Az élet, vagy inkább az emberi elme, furcsa dolgokat produkál. Elég volt csak gondolnom rá, hogy jobban oda kellene figyelnem az engem körülvevő világra, kiélveznem a szépségeit, és, nem utolsó sorban, újabb életkép-témákat keresni nektek, és voilá! Nem túl gyakran utazom vonattal. Évente ha tucatnyiszor csak. Ma viszont ezen alkalmak egyike volt, és a MÁV bőven gondoskodott arról, hogy emlékezetes legyen. Az egyik megállónál ugyanis felszállt két olyan tünemény, akik rögtön magukra vonták a figyelmemet. Az egyik azért, mert tipikusan az a fajta lány volt, akitől kiráz a hideg. Nem volt szőke, bár többi vonása alapján akár az is lehetett volna, méteres csillámos műkörmeivel, trendi rucijával és tangapapucsával. És az alatt a jó fél óra alatt, amíg együtt utaztunk, végig (egyébként barna) hajával játszott. A másik viszont, aki egyébként, a sors fintoraként, barátnője helyett is szőke volt, egyáltalán nem hasonlított rá. Összességében egy nagyon csinos 18 körüli (annál talán inkább idősebb, mint fiatalabb) lányt kell elképzelni, akinek nőiességét este ágában sem lehet senkinek kétségbe vonni, de, amellett, hogy mindez természetes lényéből fakadt, vonulhat benne valami erőt sugárzó dinamizmus is. Szőke haja, az alapvető ápoltságot leszámítva persze, minden cicoma nélkül lógott le, lófarokba fogva a háta közepéig, csak egy kis frufrut meghagyva a homlokán, muslincasárga X-hátú felsője pedig szabadon hagyta kellemesen, de nem schwarzeneggeres bodybuilderesen izmos karjait, amik mellett kezében teljesen természetesnek hatott a gördeszka, fekete sortja és felsőjéhez hasonló színű vékony vászoncipője között pedig tökéletesen meg lehetett csodálni hosszú, formás lábait. Nem tudom, ez a két jelenség hogy kerülhetett össze, talán igyekeznek szögesen eltérő megjelenésükkel kihangsúlyozni egymás sajátos szépségét, már aki az egyikre vágyik és nem a másikra, mindenesetre, ha ezt a szőkeséget megcsodálhatom, nekem semmi kifogásom nincs. És ez még mind nem is elég, ugyanis ez a két leányzó pont a velünk szemben szabadon maradt két ülést szemelte ki magának, csinos barátnőnk pedig pont rám emelte szőke szemöldöke alól elővilágító sötétkék szemeit és rám villantotta visszafogott mosolyát, hogy megkérdezze, szabad-e a hely. Persze mit tehettem mást, alig tudtam visszafogni magam, hogy ne bólogassak olyan hevesen, hogy a fejem is leessen. Bár így talán már átestem a ló túloldalára és túl visszafogottnak tüntem, a kedves kis szőkeség egész úton, amíg volt szerencsém élvezni a társaságát, szinte perces rendszerességgel lopva rám sandított, hogy aztán, amikor meglátta rá villanó tekintetem, arcán apró mosollyal sebesen kapja el a fejét. Legnagyobb sajnálatomra az út hamar véget ért, és én talán már feltűnően csalódottan bámultam utána, ahogy lelépett a peronra. De hát, c'est la vie! Utazok én még vonattal, és ha vele már nem is futok össze, remélhetőleg lesz még bőven látnivaló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése