Citrus 5. fejezet - Szeress!

Készítette: Saburouta
Angolra fordította: Procyon
Magyarra fordította: Sinara

Előzmény: Citrus 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Citrus 4. fejezet

Folytatása következik!

Érzelmek harca IV. rész 12. fejezet

Előzmény: Érzelmek harca - Prológus
Közvetlen előzmény: Érzelmek harca IV. rész 11. fejezet

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 1999

*****************************************************************

Szűk két héttel később Cassidy belépett a lakásába és körbe nézett a nappaliban. Hiányzott már neki az otthon. Gretchen és George közvetlenül mögötte álltak a csomadjaival. Még mindig könnyen elfáradt és a bőre is sápadt volt. Idő kellett még, amíg teljesen meggyógyul.

Bármennyire is vágyott rá, Andrea nem lehetett ott, mert dolga akadt az iskolában, de megígérte, hogy délután benéz. George azonban ragaszkodott hozzá, hogy a gondját viselje, és Gretchen is kivett egy kis szabadságot, hogy ott lehessen, amíg Andrea dolgozik. Robie is gyakran benézett, hogy egy kicsit elbeszélgessenek. A munkája azonban gyakran elszólította, de akkor is telefonált, hogy éreztesse Cassidy-vel, gondol rá.

Cassidy az asztalra dobta a kulcsát és felsóhajtott.

- Annyira hiányzott már, hogy itt leszek - mosolygott a barátaira. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amit értem tettetek.

Gretchen megrázta a fejét.

- Ezért vagyunk barátok, nemde?

George is elmosolyogott.

- Így van - vitte be a táskákat a hálószobába.

Cassidy elmosolyodott, majd odalépett az üzenetrögzítőhöz.

- Cassidy! - szólalt meg egy ismerős hang a pittyenés után. - Itt Joel. A barátod, Andrea hívott, hogy szóljon a betegségedtől. Ja, és az orvosod, Dr. Simmons is. Maradj csak, ameddig szükséges! Kerítek addig rendkívüli cikkeket. Minden rendben lesz. Csak hívj, ha már otthon vagy! Hali!

Ezt még pár másik barát üzenete követte, majd: - Cassidy! Itt Robie. Bár tegnap találkoztunk, de akkor is szeretném, ha tudnád, hiányzol. Remélem, jobban vagy már. Ha megkapod ezt az üzenetet, bizonyára már otthon leszel, szóval már jobban is. Majd hívj fel! - kuncogott.

Cassidy, Gretcen és George is felnevettek. Majd pár pillanat múlva ismét Robie hangja szólalt meg:

- Csak szerettem volna, ha tudod, mindig rád gondolok, és alig várom, hogy ma este találkozzunk. Főzök valami finomat. Remélem, jobban vagy és sokat pihensz. Fél négyre ott leszek - sóhajtott, majd letette.

Cassidy is sóhajtott egyet és miközben a készülék elhallgatott, a zsebébe dugta a kezét. Titkon azt remélte, hallhatja Andrea hangját is.

Intett a barátainak, hogy foglaljanak helyet, majd ő is leült velük szemben és nézte, ahogy ott ülnek, kéz a kézben, és sokat mondóan bámulnak rá.

- Nos - szólalt meg George -, most mi lesz, Cas?

Cassidy végigsimított az arcán.

- Nem tudom.

George elhúzta a száját.

- Akárhogy is, tudod, hogy érzel, és azt is, mit kell tenned.

- Kérlek, ne beszéljük erről! - suttogta Cassidy fáradtan, majd végignyúlt a kanapén. - Nagyon elfáradtam - hunyta le a szemeit.

George oda lépett hozzá, miközben Gretchen elment egy párnáért. Mire vissza ért, Cassidy már elaludt. Óvatosan a feje alá tették a párnát, levették a cióőjét és betakarták.

Aztán csak ültek mellette, és George átölelte Gretchent, fejét a másik nő vállán nyugtatva.

***

Andrea két órával később érkezett meg. Amikor belépett, Gretchen felpattant ültéből, George pedig nagyot ásított. Látta a fáradtságot a szemükben. Aztán Cassidy-re nézett, aki még mindig csendben aludt a kanapén.

Látta az alvó nő homlokába lógó tincseket és szívesen oda nyúlt volna, hogy kisöpörje, de nem akarta felébreszteni őt. Csak hallgatta a halk szuszogást. Aztán felnézett George-ra és elmosolyodott.

- Mi újság? - suttogta.

- Minden rendben, asszonyom! - viccelődött George, miközben játékosan szalutált.

Gretchen gyengéden a vállába bokszolt, majd átölelte és együtt felnevettek, majd szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Aztán Gretchen elvörösödve Andrea felé fordult, aki némán kuncogott rajtuk.

- Szinre azonnal elaludt, amint haza értünk. Nagyon elfáradt, Andy. - George-ra nézett, aki ismét ásított. - Mi most haza megyünk, és rád bízzuk a beteget. George meg most kicsit figyelhet RÁM is.

Andrea felnevetett és figyelte, ahogy George elpirul, majd megköszörüli a torkát.

- Ahogy óhajtja, asszonyom. Állok ön és a szenvedélye szolgálatára.

Gretchen a szemeit forgatta, majd megragadta George derekát és becsúsztatta ujjait a nadrágja pereme alá.

- Gyerünk haza! - integetett Andreának. - Majd hívunk - mondta, mielőtt kiléptek az ajtón.

Andrea megfordult és ismét Cassidy-re nézett. Leült a dohányzó asztal szélére és csak bámulta a nőt, majd végül kiment a konyhába, hogy összeüssön valami vacsorát.

***

Cassidy a hátára fordult és ásított, majd nyújtózkodott egyet. Észre vette, hogy sötét van a szobában és az ablakra nézett. Már besötétedett. Csak az utcai lámpák fénye látszódott. Felült és ismét nyújtózott és ásított egyet. Aztán hangokat hallott a konyhából.

Már az előtt tudta, hogy Andrea az, hogy arrafelé menet megérezte volna a parfümje illatát. Megborzongott és belépett a konyhába. Andrea látványától elállt a lélegzete is. A nő ott ült az asztalnál, egyszerű otthoni ruhában és kibontott hajjal. Papírok hevertek előtte. Valószínűleg a diákjai dolgozatai. Cassidy felsóhajtott a gyönyörű látványtól.

Andrea megérezte a jelenlétét és felnézett, majd szélesen elmosolyodott.

- Végre felébredtél? Annyira örülök! Már kezdtem aggódni. - Elhallgatott és Cassidy szemébe nézett, majd beharapta az alsó ajkát. - Én… csináltam neked vacsorát.

Cassidy a tűzhelyen rotyogó fazékra nézett és megkordult a gyomra.

- Mmm! Éhes vagyok. Mennyit aludtam?

Andrea teríteni kezdett, amíg Cassidy tisztálkodott. Majd a másik nő is visszatért.

- Segítek - nyúlt a papírokért. Andrea a szemébe nézett és ismét érezte, ahogy elönti a testét a szenvedély. Elfordult, hogy úrrá legyen magán, majd szedett az ételből Cassidy-nek. Aztán a nő megfogta a kezét, mire a tekintetük ismét találkozott.

- Köszönöm - mondta Cassidy.

- Erre semmi szükség - mosolygott Andrea zavartan, közben azonban ajkai sóvárogva vágytak a nő csókjára. Visszahúzódott és az ételre nézett. - Egyél!

Cassidy bólintott és a tányérjára nézett.

- Csodásan fest - mosolygott. - De egy falatot sem eszek, amíg nem csatlakozol.

Andrea bólintott és magának is szedett, majd leült Cassidy-vel szemben.

Evés közben egy pillanatot sem szalasztott el, hogy az élvezetet figyelje Cassidy arcán.

- Ez csodás volt! - tette le végül Cassidy az evőeszközeit és Andreára mosolygott. - Már el is felejtettem, milyen csodás szakács vagy.

Andrea elpirult és lesütötte a tekintetét. Vontatottan Cassidy tányérjáért nyúlt és a mosogatóhoz lépett.

Cassidy hátra dőlt a székében és felnézett rá. Nyugodt akart maradni, de a szíve hevesen vert. A bőre sóvárgott Andrea érintéséért. Át akarta ölelni és szeretni akarta őt. Andrea háttal állt neki, de szemmel láthatóan remegett. Cassidy el akarta mondani, mennyire szereti és mennyire vágyik a meztelen teste érintésére, de a nyelve nem engedelmeskedett. Inkább felállt, Andrea mögé lépett és megérintette a haját.

Félre söpörte a tincseket, hogy feltárja a fehér nyakat, majd Andrea hátához simult és hallgatta, ahogy a nő felnyög az élvezettől. Gyengéden csókolgatta Andrea nyakát, majd a füle tövét.

Andrea nem tudott ellenállni. Érezte, ahogy combjai között eluralkodik a nedvesség. Halkan felnyögött és Cassidy testéhez simult. Hátra hajtotta a fejét és utat engedett a másik nő ajkainak és simogató nyelvének. Aztán megfordult, Cassidy nyaka köré fonta a karjait és hozzá bújt, miközben nyelveik találkoztak.

Hatalmába kerítette őket a szenvedély. Cassidy kissé hátra húzódott, hogy letépje Andreáról a ruháit, nem törődve a lepattogó gombokkal. Majd felkapta Andreát és a pultra fektette.

Andrea felnyögött a gyönyörtől és bugyija már teljesen átázott. Cassidy-t már semmi nem érdekelte, csak hogy örömöt szerezzen ennek a nőnek. Kezébe fogta a melleit és gyengédem gyúrogatta, hallgatva Andrea nyögéseit. Aztán előre hajolt és nyelvével a nő mellbimbóit izgatta melltartóján keresztül.

Andrea a dereka köré fonta a lábait, hogy még közelebb húzza őt magához, miközben az elméje elhomályosult. Kikapcsolta a saját melltartóját és elhajította, majd felnyögött, ahogy Cassidy ezúttal szabadon vette ajkai közé a mellbimbóit.

Teste megfeszült, ahogy Cassidy végigsimított a hasán. Majd hátra hajtotta a fejét, ahogy hallotta a zipzár hangját és egész teste felkészült az érzésre, amikor Cassidy a combjai közé csókolt.

Cassidy lassan végigcsókolta a combjait, amitől Andreávan csak egyre jobban nőtt a hév. Felsikoltott, ahogy érezte, hogy a teste készen áll. Cassidy is érezteaz orrát betöltő csodás illatot, majd végül, habozás nélkül, a lüktető szeméremajkakhoz préselte arcát.

A száját elöntő íz mámorító volt. Hallotta Andrea sikolyait, érezte, ahogy a görcsök rázzák a testét.

Andrea szorosan lehunyta a szemeit. A végtelen gyönyör egyre közelebb került. Hevesen zihált, aztán már végül nem bírta tovább. Egész teste megfeszült és hangos sikolyok törtek fel a torkából.

Cassidy gyengéden leemelte őt a pultról és a padlón szeretkeztek tovább. Végül, amikor a gyönyör elmúlt, ott feküdtek a padlón, egymás karjaiban, teljesen meztelenül.

Andrea lassan kinyitotta a szemét és Cassidy-re nézett. Ajkaik ismét találkoztak és nyelvük lassú táncot járt. Cassidy-hez simult, átkarolta a nyakát és fölé kerekedett. Aztán kissé felemelte a fejét és a szemébe nézett. Cassidy csodálta ennek a nőnek a szépségét, miközben az a haját simogatta. Aztán Andrea ismét megcsókolta őt.

- Menjünk be a hálószobába - javasolta Cassidy.

Andrea talpra segítette őt, majd kézen fogta és az ágyhoz vezette. Egy ideig csak ültek az ágy szélén és egymásra mosolyogtak.

- Mi a baj? - kérdezte Andrea.

Cassidy habozott egy ideig.

- Mit vársz ettől az egésztől?

- Hogy mit várok? - nézett rá Andrea habozva. Nem tudta ő se igazán, csak egy dolgot: - Én… szeretlek téged.

Cassidy egy pillanatig hallgatott.

- De… szerelmes vagy belém?

Andrea nem tudott válaszolni.

- Miért kérdezed ezt?

- Mert tudnom kell. Nem akarok csak egy kísérlet lenni neked. Túlságosan fájna, ha végül hozzámennél Jeffrey-hez. - Szemei könnyel teltek meg. Andrea kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Cassidy megelőzte. - Semmi sem változik a barátságunkban - hazudta. - Te mindig a legjobb barátom maradsz, Andy.

Andrea érezte, hogy ez nem igaz.

- Hazudsz, Cassidy - érintette meg az arcát, de Cassidy elhúzódott.

- Nem hazudok - állt fel és az ablakhoz lépett. - Szeretnéd, ha most abbahagynánk? Amíg még nem megyünk túl messzire.

- Te sem akarhatod - adott hangot Andrea Cassidy gondolatainak.

Felé indult és maga felé fordította. Cassidy maga köré fonta a karjait és lehunyta a szemeit. Andrea átölelte őt és hozzá simult.

- Nem akarom abbahagyni, Cassidy - suttogta.

Cassidy elhúzódott és kiment a hálószobából. Andrea követte a kanapéhoz, a kezei közé vette az arcát és megcsókolta.

Cassidy nem tudott ellenállni. Minden megszűnt számára létezni. Csak ők voltak és a szerelmük. És minden beleolvadt a végtelen gyönyörbe.

Folytatása következik!

Győzelem?

"Ölni serényen; térdig a vérben; mostanra értem; győzni nem érdem." /Ákos - A katona imája/

M kalandjai

Moszkva, 1812.

Az utca köveit beborító, latyakos péppé taposott hó hangosan cuppogott lovam patái alatt. Az egész városban csontig hatoló hideg uralkodott, és ahogy végigügettem a koszos masszával borított széles utakon, mintha egy befagyott Pokol tárult volna a szemem elé. Egy sivár, lélekőrlő katlan, ahonnan még Lucifer is elköltözött. Talán épp a Krímben lógatja rusnya patáit, hogy stílszerűk legyünk. Moszkvát pedig ráhagyta érzéketlenül tomboló démonaira.

Undorodva elhúztam a számat, ahogy végignéztem ezeken a "démonokon". Ez lenne a győzhetetlen Nagy Hadsereg? A város szinte teljesen kiürült. Nem tudom, a cár hogy oldotta meg ennyi ember kitelepítését az alatt az idő alatt, amíg mi ide értünk, vagy hogy sikerült a hátra maradóknak ilyen jól elbújniuk, de bármerre nézett az ember, nem lehetett mást látni, csak részegen és elcsigázottan támolygó szakadt katonákat. Ez maradt a hatalmas Grand Armée-ből, ami a győzelem reményében vágott neki a világ leghatalmasabb birodalmának. És most, hogy a győzelmet már gyakorlatilag elértnek tekinthetjük... Mégis, mi maradt?

Mintha mindenki kivetkőzött volna önmagából. Ezek lennének a dicső franciák, akik a forradalom győzelmére oly büszkén, csillogó menetben vonultak keresztül fél Európán? A nagy világmegváltók és nem kevésbé hatalmas és lelkes szövetségeseik? Én nem láttam mást, csak céltalanul ténfergő élőhalottakat.

Bár a céltalanság relatív. A városban mégiscsak maradt valaki, de amennyi embert láttam, azok még egy tized ekkora településen is kényelmesen elférnének. Az elcsigázott katonák azonban, mint éhes farkasfalkák, őket is megtalálták.

Összehúztam a kabátomat és behúztam a nyakamat ültömben. Fáztam. Nagyon fáztam. Nem hiába mondta a ruszkik jó cáratyuskája, hogy neki két legyőzhetetlen tábornoka van, Január és Február. Míg a többiek folyamatosan hátráltak, várost adva fel város után, ezek ketten széjjeltépték az ellenük vonuló császári hadsereget.

Az épületek felett itt-ott füstoszlopok emelkedtek a magasba. Egész testem kívánta, hogy arra vegyem az irányt kissé felmelegedni, de tudtam, ahhoz a rettenethez képest, ami azokon a helyeken uralkodik, még ez a Belzebub befagyott ülepe is kész Kánaán.

De jobban tettem, ha nem méláztam el. Már így is gyanakodva néztek rám a körülöttem serte-pertélő ágról szakadt bugrisok, akiken a kosz alatt már csak elvétve volt felismerhető a császári egyenruha. Inkább sietnem kellett, mielőtt valami ocsmányságra szánnák el magukat.

Láttam, ahogy néhány kapualjban összesereglenek, úgy civódva a zsákmányon, mint a dögkeselyűk. Lábaik alatt vér csordogált a latyakos kövezeten, én pedig csak remélni tudtam, az agyoncsapott szerencsétlen által dugdosott élelmiszert falják annyira hevesen, nem valami mást. Megborzongtam a gondolatra. Néhol viszont egyértelműbb, még ha semmivel sem kevésbé iszonytató volt a vér forrása, hallgatva a tömeg közepéből előszivárgó fájdalmas női nyögéseket és sikolyokat és elnézve egy-egy katonának már hatalmas jóindulattal sem nevezhető fickó szapora csípőmozdulatait.

Elhúztam a számat, aztán hirtelen ráeszméltem, megint elméláztam. De akkor már késő volt.

- Ejnye-ejnye - vonta magára a figyelmemet egy a többieknél nem kevésbé szakadt alak mézes-mázas hangja, ahogy elém lépett és megfogta lovam kantárját. - Hova olyan sietősen, jó uram?

- Eredj az utamból, bugris! - reccsentem rá. Bár, nem tagadom, halálra voltam rémülve, az ilyen alakokkal szemben a legrosszabb megoldás, ha ezt kimutatom. Inkább erősebbnek kellett látszanom a legerősebbeknél is.

- Bugris? - játszotta a meglepettet. - Ugyan-ugyan, uram. Hát nem azt mondogatják a magafajták otthon, hogy mindenki egyenlő? Szabadság, egyenlőség, testvériség meg ilyenek.

- Eredj az utadra, katona! - szűrtem a fogaim között. - Vagy azt is megbánod, hogy a szajha anyád a világra szült.

Gyűlöltem így beszélni, de még ennek lehetett a legtöbb esélyem hogy hat is valamit.

- Ugyan már, tiszt uram - folytatta a katona negédes hangon és tett egy lépést felém, továbbra is markolva a kantárt. - Hát így kell beszélni egy testvérrel? Osztozzunk meg inkább testvériesen azon a jó, meleg kabáton!

- Azt mondtam, takarodj! - rúgtam bele felém nyúló kezébe. Bár a súlyos csizma ütése egyébként sem épp egy gyengéd szerető simogatása, a farkasordító hidegben, átfagyva, még jobban tud fájni.

- Te mocskos kurafi! - sziszegte a katona a kezét markolászva. - Megállj csak, lerángatom én rólad azt a kabátot. És ha már ott tartunk, tehetsz nekem más szolgálatot is. Ha már asszony nincs, az a csinos pofi is megteszi.

Megmerevedtem és erősen markoltam a lovam kantárját. Kevés helyen találni elcsigázottabb és kanosabb férfiakat, mint egy folyamatosan úton lévő hadseregben. Ezért hát, ha nincs megfelelő mennyiségű örömlány a közelben, vagy épp zsold nincs annyi, hogy mindenki hozzájuk jusson, tanácsosabb, ha az ember minél kevésbé nyújt célpontot. Igaz, a hideg orosz télben magamra aggatott temérdek ruha alatt úgyse látszott volna, de első dolgom volt, miután hajam gondosan rövidre vágtam, hogy feszes gyolcsokkal leszorítsam a melleimet. Néha még az árokpartra is kiálltam, mímelve a célba brunyálást alibiből, vagy ha épp alulöltözötten kellett férfiak és egy csinos hölgy társaságában tartózkodnom, becsempésztem valami hosszúkásat a gatyámba, hogy a látszat kedvéért pótolja nem létező merevedőmet. Csak azt sajnáltam, hogy biológiai okokból kifolyólag nem növeszthettem szakállat, bízva benne, hogy az majd kevésbé tesz vonzóvá. Mert ha már nő nincs, a kéjsóvá katonák hamar ráfanyalodnak a csinos, fiatal, sima arcú fiúkra. És ha még meglátja azt is, mi rejtőzik valójában a zubbonyom alatt...

- Takarodj a dolgodra, vagy az ebek visznek el a gyomrukban! - rivalltam rá, de a fickó már hajthatatlan volt.

- Te vagy a dolgom, szépfiú - markolta mag a combomat.

Ez már túl sok volt. Nem maradt más megoldás, egy sebes mozdulattal az övemben nyugvó pisztolyomért nyúltam, már célra tartás közben felhúztam a kakast és azonnal lőttem. Sosem akartam embert ölni, és talán épp ez vitte félre most is a kezemet. Bár ki tudja, a sebesült emberre nem vár-e még rosszabb sors ebben a földi gyehennában.

Minden esetre, amikor támadóm vérző vállát szorongatva hátra zuhant és üvöltött, mint a fába szorult féreg, megragadtam az alkalmat és gyorsan vágtába ugrattam a lovam.

Nem jutottam túl messzire. A lövés és a francia fájdalomsikolyok azonnal összecsődítették a közelben lévőket és elállták az utamat. Már épp emeltem volna a fegyverem, hogy ismét tüzeljek, amikor egy határozott hang mindent megállított.

- Mi folyik itt? - lépett elő egy jobb állapotban lévő, ötvenes szakállas férfi az egyik kapualj rejtekéből. Az ő egyenruhája is szakadt volt, de tiszti rangjelzései fényesen csillogtak.

- De Witt kapitány? - néztem rá érdeklődve.

- Úgy van - bólintott a férfi. - És maga meg ki a fene?

- Michael Monsignor hadnagy, küldönc, uram. Szolgálatára - tisztelegtem.

- Mégis mi dolga itt, hadnagy? - horkantott a tiszt. - Talán a cár végre megadta magát?

- Nem. Azt nem - válaszoltam színtelen hangon.

- Akkor meg? A győzelem már csak egy karnyújtásnyira van. Menjen inkább, élvezze ki maga is! Úgy hallottam, a gárda ezred kurtizánjai a legjobbak. Jómódú ficsúrnak tűnik, biztos meg tud fizetni egy töcskölést. Élvezze a győzelmet!

- Győzelem? - horkantottam fel. - Ez magának győzelem? - pillantottam végig Moszkva fagyott utcáin, ahol csak az állattá aljasult, ronggyá kopott katonák kutattak zsákmány után, felprédálva mindent. Ez lenne a győzelem? Akkor én nem kérek belőle.

- Mit merészel?! - kezdett kijönni az idősebb férfi a béketűrésből. - Tudja, hol a helye, hadnagy! Különben felkeresem a feletteseit és nagyon megütheti a bokáját. Bevettük ezt a nyomorult várost. Győztünk. Ünnepeljen inkább maga is!

- Ha magának ez az ünneplés... - motyogtam a randalírozó katonákat figyelve, de még mielőtt a tiszt felháborodhatott volna, ismét rá néztem. - Akárhogy is, nem tart már sokáig. - Zubbonyom alá nyúltam és előhúztam a rám bízott levelet, hogy a férfihoz vágjam. - A császár parancsa. Visszavonulunk. Kiürítjük Moszkvát.

Láttam a megrökönyödést a tiszt arcán, de nem vártam meg a reakcióját. Nem voltam rá kíváncsi. Inkább megfordítottam a lovamat és elügettem a vér és latyak áztatta utcákon. Sok parancs lapult még a zubbonyom alatt, amiket kézbesítenem kellett, hogy Napóleon hadserege időben elindulhasson.

Carpe diem 6. rész

Írta: Dina

Előzmény: Carpe diem 1 rész
Közvetlen előzmény: Carpe diem 5. rész

*******************************************************************************

Lassan két hét telt el a Giselle-lel való vitám óta, és nem hallottam többet felőle egy nagy nehezen kisajtolt válasz sms-nél. Különösebben nem részletezte a mondandóját, vagyis a leírtakat. Megtudtam, hogy el kell utaznia, aztán ha visszajön, keres. Voltak napok, amikor győzködtem magam, hogy helyesen cselekszem és jobb, ha nem bonyolódom bele a vele való kapcsolatba, máskor pedig szabályosan hiányoztak az életvidám, játékos és nagyon sok esetben vágykeltő gesztusai. Be kellett ismernem magamnak, hogy kötődtem hozzá, de hazugság lett volna azt állítani, hogy jobban, mint egy páréjszakás kalandhoz kötődik az ember. Jelenlegi érzelmi instabilitásom miatt még egy kutyát sem vettem volna magamhoz, mivel minden újszerű kötődés elriasztott. A már jól ismert, Anna által a saját hívásaira beállított csengőhang rántott vissza gondolataim világából. Már jócskán ment a The Script Hall of Fame, amikor tudatosult bennem, hogy honnan jön a zaj és mit kell tennem.

- Csak nem, hallani rólad is? – kérdeztem, még mindig enyhe méreggel a hangomban. Jelenleg is Londonban volt, és nem egyezett bele, hogy visszautazzak.

- De, csak hallani rólam is – válaszolta nevetve.

- Mikor jössz vissza?

- Miért, hogy jól szétrúghasd az egyik legbecsesebb testrészem?! – kérdezte ironikusan.

- Ha neked, az a legbecsesebb testrészed, akkor már régen nem az a legnagyobb bajod, ha én szétrúgom – ugrattam.

- Kapd be! – válaszolta jobb kedvvel. Nem láttam az arcát, mégis éreztem a vonalra telepedő jó kedvet. – Nem tudom még pontosan, pár nap kérdése az egész. Veled mizujs? Mikor utaztok Gisellelel Barcelonába?

- Hát – kezdtem idegesen.

- Ne! – válaszolta, közbeszakítva a mondandóm. – Komolyan?

- Te most vagy olvasol a gondolataimban vagy valakinek nagy volt a szája – jelentette ki szárazon.

- Azért ez a hát sokatmondó volt – mondta.

- Összekaptunk és nem vagyok benne biztos, hogy hogyan is állunk most – nyögtem végül ki.

- Értem – válaszolt sokatmondó hangsúllyal. – És akkor mi lesz?

- Nem tudom – tanácstalan voltam, aztán meghallottam, hogy csipogás jelzi másik hívás várakoztatását. Ránéztem a kijelző, Giselle neve jelent meg. – Anna, éppen most hív Giselle. Leteszem, és később elmesélek mindent. Oké?

- Persze - válaszolta egykedvűen. – És Becca!

- Igen? – kérdeztem

- Jól gondold meg, hogy mit csinálsz – tette hozzá, majd bontotta a vonalat.

Még előttem lebegtek Anna szavai, amikor fogadtam Giselle hívását.

- Szia! – szóltam bele.

- Hello! – válaszolt kicsit sem jó kedvvel. – Sajnálom, hogy eltűntem, de rengeteg dolgom volt.

- Semmi gond! – mondtam nyugtatóan. Reméltem, hogy le tudunk ülni és megbeszélni a múltkor történteket. – Szeretnél találkozni esetleg?

- Az jó lenne – hangja a szokásos közvetlen és vidám helyett, hideg és közömbös volt. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint aki valami szörnyű büntetett hajtott végre.

- Menjek át vagy átjössz? – kérdeztem, most már én is sivárabb hangnemben.

- Egyik sem lenne túl jó. Mit szólnál a Leopold Kávéházhoz?

Meglepődtem a hallottakon és köztünk éppen kialakulóban lévő falon, amelynek az alapjait én fektettem le, a két héttel ezelőtti banketten.

- Rendben. Mikor? – most már én is hidegen viselkedtem.

- Két óra múlva ráérsz?

- Rá.

- Akkor ott találkozunk. Szia!

- Szia!

A beszélgetésünk után még pár percig némán ültem a kanapén és gondolkodtam. Megértettem a sértettségét, de orvosolni nem tudtam. Akármennyit is gondolkodtam kettőnk viszonyán, a kapcsolat szó előkerüléskor hevesen tiltakoztam saját magamban. Több napnyi gondolkodás után nehéz szívvel ugyan, de elfogadtam, hogy ha ezzel talán végleg elutasítom Gisellet, akkor is tisztáznom kell vele, hogy az eddigiektől komolyabba nem tudok belemenni.

A megbeszélteknek megfelelően két órával később a Leopoldban ültem, pont annál az asztalnál, ahol az első randink alkalmával. A kettőség érzetét keltette bennem az előbukkanó emlékek képe. Néhány percet késve Giselle is befutott. Mint mindig is most is csínos volt. Belépését követően, több szempár is rá szegeződött, követve, míg az asztalunkhoz nem ért. Felálltam, hogy üdvözöljem, de ezt csak egy néma fejrázással fogadta, így kicsit dühösen visszaültem a helyemre és próbáltam nyugodt maradni. Nem értettem miért szükséges ez a gyerekes sértettség, amit most produkált.

- Szóval? – kezdte, sértődött hangon.

- Ha most jelenetet akarsz rendezni vagy játszani a sértettett, akkor fölöslegesen hívtál. Ebbe nem megyek bele – mondtam kicsit helyre téve. Egy őszinte beszélgetésre számítottam és nem pedig egy kényeskedő, sértett egójú kis franciára.

- Jogos- válaszolt már kedvesebb hangon. – Akkor játszunk nyílt lapokkal.

- Játszunk – mondtam sóhajtva, nagy is jól tudva, hogy mi következik.

- Amennyire jó összhangba kerültünk ketten, nem gondoltam, hogy ennyire megrémít a gondolat, hogy esetleg többet láss bennem, mint egy kaland. Becca, én ettől többet akarok!

- Nem tudom, mit mondhatnék… - válaszoltam, miközben tekintetemmel a járdán közlekedőket figyeltem. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Nem is kell semmit – mondta könnyes szemmel. – Teljesen világos minden.

- De kell, azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük a történteket – közben felé fordultam.

- Hát, ettől diplomatikusabban meg sem fogalmazhattad volna - hangja egyre jobban akadozott. – Becca, figyelj rám! – közben megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. – Tudom, hogy csalódtál, és emiatt nem akarsz elköteleződni. Azt is tudom, hogy az érzéseidről egyáltalán nem vagy hajlandó beszélni. De nekem ez már nem elég, és nem lenne tisztességes egyikünkkel szemben sem, ha ezt nem mondtam volna el.

- Ez teljesen igaz – bólogattam. Nem mondom, hogy nem éreztem semmit iránta, mert az hazudság lett volna, de az is, ha azt mondom, hogy többet akarnék a mostani felállásnál. Utáltam magam emiatt, de nem tudtam a szemébe nézni és azt hazudni, hogy nekem is annyira fontos lett, mint én neki. – Úgy érzem, hogy az én oldalamról pedig, úgy tisztességes, ha nem hitegetlek. Kedvellek és nagyon szeretek együtt lenni veled, de … - itt elakadt a szavam, nem tudtam, hogy fejezzem be anélkül, hogy ne bántanám meg jobban.

- De semmi esély sincs rá, hogy többet akarj – fejezte be a mondandóm, könnyek között. – Igaz? 

- Bár azt tudnám mondani, hogy akarok … - már én sem bírtam tartani magam.

- Bár – válaszolt sírva. 

- És most hogyan tovább? – kérdeztem, valamilyen kompromisszum reményében.

- Sehogyan – mondta sírva. – Mi ketten végeztünk! – kiáltott fel sírva, majd felpattant, összekapkodta a dolgait és elrohant.

Megrökönyödtem a látottakon. Egyik pillanatban sértett, másikban megértő, a harmadikban pedig kiborul. Valóságos érzelmi túltöltés volt ez a nő. Próbáltam kicsit kitisztítani a fejem, s amikor már elterelődtem a gondolataim az iménti beszélgetésről, szomorúan fogadtam, hogy röpke két hét alatt, két érzelmileg teljesen letaglózó beszélgetésen voltam túl. Nem mertem feltenni magamnak, azt a bizonyos mi jöhet még kérdést, tudva, hogy mindig lehet rosszabb.

***

Néhány órával később az Americanban találtam magam, Scarlett és Trevor társaságában. Túl voltunk pár sörön és a Giselle által produkált jelenet kivesézésén. 

- Nem akar valamelyikőtök jövő héten Barcelonába utazni? – kérdeztem egy kínos nevetés kíséretében.

- Miért akarnánk Barcelonába utazni? – értetlenkedett Scarlett.

- Nem viszed el Annát? – kérdezte Trevor, értve, hogy a szabadon maradt egyik tőlük kapott jegyre céloztam.

- Viccelsz? – nevettem őszintén. – Nem emlékszel, hogy legutóbb majdnem nekünk ugrott egy csapat fanatikus Barcelona szurkoló?

- Avassatok be - mondta Scarlett kíváncsi szemekkel.

- Tavaly meghívtam magamat és Annát a Barcelona - Real Madrid meccsre. Nem kellett volna. Képzeld el, hogy ülsz a zúgó stadionban, éppen drukkolsz a kedvenc csapatodnak, több ezer őrült szurkoló kíséretében és a legjobb barátnőd elkezdi éljenezni, amikor az ellenfél nyálas kis szépfiú csatára lő egy gólt. 

- Te jó ég – szakadt ki belőle egy hatalmas nevetés. - Hogy éltétek túl?

- Ugye? Ezt kérdem én is mai napig – vágott közbe Trevor.

- Nagy nehézségek árán elcsendesítettem Annát, én pedig valamennyire biztonságban voltam a rajtam lévő Barcelona mez miatt. Az érdekes része az volt, hogy a meccs után még hetekig emlegette felháborodva, hogy elvittem magammal és nem engedtem, hogy igazán szurkolhasson annak, akinek szeretett volna.

- Hát ezt nem hiszem el – nevetett tele torokból Scarlett, és vele mi is.

- Szóval srácok önként jelentkező? – kérdeztem, visszatérve az eredeti kérdésemre.

- Tudod jól, hogy imádlak, de nem az én világom – mentegetőzött Trevor.

- Akkor ezek szerint csak én maradtam – kacsintott Scarlett.

- Ezt vegyem úgy, hogy benne vagy? 

- Egyszer élünk! – válaszolt a rá jellemző kedves mosollyal. – Egyébként is van egy-két híres szórakozó hely, amit már ismerek. Hatalmas bulik vannak arrafelé. 

- Nem is tudtam, hogy jártál már Barcelonába – mondtam meglepődve.

- Hát nagymamám gyökerei onnan erednek. Majd megmutatok pár jó éjszakai klubbot – ajánlotta.

Trevor hatalmas nevetéssel nyugtázta az ajánlatot.

- Most mégis mi van? – kérdezte Scarlett, nem értve Trevor reakcióját. Közben én is mosolyogtam a tényen, hogy én éjszakai klubokba menjek.

- Semmi, csak látszik, hogy még nem ismered Beccát. 

- Miért?

- Kedves barátnőnk esküd ellensége a tánc. Olyannyira, hogy az egy kezem is elég megszámolni, hányszor láttam táncolni – magyarázkodott Trevor.

- Ez komoly? – megrökönyödve fordult felém Scarlett.

- Most mit mondjak? Nem az én világom – válaszoltam még mindig mosolyogva, bár egyre kínosabban éreztem magam.

- Ezt nem tudom elhinni – mondta, még mindig meglepett arccal.

- Pedig nyugodtan elhiheted- szólt közbe Trevor. 

- Akkor van egy ajánlatom – váltott sejtelmesebb hangnembe.

- Ez nem jól indul – mondtam, előre félve, hogy a tánc kapcsán milyen ajánlat juthatott eszébe.

- Elmegyek veled arra a bizonyos meccsre, nem öletem meg magunkat Madrid buzdító kiáltásokkal, de cserében meccs után elmegyünk bulizni és látni akarom, ahogy táncolsz. Csak egy szám erejéig.

Trevor újra hangos nevetésbe tört ki. Nagyon élvezte kettőnk alkudozását.

- Szemét vagy! – jelentettem ki.

- Nem is ezen volt a hangsúly – mondta. - Áll az alku? Gyerünk már, elvileg éppen változtatsz az eddigi szokásaidon. Csak nem félsz? – hergelt.

- Még mindig szemét vagy, de tudod mit? Legyen! Áll az alku – válaszoltam.

- Éljen! Hogy én mennyire jó vagyok – vágott fel, mosollyal az arcán.

- Őszintén sajnálom, hogy nem láthatom – szólalt meg Trevor.

- És a szemét mellett most már egoista is – ugrattam Scarlettet.

- Köszönöm, köszönöm – válaszolt jó kedvűen.

- Hát akkor az utazás problémát is megoldottuk. Nem egész egy hét múlva utazunk! – mondtam miközben már emeltem a poharam, hogy koccintsunk.

***

A következő pár nap szervezéssel telt. Mit pakolunk, mikor indulunk és ehhez hasonló kérdések megbeszélésével töltöttünk több órát Scarlett-tel a telefonon lógva. Szinte mindennap beszéltem Annával is, aki még mindig Londonban rendezte a dolgait. Már nagyon hiányzott. Ezen felbuzdulva Scarlett ötletére kicsit átalakítottuk az ütemtervünket úgy, hogy legyen pár szabad óránk Londonban az átszálláskor. Én szerettem volna látni Annát, Willt és Mariet, Scarlett pedig a nagyszüleinél szeretett volna lejelentkezni. Így meg volt a tökéletes indok és lehetőség is, hogy közben Londonban is eltöltsünk pár órát.

***

- Szóval, akkor nem egész két óra múlva találkozunk – mondta Scarlett.

Ránéztem az órámra, hogy tudatosítsam pontosan mikor is lesz az a nem egész két óra múlva. Kilenc óra tíz perc volt. 

- Rendben, akkor tizenegy után pár perccel itt találkozunk.

- Oké, üdvözlöm a többieket. 

- Átadom – válaszoltam, indulva a kijárat felé.

Kiérve fogtam egy taxit, és megadtam Marie címét. Tudott az érkezésemről, de kérésemre Annának és Willnek nem szólt róla. Néhány perccel később fizettem és sietve kipattantam a taxiból, kivettem a bőröndöm és bejárat felé vettem az irányt. Beérve Marie nevét kiáltottam, aki néhány pillanat múlva kedvesen mosolyogva megjelent. Vasárnap lévén itthon volt. Nem volt túl sok időm, így letelepedtünk a nappaliban és váltottunk pár szót arról, hogy mi a helyzet a Coramban, hogy megy Willnek az asszisztensi munka és persze, hogy én mihez szeretnék kezdeni. Mondanom sem kell, Marie nem díjazta a mostani, kilépek és hagyom az egész eddig életembe a fenébe hozzáállásom. Megkaptam a Mariera jellemző hideg és lényegre törő fejmosást is, bár szükségem is volt rá. Körülbelül egy fél órát töltöttem vele, amikor tovább indultam Anna felé. Marie elvitt, mivel éppen akadt egy kis dolga az árvaházban. Hálás voltam neki, hogy nem kellett időt vesztegetnem a taxira. A már korábban tapasztalt intenzitással pattantam ki a kocsiból és húzva magam után a bőröndöm, kicsit olyan érzésem volt, mint valami villám házalónak. Útközben hívtam Willt, majd Annát is, hogy míg Willel vagyok, jöjjön elém, mindezt időtakarékosság szempontjából. Most láttam igazán, hogy mennyire kevés az a két óra. Egyikőjük sem vette fel, így Will lakásához érve, használtam a pótkulcsom, áldva magam, hogy elhoztam. Beléptem, az ajtóban hagytam a bőröndöm és arra számítva, hogy Will alszik, szinte berohantam a földszinti hálóba. Nem kellett volna! Egy pár másodperces villanás volt az egész, de ahogy mondani szokták egy életre visszavetett a szellemi fejlődésemben. Az ajtót hirtelen kicsaptam és egy olyan kép fogadott, amire soha életemben nem számítottam. Anna meztelenül markolta az ágytámlát, amíg Will feje teljesen elmerülve ténykedett lábai között, hozzáteszem ő is teljesen meztelen volt. 

- A kurva életbe! – ennyi csúszott ki a számon. 

- Bassza meg! – reagált pár pillanat múlva Anna is. Próbálta Willt magától minél távolabb tolni, közben idegesen kotorászott, valamilyen magára tekerhető alkalmatosság után.

Will nem szólt semmit, csak zavartan felkapta az ágy mellett heverő takarót és maga elé tartotta. Aztán idegesen kapkodta a szemeit köztem és Anna között. Kezeimmel a homlokomtól az államig végig simítottam az arcom, aztán egy hatalmasat sóhajtva szerettem volna valamit mondani, de egy árva szó sem hagyta el a számat. Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Valamit hallottam még a háló felől, de nem tudtam eldönteni, hogy hozzám vagy egymáshoz beszélnek. Mindhárman sokkos állapotba kerültünk. Szerettem volna minél hamarabb a levegőre érni, de szabályosan köd telepedett rám. Vontatottan kiindultam a lakásból és az utcára érve fogtam egy taxit, majd a reptérre kértem a fuvart. Teljesen máshogy terveztem a villámlátogatást. 

Már egy negyven perce ülhettem a várómban, amikor hatalmas mosollyal az arcán Scarlett lehuppant mellém.

- Hogy vannak a srácok? – kérdezte jó kedvűen. Az ő két órája bizonyára jobban sikerült, mint az enyém.

- Jól – válaszoltam tömören, még mindig nagyokat sóhajtva. Próbáltam feldolgozni a látottakat.

- Hát ez nem volt túl meggyőző – mondta.

- Menjünk elintézni a beszállást – közben felálltam és célirányosan elindultam a pult felé. Scarlett követett, közben fürkészte az arcom, de nem szólalt meg.

Túlléptünk az ilyenkor szokásos procedúrán és gép felé vezető folyosón már gondolom nem bírta tovább és megszólalt, amikor már nem tudom hányadik elutasított hívásom után kikapcsoltam a telefonom. 

- Nah jó – közben megfogta könyököm és megállított -! Baj van Annával ? Vagy mi a fenéért hívogatnak Willel felváltva? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elhányja magát.

Sóhajtottam a szememet forgatva, aztán válaszoltam.

- Röviden : nem én leptem meg őket, hanem ők engem. Konkrétan Willt Anna lábai között találtam. És mielőtt még megkérdeznéd, igen, úgy! Szóval bocsáss meg, ha nem hozom túl jó formám, de szeretnék aludni a gépen egyet, aztán pedig Barcelonába érve elfelejteni ezt a brazil szappanoperába illő szarságot, ami mostanság az életem. Szeretném, azt a két napot jó kedvűen tölteni.

- Basszus! – nyögte meglepetten. – Ne haragudj, nem akartalak idegesíteni.

- Nem a hibád. Bocsi – szabadkoztam, jól tudva, hogy mennyire ráförmedtem. – Egyszerűen most pár óráig még nem leszek beszédképes.

- Akkor induljunk. Ezt a zavaros helyzetet meg hagyjuk meg későbbre, bőven lesz időd foglalkozni vele, amint visszaértünk.

Ezután némán elintéztük a beszállást. A repülő út nagy részében Scarlett aludt, én bármennyire is szerettem volna, nem tudtam pihenni. Viszont út közben megfogadtam, hogy a gépből kilépve az elkövetkező két napot London és Bécs mentesen töltöm. A problémák megvárnak, én pedig szerettem volna egy kis ideig jól érezni magam.

***

A város zsongása magával ragadott. Ezt megelőzően két alkalommal jártam Barcelonában, mégis minden pillanatát élveztem a mostani itt létünknek. Az utcák, az emberek, az épületek és persze a szenvedélyes szurkolók.  Valami hitetlen volt. Soha nem tartottam magam temperamentumos embernek, mégis a spanyol légkör és a barcelonai emberek teljesen beszippantottak. Szinte már tátott szájjal sétáltam a szállodánkhoz közeli utcákon. Habár a várost nem is, de a stadion környékét már igen jól ismertem. Mindkét alkalommal a Camp Nouhoz közel foglaltam szállást, így már valamennyire kiismertem magam. Persze ehhez az is hozzá tartozott, hogy sétáim közben szinte magamba ittam a város minden részletét, közben elraktározva, mintegy a későbbiek folyamán még kellő, életmentő részletet. Már csak pár óránk volt hátra a nagy eseményig, de nem bírtam pihenni. Megérkezésünk után Scarlett fejfájásra panaszkodva lepihent. Csodálkoztam, hogyan tud a szükségesnél akár egy perccel többet eltölteni a szállodai szobában, amikor itt kinn várta Barcelona. Mosolyogva figyeltem a már teljes harci díszben tetszelgő, tele torokból El cant del Barça-t éneklő szurkolókat. Nevetve kerültem bele egy hangos társaságba, akik látva az én harci viseletem – ami kimerült, a kabátom gallérja alatt lévő, Scarlett-től kapott sálban- rögvest befogadtak. Ennyi ölelést és vállon veregetést még nem kaptam. Azt, hogy mit mondtak nem igazán értettem, de nem is volt szükséges. Kedvesen mosolyogtam, ami nekik tökéletesen elég volt. A város a feje tetejére állt. Gránát vörös és kék csíkos zászlók lengtek mindenütt. Egy este erejéig, egy nagy katalán családdá vált minden barcelonai. Izgatottan vártam az esti meccset. 

***

 Ámuldozva néztem végig a zsúfolásig telt stadionon. Minden a gránátvörös és a mélykék kombinációjában pompázott, a stadion nagyobb részében.  Egy másik, kisebb rész a fehér és fekete színek kontrasztjában tetszelgett. Imádtam minden pillanatát. A játékosok még nem voltak a pályán, de a tömeg egymást túlharsogva énekelte mindkét csapat himnuszát. Mosollyal az arcomon vártam az elkövetkező több, mint száz percet, minden perc hosszabbításával és félidejével együtt.  Vaku villanására tértem vissza a gondolataim közül.

- Hé! – fordultam a fényforrás felé.

- Bocsi, látnod kellett volna magad. Muszáj volt – mondta nevetve.

- Miért? Milyen voltam? – kérdeztem 

- Mint egy ötéves, amikor kibontja a karácsonyi ajándékát – válaszolta, közben felém tolva a fényképező gépet, rajta az elkészült képpel.

- Hát – kezdtem, próbálva vitatkozni, de látva a képet, sóhajtva nyugtáztam, hogy igaza van. – Úgy érzem, ez az ötéves téma, még hosszú ideig terítéken lesz. 

- Ugye? – közben arcán szokásos kedves mosolya tetszelgett.

Egy pillanatig elidőztem a szemeit nézve. Az utóbbi pár hét alatt közelebb kerültünk egymáshoz. Kezdtem lassan megbízni benne és ő is elkezdte közelebbi és másabb arcát mutatni. Teljesen más embernek képzeltem el, amikor Trevor először említette a nevét és nagy örömömre, hatalmasat csalódtam, pozitív értelemben. 

Az éppen felzengő szurkolói hangorkán törte meg a kettőnkre telepedett csendet. A játékosok megindultak az öltözők felől, a frissen nyírt és tökéletesen zöldellő gyepre. A pályára lépve mindenki elvégezte a maga kis szokásos rutinját. Tekintetem még egyszer Scarlettre irányítottam, aki még mindig engem nézett, aztán miután felé fordultam, egy kacsintás kíséretében az előttünk kibontakozni készülő eseményekre szegezte szemeit. Zsongott a fejem és nem tudtam hová tenni a tőle kapott gesztusokat. Majd elhessegetve minden erre irányuló gondolatom, én is a pálya felé fordultam, hogy élvezzem az előttünk álló hatalmas párharcot. 

***

Még örömittasan és próbálkozva feldolgozni az este folyamán szerzett élményeket, tértem vissza a szobánkba. Beérve eldőltem, a hatalmas kétszemélyes ágyon – anno még Gisellel terveztem eljönni, aztán pedig elfelejtettem, kétágyasra módosítani a foglalást. Scarlett a mini bár felé vette az irányt, a poharak csörgéséből ítélve italt kevert mindkettőnknek. Majd egy pár pillanat múlva mellém lépet és meglebegtetett egy poharat a fejem fölött. 

- Ez mi? – kérdeztem, kinyitva a szemeim.

- Kis alapozás az esti jó hangulathoz – válaszolta sejtelmes mosollyal az arcán. – Tudod, megígérted.

- Ne, azt hittem elfelejtetted – sóhajtva ültem fel, közben elvéve a poharat, majd megszaglásztam a tartalmát. – Vodka tonik?! Remek – zsörtölődtem.

- Kapsz egy fél órát, hogy elkészülj, aztán indulunk. A kikötő csak ránk vár.

Barcelona egyik legjobban kiépült, az éjszakai életre szakosodott része, telve bárokkal és klubokkal. Csak megráztam a fejem és felhajtottam egy szuszra, a Scarlett által kevert, igen erősre sikeredett italt. 

- Kezdesz olyan lenni, mint Anna – mondtam, közben köhögéssel nyugtattam a reszelő torkomat.

- Ha már Annánál tartunk. Felhívott és kérte, hogy vigyázzak rád, persze azért itassalak is le - a mondat második felét már nevetve jelentette ki.

- Hogy ez mennyire rá vall – válaszoltam enyhe iróniával a hangomban.

- Még mindig mérges vagy rájuk? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, konkrétan sokkos állapotban vagyok. Próbálom kitörölni, azt a bizonyos képet, ami beleéget a retinámba – közben felálltam és elvéve az ő poharát is, a mini bár felé indultam. 

- Azért, valamennyire lehetnél megértő velük is. Nem inkább örülnöd kellene, hogy két barátod összejött? – próbálkozott tovább, enyhe megrovással a szavaiban.

- Ez ettől kicsit bonyolultabb – indultam vissza, kezébe adva a poharát, majd a letelepedtem a szemben lévő fotelban. 

- Magyarázd el – válaszolta, közben nagyot kortyolva az italából. 

- Két oka is van – mondtam közben, én is csökkentettem a poharam tartalmát. 

- Mondjuk, kezd az elsővel – közben kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

- Nem arról volt szó, hogy behajtod a táncról szóló ígéretem? – kérdeztem, remélve, hogy témát tudok váltani.

- Ne terelj – nevetett. – Hosszú még az éjszaka, arra is sort kerítünk, de először kíváncsi vagyok arra, a bizonyos két okra – mondta, majd felvette kettőnk között a szemkontaktust és addig tartotta, amíg én el nem fordítottam a tekintetem. 

Lemondóan sóhajtottam és elfogadtam a tényt, hogy ebből már nem menekülök. 

- Az egyik ok, amiért jelenleg még beszélni sem tudok velük az, hogy számomra ők nem egyszerű barátok. Együtt nőttem fel velük, olyanok nekem, mint a testvéreim. Aztán szerintem elég megrázó élmény lenne számodra is, ha a „testvéreidet” egy ágyban találnád – válaszoltam miközben a testvéreidet szónál kezeimmel idézőjeleket használtam-, bár az igazat megvallva nem is tudom, hogy vannak-e testvéreid.

- Jó, oké. Ezt megértem. De azért nem ilyen véresen komoly a helyzet. Egy kis sokk után, már össze kellett volna kapnod magad és örülni kettejüknek – majd kiitta a pohara tartalmát. - Egyébként pedig van egy 32 éves nővérem, de az most nem ide tartozik.

- Itt jön be, a második ok. Anna egy hónapnál többet talán csak Trevor mellett tudott lehúzni. Tényleg szerette és mióta szétmentek, nem volt működőképes kapcsolata. Pedig számtalan kedves, rendes és jó fej sráccal randizott, akik oda meg vissza voltak érte, de ő mindig talált valamit, amire hivatkozva kimenekülhetett a kötöttségek alól. Will pedig maga romantika. Mindig sikerült kiválasztania a leglehetetlenebb lányokat és reménytelenül, már-már plátói módon beléjük zúgni, hogy aztán összetöresse a saját szívét.

Válaszképen hangosan felnevetett.

- Becca, tudod, hogy beszari vagy? – ugratott.

- Én? Mégis miért? – kérdeztem meglepetten.

- Tudnék több okot is sorolni. De mivel éppen Willről és Annáról van szó, ezért maradjunk témánál. Neked az a legnagyobb bajod, hogy félsz kettejüktől. 

Erre csak összeráncoltam a homlokon. Nem értettem mire céloz, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta a mondani valóját.

- Te félsz, hogy valamelyikőjük összetöri a másik szívét és neked választanod kell – mondta. 

Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire átlátott rajtam.

- Ez nem volt szép – válaszoltam, majd a bár felé indultam, de már pohár nélkül. Elhoztam egy üveg whiskeyt.

- Tudod, soha nincs jó vége, ha keveri az ember – közben nevetve felém nyújtotta poharát.

Töltöttem neki, majd magamnak is, aztán pedig folytattam a beszélgetést, mivel csendbe burkolózása jelezte, hogy még mindig rajtam a sor.

- Tényleg félek, hogy rossz vége lesz. Mindketten felelőtlenek a saját érzéseiket tekintetében, csak más-más módon.

- Meg kell bennük bíznod. Elvégre ők is azt tették – közben igyekezett kiinni a neki töltött italt.

- Ezt hogy érted? Anna anyáskodás nem éppen bizalomra utalt.

- Az, hogy nem erőltette rád a véleményét a Gisellelel való kapcsolatodban, nagyon is arra utalt. 

- Fejtsd ki – jelentettem ki, kicsit kényelmesebben elhelyezkedve a fotelban.

- Becca, mindenki féltett, amikor szakítás után jött az életmód és kapcsolatfilozófia váltásod, de senki sem szólt bele. Giselle egy életvidám, laza, kedves és heves vérmérsékletű lány, az a típus, aki pont passzolna hozzád, ezért mindenki attól félt, hogy ő fogja összetörni a te szíved és nem fordítva.

- Wáó! - csak ennyit tudtam kinyögni. Sok volt az információ egyszerre. Kiittam a poharam tartalmát, s miközben újtöltöttem, Scarlett felé fordulva folytattam kettőnk beszélgetését. – Szerinted egy ilyen lány passzolna mellém? 

- Hát nem is egy olyan, aki annyira utál táncolni, mint te, és képes hétvégenként otthon gunnyadni – válaszolta nevetve, közben felállt és elvettem tőlem az üveget. – De most spuri öltözni és induljunk. Az éjszaka csak ránk vár.

Nem válaszoltam, csak a fejemet ingatva a fürdő felé vettem az irányt. Felfrissítettem magam, aztán elindultam öltözni. Scarlett már készen állva toporzékolt a szoba közepén. 

- Hozzád képest egy csiga gyorshajtó – ugratott. 

Válaszképpen még lassabban lépdeltem a bőröndöm felé. Közben felé fordultam és kacsintottam.

- Kapsz öt percet, amíg megigazítom a sminkem. Mire kiérek a fürdőből, legyél kész! – mondta kicsit idegesen.

- Különben? – kérdeztem jó kedvűen, közben már a farmerom a kezemben fogva. 

- Különben dupla tánccal jössz! – válaszolta fenyegetve és mielőtt bármit is reagálhattam volna, belépett a fürdőszobába, bezárva maga mögött az ajtót.

Nevetve az előző szituáción felrángattam a sötétkék itt-ott szaggatott mintás farmerom, majd igyekeztem valamilyen pólót keresni, a jelenleg csak egy fekete melltartó által takart felső testemre. Végül egy fekete atléta és egy barna bőrdzseki mellett döntöttem. Úgy is taxival megyünk, ezért a hidegtől nem kellett tartanom. Éppen a dzsekim cipzárjával bajlódtam, amikor Scarlett kilépett a fürdőből, most már megigazított sminkkel, a ruhája alját húzogatva, egy pillanatra megbámultam. Egy pár pillanatig tartott, amíg végig mértem, de mégis ez idő alatt valamilyen furcsa bizsergető érzés szalad végig a gerincemen. Elfordítottam a tekintetem és próbáltam kitisztítani a fejem, nem akartam elfogni, hogy valamit kezdtem érezni iránta. Néhány pillanat múlva visszafordultam felé, fürkésző tekintettel meredt rám. Majd végül megtörtem a kínos csendet.

- Indulhatunk? – kérdeztem.

- Eddig sem rám kellett várni – mondta nevetve és a szoba másik felében lévő ajtó felé vette az irányt.

Nem szóltam, csak némán magam elé engedtem. Amikor elhaladt előttem kellemes gyümölcsös illatot éreztem. Mosolyogva beszívtam a parfümje illatát, majd én is utána indultam a barcelonai éjszakába.

***

Körülbelül egy órával később, már egy klubban ültünk és a ki tudja hányadik kör tequilánkat ittuk. Egyre zavartabb voltam Scarlettel kapcsolatban és ezen az állapoton semennyire sem segített az a töménytelen mennyiségű alkohol, amit az este folyamán elfogyasztottunk. 

- Szerintem most már behajthatom a tartozásom – mondta, miközben egy adag limeot préselt az ajkai közzé, csillapítva a tequila kellemetlen utóízét.

- Nem tudom, miről beszélsz – válaszoltam, megadóan felemelve mindkét kezem, mintha teljesen ártatlan lennék.

- Akkor megmutatom – közben felpattant és magával húzott a parketten tömörülő tömeg felé.

Néhány lépést követően a parketten tálaltam magam, miközben már Scarlett háttal állva hozzám simult.

- Arról volt szó, hogy táncolok, de azt nem ígértem, hogy veled – mondtam, elkeseredetten mentegetőzve. Nem akartam tánc közben olyat tenni, amit később megbánok.

- Hagyd magad, hamarabb túl leszel rajta – nevetve fordult felém. – Ugyan már, annyira nem táncolhatsz rosszul. 

- Pedig de – válaszoltam. – Hanna sem erőltette soha, mivel tudta, hogy mennyire pocsék a ritmus érzékem.

- Akkor itt az ideje ezen változtatni – közben hozzám simult, kényszerítve, hogy együtt ringatózzam vele.

Nem tudtam válaszolni, csak nagyot nyeltem, próbálva letuszkolni a torkomban mostanra kialakult gombócot. Az izgalom, a bent uralkodó meleg, dübörgő zene és tömeg hatására pár perc múlva elvesztettem az önkontrollom és felengedve táncoltam Scarlett-tel. Az emberek és színek kezdtek összefolyni, a fejem csak akkor tisztult ki, amikor már az ajkamhoz közel lévő nyakát kezdtem volna el csókolgatni. Erőt vettem magamon, eltoltam és bocsánatot kérve elindultam a mosdó felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam és próbáltam kitisztítani a fejem. Nem mozdulhatok rá az egyik legjobb barátom unokahúgára, aki az üzlettársam is és ráadásul hetero. Hanna és Giselle után, már csak ez hiányzott volna. Belöktem a mellékhelyiség ajtaját és csaphoz lépve hideg vízzel nyugtattam a mostanra már lángoló arcom. Az idő összefolyt. Nem tudtam megítélni, hogy mennyi ideje lehetettem bent, csak arra lettem figyelmes, a rám nehezedő ködfátyol alól, hogy valaki bejött és mellém állt, majd az állam megfogva, maga felé fordította a fejem. Próbáltam fókuszálni, és kitisztítani a látásom, hogy lássam ki áll előttem, de hiába. Csak foltokban láttam mindent, a lüktető fejem pedig egyáltalán nem segített a gondolkodásban. Éppen megszólalni készültem, amikor az előttem álló alig kivehető női alak közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Nyelve erőszakosan feszítette szét az ajkaimat. Követelőző és vad csók volt. Csak pár pillanatig tartott, aztán egyedül maradtam. Az eddig előttem álló női alak kiviharzott. Magamra hagyva az ajkamon égő csókkal, és körüllengő ismerős illattal.

***

Iszonytatós fejfájással ébredtem. Scarlett még aludt, szétterülve az ágyon, nekem csekély helyet hagyva, az ágy széléhez szorítva. Óvatosan kikászálódtam az ágyból, hogy ne keltsem fel és fürdőszoba felé vettem az irányt. Reménykedtem, hogy egy pár aszpirin és egy forró zuhany segít, hogy emberi kinézetet varázsoljak magamnak. Beléptem a fürdőbe és csendben bezártam magam mögött az ajtót. Aztán próbáltam felidézni a tegnap esti eseményeket, de klubba érkezés után már egyre homályosabban maradt meg minden, már csak képek villantak fel. Az alap, maró gyomorégés és másnapossági hányinger érzete mellett valami furcsa futott át rajtam, amikor felvillantak az ismeretlentől kapott csók emlékei. Izgatott lettem, majd a keserűség érzete lett rajtam úrrá felfogva, hogy valószínűleg soha nem látom többé, sőt ha szemben jönne velem az utcán, akkor sem ismerném fel, maximum csak a különleges parfümének illatát, amit még most is az oromban éreztem. Ismerősen volt édes és kellemes illat, miközben kínzóan új az érzés, amit bennem keltett.

Folytatása következik!