Életképek 35.

Avagy: Elegem van

Kész. Ennyi. Amikor már kezdem azt hinni, többségben vannak a világon a normális emberek, és csak néhányan képtelenek az emberhez méltó viselkedésre... valahogy a sors mindig kibabrál velem.

Kezdjük a történetet az elején! Ugye ebben a félévben a gyakorlatom miatt elég sokat kell utaznom minden reggel, sok átszállással. A tempó pedig elég feszített, mert az egyik vonalon csak egy busz tud elvinni, ami viszont csak 10-15 percenként jár. Szóval ha lekésem az ideálisat, a következővel épp csak beesek időre a célba. Emiatt általában nagyon sietek, hogy a lehető leggyorsabban átérjek egyik járműtől a másikhoz. A reggeli pesti tömegeket ismerve pedig semmit nem bízok a véletlenre se, már akkor beállok az ajtóba, amikor a járgány az átszállóhely előtti megállóból kigördül, hogy ajtónyitással rögtön repülőrajtot vehessek.

Így történt ez most is. De hát hiába ácsorgok ott ugye, amíg nem nyílik ki az ajtó, addig nem tudok tovább indulni. Amíg meg még meg sem állt a jármű, az hót zicher, hogy nem is fog kinyílni az a szemétláda. Ugye milyen egy mocsok? Szóval addig, amíg vártam, hogy bezötykölődjünk a megállóba, elővettem a zenelejátszónak is használt mobilt a zsebemből, hogy számot váltsak.

Szeretek utazás közben zenét hallgatni. Meg amúgy is. De persze hiába válogattam össze a kedvenc számaimat a mobilra, az ember már csak olyan, hogy nem mindig van kedve mindenhez. Szóval megesik, hogy néha olyan számot dob ki az ad-hoc-kalkulátor, amihez épp nincs hangulatom. Ilyenkor elő a gép és keresek valami mást.

Na és ekkor lépett oda mögém egy középkorú, kissé ápolatlan, borostás fickó és megkérdezte, hogy leszállok-e. Mondtam, hogy igen. Na és ami ez után kiszökkent a foga kerítésén, azt kénytelen vagyok szó szerint idézni, mert másképp nem működik a dolog. Szóval, majdnem pontosan ezt mondta: "Akkor tedd már el a jó büdös kurva életbe azt a rohadt szart és haladjunk a picsába, vagy itt helyben seggbe baszlak te rohadt ringyó!"

Ez volt az a pillanat, amikor köpni-nyelni nem tudtam. Erre most mit reagáljon az ember? És még csak ekkor állt meg a jármű, kinyílt az ajtó és épp csak volt időm félre állni, amikor kedves "barátunk" elviharzott mellettem, nyomában a haverjával vagy fene tudja kiével, aki a megállóban várta, és még hallottam, amint neki is válogatott szavakkal szidalmaz engem, ahogy a pár tucat lépésnyire lévő bolt felé spuriznak.

Igyekeztem természetesen viselkedni, meg amúgy is, sietni kell, szóval rögtön a csatlakozás felé vettem az irányt én is. Viszont alig tettem meg pár lépést, amikor hallottam, hogy egy férfi vehemensen zsörtölődve közeledik mögöttem. Na jó, azt nem hallottam, mit mond, de a hanghordozása alapján nem épp bóközön hagyta el a száját.

Minden izmom meg is feszült és egy pillanatra a frászt kaptam, hogy az az alak most jön utánam. Megfordulni viszont nem mertem, meg gyorsítani se a lépteimen. Tudjátok, mint az a kép, ami a neten kering. Amikor a rotveiler szaglássza a cihuahua fenekét és az utóbbi feje felett ott van a szövegbuborék, hogy "Csak viselkedj természetesen! Csak viselkedj természetesen."

Aztán amikor volt alkalmam feltűnés nélkül hátra sandítani, láttam, hogy szerencsére nem ő jön mögöttem, hanem egy másik fazon magyaráz valamit a telefonjába. De "barátunkat" is láttam még, amint épp kijön a boltból, kezében semmi mással, csak egy doboz sörrel, amit rögtön fel is bontott.

Hát gratulálok! Ezért kellett annyira sietni, hogy még a szart is kiijessze egy mit sem sejtő utastársról, amiért annak van képe nem leszállni zárt ajtón keresztül a még mozgó járműről. Ugye, hogy én vagyok még ezek után is a pofátlan?

Tudom, tudom, az ilyen emberekkel nem kell törődni. Meg amúgy is, megesik, hogy az ember ideges és ok nélkül kapja fel a vizet. De sajnos túl sok ilyesmivel találkozik az ember lánya a hétköznapok során. Egyszerűen túl sokkal. Ilyenkor jut eszembe az, hogy legszívesebben kiköltöznék a semmi közepére egyedül, max. egy-két jó baráttal, egy kis tanyára, néha-néha beugranék a közeli kis faluba elemózsiáért, ahol mindenki ismer és, ha nem is feltétlenül kedvelnek, de egy idő után már mind tudjuk egymásról, mi merre hány méter, és ellennék ott magamban.

Igen, tudom, ez nem megoldás, meg kis idő múlva én is lenyugszom, de akkor is!

És bocsánat, hogy ilyesmivel terheltelek titeket!