Életképek 4.

Mostanában elég mozgalmas időszakot élek át, és sajnos a rosszabbik fajtából, így sajnos nemigen jut időm értő tekintetettel szemlélni a környezetem. Meggyőződésem, hogy azon képek túlnyomó többsége, amik ebbe a sorozatba illenek, csak az én fejemben létezik így. Sőt, van amiről konkrétan tudom is. Ehhez viszont az kell, hogy az agyam is elég szabad legyen ahhoz, hogy erre oda tudjon figyelni. Na, most sajnos nem elég szabad, úgyhogy nem biztos, hogy a következő napokban, hetekben tudok prezentálni nektek friss élményeket. Viszont addig sem szeretném, ha hiányt szenvednétek, ezért úgy gondoltam, előások pár régebbi élményt, hogy azzal szórakoztassalak titeket, amíg nincs új.

Na nem olyasmikre kell itt gondolni, hogy "amikor én még kislány voltam". Történt velem az elmúlt egy-két évben is olyasmi, ami vagy megtörténhetne akár most, a napokban is, vagy éppenséggel csak az évszak eltérése akadályoz meg benne.

De nem szeretnék rögtön az elején valami a mától nagyon elrugaszkodottal kezdeni, úgyhogy egy olyannal kezdenék, ami akár ma is megtörténhetett volna.

Ősz volt már akkor is. Bár igaz, nem úgy, mint most. Akkor még nyáriasabb idő volt. Szépen csiviteltek a madarak, sütött a nap... De ez most nem lényeg.
Aznap kicsit később kellett csak bemennem az egyetemre. Ilyenkor úgy áll hozzá általában az ember, hogy "hurrá, van egy csomó plusz szabadidőm". Na marhára nem. Legalábbis én hajlamos vagyok az ilyen plusz szabadidőt elmarháskodni, és a végén már nagyobb késésben vagyok, mint általában szoktam lenni.
Ez történt akkor is. Mire észbe kaptam, már rohannom kellett, hogy elérjem a következő villamost, amivel talán még időben beérhetek. Mondanom se kell, nem értem be időben, bár bajom nem származott belőle, de ez egy másik történet.
A lényeg, rohantam a lakástól a villamosmegálló felé, olyan tempóban, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy ne fulladjak ki félúton. Szerencsére nem egy különösebben forgalmas környéken lakom, így a járókelőket nem kellett kerülgetni, és az autók miatt se kellett megállni, amikor át kellett mennem egy-egy utcán. Viszont sok errefelé a kutyás... Bár, igazságtalan vagyok, mivel macska is van errefelé annyi, mint a nyű, viszont őket nem sétáltatják a kedves gazdik pórázon. A kutyákat viszont éppen abban az időben délelőtt igen. Egy "jól nevelt" kutyának pedig nincs is ingerlőbb látvány, mint egy sebesen rohanó ember (vagy akármi más élőlény) látványa. Épp hogy csak befordultam az utolsó előtti sarkon, rögtön elém is ugrott egy kis szőrcsomó, és olyan hangosan elkezdett ugatni rám, mintha legalábbis az ablakon akarnék bemászni a lakásukba.
A nyomában persze ott loholt a gazdija is, és sűrű bocsánatkérések közepette kapta fel a földről a kis méregzsák ölebet, hogy elhallgattassa. Aztán felpillantott rám, és egy pillanatra megdermedt körülöttünk a levegő.
Velem nagyjából egyidős lány lehetett. Talán inkább néhány évvel fiatalabb. Középhosszú fekete haj keretezte kislányos arcából nagy kék szemek világítottak rám, szája pedig kedves mosolyra húzódott.
Szívesen leálltam volna vele egy kicsit csevegni. Megpróbálhattam volna megsimogatni a kis vakarcs fejét, elviccelődve azon, milyen kis méregzsák, reménykedve, hogy ezzel teremthetek valami barátságos légkört kettőnk között a gazdájával... Akár még többet is.
Csak az az átkozott óra ne lett volna. Kénytelen voltam elmotyogni neki egy "Nincs semmi baj"-t, és miután én is rámosolyogtam, tovább loholtam. Esküszöm, éreztem a hátamon a tekintetét, ahogy rohantam a villamoshoz, és abban reménykedtem, majd később találkozunk újra.
Sajnos azóta se láttam viszont.