Életképek 38.

Avagy: Itt van az ősz, itt van újra

Akik látogatják már a blogomat egy ideje, azok pontosan tudják, hogy én egyáltalán nem rajongok a tavaszért. Szép, napos idő, csicseregnek a madarak, a borongós tél után mindenki kitódul az utcára és tekintélyes mennyiségű és erejű hangeffektus kíséretében élvezi az életet. Az egyszeri egyetemista meg persze rohadhat benn a szobában és tanulhat, tavasz legvégén, nyár elején pedig a legdöglesztőbb melegben préselheti be magát a kosztümbe, hogy a hőkatlannak is beillő egyetemre menjen vizsgázni.

Persze bármelyik évszakról el lehet mondani hasonlókat. Télen jó esetben megvesz az isten hidege, rosszabb esetben meg azért sír az ember szája, hogy tél van, miért nincs hideg. Nyáron rekkenő hőség van, mindenhol bulizó emberek, a strandok dugig vannak sipákoló gyerekekkel stb. stb. (amihez tudni kell, hogy én ki nem állhatom a hangzavart, pláne ha lehetőségem sincs elvonulni egy csendes helyre). De legalább szünet van, szabadság, ellentétben az ősszel, amikor meg újrakezdődik a suli.

Ennek ellenére nekem talán mégis az ősz a kedvenc évszakom. Kövezzetek meg, de én kifejezetten szeretem ezt a tipikus, őszies, borongós időt, amikor egész nap lóg az eső lába, néha meg az egész rohadék is lezuhan a felhőről, ha már olyan felelőtlen, hogy a lábát olyan mélyre lógassa. Amikor egy percre nem süt ki a nap, mindig ott vannak a szürkés felhők. Hűvös van, de azért mégse igazán hideg, fújdogál a szél, de azért még nem csíp és nem repít át egy nem kellőképpen lecövekelt óvodást az utca túloldalára.

Lehet, velem van a baj, de én ezt élvezem a legjobban. Pláne, ha még a csajokat is hozzánézzük. Persze, jó dolog a strandra kifekve stírölni a kisebbnél kisebb bikinikben feszítő szépségeket, de mégis, ilyenkor érzi az ember annak a megállapításnak az igazságát, ami szerint sokkal izgatóbb az, amikor kevesebbet látsz, de nagyon sokat sejthetsz.

Ezért szeretem én az őszt, amikor, hasonlóan talán a Gyűlöletes Évszak, a tavasz egyes időszakaihoz, az ember nem nagyon tudja eldönteni, hogy mit vegyen fel. Végül pedig teljesen szubjektíven, az egyénre marad, hogy mennyire előrelátó, mennyire méri fel előre, milyen lesz a nap folyamán az idő, és az ő hőérzetének mi felel meg. De mindezt mindenképp csak könnyedén és lazán, hiszen azért még sincs még igazán hideg.

Ilyenkor találkozni a leggusztább szerelésekkel. És ez alatt persze nem a divatot értem. Aki ismer, az tudja, nekem a divat magasabb, mint Jerry egérnek az Empire State Building és érdektelenebb, mint egy kétéves busman porontynak a New York-i tőzsde állása. Szemem azonban van. (Furán is néznék ki nélküle.) Meg ízlésem is. Na meg én sem vagyok fából, szóval kifejezetten élvezem, amikor egyes nőnemű egyedek farmerban, bokacsizmában és lenge bőrkabátban, mások egy vékony, szűk nadrágban és topban megint mások ismét máshogy indulnak útnak és neki a városnak.

Ma is a metrón szerencsém volt együtt utazni egy kései tinédzser éveit taposó (vagy afelé leledző) szőke lánnyal, rózsaszín tornacipőben (ami mondjuk sarkalatos elem, ugyanis én már magával a tornacipővel se vagyok teljesen kibékülve, a rózsaszín ruhadarabokról nem is beszélve, de neki jól állt), szűk farmerban, bőrkabátban, a nyaka körül egy rózsaszín díszsállal, arcán pedig méretes pilóta-napszemüveg, fülében a fehér kis dugattyú és a zene kíséretében élvezte az utazást.

Ellentétpárjaként pedig amikor feljöttem a mélyből a Gyönyörök Járatához, a megállóban egy korai húszas fekete lány ragadta meg a figyelmem, bokacsizmában, vastag anyagú, terepmintás bő nadrágban, mellé egy fehér toppal és napszemüveggel. A látvány mindkét esetben megérte a "pénzét". Az ősz pedig még épp hogy csak elkezdődött.