Életképek 2.

Ha már így belelendültünk a dologba, jöjjön egy újabb csodás élmény!

Néhány órája még nem itthon, a kényelmes fotelemben ücsörögtem, hanem egy egész másik fotelben, innen pár kilométerrel arrébb. Egy olyan fotelben, ami nem fából, bőrből, szövetből, meg hasonlókból, hanem porcelánból készült.

Igen. Azt akartam finoman közölni, hogy ültem a slozin. Ez a mellékhelyiség az egyetem épületének egy viszonylag keveset használt sarkában van, plusz a napnak már eléggé a vége felé jártunk, szóval közel s távol senki sem volt, így hát kényelmesen elhelyezkedtem alkotó munkám közepette… már csak az újság hiányzott, de azért „jó” szokásomhoz méltóan most sem bírtam ki, hogy ne legyen valami a kezemben, úgyhogy a mobilommal babráltam.

Ekkor hirtelen azt hallom, hogy a nagy csendben kicsapódik a vécé ajtaja, és valaki berobog. Hirtelen megdermedtem. A szemeim kidülledtek, hegyeztem a fülem, és igyekeztem még csak meg se mozdulni.

Azt tudni kell, hogy ezekben a mellékhelyiségekben a vécéfülkék a mellékhelyiség többi része felé padlótól plafonig zártak, és egymás felé is jó három méter magas válaszfalak vannak, így meg senki nem láthatott, feltéve hogy nem áll ott mellettem a fülkében, amit meg csak észrevennék… Na de azért a hirtelen zaj annyira a frászt hozta rám, hogy, mint a ragadozót észlelő nyúl, meg se bírtam mozdulni. Csak hallgattam az érkezőket. A magassarkú-kopogás alapján legalább ketten lehettek.

Eleinte azonosíthatatlan mocorgás és nyögések hangjait hallottam. Képzelhetitek zavaromat, ahogy elképzelésem se volt, hogy mi folyhat az ajtó túloldalán, kilépni viszont nem mertem.

Aztán kinyílt a mellettem lévő fülke ajtaja, és hallottam, ahogy valaki a vécékagylóra zuttyan. Az alkotó tevékenység gyakran együtt jár bizonyos fajta hangokkal, nyögésekkel, nyöszörgésekkel, szóval nem lepett meg, amikor ezek csapták meg a fülemet. Viszont ezek most nem a megszokott erőlködő nyögések voltak, hanem inkább elnyújtott, mélyről jövő… élvezettel teli nyögések.

Továbbra sem mertem megmozdulni, csak meredten hallgattam a félfal mögül tisztán áthallatszó neszeket. Közben meg nem tudtam, hogy hálát adjak a jól elszeparált fülkék rejtekéért, vagy átkozódjak, amiért még csak boka alatt sem látom a mellettem elsuhanó cipőket.

A nyögések egyre hangosabbak lettek. Lehet, ez most eléggé prűdnek hangzik, pláne tőlem, de akkor elképzelésem se volt, mi folyhat ott. Valami nagyot akar kipréselni a leányzó, vagy mi van?... Na jó! Nem álszentkedek. Annyi már átsuhant az agyamon, hogy talán nem bírta ki a hosszú napot, és, jobb híján a legkisebb helyiségbe rohant, hogy előrántsa a balkezét. Azonban, bár akkor nem tudtam eldönteni, hogy nem-e csak a képzeletem játszik velem, mintha a zihálássá fajuló nyögések közül az „igen… igen… csináld… igen!” szavakat hallottam volna ki.

Tagjaim annyira megmerevedtek, hogy már az ujjaim sem tartották rendesen a kezemben forgatott mobilt, ami lassan kicsusszant a markomból, és tompa puffanással a padlóra esett. A durva tokba bújtatott telefon ütközése a csempével alapvetően nem kelt túl nagy zajt, most viszont, legalábbis számomra, mégis atombomba-robbanás erejűnek tűnt.

Ha lehet, még jobban megdermedtem, és ebben a pillanatban a szomszéd fülkében is abbamaradt a nyöszörgés.

– Hallottad? – szólalt meg egy fojtott hang.

Most már azért nem voltam olyan naiv, hogy azt feltételezzem, akaratlanul kihallgatott barátnőnk a bal kezével beszélget, de abban a pillanatban képtelen voltam normálisan gondolkodni.

Igyekeztem semmilyen zajt nem csapni. Még a mobilért se nyúltam le, remélve, hogy a szomszédban nem fog(nak) gyanút az ott tartózkodó(k).

Hát, gyanút fogott/fogtak, vagy sem, a zihálás nem folytatódott, hanem a fülke ajtaja kinyílt, és akárki is volt bent, sietős, de mégsem pánikszerű mozdulatokkal kimenekült. Még hallottam némi vízcsobogást a mosdókagylók felől, majd sietős léptek és ajtócsukódás.

Még ücsörögtem ott pár pillanatig. Bár nagyon furdalt a kíváncsiság, kit kaphattam rajta, de nem akartam rögtön utána rohanni. Még az se biztos, hogy rájött(ek), hogy van valaki más is a mellékhelyiségben. Ha viszont most rögtön kirohanok, még a személyazonosságomra is fény derül.

Ezért hát igyekeztem megnyugtatni magam. Felvettem a mobilomat a földről, megtisztogattam, befejeztem félbehagyott tevékenységemet, majd én is kezet mostam, és a lehető legnagyobb természetességgel, amivel csak akkor tudtam, kiléptem a vécéből.

A folyosó még mindig üres volt. Bárki is járt arra, gondoltam, az gyorsan elinalt. Viszont amikor befordultam a sarkon, megpillantottam az egyik évfolyamtársamat. Csak felületesen ismerem. Az egyetemen töltött évek alatt jó ha egyszer-kétszer egyáltalán köszöntünk egymásnak. Még a nevét se tudom biztosan. Amúgy helyes lány. Az a kedves, csöndes fajta. Most is csak ott ücsörgött egy padon, látszólag az órájára várva. Kicsit szégyellem is magam, de talán a perverz képzeletem is meglódult, mert az tűnt fel, mintha a farmerja elől kissé vizes lenne. Mintha valami nedves felületen térdelt volna. Esetleg egy vécécsésze előtt? Aztán meg, mintha csak rá akarna játszani erre a, nagy valószínűség szerint téves, képzetemre, amikor meglátott, a szájához emelte a kezét, és a benne szorongatott zsepivel bőszen törölgetni kezdte az ajkait. Mintha nagyon el akarna tüntetni onnan valamit, nehogy észrevegyem.

Ezek után meg már nem is én lettem volna, ha a következő órámon nem beszélem be magamnak, hogy az egyik lány olyan… nem is tudom milyen képet vág. Mintha kissé ki lett volna pirulva. Zavart volt a tekintete, és mintha nagyon el akart volna bújni a kíváncsi tekintetek elől, azt jelezve, benne nincs semmi érdekes.

Tudom, gonosz vagyok, de nem tehetek róla, hogy az agyamban összeállt az a képzet, hogy esetleg ők ketten…

Szép is lenne, mi? :D