Heti ajánlat - Anime

Naruto-rajongók figyelmébe!

Sakura x Hinata

Panzió 2096 7. rész - Tanítgatás

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Panzió 2096 1. rész
Közvetlen előzmény: Panzió 2096 6. rész

***************************************************************

A mellékhelyiségek folyosóján először a pultoslányt pillantotta meg, aki a férfimosdó nyitott ajtaja előtt állt, befelé nézve. Közvetlenül előtte, félig a mosdóban – Emery csak közelebb érve vette észre – a 3 lány egyike, a szőke támaszkodott.

– Milyen szerencsém van! – mondta, és szorosan a pultoslányhoz simult.

Válaszul egy félmosolyt kapott, amit jogosnak és elegendőnek is tartott, hiszen az elégedettség csak félig szólt a pultoslánynak. Legalább ugyannyira örült a szőkeségnek is, akit már a legelső pillanatban kinézett magának.

A lány – Minu – külsőleg jelentősen eltért a megszokott kaptafától, s nemcsak a haja színében – amely ritkaságnak számított –, hanem a csintalan tekintete is egyből megragadta a férfit. Minden idomból egy picivel több jutott neki az átlagnál, ami még izgalmasabbá tette.

Emery a pultoslány derekára csúsztatta a kezét, ám Minut mérte végig hátulról, tetőtől talpig.

A két lány befelé nézett, közben észrevétlenül közelebb húzódtak egymáshoz, ettől a férfinek is arrébb kellett lépnie.

Emery közben megoldotta a rejtélyt: A 3 lány honnan is tudhatta volna, hogy 100 évvel korábban külön mosdót használtak a nők és a férfiak? Betódultak abba, amelyiket közelebb találták, kivívva ezzel a panzió személyzetének csodálkozását. Aztán ugyanide érkezett a 2 fiú is. Nem találtak semmit a megszokott, tisztálkodáshoz használt felszerelésből, csak a két muzeális jellegű mosdókagylót, ezért nevetgélve levetkőztek, és ketten-ketten próbálták a vizet magukra locsolni. Úszott az egész helyiség!

– Te már nem fértél oda? – kérdezte Emery az ajtóig visszahúzódott Minutól.

Kimért bólintás, olyan „mi-közöd-hozzá”-féle.

– Mutatok egy tusolót – szólt közbe a pultoslány.

Minu hálásan pillantott rá, bár a férfi meg volt győződve arról, hogy fogalma sincs, mi az a „tusoló”.

– Köszönöm… Jó a ruhád – viszonozta a szőkeség egy rutinos bókkal a felajánlást.

– Adhatok egy ilyet kölcsön – mondta gyorsan a pultoslány, miközben elfordult a mosdót vízzel elárasztó, meztelen társaságtól.

„Hohó! – hördült fel magában Emery. – Még mit nem?” – Elengedve a pultoslány derekát, keze átköltözött a szőkeségére: – Majd én felkísérlek – jelentette ki, és készen állt rá, hogy meg fog küzdeni Minuért.

De a pultoslány egyáltalán nem ragaszkodott a szőkeség felkíséréséhez:

– Fent, balra, utolsó ajtó… – mutatott a lépcsőre, és visszafordulva a mosdó felé, azt méregette, hogy mennyi vizet kell majd összetakarítani a négy, meztelenül visongó vendég után.

Emery határozottan megmarkolta Minu derekát, és a lépcső irányába vezette. Alig bírta megállni, hogy örömében rá ne csapjon a fenekére, vagy el ne kezdje vetkőztetni, de nem akarta elijeszteni. Tudta, hogy egy ilyen lány, mint Minu, természetesnek tart mindent maga körül: a meztelenséget is, és azt is, ha a fiúk szopásra ajánlják fel híg spermájukat – amit általában el is fogad –, de amit még nem tapasztalt, attól megijedhet.

Felértek a lépcsőn – a férfi pontosan tudta, hogy hol alakították ki a pultoslány lakrészét, ahogy a panzió minden zugát jól ismerte –, és egyenesen a legutolsó szobához tartottak. Emery előre engedte Minut, aki ezen kissé csodálkozva lépett be a tenyérnyi szobába.

Egy rúdra akasztva, és minden lehetséges helyen ruhák lógtak, a pultoslány szobájában a rendetlenség meghaladta a káosz fogalmát. A férfi elhúzta a zuhanyfülke ajtaját, és körbenézett törölköző után. Talált az ágyon néhányat.

A lány érdeklődéssel szemlélte a virágmotívumos fülkét – sosem látott még ilyesmit –, és az átlátszó falához lépett.

– Vetkőzz le és megmutatom! – biztatta Emery.

Minu kibújt a ruhájából, és várakozóan fordult vissza:

– Megvan.

– Ez egy régifajta készülék – magyarázta a férfi –, ez nem tud még ruhát tisztítani. – Ő is levetkőzött.

– Értem. Mit tegyek?

Emery, jól palástolva izgalmát, a zuhanyfülkére mutatott:

– Bemegyünk… Ne csodálkozz, ha víz fog folyni! Tudod, ezek régi dolgok…

– Mint lent? – Minu eltakarta a szemét, mert a fémkarról gyanította, hogy mindjárt, onnan…

Váratlanul fejmagasságból hullott a kellemes permet a vállára és a mellére.

– Jóóó!

A férfi nagy adag tusfürdőt öntött a markába, és lelkesen kenegette vele a lányt:

– Hát ez még milyen jó lesz!

Minunak vadonatúj érzés volt a selymes tusfürdő, és csak egy pillanatra fordult meg a fejében, hogy az öregek mennyire szeretik megérinteni a mellét. – Vagyis inkább: szeretnék megérinteni, mert nincs hozzá mindenkinek bátorsága. – A fiatalokat nem érdekli, ahogy a meztelenség sem nagyon.

Emery keze egyre bátrabban körözött, mind nagyobb területeket járt be, és bízott benne, hogy – ahogyan benne is – a lányban felélednek azok az ősi ösztönök, amelyeknek addigra az emléke is elkopott az emberekből.

Folytatása következik!

Magasban

Mámor és illúzió a hegy tetején

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott.

*******************************************************************

Ahogy megpendítettem a húrokat, mintha az egész valóság belerezdült volna. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek, ahogy az oxigénhiányos levegő mámorítóan berezonált a fülemben, álomszerű ködbe csavarva az engem körülölelő világot.

Lassan kinyitottam a szemem és bágyadtan előre pillantottam. Bár kristálytiszta volt az idő, mégis mintha finom köd lenget volna be mindent. Talán a ritkás levegő tette. Ilyen magasan, több mint hatezer méterre a tengerszinttől, a világ már némiképp kifakul.

Annak ellenére, hogy közelebb fekszik az Egyenlítőhöz, mint Magyarország, ilyen magasan ez a hegyvidék még az itteni februári nyárban is csípősen fagyos volt. Kissé kényelmetlenül fészkelődtem a kavicsos hegyoldali kiszögellésen, pár centivel arrébb tolva törökülésben összefont lábaimat, próbálva megakadályozni, hogy a csípős szél utat találjon magának a kabátom alá. Aztán ismét majdnem teljes mozdulatlanságba ernyedtem és mélyen beszívtam a levegőt. Úgy éreztem magam, mintha valahol a sarkvidéken ücsörögnék egy kihalt fagypusztaság közepén, nem pedig az argentin-chilei határ északabbi szakaszának közelében egy égbenyúló hegy oldalában.

De pont ez volt a lényeg.

Kifejezéstelen tekintettel bámultam az előttem hosszan elnyúló kopár völgyet, melyben, a hideg ellenére, csak itt-ott csillogtak odafagyott jégmezők vagy gleccsertöredékek. Idefenn nem csak a felszíntől távolodva csökkenő koncentrációjú oxigénből volt hiány, de a vízből is. A nyugatról, a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek útját elállták az Andok magas hegyláncai, lehullásra kényszerítve a nedvességtartalmukat. Mire pedig elérték a hegyvidék keletebbi területeit, már csontszárazzá váltak. Nem is beszélve arról, amikor már átlépték az argentin határt, létrehozva ezen a vidéken a világ legmagasabban fekvő sivatagát.

Ismét beleszippantottam a kristálytiszta, a nedvesség mellett szinte minden szennyeződéstől is mentes levegőbe és ismét megpendítettem a mandolin húrjait, újra életre hívva azt az érzést, mintha ebbe a hangba az egész világ belerezonált volna.

Bár tudtam, hogy lehetetlenség, az idefenn mámorossá vált elmém mégis azt kívánta, bárcsak Ő is meghallaná a messzeségben. Az argentin hegyvidék amúgy is álomszerű képe egy pillanatra szertefoszlott előttem és lelki szemeim számára megjelent a kép, ahogy az a lány, aki szinte azóta kitölti minden gondolatomat, hogy megismertem, több ezer kilométerre innen, a Föld ellentétes félgömbjén és a másik féltekéjén, a Nagy Pocsolyán túl, a magyar Alföld szívében a hátsó kertjében felkapja a fejét arra a hangra, amit az én hangszerem adott ki. Ez a hangszer, tőle felfoghatatlan távolságra, a világ másik felén, az Isten háta mögött egy Ojos del Salado nevű hegy oldalában az én kezemben.

A hidegben és a ritkás levegőben elbágyadt elmémet akkor az sem érdekelte, hogy odahaza valószínűleg éppen éjszaka van. Nem volt annyi energiám, hogy az ilyenekbe belegondoljak, de ez éppen így is volt jól. Pont ezért jöttem ide.

Az ilyen élethelyzetekben, amikor az ember rádöbben, hogy az, amire a legjobban vágyott ezen a világon, nincs többé, és az, akire a legjobban vágyott, és aki értelmet adott a napjainak, soha többé nem lehet az övé, sőt, többé nem is láthatja, nem hallhatja a hangját és számára akár el is tűnhetett volna a világból, az összetört szív tulajdonosa többnyire alkoholhoz, vagy akár kábítószerhez is nyúl. Az azonban nem az én világom volt, hogy agyzsibbasztó löttyöket öntsek a torkomra, aztán másnap úgy ébredjek, hogy testem minden porcikája fellázadt ellenem. Nem. Én inkább más módját választottam annak, hogy elvegyem az elmém kedvét attól, hogy Rá gondoljon, kisajtolva belőle minden erre fordítható energiát.

Egyesek ilyenkor a munkába menekülnek, mások végkimerülésig nyüstölik az edzőterem gépeit. Megint mások pedig az élvezetekbe vetik magukat és akár minden éjjel más lány combjai közé temetik az arcukat. Én viszont inkább más megoldást választottam. Elmenekültem. Felültem a motoromra és beletaposva a gázba igyekeztem minél távolabb kerülni mindentől, ami Rá emlékeztet. Ennél a vidéknél pedig talán már csak akkor kerülhettem volna távolabb, ha beszállok egy űrhajóba és kilövetem magam a Marsra.

Ráadásul még egy egyedibb és talán költségesebb módját is választottam annak, hogy külső behatásokkal akadályozzam meg agyam fájdalmas sikolyait vesztesége miatt.

A fájdalom legalább időleges megszüntetésének ilyenkor két módszere lehet. Az ember lánya vagy az olyan helyzeteket keresi, amikor szakadatlanul másra gondolhat, vagy az olyanokat, amikor, ha jobban nem is, de annyira elszakadhat a valóságtól, hogy ne kelljen tudomást vennie arról, hogy amit elvesztett, az már nincs többé. Én az utóbbit választottam, de ahelyett, hogy az alvásba és az álmodásba, vagy más hasonlókba menekültem volna, egy egészen más, és talán sokkal nehezebb megoldást választottam.

Nem mintha én nem menekültem volna szívesen a lányok hajkurászásába és töltöttem volna minden éjszakát más csinibaba ágyában, pótolva azt a gyengédséget és erotikát, amit Tőle már nem kaphattam meg, közben kizárva magamból mindenfajta felsőbbrendű érzelmet.

Halványan elmosolyodtam a magashegyi szelek ellen az arcomba húzott sál rejtekében, ahogy eszembe jutottak Dannie szavai a hegy lábánál.

Amikor lábaink között berregő vasparipáinkkal behajtottunk az utolsó valamirevaló településre az Ojos del Salado csúcsa felé vezető úton és leparkoltuk a motorokat, hogy aztán levegyük a sisakunkat és elbúcsúzzunk erre a pár napra, útitársam megszorította a kezem és cinkosan rám mosolygott.

- Nem maradsz itt inkább te is? - kérdezte sajátos amerikai tájszólásával. - Bevetjük magunkat a helyi chickititák közé, megígérünk mindent, amit csak akarnak, fűt, fát, gyémántékszert, aztán meg, amikor már kiszórakoztuk magunkat, felpattanunk a motorra és Buenos Airesig meg sem állunk.

- Bolond vagy - kuncogtam akkor is és megjátszott rosszallással ingattam a fejem.

- Most miért? - nevetett fel Dannie és rövidre nyírt majd felzselézett búzaszőke hajával keretezett arcán ismét megjelent az a rosszlányos mosoly. Pontosan tudta, hogy nem beszélek komolyan. Bár az esetek kilencvenkilenc százalékában azt tettem volna hasonló helyzetekben, őt túlságosan is kedveltem ahhoz, hogy így tegyek. - Ez az előnye ezeknek az Isten háta mögötti helyeknek. Végigjópofizod az összes helyi csinibabát, megígéred akár mindegyiknek az elsőtől az utolsóig, hogy megszökteted és együtt élitek le az életeteket, aztán egyik estéről a másik reggelre elszelelsz. Ők pedig, itt a hegyek között, soha többé nem kell hogy halljanak rólad.

- Nem csak bolond vagy, de gonosz is - vetettem rá egy rosszul mímelt szúrós pillantást.

- Ugyan már - kacagott fel barátnőm. - Hiszen ők se veszik komolyan. Persze, hízelegnek nekik az ilyen szavak és arra tökéletesek, hogy lekerüljön a bugyi, de úgy igazán a nagy többség nem gondolja komolyan egy pillanatig se.

- És aki mégis? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Az magára vessen! - horkantott Dannie, majd, látva egy fokkal már őszintébb rosszalló pillantásomat, hozzátette: - Az élet kegyetlen és nem arról szól, hogy elsőre megtaláld az igaz szerelmet, aztán ásó, kapa, nagyharang. Ezt pont neked kellene az egyik legjobban tudnod - bökött motoros kesztyűbe bújtatott mutatóujjával a mellkasomba. - Elvégre pont ezért vagy itt.

Nem tehettem róla, de egy fél pillanatnyi rosszalló szemöldökráncolás után ismét elmosolyodtam és csak a fejemet csóváltam.

Bár minden ellene szólt, de kedveltem Dannie-t. Ő volt mindaz, ami én nem és mindennek az ellentéte, ami én igen. Már csak abban is, hogy az én hosszú fekete hajam helyett neki rövid szőke üstöke volt, barna szemem helyett neki szikrázóan kék, még az árnyékban is lebarnuló bőröm helyett pedig neki alabástromfehér. Ennél már csak akkor lehetett volna jobban az ellentétem, ha alacsony lenne, kövér és férfi. Ennyire azonban nem lehetett tökéletes az összkép. Amiben viszont két magas, karcsú fiatal nő különbözhetett, abban különböztünk is. Ami pedig a bensőt illeti, abban még inkább.

Dannie volt a tipikus amerikai megtestesülése. Nem mintha különösebb bajom lett volna az említett nációval. Sose álltam be a "Le az USÁ-val!"-hőzöngésekbe. Sose volt semmivel több problémám velük, mint a németekkel, a szlovénekkel, a kirgizekkel, a hollandokkal, vagy akar a polinézekkel. Az utóbbiakkal szemben az amcsiknak viszont van egy hatalmas megkülönböztető tulajdonságuk. Eltölthetsz egy-két-három évet, vagy leélhetsz akár egy egész életet is anélkül, hogy valaha egy szót is hallanál Kiribati, Laosz, Lesotho, Togo, vagy Costa Rica népéről, vagy úgy, hogy az "elkerülhetetlenen" túl bármi kapcsolatod lenne mondjuk az ugandaiakkal, a peruiakkal, vagy a mongolokkal. Az amerikaiakról viszont, ha akarod, ha nem, szinte megállás nélkül ömlik rád minden, amit csak el lehet képzelni. Ez pedig néha már sok.

Dannie-re pedig személy szerint se lehetett volna jobb jelzőt találni, mint hogy néha már sok. Amikor szüntelenül csak vigyorog, megállás nélkül a létező legnagyobb önbizalommal és optimizmussal néz bele az életbe és úgy képes rámászni bárkire, hogy már nekem sül le a bőr a képemről helyette, az embernek kedve lenne bemosni neki egyet. Valamiért viszont mégse tudtam rá egy pillanatig se haragudni. Az a felelőtlen, csak a mának élő, mások lelki világát csak a maga érdekeiig figyelembe vevő élvhajhász világleány volt, amit én világéletemben rosszallással néztem. Viszont talán már olyannyira egymás ellentétei voltunk, hogy kiegészítettük egymást.

Az nem lenne jó szó rá, hogy a lelki társam, mert soha az életben nem engedném meg neki, hogy úgy nyúljon hozzám, mint nőhöz. Ha csak egy pillanatra is "úgy" nézne rám, valószínűleg tényleg lekevernék neki egyet. Bár szigorúan objektíve és csakis külsőleg nézve olyan bombanő volt, aki bármilyen szépségversenyt könnyedén megnyert volna (bár valószínűleg előbb zárták volna ki, amiért már a felkészülés alatt megfekteti az összes vetélytársát), nőként mégse volt benne semmi, ami vonzott volna. De ez ugyanígy volt viszont is. Minden különbözőségünk ellenére leginkább olyanok voltunk, mint azok a tipikus amerikai "bro" haverok, akik megállás nélkül ölelgetik egymást, röhögcsélnek együtt, akár még napi rendszerességgel is felajánlják a legnemesebb szervüket egymásnak orális kényeztetésre, de közben olyan kőheterok, hogy annál heterobb heterot még nem hordott hátán a föld.

Nem volt semmi, ami összekötött volna minket Dannie-vel, de talán pont a különbözőségek skálájának végtelenbe vesző végpontjain, a téridő-görbületben csak elválaszthatatlan társak lettünk. Amikor azonban, az után, hogy a fél kontinenst végigmotoroztuk együtt, talán éppen ezért reagált ő is csak azzal a vigyorgással vegyes rosszallónak ható fejcsóválással, mint én az imént, amikor a beszélgetés végén mégis különváltunk, és amíg ő nekiindult, hogy szép sorban megfektessen a környéken minden lányt, aki csak él és mozog, és szebb egy láma faránál, én megkerestem a hegymászó csapatomat.

Végül pedig itt kötöttem ki, az Ojos del Salado oldalában, egy sziklakiszögellésen, az oxigénhiánytól mámorosan, ébren is félig álomba merülve és időről időre ismét megpendítve a mandolint.

Egyszerre volt olyan, mintha én is odahaza lennék Vele, a hazai sík szívében, és mintha Ő ülne itt mellettem a sziklaperemen, figyelve a tájat a mandolin zenéjét hallgatva. Ez volt a kedvenc hangszere. Ő tanított meg rajta játszani is. Valahogy kábulatban úszó elmém mintha azt hitte volna, azzal, ha az "Ő hangszerén" játszom, visszahozhatom Őt magamhoz.

Mindez azonban csak egy éber álom vágyképe volt, amibe szánt szándékkal engedtem magam belesüppedni.

Egy rövid időre megfeledkeztem a valós világról és csak pengettem a hangszert, amíg tapasztalt hegymászó társaim felállították az idefenti tábort.

Pár nap múlva pedig majd visszatérek a hegy lábához, ismét megszorítjuk egymás kezét Dannie-vel és egymásra vigyorgunk. Én nem kérdezem őt az időközben megtöcskölt lányokról, ő nem kérdez engem arról, ami idefenn történt és arról, amit a magasság kábulatában szabadjára engedtem a mandolin pengetésének mantrájával, abban reménykedve, hogy aztán egyszer majdcsak végleg el fogom tudni temetni magamban.

Utána pedig csak felszállunk a motorunkra és magunk mögött hagyjuk ezt a hegyvidéket az argentin végeken, tovasuhanva arra, amerre az út visz.

*********************************************

Ha tetszett, olvass még többet B kalandjairól az Andok száraz vidékein itt!

Heti ajánlat - Ízek kavalkádja

Kóstolót?

Ünnepek a bárban

Panzió 2096 6. rész - A pultoslány bugyija

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Panzió 2096 1. rész
Közvetlen előzmény: Panzió 2096 5. rész

***************************************************************

Az épületben alig volt levegő, de az meleg és párás. Olyan bezártság érzetük támadt, hogy az ajtóból visszafordultak volna, ha valaki meg nem szólal:

– Mint egy múzeum!

A panzióban tartózkodók közül valaki kitárt egy ablakot.

– Ügyes…! – bólintott Jorán elismerően. Ekkor látott életében először mechanikus, kétfelé nyitható, ablaknak nevezett szerkezetet.

Ugyanebben a pillanatban a tekintete újabb csemegét talált: a rövid ruhában nyújtózkodó pultoslány fenekét. Középen – szokatlanul – fehér bugyi takarta a gömbölyű testrészt.

Mind a kilencen ugyanoda néztek, és nem számított már a fülledt meleg. A néhány évvel fiatalabb, vadonatúj ismerősök arcára mosolyt csalt az ismeretlen ruhadarab látványa – a felfedezés izgalmával lestek a pultoslány ruhája alá –, Imall és barátnője büszkén állapították meg, hogy jól teszik, ha titokban ők is hordanak bugyit, hiszen micsoda feltűnést tud okozni. Jorán is érdekesnek tartotta, az a fehérség vonzotta a tekintetet. Emery pedig az alkotó gőgösségével tudta be saját munkájának a többiek csodálatát.

– Üljünk le és igyunk valamit! – játszotta a házigazda szerepét, és nem tudta még, hogyan lehetne a hozzájuk kapcsolódó csoporttal is tudatni, hogy ez mind-mind az ő műve.

– 4d? – kérdezte Jorán a beavatottak fölényével. – Olyan, mintha igazi lenne.

– Öt…– felelte Emery. – Igazibb már nem nagyon lehetne.

Összetoltak két, nevetségesen kicsi asztalt és körbeülték.

– Mit hozhatok? – került elő egy pincér. Bárhonnan jöhetett, hiszen mindannyian még mindig a pultoslány mozgását követve, a fehér bugyi hatása alatt álltak. A lány, karjával az ablakpárkányra támaszkodva mohón szívta magába a kinti friss levegőt.

– Sört? – nézett végig az asztaltársaságon Emery.

– Kérek… – mondta Jorán, s a többiek is bólintottak.

Néhányan furcsállották, hogy a pincér további kérdések nélkül eltávozik, hiszen akkorra – 2096-ra – a „sör” egy végtelenül széles választékot jelentett, nem úgy, mint régen. De nem tudhatták, hogy egy véletlen látogatáson vannak, a 100 évvel korábbról felidézett panzióban, ahol még csak egyszerre egyféle csapolt sört kínálnak.

Emery elégedetten szemlélte a művet. Az épületet felújítani gyerekjáték volt, a berendezések sem jelentettek komoly kihívást. Az italok beszerzése előtt sokat nyomozott, de végül majdnem mindent megtalált, amit szükségesnek ítélt. Megtöltötte a hűtőket is, hogy minél életszerűbb legyen a panzió, bár a nyersanyagok és élelmiszerek többsége inkább csak dekoráció, ehetetlen. A személyzet öltözéke egykori novellák alapján készült, Emery sok gondot fordított rá, és most – a ki-kivillanó fehér bugyi sikerén át – úgy látta, hogy jól sikerült. Az 5D-s szereplőket egyedül képtelen lett volna ilyen tökéletesre megalkotni, de a tulajdonságaik kialakításában sokat segített.

„Működnek – gondolta –, és senki meg nem mondaná, hogy nem igaziak.”

A négydimenziós színjáték nem újdonság – a gyerekeket számtalanszor beültetik egy-egy történelmi csata közepébe, hogy testközelből jussanak élményekhez –, de az olyasféle játékokhoz pontos forgatókönyv és program íródott, minden mozdulat előre ismert. Emery és alkotótársai ennél jóval továbbmentek a panzió karaktereinek kitalálásánál: ötdimenziós, és a szereplők csupán viselkedési mintát kaptak.

Emery büszkén tekintett végig az arcokon. Kicsit sajnálta, hogy nem arathatja le azonnal a dicsőséget, hiszen sok munkát ölt bele – az is az ő ötlete volt az 5D-s pultoslány szertelensége és vállalkozókeve –, de jobb, ha az idegenek nem tudják, hogy körülöttük most kevés az olyan, ami valódi.

„Nem automaták!”

A pincér meghozta a 9 korsónyi csapolt sört. Nyolcat furcsán nézegettek az asztal körül ülők, ám a pohár oldalán a pára és a fehér hab nem sok időt engedett a csodálkozásra. Megmarkolták a különös, füles poharat, és belekortyoltak a hűs italba.

– Üveg… – panaszkodott az egyik vihartépett lány, amikor odakoccant a foga.

– Ne fogazd! – szólt rá a mellette ülő fiú.

Imall a szomszédnőre kacsintott és felnevetett.

Emery úgy vélte, hogy a fiatalok nem is értik a szavak – a „fogazás” – jelentését, ahogy az üvegből készült korsó is idegen számukra. „Ők már – nézett végig sajnálkozva fiatalokon – nem ismerik az igazi szexet, és fogalmuk sincs, hogy milyen élvezeteket lehet egymásnak okozni.”

– Kimegyünk – jelentette ki az iménti lány, és felállt a másik két társnője is, együtt indultak mosdót keresni.

A pincér valamit súgott a pincérnőnek, és fejével a lányok után mutatott.

„Egy, kettő, három, négy… – számolt magában Emery, várva, hogy mikor fognak a lányok fejvesztve visszarohanni – kilenc, tíz…” A panzió mosdója egy cseppet sem hasonlít arra, amit a lányok megszokhattak, s amilyenben, a 2096-os esztendő elvárásainak megfelelően, pillanatok alatt rendbe hozhatnák magukat.

– Mi is kimegyünk – mondták a fiúk, és ruhájukat igazgatva ugyanarra indultak, mint a 3 lány.

A pult mögött kisebb zavar támadt: a pincér és a pincérnő élénken sugdolózott, majd odasietett a pultoslány is. Rövid tanakodás után – mintha kisorsolták volna – a pultoslány megvonta a vállát, és a csoport után ment.

„Mi lehet a gond?” – csodálkozott Emery, a panziós projekt egyik ötletgazdája. Úgy érezte, hogy felelős mindenért, ami a múltból feltámasztott panzióban történik. Ő is felállt, hogy személyesen járjon utána…

Folytatása következik!

Homokfeszt

Tengerpart, homokszobrok és flört

B-vel a föld körül

Figyelem: A történet a B magánya című alsorozat eleme. Megértéséhez nem feltétlenül szükséges az alsorozat összes eddigi elemét elolvasni, aki azonban érteni szeretné az összefüggéseket, annak a Magány című történet előzetes elolvasása erősen ajánlott és az utalások megértése szempontjából hasznos lehet a Sivatagi vihar című történet ismerete is.

*******************************************************************

A napfény perzselő hevülettel terítette be a vidéket. Mintha csak elhúztak volna valamiféle redőnyt, ami a téli hónapokra elzárta a világot az odafentről érkező gyilkos hőtől, ami most szabadon áramolhatott egészen a felszínig, még extrán fel is erősödve a körülöttem elterülő betondzsungelben.

Egy felhő sem volt az égen, ameddig a szem ellát, a szikrázó mennybolt hevét pedig minden aszfaltút és húsz emeletes paneltorony mintha csak egyedül és kizárólag rám sugározta volna. Úgy éreztem magam, mintha csak egy mediterrán Kőbányában lennék. De még a tenger közelsége se segített. Ami légtömeg onnan érkezett, azt is mintha csak Lucifer lehelte volna ki a Pokol gőzkamráiból.

A bolgárok is jól kitalálták ezt a várost, mondhatom. No persze Burgasz ugyan több ezer éves múltra tekint vissza, még ha az idő java részében nem is ezt a nevet viselte, igazán jelentős településsé csak a huszadik század során vált. Akkor lett közepes méretű porfészekből a mai több mint kétszázezres lakosságával Bulgária negyedik legnagyobb városa. Mindezt persze az akkori szemléletmód szerinti ideális helyzetének köszönhette a Mindenható által is kikötőhelynek teremtett öböl partján fekvő település, amit akkoriban ért el a vasút. A kommunisták pedig úgy döntöttek, hoby itt is legyőzik a természetet, hiszen a modern ember, szerintük legalábbis, ezt csinálja, és a nagy nyári hőségekre fittyet hányva felhúzták ide ezt a szögletes sztálinista barokk betonrengeteget, ami nyáron úgy gyűjti a hőt, mint mókus a makkot télire.

Ahogy a panelházakból a közöttük tekergő aszfaltkígyón haladtomban rám fókuszálódott a hőség, úgy éreztem, mindjárt beleolvadok a motorom bőr ülésébe. Már nem is vágytam többre, csak mint a vándor, aki már napok óta vánszorog a sivatagban. Vízre. A számba, nyelőcsövembe és gyomromba is, de magam köré is, hogy végre minden porcikámat lehűthessem.

Egy örökkévalóságnak tűnt a kínszenvedés, amíg átverekedtem magam a kétszázezres beton kaptárrendszeren és végül elértem a Fekete-tenger partját.

Bár Burgasz elsősorban a kikötőjére épülő iparváros, azonban még a kommunisták is beláthatták, hogy egy tengerparti mediterrán városban a szabadtéri közösségi terek számára nincs is ideálisabb hely a vízhez legközelebb eső területeknél. Így hát az okos várostervezők a betonmonstrumok és a víz közé egy hatalmas, elnyúló parkot álmodtak.

Legnagyobb örömömre.

Amikor végül leparkoltam a motoromat és tépőzárszerűen lehúztam magam a bőr ülésről, az első dolgom volt, hogy kizipzárazzam protektoros dzsekimet és a vasparipa csomagtartójába gyömöszöljem, sisakom eltávolítása után pedig átmozgassam az izzadtságtól összeragadt fürtjeimet a levegőn, ismét némi nemű emberi külsőt kölcsönözve magamnak, hogy megint legalábbis minimálisan nőnek nézzek ki, ne egy grillcsirkének.

Mielőtt azonban még belevetettem volna magam a tengerbe, hogy kissé felüdüljek, útba akartam ejteni azt a helyet, amiért tulajdonképpen ide jöttem.

Szerencsére már az is kész felüdülést jelentett, ahogy végigsétáltam az árnyas fák övezte sétányon. Nem volt az egyáltalán hülye, aki egy ilyen parkot álmodott ide, már ha a környékre a politika adta szűkös anyagi és időbeli keretek a környékre nem épp a július eleji hőséget álló megoldású épületeket igényeltek.

Bár ennek megfelelően a park kellemesen méretes lett, az arra ideális végén átváltva homokos strandba, mégse volt nehéz megtalálnom azt a kis elkerített részt, amit kerestem. Hiszen ugyan Burgasz az ország turisztikailag egyik legfelkapottabb régiójának, a nyaralók számára kiépített tengerparti térségnek a központja, önmaga, nyilvánvaló okokból, nem ad otthont túl sok látványosságnak. Aminek pedig mégis, azt már messziről kitáblázzák.

Így járt a 2008 óta minden évben megrendezett homokszobor kiállítás is, melynek tábláit követve végül ott is álltam az elkerített rész kapujában. Ugyan maga a kiállítás még nem nyitott meg, így belépő nélkül is beslisszolhattam a tárva-nyitva álló kapun, a hatalmas homokhalmok már ott magasodtak. Némelyikből már ki is kandikált egy-egy oroszlán feje, vagy egy elefánt lába, esetleg egy fényképezőgép objektívjének élethű mása, híven az idei fesztivál témájához, a szafarihoz.

A legtöbb készülő műalkotás egyedül ácsorgott a hatalmas déli hőségben. Alkotóik valószínűleg épp elmentek valahova hűsölni. Csak a közeli pavilonok alatt ücsörgő és a bolgárok két kedvenc tevékenységének, a kávézásnak és a dohányzásnak valamelyikét űző biztonsági őr nem túl éber tekintete őrizte a még homok héjukban pihenő mesterműveket.

Előbbiek nem is fordítottak rám túl sok figyelmet, ahogy ott sétáltam a homokhalmok között, megszemlélve a készülő munkákat.

A szobrászok azt szokták mondani, hogy az eléjük kerülő munkaanyagban már ott van a kész alkotás. Az ő dolguk csak annyi, hogy megszabadítják azt a körülötte lévő felesleges anyagtól. És valóban, a vakondtúrásszerű sárhegyre hajazó buckák belsejéből mintha valódi, sárgásbarna bőrű állatok testrészei kandikáltak volna ki. Igaz, ha én lapátot ragadok és megpróbálom felboncolni az egyik dűnét, egy fia elefántot, de még valószínűleg egy sivatagi futóegeret se találnék benne. Az itt alkotó művészek viszont mintha csak tényleg leporolnák a kész szobrokról a rájuk rakódott porréteget, akárcsak ahogy a gízai szfinxről szokták az időről időre rárakódó homokrétegeket.

Tekintetem végül a kiállítás bejáratánál ácsorgó szobron állapodott meg. A már majdnem kész alkotás mintha csak két valódi csimpánzt ábrázolt volna, ahogy egymással szembe fordulva átölelik egymást. Akárha a két majom csak elszundított volna, miközben testüket befedte egy leheletvékony homokréteg. Minden egyes porcikájuk megnyerően realisztikus volt. A tagjaik, ahogy egymáshoz simulnak, már-már emberszerű kifejezést öltő arcuk, egymás teste köré font karjaik... de néhol még szinte a szőrszálaikat is ki lehetett venni.

Tényleg az ember már csak arra várt, hogy mikor szólalnak meg.

- Tetszik? - Egy pillanatra megrázkódtam az elhangzottak hallatán. Nem épp ilyen megszólalásra számítottam. Halk, makogás szerű hangadásra, morgásra, esetleg gurgulázó, visításszerű nevetésre talán, bár igazából azokra sem, hiszen jól tudtam, hogy igazából "csak" egy szoborral állok szemben. Emberi hangra azonban semmiképp.

Pillanatnyi zavaromat végül egy, az egyik majom válla felett felbukkanó mosolygós arc oldotta fel.

- Ööö... igen. Csodás munka - krákogtam.

- Ez nem volt túl meggyőző - kacagott fel a hang tulajdonosa, vidáman hátravetve munkaanyagáénál talán csak egy árnyalattal világosabb homokszőke haját.

- Elnézést! - ráztam meg a fejem, igyekezve összeszedni magam. - Csak egy kicsit elkalandoztam. Olyan valósághű ez a szobor.

- Köszönöm - mosolygott rám most a váratlanul előbukkant művész, akinek barna szemeiben a büszkeség csillogott, miközben lemászott létrájáról és megkerülte alkotását, hogy végül megállapodjon mellettem. - Néha már tényleg olyan, mintha igazi lenne. Mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna.

- Nagyon ügyes munka - bólintottam.

- Köszönöm - mosolygott rám ismét hálásan, majd, egy pillanatnyi hallgatás után, kissé észbe kapva, felnyögött. - Ó! Amúgy Nina vagyok - nyújtotta felém a kezét.

- Brigitta - szorítottam meg a felkínált jobbot, majd egy barátságos mosoly kíséretében még hozzá tettem: - De szólíts csak B-nek! A barátaim így hívnak.

A várt hatás nem is maradt el. Nina arcán huncut mosoly terült szét, értékelve apró bizalmaskodásomat, keze pedig talán egy pillanattal még tovább is pihent a kezemben a szükségesnél.

- Na és - folytatta végül, miután leeresztette a karját - te is valamelyik szobron dolgozol?

- Nem. Dehogy - kacagtam fel. - Én még egy méteres homokvárat is nehezen tudnék megépíteni anélkül, hogy összedőljön. Maximum ha az inkább emlékeztet egy homokbuckára helyezett bástyatömegre, mint igazi várra.

- Ugyan! Nem lehetsz olyan rossz - kuncogott vidáman Nina.

- Fogadjunk? A te munkádat nem akarom tönkretenni, de ha kimegyünk a strandra, ott megmutathatom.

- Oké, ha olyanok a feltételek, semmi meglepő nincs abban, ha nem megy - kacagott.

- Mert? Milyen feltételekre gondolsz? - vontam össze a szemöldökömet. - Ott is van homok.

- Persze, de az nem ugyanolyan - nevetett tovább, mintha csak az évszázad viccét sütöttem volna el.

- Ezt kifejtenéd?

- Homok és homok között óriási lehet a különbség - magyarázta. - Tulajdonképpen az, amit mi egységes szemcsehalmaznak látunk, rengeteg különböző anyag morzsáiból állhat össze. Különböző lelőhelyeken pedig különböző összetétellel különböző adottságokkal rendelkező homokot találhatunk.

- Értem...

- Hogy csak egy egyszerű példát mondjak - intett a tengerpart felé -, a strandokon lévő homok is van, ahol szinte már úgy viselkedik a lábunk alatt, mintha csak milliméteres vastagságban szórtak volna fel vele egy aszfaltutat, máshol meg, például az itteni tengerparton, a súlyod alatt szétfolyik és több centi mélyen is belesüppedhetsz.

- Tényleg. Most, hogy így mondod...

- Még sose figyeltél fel erre?

- Hogy őszinte legyek, nem nagyon - nevettem zavartan.

- De ez csak egy nagyon szembetűnő példa. És lehetnek sokkal nagyobb különbségek is. Például az üveg is kvarchomokból készül, de, a közhiedelemmel ellentétben, nem minden homok alkalmas üvegkészítésre. Ezért van az, hogy például az Egyesült Arab Emírségek hatalmas tételben importál homokot Ausztráliából.

- Nem mintha nekik nem lenne épp elég - kacagtam fel.

- Van. Csak nem olyan homok - mutatott rá Nina. - Az Emírségek sivatagjainak homokja bármiféle ipari tevékenységre teljesen alkalmatlan. Az ausztrál viszont kiváló.

- Értem. Akkor ti is Ausztráliából hozattatok homokot a szobrokhoz?

- Neeem - csóválta a fejét vidáman Nina. - Azért az sem alkalmas mindenre. Az ilyen szobrokhoz speciális, bányászott és megfelelő módszerekkel vizezett meg tömörített homok kell. Az áll csak össze ilyen szépen - intett a alkotása felé.

- Értem - bólintottam. - És abban rejtőznek csimpánzok?

- Micsoda? - kacagott fel a fiatal művésznő.

- Tudod, a szobrászok azt szokták mondani, hogy ők látják az alapanyagban a kész szobrot. Csak meg kell szabadítaniuk a feleslegtől.

- Nos, igen. Valahogy úgy is van - bólintott még mindig mosolyogva szőke társnőm. - Ezek a kis fickók alig várták már, hogy előbújjanak.

- Tényleg lenyűgöző - mértem végig ismét a szobrot. - Szinte már az érzelmek is látszanak rajta. Ahogy ezek ketten ölelik egymást.

- Igen. Érdekes állatok ők - nézett Nina elmerengve a szobrára. - Nagyon fontos nekik a társaság, tudod? - pillantott rám a szeme sarkából. - Gondoskodnak a társaikról és ha azoknak arra van szükségük, gyakran meg is ölelgetik őket.

- Néha én is szívesebben lennék csimpánz - mondtam elmerengve. Szinte már éreztem, ahogy a semmiből kilép mögöttem egy alacsony alak, hogy aztán átölelje a derekam és a lapockáimhoz simítsa az arcát.

Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem és megfeszítenem az izmaimat, hogy uralkodni tudjak magamon. Egy ideje már nem jártam ilyen közel Hozzá, azonban még így is több száz kilométer választott el tőle. A szívünket egymástól pedig most már egy egész világ. Egy olyan szakadék, amit, bármennyire is szeretném, bármennyire is odaadnám érte a fél karomat vagy a lábamat, bármilyen szívesen is elmennék érte a világ végére, vagy megküzdenék a tűzokádó sárkánnyal is, valószínűleg már soha többé nem lehet már áthidalni.

Az álomkép lassan szertefoszlott és visszatért a múlt ködébe. Hiszen, bármennyire is fájt, Ő az én számomra már csak oda tartozhatott.

- No igen - rántott vissza Nina hangja a jelenbe. - Bizonyos szempontból ők még emberségesebbek is, mint mi sokszor.

- Aha - bólintottam, továbbra is a szobrot tanulmányozva. - A mai szép, modern világunk csak azt érte el, hogy az emberek eltávolodtak egymástól. Ma már, ha érzelmeket mutatunk ki idegenek felé, akkor legalábbis furcsának, jobb esetben bolondnak, rosszabb esetben közveszélyes őrültnek néznek minket.

- Nem lehetnek jó tapasztalataid ezzel kapcsolatban. - Inkább csak éreztem, mint láttam rám szegeződő, együttérző tekintetét, miközben továbbra is az egymást ölelő csimpánzok szobrát néztem.

Igyekeztem erőt venni magamon, kiűzni a csalódottságot, a vágyakozást és a rossz kedvet magamból, aztán pedig csak vállat vontam és mosolyt erőltetve az arcomra, a mellettem álló nő felé fordultam.

Elvégre, a múlt már csak múlt. Ha kesergünk rajta, ha nem. Nem hiszem, hogy egy jó darabig még képes lennék nem gondolni Rá és hogy lenne a következő jó néhány hónapban olyan nap, amikor már ne jutna eszembe minden áldott órában. De ha már egyszer itt vagyok, egy ilyen csinos nő társaságában, miért ne koncentrálhatnék erre? Hiszen Ninára keresve se lehetett volna kevesebbet mondani, mint hogy gyönyörű és magával ragadó. Annyi idős lehetett, mint én. Pár évvel talán még fiatalabb is. Karcsú testalkat, atletikus termet és az az álmodozó, vidám, önfeledt és bizakodó tekintet, ami azoknak a művészeknek a sajátja, akik képesek belefeledkezni a világ szépségeibe, elfeledkezve a csúfságairól.

- De ha választhatnék, veled együtt nagyon szívesen lennék csimpánz - kacsintottam rá.

Nina kissé elpirult és halkan kuncogni kezdett a leplezetlen flörttől.

- Hé! - folytattam egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Kezd már nagyon meleg lenni. Mit szólnál, ha meghívnálak valami hűsítőre? Mellette pedig folytathatjuk ezt a beszélgetést - kacsintottam rá cinkosan. - Vagy... ebédeltél már? Mert beülhetünk valahova enni is. Őszintén, én nem vagyok igazán oda az itteni specialitásokért, de a te társaságodért bármilyen kaja mellé leülnék.

Nina ismét felnevetett, majd vidáman bólintott.

- Nagyon jól hangzik. Mehetünk - mosolygott rám, szemében pedig pontosan azt a flörtölő csillogást fedeztem fel, amire számítottam.

****************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokos tengerpartra látogat!

Fieszta

Heti ajánlat - Zuhany alatt

Csobogó víz, felhevült testek... mi kellhet még?

Egy élvezetes szombat reggel

Panzió 2096 5. rész - Akik ki lettek verve

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Panzió 2096 1. rész
Közvetlen előzmény: Panzió 2096 4. rész

***************************************************************

A férfiak még fel sem tápászkodtak a tágas ágyról, Imall máris a szomszédnő társaságában tért vissza.

– Ejnye! – siklott a sietve belépő idegen tekintete a két, félig-meddig álló falloszra. – Ezért hívtál? Otthon hagytam egyet, kapok helyette kettőt? – Leült Emery és Jorán közé, ugyanoda, ahonnan az imént Imall felpattant. – Választhatok?

– Valamit meg akarunk beszélni veled… – kezdte Imall, de a szomszédnő csak a férfiakat bámulva, nem hallott egyetlen szót sem. – Különben meg átadom mind a kettőt – vonta meg a vállát.

Ahogy a vihar kezdetét lehetetlen volt pontosan megjósolni, a végét még annyira sem. Hirtelen egy kígyószerű villám száguldott el a földdel párhuzamosan, és eltűnt a semmiben. A következő pillanatban kiderült az ég.

A szomszédnő mintha most ébredne fel, hátralépett a két férfi közül, és bambán nézett Imallra:

– Mi az a sürgős?

– Valamit meg akarunk beszélni veled… – indított újra Imall, elnyomva egy mosolyt. – Nem csoda, hogy néha megzavarodunk ettől az időjárástól – jegyezte meg, és hívogatóan nyújtotta a karját Emery felé.

A férfi megértette, hogy megint el kell mesélnie az egykori panzió feltámasztását. Felemelkedett, és le-fel járkálva, himbálózó fallosszal adta elő még egyszer az ötletet és megvalósulását. Eleinte furcsállta, hogy a szomszédnő arcán tartós közömbösség ül, de elégedetten látta, hogy Imall másodszor is csillogó szemmel hallgatja…

– Eljössz velünk? – kérdezte Imall a fásult szomszédnőtől.

– Minek?

– Olyan lesz, akár egy időutazás! Ha meg nem lenne elég izgalmas, akkor… Gondolj bele: egy panzió a múltból! Ha nem lenne elég izgalmas, akkor felmegyünk valamelyik szobájába, és szexelünk egy jót. Vagy próbáltad már régimódi ágyon?

A szomszédnő sokat gyakorolhatta ezt a fanyalgó hangsúlyt:

– Megnézhetjük – válaszolta, de a többiek lelkesedését nem tudta letörni.

Emezek hárman már öltözködtek: belebújtak a ruháikba, alsónemű nélkül.

– Uzsgyi! – vezényelt stílusosan Imall, kiérdemelve ezzel a férfiak elismerését. – Vagy nem így mondták volna a század elején, amikor elindultak a panzióba szexelni?

A panziót nem védte semmi az időjárás szeszélyeitől.

– Ha nincs felette kupola – gondolkodott Jorán hangosan –, akkor nem is tud róla… senki?

A parkoló szélén néhány kicsavart fa jelezte, hogy itt a vihar győzött.

– Így igaz – válaszolt vidáman Emery –, a panziót nem jegyzik… sehol.

– Máris még jobban tetszik! – indult előre Imall kíváncsian, és lendületesen nyitotta a bejárati ajtót.

Megtorpant.

Mögülük, a gyökerestől kitépett fák közül emberi hangok előzték meg egy kisebb csoport felbukkanását.

– Végre valaki! – lelkendeztek a váratlanul előkerülők.

Végtelenül kimerült tekintetükben megkönnyebbülés csillogott. Ruhájuk átázott, tépett. Öten voltak, 3 lány és 2 fiú, valamennyien mostanában hagyhatták maguk mögött a gyerekkort.

– Hát ti hol jártatok? – kérdezte őket Jorán.

Az egyik lány a kicsavart fák felé mutatott és kis híján elsírta magát:

– Ott.

A fiúk közül, akinek legrongyosabb volt a ruhája, előre furakodott:

– Találtuk ezt a helyet, de nem mertünk bennmaradni a viharban, mert elég ócska tákolmánynak látszik. Se kupola, se semmi… Bemenekültünk a fák közé, azokat meg majdnem elsodorta velünk együtt. Kivert minket, akkor beálltunk amarról a fal mellé, de onnan is kivert minket, aztán lehasaltunk a fák mellé, mert ha már ledöntötte őket a vihar, hátha békén hagyja, és nem ver ki…

Húzogatta lefelé a ruháját, de így is majdnem kilátszott a pénisze, sőt Imallnak elég volt kicsit félrehajtania a fejét, hogy megláthassa a hegyét. – Van-e neki, aki szopja minden reggel? – futott át a kérdés.

– Ha már így kivert benneteket, menjünk be! – biztatta az immár megduzzadt társaságot Emery.

– Amúgy nem rossz hely – súgta az egyik lány Imallnak.

Folytatása következik!