Ötletözön: Gyönyörök ősszel

Még az ősz elején, közvetlenül a Barátnők és a Nyár végén feltöltése után, belevágtam egy nagyobb lélegzetvételű, 6-7 fejezetesre tervezett B-Szomszédlány történetbe, de sajnos belesültem. Mivel az ősz már nem épp aktuális és egyelőre azt se tudom, a karácsonyi történetet hogy fogom megírni (bár igyekszem), ebből már ilyen formában nem lesz semmi. Az ötleteit felhasználhatom még más Szomszédlány-történetekhez, de ez még a jövő zenéje.

Eddig ennyit írtam meg. Ötleteim még voltak (vannak) bele, de jó eséllyel már nem állnak úgy össze egésszé, mint terveztem, de, ha akarjátok, megírhatok még egy párat ha ez tetszett.

Szóval, íme az eddigiek:

– Á! Ez fantasztikus volt! – nyújtózott el Szomszédlány az ágyon. Haja mint sötét glória terült szét a feje körül, csillogó barna szemei pedig úgy meredtek előre, mintha nem is az egyhangúan fehér plafont látná maga előtt, hanem valami olyan mennyei gyönyörűséget, amit a hétköznapok szürkeségébe belesüppedt ember még csak felfogni sem képes.

Betűrtem egy tincsem a fülem mögé és megnyaltam az ajkamat, hogy aztán végigmérjem előttem elterpeszkedő meztelen testét. Ezt a még nem egészen tizenhét évesen is olyan gyönyörű és nőies testet, aminek már a puszta látványától is hőség árasztotta el a lábaim közét. Ahogy ott bámultam azt a karcsú alakot és a formás idomokat, el sem tudtam képzelni gyönyörűbbet ezen a világon.

            Na jó, ez most nagyon patetikusnak és csöpögősnek hangzik, de akkor, az előző pillanatok vad szeretkezésének hevében égve, valóban így éreztem. Még mindig ajkaimon éreztem nedveinek csodás ízét, és ahogy lepillantottam, megduzzadt ajkai lankadatlanul tátogtak felém, mintha csak folytatásért könyörögnének.

            Amikor észrevettem, hogy azok a gyönyörtől csillogó barna szemek már nem a semmibe révednek, hanem engem figyelnek, elkaptam tekintetemet legrejtettebb testzugáról, és ártatlan mosollyal az arcomon felé fordultam.

– Hihetetlen vagy! – kacagott fel, és megragadta a tarkómat, hogy magához vonjon és hevesen megcsókoljon.

Valóban, bár magam sem tudom miért, úgy viselkedtem, mint egy szende kislány, aki, azok után is, hogy épp most hajszoltam bele a nyelvemmel egy felemelő orgazmusba, mintha még azt is szégyellné, hogy megbámulja őt.

            Hiába telt el már majdnem fél év azóta, hogy a családjával beköltözött a szomszédba, még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Néha már hajlottam arra, hogy azt higgyem, ez az egész csak álom. Hogy csak mocskos fantáziám hiteti el velem, hogy ez a gyönyörű szép lány, alig pár nappal a megismerkedésünk után a konyhámban kötött ki, és ki sem várva, hogy én tegyem meg az első lépést, úgy támadott le, mint egy nőstényoroszlán.

            Viszont az idő múlásával egyre kevésbé lett volna tartható az a képzet, hogy mindez csak álom. Azután a rengeteg csodálatos óra után, amit egymásnak szereztünk az ágyban henteregve, és azután, hogy a két héttel ezelőtti beszélgetésünk után mennyire elmélyült a barátságunk.

            Két hét? Valóban csak két hét telt volna el az óta? Hiszen mintha már ezer éve ismernénk egymást. Szinte már nem is tudtam elképzelni az életemet nélküle. Anélkül, hogy tapintsam puha bőrét, csókoljam selymes ajkait, és nyelvemet forró barlangjába fúrjam.

– Mi az? – rántott ki merengésemből a hangja. – Mit bámulsz ennyire? – nézett fel rám, továbbra is elterülve az ágyon, mint egy mennyből idepottyant angyal.

– Semmi – ráztam meg alig láthatóan a fejemet. – Csak azon gondolkodom, vajon a cigitől van ilyen borzalmas íze a szádnak, vagy alapból is ilyen.

– De hülye vagy! – kacagott fel, miközben lelökött magáról.

Hangosan hahotázva terültem el mellette a széles ágyon, hogy aztán, megfájdult tüdővel elnémulva én is a csupasz plafonra bámuljak.

– Ez már nagyon hiányzott – törte meg a csendet ismét egy hangos sóhajtással Szomszédlány.

– Mi? Hogy emlékeztesselek, hogy túl sokat bagózol?

– Nem, te lökött! – könyökölt az oldalamba. – Különben is! Nem azt mondtad, hogy nem zavar?

– Engem aztán nem – vontam vállat. – Amíg nem az én lakásomban csinálod.

– Nem könnyíted meg a dolgom – tornászta magát az oldalára, hogy felkönyökölve az arcomba nézhessen. – Pedig már így is legszívesebben az egész napomat itt tölteném.

– Úgy beszélsz, mintha nem tegnap lett volna, amikor úgy megujjaztál, hogy utána alig bírtam összezárni a lábamat.

– Az tegnapelőtt volt – válaszolta, színlelt szemrehányással, mintha mérges lenne, amiért nem emlékszem a pontos időpontra.

– Nem tök mindegy? – kacagtam fel. – Esküszöm, ha rajtad múlna, még az utolsó csepp életet is kikefélnéd belőlem.

– Legalább egy kis örömöm hadd legyen az egész napos szívás után! – méltatlankodott.

– Ne mondd, hogy ennyire vacak a suli!

– Pedig de. Hidd el, csak azért tudom elviselni, mert tudom, hogy utána haza jöhetek, és bevethetem melléd magam az ágyba.

– Nocsak! – ült ki egy kaján vigyor az arcomra. – Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, szerelmes vagy.

– Na elmész te… – zsörtölődött, miközben elkezdett feltápászkodni az ágyból, de én kacagva megragadtam a karját.

– Gyere csak vissza? – rántottam magamhoz, hogy pár másodpercnyi nagyrészt csak színlelt birkózás után ismét megadja magát a csókomnak.

Kezemet lassan végigfuttattam selymes bőrén. Éreztem, ahogy formás melle besüpped ujjaim alatt, hogy aztán, mintha csak egy egész más világ lenne, áttérjek feszes hasfalára, ami után végre elérkezek ahhoz a forrón tátongó nyíláshoz.

            Hangosan felnyögött, ahogy egyszerre két ujjam hatolt be nyelvmunkámnak köszönhetően alaposan kitágult járatába. Ajkai elernyedtek, barna szemei pedig egy pillanat múlva ismét a semmibe meredtek, ahogy gyors lendülettel indult el ismét a csúcs felé.

– Esküszöm, egyszer kicsinálsz – zihálta, amikor ismét levegőhöz jutott.

– Te akartad – vontam vállat, de arcomról közben egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.

– Az a szerencséd, hogy mennem kell. Különben többszörösen kapnád vissza – fújt egyet, miközben kikászálódott az ágyból.

Ezzel mintha egy pillanat alatt szertefoszlott volna az idill. Bár még mindig gyönyörködve bámultam ruganyos testét, ahogy meztelenül körbesétál a szobában, összeszedve az előző este hevületében szétdobált ruháit, de az a burok, ami jótékony felejtésként borult ránk eddig, darabjaira hullott, hogy ismét kitáruljon a szomorú valóság.

            Az elmúlt két hétben ugyanis nem csak a barátságunk mélyült el jobban, hanem ismét elkezdődött az a lélekölő tortúra, amit tanévnek hívnak. A nyár tovaszállt. Bár odakint még mindig kellemes, meleg idő volt, feltartóztathatatlanul begyűrűzött a városba az az érzés, amit az ősz hoz magával. Mintha a nyár soha nem is létezett volna. Mintha csak egy álom lenne, ami után felébredve ismét vissza kell zökkenni a kegyetlen valóságba.

            Hálát adtam az égnek, hogy itt volt ez a csodálatos lány, aki még ezekbe a napokba is csempészett valami kis örömöt. Figyeltem, ahogy meztelen testét lassan eltakarja, először a bugyiját, majd farmernadrágját felhúzva, hogy aztán tovább folytassa a kutakodást a leglehetetlenebb helyekre elrepült melltartója és topja után.

– Megismételhetnénk ezt valamikor – nyújtózkodtam én is, hogy felkészítsem magam a felkelésre.

– Jó lenne – kacagott Szomszédlány. – De a szüleim már így is mérgesek, hogy suli-időben ilyen sok éjszakát töltök házon kívül.

– Tényleg – tápászkodtam ki az ágyból, mire azonnal testemen éreztem fürkész tekintetét. – Hogyhogy megengedik, hogy ilyen sokszor át gyere?

– Miért ne engednék meg, hogy egy barátnőmnél aludjak? – vont vállat.

– Na de ennyiszer?

– Sok barátnőm van – vigyorodott el.

– Na de ennyire?

Erre már nem válaszolt, csak a vállat vonogatva felnevetett. Tény, hogy a szülei helyében én már gyanakodnék, ha a lányom három napból kétszer egy barátnőjénél akarna aludni. De lehet, ez csak azért van, mert én pontosan tudtam, mit is művel ezeken az éjszakákon Szomszédlány alvás címszava alatt. Amellett pedig, ő sokkal jobban ismerte a szüleit, mint én, így hát nyilván tudta, hogy kell meggyőzni őket.

– Majd csak lesz valahogy – mondtam végül.

– Ja – válaszolta, miközben az utolsó simításokat végezte a ruháján, hogy aztán felkapja az iskolatáskáját. – Majd próbálkozunk. – Azzal odalépett hozzám még egy búcsúcsókért. Miközben teste hozzám simult, ajkaink pedig összefonódtam, éreztem, ahogy egyik keze ismét a lábaim közé csusszan.

– Te kis pimasz! – kacagtam fel, mire ő ismét csak elvigyorodott.

– Sok sikert mára! – intett búcsút miközben elhúzódott tőlem, és elindult az ajtó felé.

– Köszi. Szükségem lesz rá.

******************************************************************************

Kíváncsian várom bárki megjegyzését, észrevételét. Ha úgy jobb, akár még névtelenül is. A lényeg, hogy várom a visszajelzéseket. :)

Ha tetszett a történet, lájkolhatjátok a  a Facebookon a Sinara történetei nevű oldalon.