztem el a rám telepedő komolyságot egy kissé talán erőltetett nevetéssel. – Ez jól leírja a kapcsolatunkat.

– B! Megmondtam már neked, hogy én nem akarok tőled semmit… Mármint, úgy. Kedvellek, és örülök, hogy barátnők lehetünk. Élvezem amikor… veled tölthetek egy-egy éjszakát. De ennyi az egész. Nem kell, hogy tekintettel legyél rám. Ha le akarsz fektetni valakit, vagy engedni akarod, hogy valaki lefektessen, nekem semmi bajom vele. Sőt, még örülök is neki. És ha valakinek el akarod mesélni… ha nem is én vagyok rá a tökéletes személy, de szívesen meghallgatlak, örülök neki, ha elmondod, és kíváncsi is vagyok rá.

– Ugyanez áll rád is – eresztettem meg felé egy cinkos vigyort.

– Vigyázz, mit kívánsz – kacagott fel, majd felemelt egy stóc ruhát, hogy a szekrényhez vigye.

– Nocsak! A kisasszonynak ilyen komoly ügyei vannak? – ugrattam, mire ő csak flegmán válaszolt.

– Meglehet.

Néhány percig ismét csak némán pakoltunk, míg végül ismét ő szólalt meg.

– A kérdésedre a válaszolva… Én sem panaszkodhatom. Kevés olyan sráccal találkoztam, aki legalábbis lopva ne bámult volna meg. De a srácok a sulimban olyan… gyerekesek.

– A régi sulidban?

– Az újban is… Nem tudom megmagyarázni, de… valahogy nincs meg bennük az, amire én vágyom. Az idősebb pasikban talán, olyanokkal viszont nem nagyon van kapcsolatom. A parkba meg csak nem mehetek ki, illegetni magam az ott mászkáló srácok előtt. Az olyan…

– Kurvás lenne? – fejeztem be helyette.

– Igen – mosolyodott el kissé kényszeredetten.

– Értelek.

– Szóval az ismeretségi körömben lévő fiúk gyakorlatilag egytől egyik ki vannak lőve – ejtette a szekrény polcára az utolsó adag tiszta ruhát, hogy most a szerte-szét heverő szennyes felé forduljon.

– Bezzeg a lányok, mi? – kuncogtam halkan, de nem néztem rá.

– Rátapintottál a lényegre – válaszolta komoly hangon, de szavaiból kiéreztem a benne bujkáló mosolyt.

– És ők miben tudnak többet? Mármint… nekem nem kell elmagyaráznod, mitől jó egy lány az ágyban. Csak kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen szép lány – pillantottam ismét hátra, megszemlélve kerek fenekét, ahogy kidomborodott, miközben lehajolt egy összegyűrt pólóért –, aki nem is titkolja, hogy bomlanak érte a pasik, hogy kötött ki egy másik lány karjaiban.

– Tényleg nem tudod elképzelni, hogy ez megtörténjen?

– Dehogynem – vontam vállat. – De mindenkinek megvan a maga története.

– És a tied mi? – Éreztem tekintetét a hátamon.

Némán sóhajtottam egyet. Rá akartam vágni, hogy „Nem ér! Én kérdeztem előbb.” De aztán arra gondoltam, hogy én mennyire utálom, amikor ezt kapom válaszként, ezért inkább visszafogtam magam.

– Nem is tudom – mondtam végül. Hangon elfulladt, ahogy lábujjhegyre állva löktem fel egy pár könyvet a polcsor legtetejére. – Nekem nincs különösebb történetem. Én mindig is ilyen voltam. Talán biológiailag vagyok ilyen mutáns – viccelődtem, mire ő őszinte hangon felnevetett.

– Nem hiszem, hogy mutáns lennél.

– Akárhogy is – folytattam, mind a beszédet, mind a könyvek pakolását –, nekem mindig is természetesnek tűnt, hogy nem csak egy helyes srác jelenlétében fogjon el a… nem is tudom milyen érzés, hanem egy csinos lányéban is. Nem tudom. Talán valahol tényleg átmenet vagyok a két nem között. Kicsit ez is, kicsit az is.

– Átmenet a két nem között? – piszkálódott.

– De ha ezt felemlegeted – néztem rá szúrós tekintettel – tényleg megnézheted magad.

– Jó, jó! – emelte fel a kezét megadóan. – Meg sem szólaltam.

– Csak azt akarom ezzel mondani – váltottam vissza az előző hangnemre, mintha mi sem történt volna – hogy én sosem éreztem aközött különösebb eltérést, hogy a csodálatom, később már a szerelmem tárgya épp fiú-e vagy lány. Mármint… jó, nyílván van különbség. De van különbség aközött is, hogy egyik vagy másik fiúba, egyik vagy másik lányba vagy szerelmes. És én sosem éreztem, hogy ez kisebb különbség lenne, mint az, hogy egy fiúba, vagy egy lányba vagyok szerelmes.

– Értelek – válaszolta egy halk nyögés mellett, miközben felemelte az összegyűjtött szennyest.

Rögtön odaugrottam hozzá, és segítettem neki kicipelni a tényleg tetemes mennyiségű ruhát a fürdőszobába.

            Pár percig hallgattunk, amíg bepakoltuk a mosógépet. Oldalról néha az arcára sandítottam, próbálva leolvasni róla valamit. Rossz kifejezés lenne az, hogy nem tudtam hová tenni a helyzetet, de valahogy mégis leírja, mit éreztem. Kedveltem ezt a lányt. Őszintén, és bármiféle gondolkodás nélkül ki merem mondani, hogy nem voltam belé szerelmes. Mindig is így éreztem. Kedveltem őt, és, bármiféle romantikus tartalom nélküli kifejezésként használva, szerettem is őt. A vele töltött pillanatok az ágyban egyszerűen csodálatosak voltak. Élveztem a társaságát, akár egy üveg sör társaságában beszélgettünk, akár meztelenül fetrengtünk az ágyban. De most gondolkodtam el rajta igazán, hogy tulajdonképpen miben is áll a kapcsolatunk.

            Az eddigiekből is kitűnik, hogy nem voltunk szerelmesek. Én nem, és a szavaiból meggyőzően érződött, hogy ő sem. Nem voltunk szeretők sem, a szó semmilyen értelmében. Számomra a szerető leginkább egy olyan személyt takar, akivel hasonló kapcsolatot tartasz fenn, mint a szerelmeddel, de mégsem koncentrálsz kizárólagosan rá. A szerető egy olyan társ, aki mellett ugyanúgy folytatod a pasizást, vagy csajozást, ízlés szerint, és ő sem várja el, hogy hűséges legyél hozzá. Fel sem merül. De nálunk még csak ez sem volt a helyzet. A szeretői kapcsolatba is beletartoznak az olyan apró romantikus kedvességek, mint egy csokor virág, egy doboz csoki csak úgy ajándékba, egy gyertyafényes vacsora, egy érzéki fürdő, egy romantikus séta a naplementében kézen fogva. A mi kapcsolatunkban viszont ez épp olyan lehetetlennek és abszurdnak tűnt, mintha két fiú, két hétköznapi hetero fiú barát csinálná ezt. A híres filmek párosait, Bud Spencert és Terence Hillt, Starskyt és Hutch-ot vagy hasonlókat sem tudnánk elképzelni, ahogy kézen fogva sétálnak a naplementében. Undorító is lenne Persze ők nem is feküdtek le egymással sosem, de a mi kapcsolatunk Szomszédlánnyal mégis közelebb állt az övékhez, mint egy klasszikus szerelmes páréhoz, vagy épp egy szeretői kapcsolathoz. Persze erősen kétlem, hogy valaha is a Szomszédlány és B ugyanúgy csengjen, mint a fent említett névpárosok, de mégis. Barátok voltunk, akik néha lefeküdtek egymással, és ugyanolyan természetességgel üdvözölték egymást csókkal, mint más barátnők egyszerű puszival, vagy a srácok kézfogással. Ennyi.

            Még mindig a gondolataimba merültem, miközben Szomszédlány becsukta a mosógépet, és elindította a mosási programot. Aztán felült az enyhén zötykölődő gép tetejére, és a semmibe révedve megszólalt.

– Lehet, hogy velem is valami hasonló a helyzet – tért vissza a megkezdett témához.

Hangja kizökkentett mélázásomból, és rádöbbentem, hogy csak állok ott, mint egy tökkelütött, úgyhogy, miközben ő beszélt, inkább elkezdtem rendet rakni a fürdőszobában is. Elpakolni a nyaralásba magammal vitt pipere cuccaimat, kimosni a mosdót, amit rossz szokásomként mindig teleköpködök az esti fogmosáshoz használt fogkrémmel, és egyéb dolgokkal elfoglalni magam.

– Hangozhat mentegetőzésnek, vagy kibúvónak, de én sem nagyon tudom megmagyarázni a dolgot – mondta. – Mondtad, hogy alapvetően semmi bajod nincsen a fiús leszbikusokkal. Na én is így vagyok a homoszexuálisokkal. Legyenek akár fiúk, akár lányok. Az ő dolguk. Nekem mi közöm hozzá? De valahogy mégis olyan furán, néha már hülyén, groteszken… nem jó szó, de undorítóan hat, ha két srác egyértelmű tartalommal egymásra mosolyog, egymás karját simogatja, egymás térdén nyugtatja a kezét, kézen fogva sétál, ne adj Isten egymáshoz bújva csókolózik. Ha szeretik egymást, csinálják, nem azt mondom, de… szóval érted.

Nem szóltam semmit, csak alig láthatóan bólintottam, miközben látszólag belemerültem a mosdókagyló pucolásába.

– Akárhogy is, ez van – sóhajtott fel, miközben harangozni kezdett a lábával. – De két lánnyal valahogy ez mégis másképp működik. Az, hogy a barátnőddel átölelitek egymást, puszilgatjátok egymás arcát, egymás ölébe hajtjátok a fejeteket, de még akár az is, hogy kézen fogva sétáltok, nem jelent semmit. Én kevésbé csinálok ilyet, de még amúgy teljesen homofób, teljes mértékben heteroszexuális lányoktól is tökéletesen megszokott ez, nemde? – Ismét csak bólintottam. – Innentől nekem már csak a következő lépés volt egy csók, egy több, mélyebb tartalommal bíró érintés, aztán…

– Amellett meg – folytatta – az ilyen szoros barátnői kapcsolatokból szerintem sokkal könnyebben lehet szerelem, mint egy fiú és egy lány kapcsolatából… Sokszor mondják, hogy egyesek összekeverik a szoros barátságot a szerelemmel. De nálam nem erről van szó. Vannak nagyon jó barátnőim, akikkel soha nem feküdnék le. Ugyanolyan hülyén venné ki magát, mintha két hetero barátnő lefeküdne. Vannak barátnőim, akik valóban csak azok, barátnők, a szó legeredetibb értelmében, de emellett gyakran le is fekszünk egymással – nézett rám jelentőségteljesen. – Ez, mondhatni, hozzá tartozik a kapcsolatunkhoz. Nem, nem vagyok beléjük szerelmes. Soha nem is mondtam, és nem is mondanám, hogy bármelyikükbe is szerelmes vagyok. És igen, emellett voltam már szerelmes lányba is. Nem tudom, hogy történt. Csak úgy jött. Az első új volt, és furcsa. Nekem elsőre nem volt természetes, de azóta már… nem úgy mondanám, hogy megszoktam, de teljes mértékben úgy tekintek rá, mint az élet részére. Érted, ugye?

– Persze – emeltem fel a fejem, mint aki mély álomból ébredt.

Nehéz csend telepedett ránk. Csak a mosógép halk zakatolását lehetett hallani. Aztán lassan megfogalmazódott bennem egy kérdés.

– És rám miért mozdultál rám?

– Hogyan? – kapta fel a fejét. Most ő tűnt olyannak, mint akit valahonnan a hetedik határból kell fejben visszarángatni. Álmatagon elmosolyodtam, és megismételtem a kérdést.

– Azt egyértelművé tetted, hogy nem vagy belém szerelmes. És, remélem nem töröm össze a szíved azzal, ha elmondom, ez az érzés kölcsönös. De, ahogy a szavaidból kivettem, nálad egyfajta baráti köteléknek a része, hogy egyes barátnőiddel lefekszel.

– Ez így nagyon hülyén és mechanikusan hangzik, de nagyjából igen.

– És akkor én miért? Nem vagy belém szerelmes, ez tény. De nem is voltunk igazán barátok előtte. Akkor…

Nem tudtam befejezni, mert ekkor ő harsányan felnevetett.

– Olyan édes vagy, ahogy ezen agyalsz.

Fura volt ezt pont az ő szájából hallani. Nem tudom, valahogy nem illettek hozzá az ilyen kijelentések. Na meg, nevezzetek begyöpösödöttnek, de az is fura volt, hogy ezt egy nálam hét évvel fiatalabb, tizenhat éves lány mondja nekem.

– Akkor is ilyen voltál, amikor megismerkedtünk – folytatta. – Ne hidd, hogy nem vettem észre rajtad, hogy érdekellek!

– Pedig azt hittem, én ennél óvatosabb vagyok – nevettem fel én is kényszeredetten.

– Nem tudom. Lehet – vont vállat. – Talán csak azért vettem észre, mert te is tetszettél nekem.

– Tényleg?

– Persze. Már az első pillanattól kezdve. Aztán amikor láttam, hogy próbálsz közeledni hozzám, csak nem tudod, hogyan csináld, vagy nem mertél, tudtam, hogy te is akarod. És ha te nem, hát én lépek.

– Értem – válaszoltam elgondolkodva.

– Amellett meg, jó, nem voltunk puszi pajtások, legjobb barátok egy életre, meg hasonló nyálasságok, de azért ne tagadd, hogy alakult közöttünk valami! És még azelőtt is, hogy rágondolnál – bökött felém a mutatóujjával –, nem a fizikai vonzalomra gondolok.

– Pedig nem is mentünk el együtt mozizni, plázázni, meg stírölni a csajokat! – kacsintottam rá huncutul, igyekezve oldani a feszültséget.

– Ezt most fejezd be, vagy nem lesz szükség rá, hogy kidobj, mert magamtól megyek el. – Nem tudtam eldönteni, megint csak megjátssza-e a sértődöttet, vagy most tényleg rátapintottam valamire. Az arcán nem tükröződtek érzelmek, miközben lecsusszant az elhallgató mosógépről, és elkezdte kipakolni belőle a ruhákat.

– Ne haragudj! – Inkább erről az oldalról közelítettem meg. Ha csak hülyéskedik, úgysincs jelentősége, de ha tényleg mérges, jobb minél előbb elkezdeni kiengesztelni. Odaléptem mellé, és ahogy adogatta egyesével a ruhákat, én elrendeztem őket a szárítóállványon. – Hiszen te mondtad. Barátok vagyunk. Csak szeretnélek jobban megismerni. Én… nem tudom. Eddig a kapcsolatunk nemigen állt többől, mint ami az ágyban történt. Nem tudom, mit szeretsz. Mi a hobbyd, mit szeretsz csinálni és…

– Ezzel kész vagyunk – szakított félbe. Úgy viselkedett, mintha nem is törtem volna meg időközben a csendet. – Van még valami?

Ahogy felém fordult, tekintetünk mélyen egymásba fúródott. Nem tudtam kitalálni a gondolatait. Általában ilyen helyzetekben, ha szemtől szemben állok valakivel, nagy vonalakban megérzem mire gondol, mit érez. Talán valami ösztönféle, amivel ki tudom puhatolni, hogy meddig mehetek, milyen irányba, és milyen gyorsan érdemes haladni. Nála viszont most… egyszerre éreztem több mindent és érzelemmentes ürességet.

– Már tulajdonképpen végeztünk – válaszoltam inkább a kérdésére. – Még a konyhában terveztem rendet rakni.

– Eltakarítani a sörösüvegeket? – kérdezte, még mindig kiismerhetetlen hangon. Egyszerre hallottam ki semmitmondó cinizmust, baráti évődést, piszkálódást, és szimpla érdektelenséget meg még vagy tucatnyi dolgot a hangjából.

– Valami olyasmi – válaszoltam, de közben már át is sétáltunk a konyhába.

Ha valaki most járna itt először nálam, biztos egyből javíthatatlan alkoholistának könyvelne el. A helyiség ugyanis szinte úszott az üres üvegekben. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy ez a mennyiség az egész nyár terméke volt, már persze azé a részéé, amit Pesten töltöttem, és nem is egyedül fogyasztottam el ezt a mennyiséget.

– Majd leviszem valamikor a szelektív konténerbe – mondtam, miközben Szomszédlány már el is kezdett pakolni. – Csak zacskókba kéne összecsomagolni őket – böktem a konyhaszekrény egyik fiókja felé, ahol a zacskóimat tároltam.

Ismét némaság telepedett ránk, ahogy csörömpölve pakoltuk egymás után az üvegeket. Most viszont végül ő szólalt meg előbb.

– A mozival igazából nem is tévedtél nagyot.

Felemeltem a fejem, hogy az arcára nézzek. Nyoma sem volt rajta haragnak, vagy sértettségnek. Igaz, most nem is volt annyira vidám és önfeledt, mint általában, de az előbbi komoly beszélgetésünk után, meg pláne most, iskolakezdéskor, nem is biztos, hogy ez elvárható lenne.

– Tényleg?

– Bár én jobban szeretek otthon filmezni – tette hozzá.

– És milyen filmeket? – tettem le egy teli zacskót a sarokba, hogy elővegyek egy ujjat. – A reakciódból ítélve nem a gimis romantikus love storykat.

– Ráhibáztál – terült szét végre az ismerős mosoly az arcán. – Igazából bármi jöhet. Krimi, horror, sci-fi, fantasy, vígjáték, animációs, még romantikusból is a kevésbé nyálas fajta… Te miket szeretsz?

– Kábé ugyanez, bár a horrort egyáltalán nem. Viszont én nem is nagyon szoktam filmezni. Talán az egyetem szoktatott le róla. Korábban a sorozatokat kedveltem, de az elmúlt években a rendszertelenség miatt az nem igazán megy. Inkább olvasni szeretek.

– Kitalálhattam volna – kacagott. – Könyvmoly!

– Hékás! – vontam össze a szemöldökömet. – Megsértődsz, ha heccellek, de te sértegethetsz?

– Akkor magamat is sértegetem – tette hozzá kuncogva –, mert én is szeretek olvasni.

– Tényleg?

– Persze. Csak sosem azt, amit kötelező olvasmánynak feladnak.

– Pedig milyen jó lenne, ha a Kámaszútrát is feladnak – viccelődtem.

– Az biztos.

– Hogy? Ugye csak viccelsz?

– Nem tudom. Azt még sosem olvastam – vont vállat. – De az erotikus történeteket szeretem.

– Amúgy meg – folytatta egy pillanatnyi csönd után – ha már hobby, nem fogod kitalálni, de nagyon szeretek táncolni.

– Valahogy nem tudlak elképzelni balettcipőben meg tütüben – mértem végig ismét karcsú alakját.

– Akkor ne is erőltesd – kacagott fel. – Olyasmit sosem vennék fel. Inkább, hip-hop, break meg hasonló stílusokban nyomom.

– Nekem magyarázhatod. Nekem ha két tánclépésnél többet kell megtennem, akkor már kész is a katasztrófa.

– Ugyan már! Nem lehetsz olyan rossz.

– Ne akard megtudni – vigyorogtam sokat mondóan.

– Egyszer majd eljöhetnél egy fellépésre. Akkor meglátod.

– Ja. Utána meg besurranunk az öltözőbe, és a zuhanyzóban megdöntöm a művésznőt.

– Úgy beszélsz, mintha lenne benne gyakorlatod – kacagott.

– Hááát… – Élveztem, ahogy kiül az arcára az értetlen kifejezés. – Igaz, az nem olyan öltöző volt. Én nem nézem ki belőled, hogy szeretsz táncolni, te meg azt tuti nem nézed ki belőlem, hogy én meg focizni szeretek.

– Húha! – kerekedett el a szeme.

– Bár nyílván nem ugyanazon a szinten – nyugtattam meg. – Ha te fellépésekre jársz, akkor sokkal előrébb jársz, mint én valaha is. Nálam ez inkább csak hobby. Illetve gimiben a barátnőimmel volt egy csapatunk. Semmi komoly, nem jártunk el sehova meccsekre, csak összejártunk együtt edzeni. Na és… ott történtek érdekes dolgok az öltözőben meccs után.

– Orgia orrba-szájba, mi? – kacagott Szomszédlány.

– Na azért annyira nem – nevettem én is. – De az biztos, hogy volt ott valami a levegőben.

– Mindenesetre kár, hogy nincsenek meccseitek. Szívesen megnéznélek titeket.

– Ha valami baráti játék lesz, akkor szólok – kacsintottam rá.

A pakolás utolsó pár perce ismét csöndben telt. De ez már nem volt olyan kellemetlen némaság, mint az eddigiek. Néha, amikor felpillantottam rá, és összetalálkozott a tekintetünk, mindkettőnk arcán boldog mosoly jelent meg.

– Na, végeztünk – jelentette ki végül, miután az utolsó szatyrot is betette a sarokba. – Segítsek majd levinni is őket?

– Majd meglátjuk – dőltem a konyhapultnak. – De lehet, majd csak egyetemre menet viszem el őket egyesével.

Fújtam egyet, és fáradtan kinéztem a konyha ablakán. Még látni lehetett a napkorong felső peremét, ahogy alábukik a szomszéd épület mögött. Éreztem, ahogy Szomszédlány mellém lép, és a következő pillanatban karjai a derekam köré fonódtak.

– Ne haragudj! – mondtam őszintén szomorkás hangon. – Most nincs kedvem hozzá. Talán majd holnap, vagy valamikor a napokban bepótoljuk.

– Semmi baj. – Ahogy a szemébe néztem, nem láttam benne semmiféle csalódottságot. Csak baráti szeretetet és örömöt, hogy velem lehet. Felemeltem felé eső kezem, és játékosan összeborzoltam a haját. – Nagyon szép az este – nézett ki ő is az ablakon.

– Igen – merengtem el. Bár már szeptember volt, még mindig olyan volt az idő, mint egy kellemesebb nyári estén. A nyitott ablakon keresztül lágyan fújt be az enyhe szellő, ami felkavarta a már amúgy sem forró, de még épp kellemesen meleg levegőt. Az ég tiszta volt Sehol egy felhő.

– Ha nem a városban lennénk, talán még a csillagokat is láthatnánk – jegyezte meg.

– Talán még itt is ki lehet venni néhányat.

– Mit szólnál, ha kifeküdnénk egy kicsit?

– Hm? – fordultam ismét felé.

– A tetőre. Vagy a parkba. Néhány üveg sör társaságában csak bámulnánk az eget és beszélgetnénk.

– Úgy hangzik, mint egy romantikus randi – vigyorodtam el.

– Hé! – lökte meg a vállamat. – Két barát nem feküdhet csak úgy ki a csillagos ég alá iszogatni és beszélgetni?

Megadóan megvontam a vállamat.

– Jól hangzik.

– De figyelmeztetlek – ráncolta össze a szemöldökét, amitől csak még kislányosabbnak tűnt. – Ha megpróbálod átkarolni a vállam, vagy valami hasonló szarságot, rögtön leverlek.

– Akkor majd kiderül, mi izmosít jobban. A tánc, vagy a foci.

Erre mindketten felkacagtunk.

– De neked nem kéne hazamenned? – néztem rá aggódva.

– Ugyan! Hagytam egy üzenetet a szüleimnek, hogy átugrom egy barátnőmhöz. Majd max. írok nekik egy SMS-t, hogy későn jövök, ne várjanak meg.

A szívem egy pillanatra összeszorult. Aztán viszont… Végeredményben nem is volt ez hazugság. Még mindig nehéz volt barátként tekintenem rá, akkor is, ha tényleg leginkább ez írta le a kapcsolatunkat. És mi lehetne természetesebb annál, mint hogy két barátnő kifekszik a csillagos ég alá sörözni és beszélgetni?

– Oké. A tető jól hangzik! – mondtam. Arrafelé amúgy sem nagyon járnak emberek. Ilyenkor meg gyakorlatilag senki.

A szemében láttam valami huncut fényt felcsillanni. Talán még reménykedett abban, hogy mégiscsak megkapja ma a fizetségét a munkájáért. De lehet, hogy csak a kellemes estének örült. Nem tudom. Egyre nehezebben tudtam magam kiismerni ezen a lányon. De talán éppen emiatt kedveltem annyira.

– Oké Akkor hozom a söröket – nyomott egy puszit az arcomra, és elszaladt a spájz felé, amit kis iróniával akár emeleti borospincének (vagy ennek mintájára söröspincének) is nevezhetnék. – Te mit kérsz?

– Egy Heinekent! Az a kedvenc söröm.

– Akkor két Heineken rendel.

*****************************************************************************************

Kérlek, mondjátok el a véleményeteket! Hogy tetszett?
A hirtelen befejezés nem véletlen. Egyrészt, ennek a történetnek nem igazán tudtam tökéletes lezárást nyújtó befejezést kitalálni, szexjelenetet pedig nem akartam a végére tenni, másrészt pedig tervezem megírni a folytatását is, ami, mint gondolom sejthető, a tetőn folytatódó beszélgetésről szól. Remélhetőleg egy héten belül lesz rá időm. A folytatás tervezett címe "Nyár vége". Addig is, várom a megjegyzéseiteket.

Ui. 2012. szeptember 12-én:
A folytatás címe végül Nyár végén lett.