Életképek 3.

Sok gyönyörű hely van a földön. Sok olyan hely, amit ezért, vagy azért nagyon szeretünk. Ha csak Magyarországnál maradunk, kevesen lehetnek, akik ne szeretnének a Balatonnál hűsölni, a budai hegyekben túrázni, a Tiszán evezni, és még sorolhatnám.

Budapestre viszont, megkockáztatom, kevés ember gondolna úgy, mint egy hú de jó helyre. Sokan megjegyzik a szép épületeket, vagy ilyesmit, de magyarok közül szerintem kevés olyan lenne, aki ide visszavágyna. Még a helyiek is talán csak azért, mert itt vannak otthon.

Nekem viszont nem telik el olyan hét, amikor ne csodálkoznék rá akár többször is, milyen jó hely is ez. Bár lehet, csak a nagyváros teszi, de mivel nem tartózkodtam hosszabb ideig más akár csak megközelítőleg ekkora városban is, erről nem nyilatkozhatok.

Lényeg a lényeg, itt szinte nap mint nap történnek velem olyan események, amik máshol sose. A Balatonnál nyáron senki nem csodálkozik, ha elmegy előtte egy csinos lány és ha rámosolyog, viszonozza a mosolyát. Ez valahogy a nyári feeling része. De ugyanez Pesten... Na de kezdem inkább az elején.

Ma reggel is, mint minden áldott hétköznap év közben, zötykölődtem be az egyetemre a villamoson. Persze ülőhely az nuku. Miért is lenne? Elvégre jó is az ácsorgás egy fárasztó hét kellős közepén, nem igaz?

Épp ezen puffogtam, amikor a jármű lefékezett a soron következő megállóban, és felszállt az a lány. Mondhatnám, hogy már az első pillanatban megakadt rajta a szemem, de ez valahogy nem igazán így működik. Legalábbis nálam nem. Annyi viszont biztos, hogy rövid időn belül eljutottunk oda, hogy le se tudtam venni a szemem róla.

Úgy velem egyidős lehetett, talán pár évvel fiatalabb, viszont egyébként a tökéletes ellentétem. Nálam egy jó fejjel alacsonyabb lány, középhosszú piszkosszürke haj, kékesszürke szemek, nőies alak, ami hozzá tökéletesen illő szűk farmerba, térdig érő magasított sarkú csizmába, kékes színű elsőbe és műszőrme mellénybe volt csomagolva. Ha létezik tökéletes külsővel megáldott nő (amiben én kételkedem), akkor ő az.

Gondoltam, legalább egy kis gyönyörködéssel kezdődik a nap, de ennyi. Na frászt volt ennyi. A következő pillanatban ugyanis észrevettem, hogy nem csak én méregetem őt. Világosan fénylő szemei ugyanis nem csak úgy a reggeli melankóliába meredtek, ahogy addig gondoltam, hanem, egyre jobban biztos voltam benne, engem bámultak. Amikor észrevette szemeimben a felismerést, szélesen elmosolyodott. Ha az előbbi nem volt elég bizonyíték, hát ez igen.

Kicsi az önbizalmam, küzdök is vele, de most nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak körbe, hátha tévedtem, és valaki mást bámul. Talán mögöttem áll egy sármos srác, aki szavak nélkül flörtöl vele. De nem. Azok a világos szemek rám szegeződtek.

Fogalmam sem volt, mit léphetnék. Még akkor is bizonytalanul lépek egy lány felé, amikor nagyon jó hangulatban beszélgetünk, nevetgélünk, szórakozunk együtt. De a villamoson... Most lépjek oda hozzá, és szólítsam meg? Az meg hogy venné ki magát? És ha mégsem engem bámul? És különben is, mit mondhatnék? Csak csupa olyan felvetések jutottak eszembe, amit pár mondattal el lehet intézni, aztán meg ott állnék (jobb esetben ülnék) mellette kukán. Van ennek értelme?

Ezen tépelődtem, miközben továbbra is csak mereven néztük egymást, az ő szája pedig töretlenül mosolyra állt. Aztán eljött a pillanat. A villamos ismét zötykölődve megállt, mire ő összekapta magát, és gyorsan kisietett a jármű ajtaján.

Gondolkodás nélkül, automatikusan zuttyantam le a helyére. Persze, kibírnám azt a fél óra villamosozást állva is, de ilyenkor kinek van kedve ácsorogni. És ha már nincs a környéken egy idős néni se, vagy valaki más, akinek illene átengedni a helyet, inkább én üljek le, mint más.

Amikor azonban a komfortérzetemet kielégítettem, gyorsan kinéztem a piszkos ablakon, hátha elkapom még őt egy pillanatra.

Ott sétált a járdaszigeten, kimérten helyezve csizmába bújtatott lábait egymás elé, alig észrevehetően ringatva feszes farmerja alatt kirajzolódó fenekét. A perverz fantáziám persze győzködött, hogy nekem produkálja magát, de ez nyilván csak illúzió volt. Vagy mégsem? A következő pillanatban ugyanis megállt, hátrapillantott a válla felett, és tekintete ismét az enyémbe fúródott. Arcán újból eluralkodott a széles vigyor. Ezt azonban már nem láthattam sokáig, mert ekkor a villamos ismét útnak indult, és tovább repített engem a belváros felé, el tőle, talán örökre.

Akár még órákig tépelődhettem volna azon, hogy mekkora barom voltam, hogy elengedtem. De az ilyesminek nem látom semmi értelmét. Inkább elfojtottam a dolgot magamban, igyekezve elfelejteni. Elvégre, mit tehettem volna?

***************************************************************

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolhatjátok a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.