Az énekesnő

Megjegyzés: A történet egy regény fejezete, azonban az író szándéka szerint önmagában is érthető és élvezhető.

Fülszöveg helyett: 1937-et írunk. Natalie Greenbaum Bobby Finnegan Zenekarában énekel, olyan nagy nevek mellett, mint a névadó, és a felesége, Marilyn Takemura. Az élet azonban nem fenékig tejfel. Natalie férje már tengerészként régóta az óceánt járja, míg a lányt folyamatosan ostromolja a főnöke. Ez pedig nem marad titokban annak felesége sem, akik Natalie-val régóta vetélytársaknak tekintik egymást. Azonban a helyzet megváltozik, amikor Marilyn egy nap elhatározza, hogy kérődre vonja Natalie-t.

Írta: Jeanne D'eau

Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 2012. augusztus 30.

****************************************************************************************

San Miguelito, Kalifornia, 1937. március

– Hol a pokolban van a feleségem? – dühöngött Bobby Finnegan, megfordulva a zongoránál, és a mellette álló üres széket bámulta Natalie mellett. Az éppen folyó szám már majdnem véget ért, úgyhogy már éppen ideje lett volna készülődniük a színpadra lépéshez, hogy előadják az est utolsó számát, aminek főszereplője Marilyn Takemura, a „Nagaszaki Csalogány” volt, az est sztárja, akit Bob Finnegan már ide s tova kilenc éve vett el.

            Azonban egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy már nyolc évvel többet töltöttek volna együtt, mint amennyit kellett volna.

– Fogalmam sincs, Bobby – mondta a gyönyörű, 29 éves Natalie, aki egy klasszikus vörös ruhában és csillogó gyöngysorral a nyakában ücsörgött előtte. – Az előző szünetben még a bárnál volt, hogy igyon egyet.

– Hogy az ördög vigye el! – morogta Bob, miközben a szám véget ért.

A nézők, akik egész este megállás nélkül éljenezték Bobby Finnegan Zenekarát, ismét tapsolva felujjongtak. Bob és Natalie kipillantottak a táncosokra, és széles mosollyal az arcukon integettek.

– Oké, Natalie! – szűrte a fogai között Bob. – Úgy tűnik, te adod elő a záró számot.

A lány hirtelen pánikba esett.

– De Bobby! Ez Marilyn száma. Én még sosem csináltam.

– Akkor most megcsinálod. Gyerünk! – válaszolta Bob. Ahogy Natalie idegesen felemelkedett a székről, a férfi megragadta a kezét. – Remek leszel, kölyök – kacsintott rá.

Ahogy Natalie odalépett a mikrofonhoz, sokkal magabiztosabbnak mutatva magát, mint amilyen valójában volt, Bob is odaállt mellé.

– Köszönjük mindenkinek! – szólt bele a saját mikrofonjába. – Csodás hangotok van… Most pedig zárjuk le az estet a csodás Miss Natalie Greenbaummal, aki felidézi nekünk és mindegyikünknek a „szerelmet, ami minden bajt orvosol”. – Azzal a zenekar felé fordult, és számolni kezdett. – Egy… két… és egy-két…

Egy dallamos intro vette kezdetét, majd Natalie belekezdett a számba:

– Scientists have disageed

On the kind of food we need…

But they agree… on this recipe…

Love is good for anything that ails you

Baby, there is nothin’ love con’t do!

Love is good for anything that ails you

How’s about a sweet romance or two?[1]

***

            Később, ahogy Natalie kifelé sétált a Starland Ballroomból néhány zenésszel, megpillantotta járdaszegélynél rá várakozó Bobot. Az egyik zenész jó éjszakát kívánt neki, mire Bob intett.

– Jó este volt, srácok!

– Kösz, főnök! – válaszolta Howard „Slider” Jorgensen, aki a harsona-készletet cipelte, majd a többiek, a legkülönbözőbb hangszerekkel a kezükben, elindultak át az utcán az Arcade Hotel felé, ahol megszálltak.

Bob Natelie felé fordult és rámosolygott.

– Taroltál ma este, kölyök.

– Kösz, Bobby!

Egymás mellett lépkedve indultak el.

– Mit szólnál hozzá, ha keresnénk egy éjszakai vendéglőt és harapnánk valamit? Én állom.

– Nem is tudom, Bobby… Elég fáradt vagyok. Inkább egy ebéd holnap?

– Nekem megfelel – válaszolta a férfi.

Beléptek a szálloda oldalbejáratán, és Natalie felé fordult.

– Mit mondasz majd Marilynnek?

– Fogalmam sincs – válaszolta Bob fáradtan. – Per pillanat abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán érdekel.

Natalie megállt és a vállára tette a kezét.

– Bobby! Hiszen a feleséged.

– Ne is emlékeztess rá! – forgatta a szemeit a férfi, majd elgondolkozva a lányra nézett. – Hol a pokolban voltál te kilenc éve?

Natalie hangosan felkacagott.

– Kilenc éve egy padon ücsörögtem Port Landersben, Oregonban, bömbölve az első szerelmem miatt.

Bob megcsóválta a fejét.

– Igazi egy balfasz volt, hogy eldobott.

– Á, Bobby!... Nem volt az olyan egyszerű – fonta a karját a férfijéba. „Ha tudnád…” – gondolta, miközben a recepciós pult felé sétáltak.

Bob rácsapott a csengőre, magához térítve a szunyókáló recepcióst.

– A szobakulcsunkat, legyen szíves!

A férfi szótlanul átnyújtotta nekik a kulcsokat, majd visszaroskadt a székébe.

Natalie megfordult, hogy távozzon, de Bob megállította.

– Biztos nem akarsz feljönni egy italra?

A lány elmosolyodott, és nyomott egy puszit a férfi arcára.

– Jó éjt, Bobby! – sétált el a lépcső felé.

– Jó éjt, kölyök! Szép álmokat!

***

            Húsz perccel később egy kellemes fürdő után Natalie meztelenül feküdt a hasán, elheverve az ágyon a nyitott ablak alatt, élvezve a hűvös éjszakai szellőt a bőrén. A Modern Screen legújabb száma, a címlapján Ginger Rogers-szel, nyitva hevert egy női fürdőruha képénél. Natalie alaposan végigmérte a reklámot, de leginkább a rajta szereplő modellt. Lassan megnyalta az ajkait. A hátára fordult, és lehunyta a szemeit. Épp csak elkezdte simogatni magát, végigfuttatva ujjait a belső combján, amikor kopogtattak az ajrón.

– Ki az? – kiáltott fel, de nem érkezett válasz, csak egy újabb kopogás. Natalie felkászálódott, és magára kanyarított egy fürdőköpenyt a ruhásszekrényből. – Megyek már! – kiáltotta, és kinyitotta az ajtót. Odakint egy vonzó japán nő állt vörös mintás fekete szoknyában és hozzá illő kosztümkabátban., és egy virággal a hajában.

– Marilyn! – nyögte Natalie. A nő, akivel sose jött ki, volt az utolsó személy, akire számított.

– Esetleg… bemehetek? – kérdezte Marilyn, mire a lány csak vállat vont, és félre állt. – Ne örülj ennyire, hogy látsz! – mondta szarkasztikusan.

– Csak kissé össze vagyok zavarodva… ennyi az egész – válaszolta Natalie.

– Talán a férjemre számítottál, nemde? – vágott vissza Marilyn.

– Ne nevettesd ki magad, Marilyn! – Bár volt némi küzdelem kettejük között a színpadon, Bob volt az igazi céltábla. Legalábbis a japán nő számára.

– Szereted őt… nem igaz? – kérdezte élesen, keresztbe fonva a karjait a mellei előtt.

– Bobby jó haver… és igen, szeretem őt. De csak mint egy fivért. – Zavartan megrázta a fejét. – De én nem… ismétlem nem fekszem le vele – bökte ki, belefáradva, hogy folyton ezen vitatkozzon a másik nővel. „Még akkor sem, ha ő nagyon is akarja.”

– Nos, ő biztosan beléd van zúgva. – Egy pillanatig Marilyn csak mereven állt, Natalie-t bámulva. Aztán hirtelen könny csordult ki a szeméből, és másodperceken belül zokogni kezdett.

Natalie egy pillanatig csak figyelte őt, és zavarodottság lett úrrá rajta.

– Ó! – szólalt meg végül. – Nem kérsz valamit inni?

Marilyn bólintott.

– Jobb lesz duplán.

***

            Pár perccel később Marilyn már egy kárpitozott széken ült, Natalie pedig az ágya sarkán. A lány pohárból ivott, míg a másik egyenesen a szépen kidolgozott üvegből.

– Ez borzalmas – fintorgott. – Mi ez?

– Ugyan már, Takemura! – mosolyodott el Natalie. – Ne mondd, hogy sosem ittál még szakét!

Natalie csak most figyelt fel a kanji jelre az üveg oldalán. Nem mintha felismerte volna. Bár az apja egy Tokió melletti faluból származott, az anyja pedig nisei[2] volt, Marilyn keveset tudott az ősei kultúrájáról, és nem is érdekelte különösebben.

Park Jiyoung alias Marilyn Takemura

– Szóval ez az? – dőlt előre, és töltött még egy keveset a halvány sárgás folyadékból Natalie poharába.

A lány bólintott.

– Tom becsempészett pár ládával, amikor legutóbb a Távol-Keleten járt – mondta Natalie csillogó szemekkel. Mindig is élvezte a rizspálinka kellemes ízét.

– Még sosem ittam ilyet – mondta Marilyn.

– Nem?

A japán nő megrázta a fejét.

– Bármiből, amit az én „jajj de tradicionális” szüleim csináltak, én sosem kértem – mondta. Az eredetileg Myoshi néven született Marilynt kitagadták a szülei, amiért hozzáment egy gaijin-hez.[3] Már évek óta nem látta őket.

Marilyn óvatosan átvetette az egyik lábát a másikon, és hátra dőlt a székében, amitől a szoknyája félig felcsusszant a combján. Natalie elismerően mérte őt végig. „Igaz, hogy egy rohadt kurva, de baromi jól néz ki” – gondolta. Meg tudta érteni, mit látott benne Bob.

– Nehéz lehetett neked – mondta Marilyn. – Hozzámenni egy tengerészhez, aki folyton a tengert járja…

– Néha – vont vállat a lány. – De tudtam, mibe vágok bele… És itt van nekem a kicsi Peggy és a zene is, hogy lefoglaljon.

– Ja. És mellette még a férjemre és a szerepemre is volt időd rámozdulni.

– Az isten szerelmére, Marilyn! – dőlt előre Natalie. – Verd már ki ezt a fejedből! Engem NEM ÉRDEKEL Bobby… És a szereped sem izgat. Több felelősséggel járna, mint amit elbírnék.

– Mondod te – vágott vissza Marilyn.

Natalie felsóhajtott.

– Figyelj ide, Marilyn… Tudom, hogy egy prima donna ribanc vagy, akkora egóval, mint a Csendes-óceán… de ugyanakkor neked van a legcsodálatosabb hangod is, amit valaha hallottam. Jobb vagy, mint Jane Froman és Deanna Durbin együttvéve… És talán ez a te problémád.

– Mi a francot akar ez jelenteni? – köpte Marilyn.

Nem volt véletlen, hogy Natalie inkább jól ismert klasszikus, mint jazz zenészeket nevezett meg.

– Te és én… mi olyanok vagyunk, mint Benny Goodman és Artie Shaw. Te úgy tudsz előadni egy Cole Porter dalt, vagy egy Gershwin számot, mintha egy klasszikus ária lenne… Én meg csak elszórakoztatom a közönséget pár bugyuta dallammal.

Marilyn csak bámult a lányra egy pillanatig, és egy szót se szólt, majd lepillantott a pohárra.

– Talán igazad van…

***

            Egy üres szakés üveg hevert a padlón, és már egy másik is félig kiürült, amikor Marilyn talpra kecmergett és a szoba közepére támolygott az ágy végéhez. Natalie hátra dőlt, és az egyik karját a feje al fektette. A köntöse szétnyílt, feltárva egyik fényesen hosszú lábát. Elmélyülten figyelte a japán nőt, ahogy az tiszta, csengő hangon énekelni kezdett:

– Si, sic i vogilo andare… e se l’amassi indarno…

Andrei sul Ponte Vecchio… ma per buttarmi Arno!

Mi struggo e mi tormento… O, Dio… vorrei morir![4]

Aztán megfeszítette a nyakát, és csak némán állt ott.

            Natalie szóhoz sem jutott. Egy pillanatig csak nézte Marilynt, és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Marilyn ekkor pillantott fel, és elmosolyodott.

– Megríkattalak, nem igaz?

– Ó, igen… – válaszolta Natalie elcsukló hangon.

Marilyn, még mindig fülig érő vigyorral az arcán, odalépett az ágyhoz.

– El sem hiszem… Tényleg megríkattalak – mondta az élvezet és a lenyűgözöttség sajátos keverékével a hangjában.

– Ez annyira… gyönyörű volt – szipogta Natalie. – Annyira… szívszorító.

Marilyn leült az ágyra Natalie mellé, és a lány térdére tette a kezét.

– Nos… a karakter, aki énekli, egy igazi elkényeztetett kis ribanc, aki azzal fenyegetőzik, hogy leugrik a hídról, ha az apucija nem engedi, hogy a saját útját járja. – Aztán végighúzta a kezét Natalie combján, és figyelte a másik nő szemeit. – Natalie! Mindig is gyűlöltem ezt az ellenségeskedést közöttünk.

– Én is – tette Natalie is az egyik kezét Marilyn térdére. – Én… szeretném, ha megpróbálnánk barátok lenni… Legalább Bobby kedvéért.

Anélkül, hogy észrevette volna, Natalie elindult felfelé a másik nő combja mentén, míg az az övét simogatta. Marilyn felhajtotta a szoknyáját, hogy a másik nő tovább haladhasson, míg az egyik kezét Natalie mellére tette. Mindketten lehunyták a szemüket, és csak simogatták egymást.

            Hirtelen Natalie kinyitotta a szemét. „Ó, a francba!” – gondolta. – „Az a rohadt szaké!”

Lábai között forróság lett úrrá. Olyan, amilyen már majd egy éve nem érzett.

– Ö… Marilyn… – zihlta. – Mindketten egy kicsit már becsíptünk – ült fel. – Biztos vagy ebben?

– Nem – jött a válasz, de a másik nő légzése eközben csak még gyorsabb lett, és a kezét Natalie arcára tette. Majd odahajolt, és gyengéden megcsókolta puha bőrét. – De nem érdekel – suttogta a fülébe.

Azzal a nyelve hegyét Natalie fülcimpájához érintette.

            Mintha áramütés futott volna végig a testén, lángra lobbantva minden egyes idegsejtjét. Natalie Marilyn felé fordult és egy éhes csókkal tapasztotta be a másik száját. Ajkaik egymáson táncoltak, miközben nyelveik a közöttük hagyott űrben birkóztak, akár két éhes kígyó.

            Natalie hálóköntöse gyorsan lehullott, és egy kicsit több munkával Marilyn ruhájától is megszabadultak. Nem sokára már mindkét nő teljesen meztelen volt, és egymás szorosan ölelő karjaiban hevertek. Éhesen csókolták egymást, miközben ágyékuk egymásnak préselődött, és ide-oda henteregtek az ágyban.

            Natalie végigfuttatta a nyelvén a japán nő arcélén és a nyakán.

– Ó, édesem… – morogta, miközben Marilyn a melleit markolászta. Aztán Natalie a hátára fordította őt, és hozzá préselte a testet. Benyúlt Marilyn lábai közé, és megérintette fekete pihés szőrrel takart tüzelő ágyékát. Tudta, hogy megtalálta, amit keresett, amikor Marilyn élvezetteljes hangon felnyögött. Ismét egymásba fonódtak az ajkaik, és nyelveik elvesztek a másik szájában.

            Majdnem egyszerre élveztek el. Marilyn úgy üvöltött, akár egy vadmacska, miközben Natalie szemébe könny szökött a gyönyörtől.

– Ne hagyd abba – könyörgött, mielőtt ajkaik ismét egymásra tapadtak volna.

***

            Nagyjából egy óra múlva helyet cseréltek, és egymás melleit és combjait csókolgatták és nyalogatták, majd ismét vadul csókolózni kezdtek.

            Egy megfoghatatlan pillanatban mindketten felültek, és egymásba fonták karjaikat és lábaikat.

– Marilyn… – zihálta Natalie. – Ez nem helyes…

– Nem érdekel. Tetszik a bőröd érintése az enyémen – dörzsölte a felsőtestét a lányéhoz.

Natalie a hátára lökte a másik nőt, és ujjait ismét a barlangjába mélyesztette.

– Istenem, Natalie! – guvadtak ki Marilyn szemei.

– Ó, édesem… Annyira szeretném, ha… – Azzal Natalie megmarkolta a saját mellét, és a japán nő ágyékához dörzsölte egyik duzzadt mellbimbóját. Marilyn lehunyta a szemeit és felnyögött.

Hirtelen a szemei ismét felpattantak a meglepetéstől, és a testén végigáramló soha nem ismert gyönyörtől, ahogy Natalie a combjai közé nyomta az arcát.

            Száját hangos sikoltás hagyta el.

***

            Két órával később egymás mellett feküdtek a takaró alatt. Mindketten a hátukon feküdtek, és a plafont bámulták.

            Natalie azon kapta magát, hogy egy cigi után kutakodik, annak ellenére, hogy már vagy tíz éve nem gyújtott rá. „A fenébe is!” – morgolódott magában. – „Mit tettem?”

            Hirtelen meghallotta Marilyn lágy nevezését. Először csak halk kuncogás volt, majd harsány nevetés.

– Mi olyan vicces? – kérdezte.

– Te – mondta Marilyn még mindig kacagva. – Én… meg ez az egész helyzet.

Még kacagott egy pár percig, majd az oldalára fordult, és gyengéden megsimogatta Natalie arcát a kézfejébel.

– Már évek óta nem élveztem ekkorát – mondta.

– Ti Bobby-val nem…?

– Nem. Nem igazán – sóhajtott Marilyn. – Már egy jó ideje nem. – Natalie-hoz bújt, aki átkarolta őt, miközben a japán nő a vállára hajtotta a fejét. – Amikor először találkoztunk, mintha nem is kaphattunk volna eleget egymásból… egész éjszakákat szeretkeztünk át.

– És aztán mi történt?

– Dolgozni kezdtem a hülye bandájában, az történt – köpte Marilyn dühösen.

– Észrevettem.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Édesem! Még egy botfülű is érzi, hogy nem élvezed ezt az egészet – mondta Natalie. – Amúgy meg, hogy találkoztatok Bobby-val?

Marilyn felült, és felsóhajtott.

– Az egyetemen. Operaénekesnek tanultam. – Cinikusan elfintorodott. – Az egyetlen szerep, amit kaptam, Puccini Pillangókisasszonyában volt… Bobby volt a zongorista.

– Tényleg a klasszikus zenéért bolondulsz, nem igaz?

– Natalie! Ma éjjel ráébresztettél, hogy ezt az egészet csak Bobby-ért tettem.

A lány felült, és átkarolta a barátnőjét.

– Talán itt az ideje, hogy valamit tegyél magadért is.

– Nem tudom, Natalie – csóválta a fejét a japán nő. – A francia és az olasz operákban olyan sok lehetetlen elem van a keleti énekesek számára.

– De te fantasztikus vagy, Marilyn. Nem tudok sokat az operákról, de felismerek egy tehetséget, ha hallom.

            Marilyn elmosolyodott, és úgy nézett a lányra, mint egy szerelmes tini. Talán csak a hála kifejeződése volt, talán még a vágy utóhatása, vagy… talán Natalie pont a megfelelő húrt pendítette meg, rájátszva a nő gigantikus egójára.

– Szerintem tévedsz.

Natalie előre hajolt, míg végül a homlokuk egymáshoz ért.

– Én csak annyit tudok, hogy ez sokkal jobb, mint amivel próbáljuk kiszúrni egymás szemét.

Egymásra mosolyogtam, majd ajkaik ismét heves csókban forrtak össze. Végül Natalie elfordította a fejét.

– Amúgy… mit fogunk mondani Bobby-nak?

– Miért kellene mondanunk bármit is?

– Marilyn!... Bobby olyan, mintha a bátyám lenne… Ő a legjobb barátom, és… az Isten szerelmére, most feküdtem le a feleségével.

– Ugyan már, édes! – ölelte át Marilyn. – Te csak felvetted a ritmust.

– Ettől még nem leszek kevésbé bűnös.

– Mennyi ideje nem csináltad?

– Már egy éve.

– Annyi ideje van a férjed a tengeren?

– Nem. Nem Tomról van szó – válaszolta Natalie.

– Akkor miről?

Natalie hátra dőlt, felnézett a nőre, és kisöpört egy tincset az arcból.

– Mondd csak, Marilyn!... Ez volt az első, amikor egy másik nővel csináltad?

– Ö… igen.

– Mert nekem nem.

Marilyn megfordult, a hasára feküdt, és felnézett a lányra.

– Te… vagyis, te egy…

– A nőket szeretem – válaszolta Natalie. – Mindig is így volt.

– És a férjed? Tud róla egyáltalán?

Natalie bólintott.

– Tomnak tágra nyílt a szeme, amikor elmondtam Van egy… „megállapodásunk”. – Azzal Marilyn felé fordult. – Nos… mondd csak… problémát jelent ez neked?

A japán nő mélyen Natalie szemébe nézett.

– Én csak annyit tudok… hogy ismét le akarok feküdni veled.

– Tényleg nem lehet – rázta a fejét Natalie.

Marilyn szó nélkül a lány vállára hajtotta a fejét. Ajkaik ismét találkoztak, és Natalie nem tudta megállni, hogy ismét át ne ölelje a nőt.

***

            Másnap reggel Natalie ugyanabba az éjjel-nappali étterembe vitte Marilynt, ahova Bobby akarta őt előző éjjel. Miután befaltak egy nagy rántottát reggelire, csak ültek a kávéjuk mellett, és egymást bámulták.

– Mi volt az az ária, amit énekeltél? – kérdezte Natalie.

– O Babbino Caro Mio. – Marilyn olyan könnyedén ejtette ki az olasz szavakat, mintha csak Milánóban született volna, nem Kalifornia szívében.

– Azt hiszem, erre egy életen át emlékezni fogok – sóhajtott Natalie.

Az asztal alatt Marilyn simogatni kezdte Natalie combjának belsejét a nagylábujjával.

– Olyan édes vagy! Most már értem, mit lát benned Bobby. – Azzal megfogta Natalie kezét. – Azt hiszem, én is beléd szerettem.

– Ne űzz tréfát belőlem, Marilyn!

– Nem tehetek róla, ha ezt érzem, Nattie!

Natalie bólintott. Ő már számtalanszor végigment ezen az úton, de Marilynnek teljesen új volt az egész.

– Most csak össze vagy zavarodva, édes… Ez minden. A múlt éjszaka különleges volt… Nem mondom, hogy nem volt az… de mindketten kicsit be voltunk csípve… és nagyon felizgulva. – Látva a csalódottságot Marilyn szemében, még hozzátette: – Te is tudod, hogy még mindig szereted Bobby-t. Ha nem így lenne, nem jöttél volna fel hozzám… És biztos vagyok benne, hogy Bobby is szeret téged.

Marilyn szomorúan elmosolyodott és felsóhajtott.

– Igazad van. Szeretem őt… Csak az a baj… hogy nem hiszem, hogy már eléggé szeretjük egymást.

Natalie átnyúlt az asztal felett, és megszorította a japán nő kezét.

– Nagyon szeretném azt látni, ahogy túlléptek ezen a problémám. Ha bármiben tudnék segíteni…

– Köszönöm, Nattie – mondta Marilyn, majd felnevetett. – Tudod, még egy dáma is sokat tanulhat egy olyantól, mint te.

Ebben a pillanatban Bob lépett be az étterembe. Amikor meglátta a két nőt, odasétált hozzájuk.

– Nos… úgy tűnik, ti ketten hirtelen nagyon jóban lettetek – mondta szárazon.

– Hello, Bobby! – mondta Natalie vidáman.

– Robert – üdvözölte Marilyn a férjét fagyosan.

– Szóval… hol voltál múlt éjjel? – nézett a férfi a feleségére.

– Velem volt, Bobby – válaszolt gyorsan Natalie. – Nálam töltötte az éjszakát.

– Miért?

– Csak egy kis női csevely – mosolygott ártatlanul Natalie.

– Értem – bólintott a férfi.

– Nem, Bob… Nem hiszem, hogy érted – vágott közbe Marilyn.

Natalie ezt végszónak vette a maga számára.

– Azt hiszem, egyedül hagylak titeket – állt fel.

– Nem kell elmenned…

– Találkozunk este, Bobby – válaszolta a lány, és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, megfordult, és Marilynre kacsintott. – És téged is, kislány.

Ahogy kilépett, még hallotta Bob hangját, ahogy a feleségéhez fordul.

– Mi a fene volt ez?

– Valami, amit te sose fogsz megérteni – válaszolta a nő.

---

[1] Szavad fordításban:

„A tudósok nem értenek egyet,

Milyen ételre van szükségünk…

De egyet értenek… ebben a receptben…

A szerelem minden bajt orvosol

Baby, nincs semmi, amire a szerelem ne lenne képes

A szerelem minden bajt orvosol

Milyen lenne egy szép románc vagy kettő?”

[2] Nisei: A másodgenerációs japán bevándorlók megnevezése Észak-Amerikában.

[3] Gaijin: Kívülálló, nem japán, idegen.

[4] Nem tudok olaszul, úgyhogy ezt sem tudom lefordítani. Ha valaki olaszul beszélő megértené, vagy felismerné, ha létező szám, megköszönném, ha megdobna egy fordítással.