Orál-bár

Irina idegesen nézett körbe a homályos, füstös kis helyiségben. Legalábbis ő azt érezte, hogy az álmatag fények és a dohányfüst közeli falakként zárulnak köré. Ez volt az első munkanapja és, bármennyire is lelkesedett korábban, a Fung-hszi olyannak tűnt, mint egy hatalmas sárkány embernyi fogakkal tarkított pofája, mely épp készül elnyelni őt.

A kínai bár a város prominens negyedében, azon belül is egy igen felkapott környéken kapott helyet, nem is véletlenül. Irinának is számtalan ismerőse volt, aki csak dicshimnuszokban tudott beszélni A Fung-hsziról, így, nagy A-val. Ezek után a lány hamar azon kapta magát, hogy másra se vágyik, mint hogy itt dolgozhasson és ő is részese lehessen ennek a varázslatnak.

Bárcsak ne tette volna!

Nem mintha rosszul bántak volna vele. Képzeletében repkedhetnének a rossz arcú kínai maffiózók, akik szivarfüstbe burkolózva ücsörögnek a sarokban, és ha meglátnak egy csinos lányt, aki megtetszik nekik és ráböknek, annak a lánynak az élete ott azonnal véget ér. Legalábbis ami az élet lényegi vonatkozását illeti. De ilyesmiről szó se volt. Már csak azért se, mert a bár csak külsőségeiben volt kínai.

Sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon mit jelenthet egyáltalán a Fung-hszi név. Választ azonban senki sem kapott. Az ott dolgozó lányok előszeretettel röhögcséltek azon, hogy ez valójában a "punci" szó eltorzított, kínaisított alakja. Pun-ci. A magyarázat még meg is állhatta volna a helyét, de ki tudhatta? Irina már gondolt arra is, hogy ha alkalma adódik rá, megkérdezi a főnököt. Neki csak tudnia kell. Viszont, jelen összefüggésben nagy sajnálatára, a főnök még kevésbé is volt kínai, mint ő orosz. Ő legalább magas volt, karcsú, hosszú szalmaszőke hajjal és szikrázó kék szemekkel. Mint egy igazi orosz szépségkirálynő. A főnök viszont, két méter feletti termetével, robusztus, izmos testalkatával, széles vállaival, erős vonásaival, ősszel vegyülő fakószőke hajával még akkor is nehezen tagadhatta volna le északi származását, ha tucatnyi plasztikai műtéten esik át. Kínait pedig még az istenek sem csinálhattak volna belőle.

Valószínűleg anno egy kínai bevándorló alapíthatta a helyet. Akkor talán még tényleg azok a füstbe burkolózó, veszélyes alakok ücsörögtek a sarkokban. A Fung-hszi viszont azóta kézről kézre járt, és mára már ha csak mutatóban is akad itt egy kínai, még a vendégek között is, az csak a véletlen műve. Annak ellenére is, hogy a főnök, már csak a stílus kedvéért is, igyekezett legalább egy kínai lányt felvenni. Végül viszont csak Macuhira sikerült ráakadni, aki nagy sokára kötélnek is állt, őt pedig csak az nézhetné a körítéshez illőnek, akinek halványlila dunsztja sincs, mi a különbség egy kínai és egy japán között.

Változások ide vagy oda, a Fung-hszi viszont ugyanolyan maradt. Legalábbis ami a lényeget illeti. Bárkinek a kezébe is került a vezetés, azok mindig úgy gondolták, előnyösebb megtartani a profilt. Egy jól menő márkát ugye minek lecserélni?

A név jelentése viszont már egy-két személyzetcsere után feledésbe merült. De akár így, akár úgy, Irinának tetszett és készséggel elhitte, hogy a név a lábai között hordott testrésztől származik. És nem is volt alaptalan a feltételezés.

Vékony ujjai rászorultak a kezében tartott jegyzettömbre és figyelte, ahogy a tapasztaltabb felszolgálólányok róják a sorokat a gondosan megterített asztalok között, a keleties díszítőelemek kulisszái között, kerülgetve a plafonról lelógó, nyilván csak kinézetre selyem szőnyegeket. Ők is ugyanolyan ruhát viseltek, mint ő. Vagy legalábbis nagyon hasonlót. Hajukat hosszú pálcikákkal tűzték kontyba, lábukra harisnyát húztak, combfixszel megerősítve, végül pedig egy hosszú lábszárközépig lelógó, oldalt majdnem csípőig felhasított, keleties mintázatú köntöst. Alatta pedig semmit. A melltartót még engedélyezte volna a főnök, de ha már lúd, legyen kövér, mondták kacarászva a lányok, és a harisnyát leszámítva meztelen testükre húzták rá a klepetucit.

Irina ujjai még szorosabban ráfeszültek a jegyzettömbre, ahogy figyelte a vendégek sóvár tekinteteit, miközben végiggusztálják a lányokat, nem egy pedig még leplezetlenül utánuk is fordul. Más helyeken ezért minimum egy csattanós pofon járt volna. A Fung-hszi viszont más. Hátul a konyhában persze szakácsok garmadája dolgozott a finomabbnál finomabb ételek elkészítésén, és a lányoktól elvárták, hogy azokat is szakszerűen szervírozzák a fogyasztani vágyó vendégeknek. A menü viszont tartalmazott ennél sokkal... egzotikusabb elemeket is. Nevezetesen olyan kétlábú falatokat, amik nem a konyhában sültek ropogósra, hogy megtöltsék az éhes látogató bendőjét, hanem kopogó magassarkúban rótták a sorokat az asztalok között.

Irina megborzongott. Hogy került ő ide? Persze pontosan tudta a választ. És még azzal sem áltathatta magát, nem tudta, mire vállalkozik. De hát kívülről sokkal izgalmasabbnak és vonzóbbnak tűnik az ilyesmi. Az viszont már teljesen más, amikor az ember lánya itt áll, remegő térdekkel, egy szál vékony köntöse alatt meztelenül. Kellemesen borzongató, de ugyanakkor rémisztő is.

- Hé! Ne álmodozz, új lányka! - Irina összerezzent, amikor meghallotta maga mögül a kellemesen csengő hangot. Már előre várta, mikor tűnik fel Kat vigyorgó arca előtte.

Kat volt a rangidős lány, már ha egy üde és fiatalos huszonnyolc éves teremtésre lehet használni az "idős" kifejezést, még ilyen szövegkörnyezetben is. Az viszont tény és való, hogy ő számlálta a legtöbb évet az asztalok között szlalomozó lányok közül és ő is dolgozott legrégebb óta a Fung-hsziben. A főnök pedig tökéletesen elégedett volt vele, úgyhogy ha új lányt vett fel, az instrukcióit mindig azzal fejezte be, ha bármire szükség van, forduljon csak nyugodtan Kathez. A barna hajú, mosolygós lány pedig készségesen válaszolt bármire és segített bármiben, kivéve persze, ha a valódi nevét kérdezték. És azt tanácsolta a többieknek is, ha átlépik a bejárati ajtót, azt soha ne ejtsék ki senki előtt. Még a többi alkalmazott és a főnök előtt se. Ha pedig ismerős térne be a bárba, inkább húzódjanak a háttérbe, mintha ott se lennének.

Nem mintha gyakorlati megfontolás állt volna a dolog mögött, de a főnök volt annyira szenvtelen, hogy ne is érdekelje az alkalmazottai magánélete, élén a nevükkel, másrészt meg a többnyire nyilvánvalóan művésznevek növelték az ódon hatású falak között uralkodó miliőt és felcsigázták a vendégek érdeklődését. Az pedig néha nagyon is jó, ha egyes igények nem elégülnek ki.

- Hahó, lányka! - csettintgetett az arca előtt Kat. - Megint elbambultál?

- A nevem Irina - fújt a lány mérgesen.

- Lányka, Irina, egyre megy - vonta meg a vállát Kat, szűnni nem akaró mosollyal. - Nézd, én megértem, hogy nehéz az első nap. Én is teljesen be voltam tojva, amikor először kellett munkába állnom. De azzal nem lépsz semennyit előre, ha csak itt cidrizel.

Irina lassan bólintott és beharapta alsó ajkát, miközben végignézett a báron. A helyiség, ami az előbb még fojtogatóan szűknek tűnt, most mintha beláthatatlanul nagyra nőtt volna, tele ismeretlen és ijesztő emberekkel.

- Nézd csak! - tette a vállára gyengéden a kezét Kat és a bejárat felé intett állával. - Az a fickó most érkezett. Eredj, tedd hasznossá magad és szolgáld ki!

Irina már az első pillanattól kezdve kedves és segítőkész lánynak látta Katet. Egy olyan lánynak, akivel más körülmények között nagyon jó barátnők lehettek volna. Valakinek, aki úgy vigyáz rá, mint egy gondoskodó nővér. Viszont valódi testvérekhez illően, most legszívesebben kitekerte volna a nyakát, amiért így hajszolja.

Azonban végül inkább nem válaszolt semmit, csak sóhajtott és elindult a mutatott irányba.

A férfi, aki közben letelepedett az egyik, a bejárathoz közel álló üres asztalhoz, gondozott küllemű, negyven körüli alak volt, frissen vasalt öltönyben. Nem úgy nézett ki, mint egy perverz disznó, akinek minden gondolata a csinos lánykák körül jár. Sőt, sokkal inkább hasonlított egy családapára, aki húzza az igát az irodában, hogy gondoskodhasson egy-két-három kisiskolás gyerekéről, és legfeljebb egy gyors italra ugrik be valahova munka után, mielőtt haza menne a feleségéhez.

Persze nem volt ritka a fajtája a Fung-hsziben, de ellentétben a hangos, bulira vágyó huszonévesekkel, Irina nem igazán tudta, mit keresnek itt. Talán csak ez a hely van neki a legközelebb? Vagy itt a legfinomabbak a koktélok? Esetleg jól főzik a kávét? Hiszen volt bőven, aki csak ezért tér be a bárba. Vajon ez a fickó is így lenne? Ki tudja? De persze nem az ő dolga volt, hogy gondolkozzon. Neki csak szépen kellett mosolyognia és kiszolgálni a vendégeket. Így hát vett egy mély levegőt és odalépett a frissen érkezett férfi asztalához, aki éppen az ízlésesen díszített étlapot vizsgálgatta.

- Üdvözlöm a Fung-hsziben! - Igyekezett visszafogni hangja remegését, miközben kihúzta magát. - Szólítson Irinának! Én fogom ma kiszolgálni.

- Hello, Irina! - viszonozta a mosolyát a férfi. Úgy tűnt, mázlija van. Sikerült első vendégének kifognia egy jól szituáltabb alakot, aki, miután kétségtelenül megérezte, újonccal van dolga, nem az az első dolga, hogy gondosan letapizza őt és kihasználjon minden lehetőséget.

Irina megkönnyebbülten sóhajtott magában és a mosolya már sokkal őszintébb volt, ahogy folytatta:

- Esetleg sikerült már választani valamit?

- Azt hiszem - bólintott enyhén a férfi és letette a menüt. - Egy fekete jó lesz.

- És... milyet parancsol? - igyekezett visszafogni hangja remegését Irina, miközben felemelte a jegyzettömbjét és hozzá érintette a tollát. Bizonytalan volt, mire is gondolhat a férfi. Jobb nem az első benyomásaira hagyatkozni, mert ha most elrohan egy fekete kávéért, talán utána a vendég felháborodva kéreti a főnököt a pocsék kiszolgálás miatt.

A férfi szerencsére nem vette zokon a bizonytalan kérdést és a székében hátra dőlve töretlenül mosolygott rá.

- Egy hosszúcombú, tapasztaltabb jó lesz, ha lehetséges.

- Azonnal megnézem, mit tehetek - nyelt egyet, Irina, ismét az arcára erőltetve egy mosolyt, majd igyekezett lelassítani lépteit, hogy ne rohanjon feltűnően gyorsan vissza a helyiség hátsó sarkába, ahol a felszolgálólányok múlatták az időt két felszolgálás között.

- Nos, leharapta a fejed? - csilingelte Kat vidáman.

Irina válaszra se méltatta, csak egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, hogy kissé megnyugodjon, majd lassan elismételte a rendelést.

- Egy fekete, hosszúcombú, tapasztaltabb rendel a kettes asztalhoz. Mit mondjak neki?

Kat egy pillanatra elgondolkodott, majd hátra pillantott a mögötte ücsörgő többiek felé.

- Máris megyek - tápászkodott fel egyikük, miközben elnyomta a cigijét. Irina úgy emlékezett, Pokahontasznak nevezik, bár nem volt benne biztos. Egyszer bemutatták őt mindenkinek, de ki tudja megjegyezni azt a sok nevet és arcot egyszerre?

A vállalkozó lány magas, karcsú félvér volt, csokoládébarna bőrrel, hosszú, egyenes fekete hajjal és kislányos arccal. Csak pár évvel lehetett idősebb Irinánál.

A szőke lány nem igazán tudta, az ő munkájukban mi jelentősége lehet a gyakorlottságnak, hogy a férfi ezt külön kiemelte. Vajon miért nem felelt meg neki ő? Azt leszámítva persze, hogy nem fekete. Ahogy azonban Pokahontasz magabiztos léptekkel, lágyan ringó csípővel végigsétált a helyiségen a kettes asztal felé, valamit talán megsejtett a dologból.

Túl messze voltak onnan, hogy hallja, mit beszélget a lány a férfival. Csak annyit látott, hogy a rendelt "fekete" mosolyogva megszólítja a vendéget, könnyeden az asztal széléhez támaszkodva. A férfi fesztelenül válaszolt, miközben egyik keze, csak úgy mellékesen végigsimított Pokahontasz kinyújtott lábán.

Még váltottak pár szót, mielőtt a férfi, inkább csak jelképes segítségével a lány felült az asztalra, a tányér helyére, lábait széttette a vendég két oldalára, aki óvatosan félrehajtotta a díszes bordó köpeny derék alatti részét, arcát pedig Pokahontasz combjai közé fúrta.

Irina még egy pislogást sem engedélyezett magának, miközben figyelte az eseményeket. A fekete lány két oldalt megtámaszkodott kezein, hosszú haját hátra vetette, lehunyta a szemeit és halkan zihált, miközben a férfi feje enyhén mozgott combja takarásában, kezei pedig a két oldalán lógó lábszárakat simogatták.

Talán ehhez kell a tapasztalat? - gondolkodott Irina. Hogy a rendelt lány ne sikítsa tele az egész bárt gyönyörében? Bár persze ez nem a vendég gondja. Egyrészről így is elég feltűnő, mit csinál, másrészről meg aki ide betér, pontosan tudja, mit fog látni. Semmi oka nem lenne megbotránkozni. Vagyis lényegében teljesen mindegy, az ő asztalán sikoltozik-e egy újonc, vagy másén.

Vagy Irina rontott volna el valamit? Túlságosan feszélyezett volt és a vendég úgy gondolta, inkább valaki olyasvalakire vágyik, aki biztosabb a dolgában? Nem tudhatta.

Végül Pokahontasz teste megremegett, majd beharapta alsó ajkát, miközben tagjai megfeszültek. A férfi elégedetten emelte ki fejét a combjai közül, mire válaszul a lány megsimogatta a fejét, mielőtt leszállt volna az asztalról.

Ismét beszélgetés következett, de a szőke lány erre már nem figyelt. A gondolataiba mélyedt, igyekezve kideríteni, mi lehetett a probléma. Végül Pokahontasz visszatérése rántotta ki mélázásából.

- Jelentem, a vendég elégedett. Szép munka volt, Irina - mosolygott az új lányra, akinek az arcán ettől már őszinte mosoly terült szét. Mégse lehetett annyira rossz. Talán csak a vendégnek más épp az ízlése. Majd legközelebb másként alakul.

***

- A legfontosabb az, hogy ne kapkodj - magyarázta Macuhi. - A vendégek nem szeretik, ha azt érzik, kifizetnek egy csomó pénzt, aztán te minél gyorsabban szabadulnál tőlük.

Irina lassan bólogatott, igyekezve megjegyezni minden egyes szót. A sarokban, a lányok számára fenntartott fotelekben ücsörögtek, egy kis pihenőt tartva, az új lány pedig kihasználta ezt az alkalmat, hogy megtudakolja a többiektől, mégis min múlhat az a tapasztaltság.

- Így van - nyugtázta Pokahontasz is, kifújva a cigarettája füstjét. Amíg az asztalán ülsz, csak ő számítson neked! Ne siess el semmit! Hadd érezze azt, ő a helyzet ura!

- Persze az se jó, ha túl sokáig elvagytok - okította tovább a japán lány. - Téged is lefáraszt, meg a vendég is követelőzővé válhat utána.

- A fogás addig tart, amíg el nem érsz a csúcsra - helyeselt a fekete lány. - Második kör persze lehet, de az már második fogás is. Annak minden következményével együtt. Arra kell figyelj, hogy ne menj el túl hamar, de ne is nyúljon túl sokáig. Az előbbi után azt érezheti a vendég, nem kapott eleget, az utóbbi után viszont azt, nem elég jó neked. És az utóbbit sem engedhetjük meg.

- Még akkor se, ha tényleg csapnivalóan pocsék - helyeselt Macuhi.

Irina tovább bólogatott, majd elgondolkodott egy pillanatra. Talán tényleg erről lehet szó. Az a férfi az előbb azért rendelt inkább egy tapasztaltabb lányt, mert attól tartott, az ideges Irina túl hamar elmenne, vagy esetleg képtelen lenne ellazulni, akkor meg mintha egy halat nyalna. Muszáj lesz megnyugodnia és meggyőzni a vendégeket, vele is jól járnak, nem csak az olyan profikkal, mint Macuhi vagy Pokahontasz.

- Jót trécseltek, csajok? - térítette magához a társasághoz csatlakozó Kat hangja.

- Nincs túl forgalmas nap - vont vállat Pokahontasz, majd ismét beleszívott a cigijébe. - Van idő okítani a zöldfülűt.

- Nagyon helyes - bólintott Kat. - A zöldfülűt viszont most elrabolom kicsit, ha megengeditek.

- Engem? - csodálkozott Irina.

- Aha. Jelenésed van. Most lesz lehetőséged gyakorlatban is kipróbálni, amit a lányoktól tanultál.

Irina nyelt egyet, de aztán szó nélkül felállt és odalépett Kathez.

- De... miért pont én? Én még új vagyok. Nem olyan tapasztalt.

- Az most nem számít - ölelte át a vállát Kat. - A hatos asztalnál ül egy régi törzsvendégem. Már azóta ide jár, hogy én voltam olyan zöldfülű kezdő, mint te. És többnyire én szolgálom ki.

- És akkor is többnyire te vagy a fogás is - szúrta közbe nevetve Macuhi, mire Kat csak mosolygott.

- De néha kipróbál mást is. És gyakran kéri a tanácsomat. Ad a szavamra. Én pedig most felvetettem neki, hogy van egy friss falat. Egy újdonság, amit még senki nem kóstolt. Tetszett neki az ötlet.

- De... akkor neked is ártok, ha elszúrom - harapta be az alsó ajkát Irina.

- De nem fogod elszúrni - mosolygott rá biztatóan a másik és gyengéden megszorította a vállát. - Csak engedd el magad! Ne izgulj! Minden rendben lesz.

- Azt mondod?

- Azt. A vendéged egy profi. Mondom, már évek óta kisebb-nagyobb időközökkel megfordul itt. Tudja, mi a dörgés és biztos lehetsz benne, azt is tudja, mit csinál.

- Vagyis ha nem vagy teljesen frigid, nem lesz nagy gondod azzal, hogy elmenj - magyarázta Pokahontasz.

- És ha kicsit is tudsz uralkodni magadon, abban is segít, ne is feküdj ki azonnal - helyeselt Macuhi.

- Értem - nyelt egyet Irina, majd bólintott.

- Akkor nyomás! - csapott gyengéden a fenekére Kat. - Hatos asztal. Ügyes légy! - kacsintott, majd ellépett a szőke lánytól, hogy csatlakozzon a többiekhez.

Irina nyelt egyet és elindult az említett asztal felé. Minden erejét összeszedte, hogy visszafogja térdei remegését, meztelen ágyéka viszont kontrollálhatatlanul lüktetett köpenye takarásában.

Hatos asztal, hatos asztal... - keresgélt a tekintetével, míg végül a tekintete összeakadt egy várakozó barna szempárral. Irina egy pillanatra megtorpant, mire a szemekhez tartozó, lágy ívű arcon barátságos mosoly jelent meg.

A szőke lány is ét nyelt egyet, majd minden maradék erejét összeszedte. Egy pillanatra sem akart tétovázni. Kat bízott benne. Nem okozhatott csalódást.

Ahogy közeledett a hatos asztalhoz, amilyen észrevétlenül csak tudta, végigmérte vendégét. A kellemes ívű fiatalos arc karcsú testben és hosszú lábakban folytatódott. A csillogó fekete haj hasonló kontyba volt fogva, mint az övé, és a törzsvendég is hasonló, bár más mintázatú köpenyt viselt.

Azt persze Kat elfelejtette vele közölni, hogy az emlegetett vendég, amellett, hogy szakértő a terepen, egy fiatal nő. Irina nem saccolta többnek harminc évesnél. Talán Kattel egyidős lehetett. Arckifejezésében viszont mégis olyan nyugalom és kedvesség bujkált, amit leginkább csak a nagymamáknál tapasztal az ember.

- Üdvözlöm - nyögte ki végül a szőke lány nagy nehezen. - Ma én fogom kiszolgálni. Szólítson Irinának!

- Helló Irina! - válaszolta a nő lágyan búgó hangon. - Remélem, nem baj, ha arra kérlek, tegeződjünk. Én June vagyok.

- Helló June! - hebegte a lány. - Ne haragudj! - pirult el végül. - Még új vagyok és nem tudom...

- Semmi baj - mosolygott rá biztatóan a nő. - Mindenki elkezdi valahol. És Kat elmondta, mire számíthatok.

Irina még jobban elpirult. Vajon mit mondhatott róla Kat? "Kedves June!" már ha ő is így szólítja. "Van itt egy zöldfülű kis újonc. Bénuska szegény, de talán segíthetsz rajta valamit, ha nagyon szépen megkérlek."

Nem. Nem valószínű, hogy ezt mondta. Ha ezt gondolná róla, fordítana rá ennyi figyelmet? Ha tényleg bénuska lenne, már rég kirúgták volna. Vagy talán fel se veszik.

- Miért nem foglalsz helyet? - intett June.

Irina bólintott és közelebb lépett. Az asztalnál több szék is volt. Bár a vendégek többnyire egyedül érkeztek, akadt rá példa, hogy egy kisebb társaság tért be, vagy egy elégedett vendég elhozta egy-két haverját is. Még az is előfordult, hogy egy-egy különösebb alak a barátnőjét is elhozta. Sőt, az se volt példa nélküli, hogy aztán a nő a barátnőivel is megjelent, megmutatva nekik az itteni lánykák nyújtotta örömöket.

June viszont nyilván nem hellyel kínálta őt. Nem azért voltak itt, hogy kedélyesen elcsevegjenek, vagy megigyanak együtt valamit. Így hát Irina figyelmen kívül hagyta a székeket és oda lépett June mellé, hogy az asztalhoz támaszkodjon, ahogy azt Pokahontasztól is látta.

A nő töretlenül mosolygott és ujjai hegyével végigsimított Irina felé eső combján. A lány megborzongott. Az érzés egyszerre volt kellemes, izgató, de ugyanakkor kényelmetlen is.

- Izgulsz? - mosolygott fel rá June. Irina gondolkozott egy pillanatig, majd összepréselte ajkait és bizonytalanul bólintott. - Rendben. Semmi gond - folytatta nyugodtan a nő, miközben a szőke lány térdét simogatta.

- Bocsánat! - sütötte le a szemét a szőke lány.

- Ugyan! Semmi baj - nézett rá biztatóan a vendége. - Senki se születik profinak. Van, aki azt szereti, ha minden tökéletesen működik, neki pedig csak élvezni kell a helyzetet. Mire azonban oda eljut a lány, már sok idő és tapasztalat áll mögötte. Annak is megvan a maga előnye és szépsége, de én jobban szeretem azokat, akik még őszinték és nem csak rutin nekik az egész.

Szavai megnyugtatóan búgtak Irina fülében, miközben a gyengéd ujjak tovább simogatták combját.

- Nem akarok csalódást okozni...

- Nem fogsz. Ebben biztos vagyok - válaszolta kedvesen June, mire a lány csak bólintott. - Na, gyere! - A nő gyengéden megérintette túlsó combját, Irina teste viszont már szinte magától lendült fel az asztalra. Maga is meglepődött, talán kicsit meg is ijedt, amikor kényelmesen elhelyezkedett és a combjai szinte maguktól szétnyíltak June előtt.

A nő gyengéden félrehajtotta a lelógó ruhát, elfektetve az asztalon az eddig Irina lábait takaró anyagot, és végigsimított a lány belső combján.

Irina megborzongott. Megtámaszkodott kezein és lehunyt szemmel előre hajtotta fejét.

- Ne izgulj! - duruzsolta June. - Nem lesz semmi baj.

Irina bólintott és egy pillanatra ellazult, míg meg nem érezte June forró leheletét ágyéka bőrén.

- Semmi baj - suttogta a nő a remegő lány ágyékának, majd gyengéden megcsókolta szeméremdombját. - Nem lesz semmi baj.

Irina bólintott, majd összepréselt ajkakkal felnyögött, amikor a nő nyelve végigsimított szeméremajkai között.

Minden porcikája remegett. Amellett, hogy próbált nem leroskadni az asztalról és még nyögéseit is igyekezett visszatartani, már alig maradt ereje arra, hogy visszafogja magát, nehogy túl hamar elmenjen. June viszont nagyszerű munkát végzett. Miután enyhén belenyalintott kelyhébe, egy ideig csak ágyékát és belső combját csókolgatta, időt adva a lánynak, hogy hozzászokjon a helyzethez. Amikor ismét rálehelt a barlang bejáratára, Irina már jobban felkészült. Bár egy halk nyögés elhagyta a száját, teste már kevésbé remegett.

- Ez az - suttogta June. - Ez a beszéd.

A lány a következő pillanatban majdnem hangosan felsikoltott, amikor a forró nyelv ismét végigszaladt ajkai között és végül megérintette csiklóját is. Csak az égieknek adhatott hálát, hogy végül az egészből csak egy halk morgás lett.

June vékony ujjai a combjait simogatták, miközben nyelve ismét végigsimított a szőkeség csiklóján. Irina szorosan lehunyta szemeit és összepréselte ajkait, igyekezve uralkodni magán. De vendége sem akart tűnik gyorsan véget vetni a mókának. Miután egy pillanatra ajkai közé vette Irina pöckét, ismét belső combjaira fordította figyelmét, puha csókokkal behintve azt.

Irina úgy érezte magát, mintha egy hullámvasúton ülne. A hevület gyorsan emelkedett, majd csökkenni kezdett benne, hogy aztán ismét az égbe szökelljen, párhuzamosan azzal, ahogy June belé mélyesztette nyelvét, vagy a csiklóját kezdte szopogatni, vagy épp csak lágy csókokkal hintette be altestét.

Ez a nő tényleg tudta, mit csinál. Katnek igaza volt és jól tette, amikor June-hoz küldte az új lányt. Ha meg tudná tanulni, hogy tudná produkálni magában ezt a hullámvasutat, csináljon akármit is a vendég a lábai között, egy nap lehetne ő is olyan jó, mint Pokahontasz. És akkor, ha egy vendég hosszúcombú, tapasztalt lányra vágyik, a frissebb lánykák neki, Irinának szólnának.

Álomképeibe merülve hirtelen a levegő is kiszaladt tüdejéből, ahogy June ajkai közé vette csiklóját és szopogatni kezdte. A keze is meglendült és a fekete fürtökre telepedett. De azonnal észbe kapott és ismét maga mellé támaszkodott.

- Bocsánat!

- Semmi baj - mosolygott fel rá June. - De jobb, ha erre figyelsz. Nem mindenki szereti, ha nyúlkálsz közben - puszilta meg a lány csiklójának hegyét, amitől az csak egy nyögéssel tudott reagálni.

Aztán June úgy döntött, nem húzza tovább az időt. Ujjai belemélyedtek Irina combjaiba, nyelve pedig mélyen a lányba hatolt, hogy aztán ismét csiklóját kezdje szívogatni.

Ritmikus lüktetés következett, ahogy a nő újból és újból belé nyalt, hogy aztán megint a csiklója köré fonja ajkait. Irina alig tudott úrrá lenni teste remegésén. Szorosan lehunyt szemei előtt szikrák táncoltak, kézen fogva járva a csárdást és a keringőt.

Aztán hirtelen mintha felrobbant volna minden. Tüdejéből ismét kiszorult a levegő, szemei tágra nyíltak és úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Közben azonban, meglepő módon, egy hang sem jött ki a torkán.

Még mindig remegett és zihált, amikor végül June felemelte az arcát a combjai közül és lenyalogatta Irina nedveit ajkairól.

- Ez... ez... mennyei volt.

- Nem neked kellett, hogy tetsszen - nevetett June. - De én is elégedett vagyok.

Átnyújtotta a szalvétát a szőke lánynak, hogy az megtörölgethesse magát, majd előzékenyen visszahajtotta Irina köpenyét a helyére.

- Köszönöm a lehetőséget - állt fel. - Egy nap, biztos vagyok benne, te is nagy tehetség leszel még.

Irina még mindig zihált és csak bólogatni tudott. June pedig ezt végszónak vette és búcsút intett.

- Még találkozunk. Ezt biztosra veheted - kacsintott, mielőtt távozott volna.

Irina feltápászkodott az asztalról és már épp megijedt volna, amikor észrevette az asztalon heverő bankjegyeket. Észre sem vette, June mikor tette oda. De hát ez az igazi diszkréció. Bár az egész esemény alapja sosem titkoltan a fizetség volt, mégis, a főnök és az összes lány is jobban szerette, ha ezt csak az asztal alatt intézik. Akár szó szerint, akár képletesen.

Irina összeszedte a pénzt és az ajtó felé nézett, amin át June távozott. Remélte, a nő hamarosan ismét feltűnik a bárban, és akkor Kat ismét őt ajánlja majd neki. Ezt a menetet mindenképp meg kell majd ismételni.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass egy másik történetet is, ami szintén bárban, bár egy másfajta bárban játszódik! Még a címe is ez: Bárban

A múlt kútjai

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy mondjuk inkább feneketlennek?" /Thomas Mann/

Öreg terepjárónk zötykölődve bucskázott át a száraz vidéken. A sivatag ezer arca mintha egyszerre tárult volna elénk a koszos ablakokon keresztül. Az egyöntetű homoklepel helyett, amilyennek a nyugati civilizáció embere általában elképzeli ezt a vidéket, mindenfelé magasba szökő sziklák emelkedtek, melyek anyagát az évezredek során az erősen ingadozó hőmérséklet alaposan lefaragta, apró szemű kaviccsal beborítva a tájat.

Utóbbinak persze járgányunk a legkevésbé sem örült. Mélyről jövő csikorgással adta tudtunkra nemtetszését, amikor egy fél méteres magasságba kibukkanó sziklatömbre kellett felbucskáznia majd lezökkennie. De bírta. Muszáj volt neki. A világnak ebben a szegletében ugyanis nemigen találni más közlekedési módot. Leszámítva persze a több ezer éves módszert, a tevét meg a lábbuszt.

- Hihetetlen, egy ilyen kopár tájon mennyire sűrű tud lenni a múlt szövete - jegyezte meg a Lady az anyósülésen, miközben kikönyökölt az ablakon, hogy végigfuttassa a tekintetét a különös, vöröses színekben játszó vidéken.

- Itt tényleg feneketlen a múlt kútja - jegyezte meg Isabelle is a kormány mögül.

- Vagy inkább csak nevezhetjük annak? - próbáltam viccelődni, de a zöld szemekben nem mutatkozott semmi jele a humornak. Sofőrünk inkább csak elfordította a fejét a hátsó ülésen terpeszkedő személyem felől és az útra koncentrált.

Már az első pillanattól kezdve éreztem, nem kedvel engem. Szerettem azzal ugratni a Lady-t, hogy nála keresve se találhatott volna mogorvább szolgálót, de belül meg kellett küzdenem a gondolattal, valószínűleg csak az én képemet nem bírja. Azonban, mint jól nevelt szolgáló, ezt sosem tette szóvá, látva, milyen jó barátság alakul ki köztünk munkaadójával. Arról viszont sosem mondott le, hogy egy szúrós pillantást vessen rám, amikor csak lehetősége adódott.

Ezzel meg kell békélnem, gondoltam, miközben ismét a táj felé fordítottam tekintetem. Akármennyire feszült is volt a kapcsolat köztünk, be kellett ismernem, Isabelle-nek, akárcsak a Lady-nek, igaza volt. Hiába nyújtózott tátongó ürességgel körülöttünk ez a furcsa, vöröses színben játszó vidék, a történelem mégis tapintható volt a levegőben.

Némán figyeltem a két oldalunkon nem túl messze emelkedő sziklaperemeket. Annak, akit nem vakított el azonnal a mai, csontszáraz sivatagi táj, azonnal feltűnhettek a folyómeder nyomai. Bár ezen a tájon már évezredek óta örülhet, aki néhány időszakos patakocskánál többet talál, a mozdulatlan, szinte csak a szél és a hőmérséklet-ingadozás formálta táj máig megőrizte az évmilliókkal ezelőtt itt csörgedezett folyók nyomait. Ennek jelentőségére pedig már a korai emberek is rájöttek. Nem hiába döcögtünk mi is egy ilyen vádinak nevezett kiszáradt folyóvölgy fenekén.

A Hidzsáz, az Arab-félszigetnek ez az északnyugati csücske, sziklaormokkal és kiszögellésekkel tarkított vidék. Igazából tektonikailag egész Arábia egy hatalmas tábla, mely az idők folyamán megbillent és míg keleten vastag üledék rakódott rá, nem mellesleg jelentős szénhidrogén-mennyiséggel együtt, itt nyugaton, a jordán-szaúdi határ térségétől le egészen Jemenig, a magasba emelkedett az ősi kőzetalap. Utóbbit pedig a száraz klíma máig is csak részben kezdte ki. Így jól járható útvonal csak ott jöttek létre, ahol az egykor hömpölygő hatalmas vízfolyások kivájták medrüket. Ezek pedig, a vidék legmélyebb pontjaiként, máig összegyűjtik a lehulló csapadékot. És bár annak mennyisége egy átlag európait legjobb esetben is mosolygásra ingerelne, összegyűlve pár óráig, néha egy-két napig, ismét folyó vízzel töltik meg a vádit, felélesztve az egykori folyamok emlékét és tisztán tartva a medret.

De persze kit érdekelne mindez egy szárazra aszott vidéken? Azt, aki annak közvetlen szomszédságában él. A globális szinten vett közelben ugyanis olyan gazdag térségek helyezkednek el, mint Jemen, az egykori Sába, vagy a rómaiak gazdagságáról elnevezett Arabia Felixe, Boldog Arábiája, keletre India, északnyugatra pedig a Mediterráneum. Ezek között pedig a legegyszerűbb és talán legolcsóbb kereskedelmi útvonal pedig nem vezet máshol, mint Arábia sivatagain, különösen a nyugati Nedzsd, Hidzsáz és Negev vidékén keresztül.

És azon belül is a vádik voltak azok, amik már évezredek óta utat biztosítottak a karavánoknak, kitermelve olyan központokat is, mint Mekka és Medina, ahol később az iszlám megszületett. Jártak itt már a történelmi időkben is arabok, törökök, egyiptomiak, hogy végül a Nedzsdből és a félsziget belsejéből kiinduló Szaúd-Arábia hajtsa uralma alá. És akkor a korábban itt élt népekről nem is esett szó, akiknek sokszor csak az emléke, jelenlétük vibrálása maradt a levegőben.

Sokszor, de nem mindig.

- Itt jó lesz - mondta a Lady, mire Isabelle szó nélkül, engedelmesen lehúzódott a jelzésértékű útnak is alig nevezhető csapásról és leparkolt a vádi peremének tövében. Az anyósülésen utazó társammal szinte egyszerre ugrottunk ki az apró szemű, kavicsos-homokos talajra, hogy kinyújtóztassuk tagjainkat, miközben magamra húztam köpenyem csukáját.

Sokat támadják az iszlám világot a nők jogainak sárba tiprása és emberségüknek semmibe vétele miatt. Annak ellenére, hogy sokszor már tényleg irreálisak az itt tapasztalható gyakorlatok, nem mind logikátlan. Ha belegondolunk, hogy a régi századok Európájában is megszólták azt a nőt, aki nem öltözködött fel kellőképpen, a paraszti kultúrában pedig nálunk is illett a nőknek befedni a fejüket, még ott is, ahol az iszlámnak nyoma sem volt. És nekik még a tűző napsütéssel se kellett megküzdeniük, mint az itteni araboknak.

Így, bár a Hidzsáz, annak ellenére, hogy Mekkával és Medinával a muzulmán világ vallási központja, a hírhedten hitbuzgó Szaúd-Arábia legliberálisabb térsége is, ahol bizonyos körülmények között még a nyugati viseletbe öltözött helyi nőket se viszi el a vallásrendőrség, a szabad ég és a tűző nap alatt itt sem árt beöltözni. A Lady is hamar fejére tette karimás kalapját és szemét leárnyékolva mérte körbe a tájat.

- Arra megyünk - mutatott egy a vádi oldalában felvezető ösvény felé, miközben előkotorta napszemüvegét, majd az autóból kiszálló szolgálója felé fordult. - Isabelle, gondoskodnál addig a táborról? - A szőke nő bizonytalanul bólintott, miközben a terepjáró csomagtartójához lépett, hogy előpakolja a gyorsan összeszerelhető sátrainkat és praktikus, benzinnel vagy akkumulátorról működő főző és fűtőalkalmatosságokat a sivatag éjszakai hidege ellen, mi pedig már neki is vágtunk a felfelé vezető ösvénynek.

- Milady! - állított meg minket pár lépés után Isabelle hangja, mindkettőnket arra késztetve, hogy visszapillantsunk a terepjáró felé. - Lehetne egy szóra?

- Persze. Mondd csak, Isabelle! - válaszolta könnyeden útitársam.

A szolgáló egy pillanatig hallgatott, majd bizalmatlan, szúrós zöld szemeit felém fordította, hogy aztán ismét munkaadójára nézzen.

- Lehetne... négyszemközt?

- Hogyne - törtem meg én a pár pillanatra beállt feszült csendet. - Én addig előre megyek.

A Lady válaszgyanánt csak bólintott, én pedig el is indultam a tovább vezető úton, míg ő visszabaktatott az odalent várakozó Isabelle-hez.

Ha az ember sivatagba készül, aligha számít hegymászásra. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy definíció szerint a sivatagos területnek csupán annak kell megfelelnie, hogy nem esik évente kétszáz milliméternél több csapadék, az Antarktisz fagysivatagai, vagy Dél-Arábia sztereotip homokbuckás vidéke mellett egy égbe szökő hegyvidék is lehet sivatag.

Persze a Hidzsáz attól azért messze áll, hogy a föld magashegységeihez hasonlítsuk, de nem kis erőfeszítésbe került így se felküzdenem magam az emelkedő csúcsára. Kapucnim alatt már alaposan gyülekezett az izzadtság, ahogy bámultam a kopár tájat és az odafent, a magaslaton kibontakozó magányos sziklákat.

Ahogy egyre közelebb értem azonban, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeket a sziklákat nem teljesen a természet formálta ilyenre. De hát nem is csak a vádik megcsodálása miatt jöttünk ide.

Mintha óriások játszottak volna célba dobósdit, úgy hevertek szanaszét a templomok, nagyobb múzeumok vagy városházák méreteit idéző szikladarabok. A valóságban persze valószínűleg a mögöttük emelkedő meredek sziklaperemről szakadtak le az évezredek hőingadozásai következtében, de abban hol van a romantika?

Az óriások után pedig megérkeztek a törpék, hogy hasonlatnál maradjunk, és össze-vissza faragták a melákok hátrahagyott labdáit. Most pedig, kétezer évvel később, egy B nevű törpe bámulta a sziklák oldalába és a távoli hegyoldalba is belemélyített, több emelet magas homlokzatokat. Mintha valaki házat akart volna építeni, csak a homlokzat díszes kialakításánál már leragadt. De persze minek is oldalsó és hátsó fal, ha azt kiadja maga a szikla? Ezt pedig az alkotó törpék, akiket nevezzünk nevükön nabateusoknak, pontosan belátták.

A Sába legendás királyságából, a mai Jemen területéről elvándorolt korai arabok pontosan megérezték, mely területekre kell rátenniük a kezüket ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák az óhazájuk illetve India és a Mediterráneum közötti kereskedelmet. Így hozták létre a Római Birodalom határától nem is annyira messze, a mai Jordánia területén legendás fővárosukat, Petrát is. Nomád életüket feladva a sivatagi helyvidék zegzugos völgyrendszerében elrejtve díszes kamrákat mélyítettek a sziklafalba.

Arra azonban ők is rájöttek, hogy egy a keleti kereskedelem jelentős részét kezében tartó törzs nem lehet biztonságban Róma közvetlen szomszédságában. Ezért Petra mellett szükségük volt egy másik központra is, ahova szükség esetén visszavonulhatnak. Ezért épült fel itt, a Hidzsáz területén, két forgalmas vádi találkozásánál, Hegra városa.

A nabateusok pedig jól számítottak, így amikor Syria római helytartója végül tényleg bevette Petrát és a Nabateus Királyság északi, központi területeit provinciává szervezték, a vazallusi sorba süllyedt, de függetlenségüket megőrző arabok ebbe a második központba húzódtak vissza.

Némán, lenyűgözve szemléltem hát az itt, Arábia sivatagának közepén a sziklába mélyített egykori metropolist maradványait. A hatalmas, görög kulturális hatásra épült díszes oszlopokat, a jól kimunkált faragványokat és a feliratokat, melyeken ezen a száraz vidéken, úgy tűnt, még kétezer év vasfoga sem fogott. A feliratokat, melyeket viszont csak pár szakértő tudott elolvasni. Igaz, én nem tartoztam közéjük, de így is pontosan tudtam, hogy azt jelölik, ezek bizony itt nem lakóházak. Azok valamivel odébb feküdtek, részben még a homok alatt. Ugyanis bár a közeli arab településről Madáin Szálihnak elnevezett feltárási területet 2008-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a várost máig nem ásták ki teljesen az évszázadok homokja alól, mivel a szaúdi állam 1990 előtt nem engedélyezett nyugati feltárásokat az ország területén. Ők maguk pedig nyilván nem lelkesednek különösebben az iszlám előtti pogány kor arab emlékeinek feltárásáért. Azonban, paradox inverz módon, míg az élők városa a homok alatt pihen, a holtaké a felszínen fogadja a látogatókat.

Néma áhítattal néztem a monumentális mauzóleumokat, melyeket a nabateus arisztokrácia számára faragtak ki a keresztény időszámítás kezdetét övező évszázadokban. Közben pedig, nagy álmélkodásomban, alig vettem észre, amikor egy lihegő alak utolért a vádiból felvezető úton.

- Jó gyorsan haladsz - törölte meg a homlokát a Lady és megigazította fején a kalapot.

- Vagy csak te maradtál le nagyon. Látom, alaposan szét is zilálódtál - nevettem, végignézve meggyűrődött ingén és félregombolt gallérján. Majd, ahogy lassan levegőhöz jutva felegyenesedett, mosolyogva néztem izzadt arcába is. - Amúgy... - vakargattam meg szám sarkát.

Ő azonnal megértette jelzésem és kézfejével megtörölte száját, hogy aztán meglepetten bámuljon le a bőrére ragadt sötét anyagra.

- Na mi az? Csak nem beszereztél egy rúzsfoltot? - kacagtam tovább.

- Inkább ne beszéljünk róla! - nézett rám kérlelően, majd az előttünk tornyosuló síremlék felé fordult. - Nabateus barátaink úgyis több figyelmet érdemelnek - mondta könnyedén, mintha nem is az imént jött volna zavarba.

Inkább nem válaszoltam, csak magamba fojtottam nevetésem és megvontam a vállam, majd vele együtt szemléltem a majd kétezer éve elhagyott város romjait, miközben viszont csak az járt a fejemben, miért is tartotta vissza Isabelle a Lady-t, és azon, hogy vajon éjszaka tudok-e majd aludni a nyögések és sikongatások zajaitól.

******************************************************************

Ha tetszett, olvass M kalandjáról is az arab világban: Arábiai M

Áradás

Ha zuhog az eső, nem lehet mást tenni, csak bámulni az áhított tájat. Vagy mégis?

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Az eső komor lustasággal borította fátyolba a vidéket. Néha meg-meglódult és úgy ömlött az égi áldás, mintha valóban igazak lennének a régi elképzelések, és az ég kékjét hatalmas víztömeg adja, melyet csak egy vékony réteg kristály vagy valami választ el tőlünk. Ez utóbbi pedig átszakadt és zuhatagként borul most ránk az áradat. Máskor viszont csak csendesen szitált, aláhullva az eget elborító sötét fellegekből, miniatűr tengerekké hizlalva az elárasztott rizsföldeket.

Így jár az, aki az esős évszakban látogat Dél-Kínába, fújtattam magamban, miközben karba tett kézzel bámultam a természet játszadozását odakint, a roskatag falusi kunyhó teraszán ácsorogva a tető alatt. Bár persze esős évszak ide vagy oda, zuhé errefelé mindig van. Ez teszi a szubtrópusokat. Na meg az a meleg, ami miatt még most is, amikor már napok óta nem láttuk a fent sütő korongot teljes valójában, a térdnadrág és az atlétatrikó is majd lerohadt rólam a forróságtól. Inkább tapadt hozzám az anyag az izzadtságtól, mint az égből alászálló víztől.

Sóhajtottam egyet és végigsimítottam hátul összetapadva alálógó fekete hajamon, majd megdörgöltem az arcomat is. Ma sem fogunk kimenni a terepre.

Halkan morogtam és ismét felemeltem a tekintetem, hogy a hosszan elnyújtózó tüskékben záporozó eső fátylán át végigmérjem a tájat, amiért ide jöttünk.

A medencét szinte teljesen megtöltötték a falvakat körülölelő elárasztott rizsföldek. Úgy nézett ki az egész, mintha az erre kanyargó folyók kiléptek volna medrükből, hogy elnyeljék a világot. A kínai parasztokat viszont ez egy cseppet sem érdekelte. Csak mezítlábasan belegázoltak a vízbe, hogy gondozásukba vegyék a tömegével termő rizst. Már amikor persze nem esett az eső. Közben pedig tudomást sem vettek a fejük felett az égbe szökő hatalmas kúpokról.

Persze, miért is vettek volna tudomást? Valószínűleg nem jelentett nekik többet, mint magyar elvtársaiknak az árnyékot adó fák vagy a villanypóznák jelenléte. Nekik ez volt a világ. A megszokás. Én viszont még innen, több kilométer távolságból is lenyűgözve bámultam a több tucat, nem egyszer több száz méter magas monstrumokat. Némelyik cukorsüvegre hasonlított, mások cilinderre, megint mások eltérő alakokat öltöttek, ahogy minden előjel nélkül az égbe szöktek a földek kellős közepén.

Hátrébb viszont, kilométerekkel távolabb, a különös formájú hegyek szinte már erdővé nőttek össze, egész kis hegységeket alkotva.

Kicsit olyan volt, mint amikor Afrikában az ember a sivatag belseje felől halad a dúsabb vegetációjú vidékek felé. Először a fű sarjad ki, majd feltűnnek a magányos szavannai fák, aztán ezek fokozatosan egyre nagyobb csoportokat alkotnak, míg végül sűrűbb és sűrűbb erdőkké olvadnak össze. Csak itt épp fű volt bőven, illetve lett volna, ha a földeket nem árasztják el, a fák szerepét pedig ezek a kúpos hegyek töltötték be.

Talán a kínaiak is megéreztek valamit ebből a hasonlóságból, amikor a magányos hegyeket fenglinnek, vagyis csúcserdőnek, a csoportosan meredezőket pedig fengcongnak, csúcshalmaznak nevezték el. Ezek alkotják együtt Gunangxit, az összesen hatszázezer négyzetkilométeren elterülő kínai karsztvidék talán legimpozánsabb régióját.

A mészkőkúpok méltóságteljes nyugalommal emelkedtek ki a rizsföldek közül, mint az óriások, akik mit sem törődnek a kis liliputiak ügyes-bajos dolgaival. Ők sokkal monumentálisabb csatát vívtak. Egy csatát, ami már több százezer, ha nem több millió év óta zajlik. A parasztok küzdöttek a rizzsel és az aratással, amíg a mészkő hegyek a folyóval néztek farkasszemet.

A földtörténeti középidőben ezt a vidéket többször is elárasztotta a tenger, vastag mészréteget lerakva. Aztán, amikor pármillió éve a mészkő ismét a felszínre került, szembe találta magát a szubtrópusi éghajlattal.

Beakasztottam mutatóujjam az atlétám nyakrészébe és megrángattam, hogy a fullasztó melegben némi levegőhöz jusson alatta a bőröm, közben pedig figyeltem az egyre nagyobb intenzitásra kapcsoló esőt, ami heves zuhanyként tépázta a vidéket elborító növényzetet.

Mind-mind a képlet része. A zuhogó eső lefolyik a mészkőfelszínen, barázdákat vájva belé, majd egyre lejjebb haladva, a medencék belseje felé, nagy folyókká, folyamokká áll össze, melyek ott még jobban kiszélesítik a völgyeket. A mészkő kioldódik és tovasodródik a vízzel. Az éltető nedvességet tenyésző növényzet viszont belemélyíti gyökereit a talajba, itt-ott tovább aprózva, máshol viszont épp hogy megfogva az anyagot. Így a magasabb régiókban a karsztosodó mészkő a sebesen lezúduló víztömegek két oldalán

sűrűn álló fengcongokat képez, míg lejjebb, a mélyebben fekvő területeken a nagy víztömegek hatalmas területről elhordják a mészkövet, csak nagyobb távolságokban állva hagyva egy egy fenglint.

A fenglinek között létrejövő síkságon pedig megtelepszenek az emberek, teleültetve a vízben amúgy is dúskáló vidéket rizzsel, kunyhókat építve, amik aztán menedéket nyújtanak a B nevű utazóknak a természet zord ereje elől.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben ujjaimat fésűszerűen a hajamba mélyesztettem, hogy kibontsak pár gubancot.

Már jócskán benne jártunk a késő délelőttben. Ha el is áll az eső, ma már biztosan nem megyünk ki. Meg akartuk nézni azokat a barlangokat, amiket a víz mélyesztett a hatalmas karsztrengetegbe.

Hiszen a víz nem mindig hordott el mindent, ami az útjába került. Sokszor lebukott a mélybe, és akkora barlangkolosszusokat hozott létre, amitől az embernek külön gödröt kell ásnia, hogy elég mélyre le tudjon esni az álla.

Olyan barlangmonstrumokat, amiknek néha még saját klímája, saját belső légkörzése is kialakult. A fenekén csordogáló víz elpárolog és mielőtt elérné a plafont, felhővé sűrűsödik, majd elkezd esni. A felszín alatt.

Egyesek szerint a világ legnagyobb barlangjai is itt rejtőznek a mélyben. Egyes helyeken a régi idők parasztjai a fosztogató martalócok elől le is költöztek a mélybe, falvaikat a barlang belsejében, a napfénytől távol újraépítve, hogy ott éljék le életüket.

Nagyon szívesen megnéztem volna mindezt. Amikor azonban leszakad az ég, nem egy életbiztosítás lemerészkedni a mélybe. Elég csak ha megáradnak a napjainkban a barlang fenekén épp csak csordogáló folyók és volt B, nincs B.

Ismét sóhajtottam és megdörgöltem az arcom. Még várunk pár napot. Talán majdcsak kijavul az idő.

Ahogy ezen merengtem, egyszer csak megütötte fülemet az ajtó nyikorgása a hátam mögött. Puha léptek osontak végig a terasz padlóján, hogy a következő pillanatban két vékony kar ölelje át hátulról a derekam és puha ajkak érintését érezzem meg a vállamon.

Bőrömet csiklandozta a borzas szalmaszínű hajkorona, amiről viselője a nevét kapta, miközben a meztelen test a hátamhoz simult.

- Miért keltél fel? - dorombolta fátyolos hangon a fülembe.

- Csak ki akartam nézni, mi a helyzet - simogattam meg gyengéden az alkarját és ismét kitekintettem a távolba.

- Minek? - csókolta meg a nyakam, én pedig beleborzongtam érintésébe. Tudta, hogy ezzel minden erőmet el tudja venni. - Ma is egész nap esni fog. Áradnak a folyók. Úgyse tudunk csinálni semmit.

- Csak reménykedtem - sóhajtottam.

- Miben? Hogy kiszabadulsz az ágyamból? - Nem kellett rá néznem, hogy kiérezzem a huncut mosolyt a szavaiból. Ágyéka a fenekemhez simult és ismét megcsókolta a nyakam. - Feküdjünk vissza, jó?

- Ezer örömmel - válaszoltam és izmaim már meg is feszültek, hogy minél gyorsabban visszarepítsenek a szobába. - De most én leszek felül.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más kalandjáról is tipikus kínai tájakon: Buddha lábainál

Fagyott világ

M kalandjai

A fagyos hegyek közül egy magányos vándor tart a faluba, csomagjában egy kiadós meglepetéssel.

Tirol, 1172.

A hegyek fagyott némaságba burkolóztak. A tél vastag fehér takaróként terült a tájra, mint egy puha takaró, mely eltakar minden életet. A hágókat elzárta a hó. Csak a dermesztő szél süvített át rajtuk, jégveremmé változtatva a magasan fekvő völgyeket.

Mintha csak dunyha alá bújt volna a világ, hogy hónapokig aludva kipihenje a nyár vigasságait. Minden néma volt. Még a szörmével fedett bőrcsizmám halk léptei keltette ropogás a hóban is természetelleneen hangos ricsajnak tűnt. A világ pedig, akárha bisszút állna, fagyos süvítéssel reagált, mely behatolt bundám alá és csontjaim velejéig átjárta minden tagomat. Még a fejemre terített szőrme alatt is utat talált magának a hó rövidre vágott fekete hajam szálai közé. Ha lenne szakállam, ha lehetne egyáltalán, az is biztos már olyan fehér lenne, mint egy öregemberé. A falusiak mindig megnéztek, hogy lehet, hogy egy ilyen hegyi medvének ennyire sima az arca. Hogy juthat ideje, ereje és alkalma mindig borotválkozni?

Bár a hideg ellen amúgy is szorosan magam köré tekertem, amit csak lehet, most, a tél lehelletében meztelennek érezve magam, még jobban magam köré vontam bundám, igyekezve eltakarni férfi álcámhoz képest ordítóan előre domborodni akaró melleimet.

Nem mintha bárki is felfigyelhetett volna rá. Az erdő üres volt. Az állatok is elhúzódtak a fagy elől és az emberek is. Még csak pár napja, talán egy hete köszöntött be a zimankó, de az előtte élettel teli völgy mégis úgy kiürülült, mintha sosem járt volna erre semmi élő. A most vastag jégpáncél borította folyócska mentén felépült falu is alig látszott ki a nagy fehérségből és csak a kéményeken itt-ott kigomolygó füst jelezte, nem teljesen halott a völgy.

A házak is összebújni látszottak. Itt fenn, az Alpok égbe szökő vonulatai között, nem alakítottak ki nagy udvarokat, a házaktól távolabb álló gazdasági épületeket. Nem ritkán egy épület szolgált majd' mindenre. A kis előtér egyik oldalán volt a család szegényes lakrésze egy, esetleg két szobával, a másikon pedig az istálló. Talán csak a kamra meg a borospince állt külön, már aki ebben a magasságban arra rendezkedett be, említésre méltó mennyiségű bort raktározhat el. A falakat vastag rönkökből emelték, az ablakok pedig alig voltak nagyobbak, mint amin egyáltalán érdemes lett volna kinézni. Igaz, most a dér és a párkányra fújt hóréteg miatt azon át se lehetett mit látni.

Végigcaplattam az élettelen főutcán. A hó szorításában megbúvó házak mintha csak óriási, a hegyekből leszabadult sziklák lettek volna. Néma csend volt. Csak a szél süvített. Még a tehenek is hallgattak istállójukban, szótlanul majszolva szegényes téli takarmányukat. A macskák és kutyák is menedéket kerestek valahol. Csak én lehettem olyan bolond, hogy ilyenkor kinn legyek. De hát ki számíthatott arra azon a kellemes késő őszi napon, amikor útra kerekedtem, hogy nem térhetek vissza, mielőtt leszakad a tél. Holle anyó túl váratlanul rázta meg dunyháját.

De most már nem számít. Úgyis csak pár tucat méter már. Láttam is a fogadó ablakaiban pislákoló fényt. A kéményen át kigomolygó füstnek csak a látványa is némi melegséggel töltött el. Már csak pár lassú lépés, miközben szinte éreztem, ahogy elgémberedett lábamban egymáshoz csikordulnak a fagyott csontok, és már hallottam is odabentről a jókedvű nevetést.

Persze, hol töltené a hirtelen jött tél napjait a hegyi férfinép, ha nem a kocsmában, egy nagy kupa, tűz felett forralt bor mellett? Még a gondolatra is összefutott a nyál a számban.

A vastag fa ajtó amúgy is nehéz tákolmány volt, de most, hogy még a tetemes hómennyiséget is el kellett tolni az útból, minden erőmet bele kellett adnom, hogy végül beereszthessem a fagyott szelet.

A hangok egy pillanat alatt elhaltak és minden tekintet rám szegeződött. Mintha csak a szőrös hegyi ember jött volna le a sűrű erdőkből. A rém, amellyel a dajkák rémisztgetik a rossz gyerekeket, hogy a csínytevéseikért majd eljön és felfalja őket. De, mitagadás, úgy is festhettem a testemet borító elrongyolódott szőrben és a közé préselődött hóval. Igaz, előbbi is csak magamra öltött gúnya volt.

Nem szóltam egy szót se, miközben megfordultam és erőnek erejével behúztam magam mögött a súlyos ajtót.

Hallottam magam mögött a sustorgást, ahogy megráztam magam, mint egy ázott kutya, és oda vánszorogtam a pulthoz, hogy leroskadjak mellé.

- Hans! - reccsentem rá a fogadósra a legmélyebb hanggal, amit csak ki tudtam préselni magamból. - Forralt bort ide de izibe! Megvesz odakint a Mindenható hidege.

A nagydarab férfi csak morgott és összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Mi van? - vontam össze a szemöldököm. Bár pontosan éreztem a mindenkiből áradó ellenszenvet, nem engedhettem meg magamnak, hogy meghátráljak. - Nem érdekel, ha ebben az időben még Lucifer ülepe is befagy, én akkor sem didergek át még egy éjszakát.

- És fizetni mivel fogsz, Mark? - rikácsolta a férfi helyett idegesítő felesége. - Talán néhány kikapart nyúllal?

Harsány kacagás töltötte be a teret. Amilyen nagydarab volt a fogadós Hans, a felesége épp olyan girhes. Még az arca is egy lóé. Néha elgondolkodtam, hogy hozhatott a világra egy ilyen csúnyaság három olyan gyönyörű lányt. És disznószerű férje se sokat segíthetett az ügyön.

Vajon mekkora része lehet az engem övező utálatban annak, hogy mindháromnak bedugtam már a fejem a szoknyája alá? Bár kétséges, hogy tudnának róla egyáltalán. A lányokat vonzotta férfihoz képest csinos képem és az iszákos bagázsénál karcsúbb alkatom. Na meg a fehérnépnek imponál az erős fickó képe is, aki egyedül küzd meg a vad hegyi rengeteggel. Viszont pont emiatt nézett le majd' mindenki is.

Nem tartoztam én sehova. Nem volt családom, szüleim, testvérem, feleségem, gyerekeim. Senkim. És nem találtak olyat se, aki egyáltalán sejtené, ki fia-borja vagyok. Én meg nem árultam el semmit. Csak magamba fordulva jártam a hegyeket, hogy néha leegyen a fene a faluba, elcserélni a zsákmányt olyasmire, amit odafent nem szerezhet meg az ember. Egy jó borra, kenyérre, némi társaságra. Na meg a fogadós lányainak lába közére, bár annak a béréért egy lépést se kellett tennem, hogy megkeressem. Nem a csinos ajándékokért tették szét.

A magányos vadász élete viszont messze nem túl gyakran sikeres, így bőven adtam okot a kárörvendőknnek, amikor egy hidegtől kopogó nap után csak pár girhes nyulat tudtam letenni az asztalra, amiket üregükből ástam ki.

Most azonban nem törődtem a rosszmájú viccelődéseken és a gonosz kacajokkal. Csak egykedvűen végignéztem a félhomályban ücsörgő falusiakon, miközben lassú mozdulatokkal leemeltem vállamról a borjúbőrből vart zsákot, amiben mindig hordtam a zsákmányomat és a földre eresztettem. Senki nem szentelt nagy figyelmet annak, ahogy kibontottam, hogy kiemeljem belőle azt, amiért cserébe némi gyomormelegítőt reméltem

Hans is csak savanyú képpel figyelt, szemei azonban hamarosan elkerekedtek, amikor kiterítettem a pultra szerzeményemet. Még a szája is elnyílt, ahogy bámulta a fenyő asztallapot teljesen beborító sötétbarna bundát. Talán véletlenül, talán a Fennvaló akaratából, a fenevad feje pont a rosszindulatú gebe asszony felé vetődött, ahogy kiterítettem a lenyúzott bőrt, így a nő elképedve bamulhatott bele az élettelen szemekbe és a pofából kimeredő hatalmas agyarakba.

- Hol... hol szerezted ezt? - hebegte Hans. - A medvék már rég elvackolták magukat.

- Még a hó előtt akadtam rá fenn a hegyen - rántottam meg a vállam. - Talán épp a barlangja felé tartott, de a nyilam meg a késem gyorsabb volt.

- Ez elég fizetség lesz? - néztem a fogadósnéra, miután nem érkezett válasz, és megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt.

Senki válaszolt, csak Hans mordult egyet, miközben fogott egy kupát és a forralt borral teli fazék felé indult.

- Inkább egy emberes kulacsot tölts meg vele! - szóltam utána. - Merem remélni, annyit megér szerény fizetségem. Hús van nálam elég, jó lesz a házamban is elfogyasztani.

Hans ismét csak morgott és előkeresett egy megfelelő kulacsot, majd miután megtöltötte, kellentlenül a kezembe adta. Egy biccentéssel köszöntem meg, majd a többi jelenlévő felé is bólintottam, visszaburkolóztam kopott bundámba és az ajtó felé indultam. A falu szélén álló rozoga kunyhómban bizonyára még hidegebb is van, mint odakint, de inkább várom meg, amíg a tűz felizzik, mint hogy ebben a feszült melegben maradjak tovább.

Egyedül is jó lesz az a pár nap, amíg a medve húsa tart. Talán a fogadós lányait is meglátogatom valamikor. De a kovács ifjú felesége is megteheti. Készséges jószág az is. Aztán pedig nekivághatok ismét a hegyeknek, hátha találok egy éhes farkast a nyilam hegyére. Vagy ha nem, hát kikaparok pár nyulat.

***********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik, a téli hidegben játszódó történetet is: Búfelejtő