Ifjú vér 8. fejezet

Előzmény: Ifjú vér 1. fejezet

Közvetlen előzmény: Ifjú vér 7. fejezet

********************************************************************************

– Mindig is tudtam, hogy sok minden rejlik benne – mosolygott Letizia büszkén, a férje orra elé tartva az iskolai bizonyítványt, amikor az hazatért. Carlos végigolvasta a papírt, míg a családja várakozóan ült az asztal körül. A két év Rocco apát iskolájában megtérülni látszott. Két év és két újabb gyere, nyugtázta Carlos. Giuseppe és Naboleone mellett már három további éhes száj is várt rá. Lucien, Elisa és a kis Louis, aki még nem sajátította el az evőeszközök helyes használatát, és most épp azzal volt elfoglalva, hogy a kanalát az orrába passzírozza.

Rocco apát csak dicsérni tudta Naboleone fejlődését. A fiú remekelt matematikából és történelemből, de a művészeti és nyelvi eredményei sem maradtak el sokkal mögöttük. A viselkedése is sokat javult. Sokkal kevésbé volt már szeleburdi és nem verekedett annyit a többi fiúval. Bár még mindig megkérdőjelezte néha a tekintélyt, összességében nem okozott sok problémát. Carlos letette a papírt és lassan a fia felé bólintott.

– Figyelemreméltó. Nagyon helyes.

Naboleone szemei csillogtak az örömtől.

– Apám! – tiltakozott Giuseppe. – Olvasd el az én bizonyítványomat is!

– Hol van?

– Itt – emelte fel Letizia a másik papírt és átadta a férjének. – Semmi meglepetés.

Sokkal rövidebb ideig tartott elolvasni az idősebb fiú értékelését. Giuseppe kedves, előzékeny és udvarias fiú volt, aki minden tárgyban nagy fejlődést mutatott, és különös érdeklődést mutatott az egyházi témák iránt. Calos az ő bizonyítványát is Naboleonéé fölé fektette.

– Szép munka, fiúk. Mindkettőtökre büszke vagyok. Giuseppe, gondolkodtál már az egyházi pályán? Úgy tűnik, illene hozzád.

– Gondolkodtam rajta, apám.

Letizia bólintott.

– Szép karrier. Illik a személyiségedhez.

– Tényleg? – kérdezte a fiú.

– Ó, nagyon is.

Miközben Giuseppe az anyjára mosolygott, Carlos a kisebbik fia felé fordult.

– És te, Naboleone, mi akarsz lenni, ha felnősz?

– Katona – jelentette ki a fiú hezitálás nélkül.

Carlos elmosolyodott.

– Figyelemre méltó cél, fiam. Úgy vélem, kiváló katona lennél, habár akkor követned kellene a parancsokat.

– De apám! Én kiadni akarom a parancsokat, nem követni őket.

– Nos, mindkettőben jónak kell lenned, ha jó katona akarsz lenni.

– Ó!

Letizia felszolgálta a vacsorát. Kecskepörköltet pörkölt mogyoróval. Amikor minden tányért megtöltött, ő is helyet foglalt, és csend borult a családra, amíg lehunyták a szemüket és összetették a kezüket, amíg Carlos áldást mondott. Amikor a gyerekek enni kezdtek, az asszony a férjére nézett.

– Van valami hír a fiúk ösztöndíjáról?

– Nincs. Nem hallottam még semmit a Montpelloer-i akadémiáról. Úgy néz ki, végül Autunbe mennek.

– Autunbe? – vonta össze Letizia a szemöldökét.

– Az megfelelő kezdés lesz – mondta Carlos. – Jó kapcsolataik vannak néhány katonai iskolával. Ha Naboleone szeretne csatlakozni a hadsereghez, ez jó kezdés lesz neki, amíg nem találok mást. Ma reggel küldtem el a kérvényt Brienne-be.

– Ez mind remek – mondta Letizia halkan –, de még ha a fiúk meg is kapják az ösztöndíjat, hogy engedhetjük meg majd magunknak, hogy a további költségeket fizessük?

– Arra nem lesz szükség – folytatta Carlos. – A kormányzó megígérte, hogy kifizeti a mi részünket.

Letizia megmerevedett egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

– Szóval olyan mélyre süllyedtünk, hogy segélyt kelljen elfogadnunk.

– Ez nem segély, drágám – erőltetett magára nyugalmat Calos. – Nagyra értékeli, amit Franciaországért teszünk.

– Ó, meghiszem azt.

– Amellett, ő könnyedén megengedheti magának, mi pedig nem. Nem lenne túl kedves visszautasítani az ajánlatát.

– Hah!

Letizia egy ideig tovább evett, mielőtt ismét a férjéhez fordult volna.

– Tényleg úgy gondolod, ez lenne a legjobb?

– Igen. A jövőjük Franciaországban van. Ez a legjobb esélyük az érvényesülésre. Úgyhogy ott is kell tanulniuk.

– De el kell hagyniuk az otthonukat. Mikor látjuk őket viszont?

– Nem tudom – felelte Carlos. – Amikor megengedhetjük magunknak, hazahozhatjuk őket vakációzni, vagy elutazhatunk meglátogatni őket.

– És hogy fogják viselni a hiányomat?

– Kérdezd őket! – válaszolta a férfi határozottan. – Lássuk, mit gondolnak! Naboleone!

– Apám?

– Szeretnél iskolába menni Franciaországba?

A fiú gyorsan az anyjára pillantott.

– Ha muszáj…

Carlos rá pillantott és elmosolyodott.

– Bravó! Látod, Letizia, ő megérti.

– De én nem – rázta a fejét szomorúan a nő. – Nem értem, mit tettem, hogy a gyerekeim már most elakarnak hagyni, mikor még fel sem nőttek. Elmennek és elfelejtenek engem.

– Anyám – kezdte Naboleone komolyan –, én sosem foglak elfelejteni. Hazajövök, amilyen sűrűn csak tudok, ígérem. Ahogy Giuseppe is – fordult a bátyja felé. – Ígérd meg!

– Ígérem, anyám.

Letizia megvonta vékony vállát.

– Majd elválik.

Folytatása következik!

Luxus

Hol lehet erre a repcsire jegyet kapni? :D

Zeneajánló 35.

Hogy az én utcámban miért nem menetelnek ilyen zenész csajok? :D

A tanárnő 2. rész

Előzmény: A tanárnő 1. rész

Írta: paradisetitty
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2013. február 14.

*******************************************************************************

            A nap hátralevő része egy zavaros álomra hasonlított. Nem tudtam semmire sem koncentrálni, és mindenkire gyanakodva néztem. Kylie tudta, hogy a lányokat szeretem, de, azt hiszem, úgy gondolta, ez csak amolyan tinédzser-kori hóbort nálam. De én tudtam, hogy nem így van. Szerettem a fiúkat is, de a gondolat, hogy egy srác belém nyomja a micsodáját, teljesen lehervasztott. Valahányszor pornót néztem, vagy másik írták le a fülem hallatára, valahogy túl agresszívnek tűnt az egész. A legtöbb fantáziám pedig csak körülötte forgott.

            Ebédidőben Kylie-val ültem egy asztalnál, mint általában. Az ebédlő elég nagy volt, tele zajokkal, asztalokkal és a konyhából áradó hővel. Én nem ettem semmit. Már a nyelés puszta gondolatától is felkavarodott a gyomrom. Mintha egy nehéz vizsgára, vagy egy nagyon fontos állásinterjúra várnék. Csak arra tudtam gondolni, mi fog történni, és hogy fogok megbirkózni vele. Így jutottam el oda, hogy mi lesz, ha minden jól alakul? Mi lesz, ha az utolsó csengő után az osztályterem kiürül, én felállok a falatnyi kis szoknyámban és odalépek hozzá. Ő kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de én előbb támadásba lendülök.

            Amikor kinyitja a száját, én betolom a nyelvem az ajkai közé. Gyengéden eljátszogatok vele, majd átvonom a nyelvét a számba, hogy rázárhassam az ajkaimat és szopogatni kezdjem. Aztán talán kibontom az ingét és benyúlok a melltartója alá, hogy megfogjam a melleit, miközben tovább izgatom gyönyörű ajkait. Eddigre már bizonyára teljesen beindul. Átkarolja a derekam, felhajtja a szoknyám, hogy megmarkolja a fenekemet. Aztán heves mozdulattal letépi rólam átnedvesedett bugyimat, hogy magához vonjon és arcomat a mellei közé tolja. Először gyengéden körözök nyelvemmel a bimbója körül, majd megadom, amire vágyik, és a számba veszem a rózsaszín pöcköt, hogy gyengéden szopogassam. Közben kezemmel a másik mellét izgatom.

            Végül keze becsusszan csupaszra borotvált, és most már teljesen szabadon álló puncimra, ujjaival gyengéden izgatva a bejáratot. Aztán gyengéden dörzsölni kezdi, egyre csak gyorsítva, minden egyes mozdulattal szétnyitva szeméremajkaimat, míg végül már a csiklómon érzem Miss Sullivan ujját.

            Hirtelen visszazuhantam a valóságba, és a gyönyörű álomkép helyét ismét átvette a zajos ebédlőé, ami most még melegebbnek tűnt. Nem tudom, meddig álmodozhattam, de már tényleg éreztem az ujjakat a puncimon. Sajnos viszont ezek a sajátjaim voltak. Természetesen első dolgom volt, hogy körbepillantottam, nem vette-e észre valaki, mit csinálok. Kylie épp másfele nézett és néhány sráccal beszélgetett a szomszéd asztalnál. Körbepillantottam, de szerencsére semmi jele nem volt annak, hogy felfigyeltek volna rám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Most viszont volt pár egyéb tennivalóm.

            A kezem még mindig odalent volt és csöpögött a nedveimtől. A lábamnál heverő iskolatáskámra néztem, amiben a könyveim mellett pár váltás ruha is lapult. A mindennapi nadrágom, a reggel felpróbált térdzokni, egy melegítő és váltás fehérnemű arra az esetre, ha történne valami. Óvatosan lenyíltam, kinyitottam a táskám és beletöröltem a kezem a melegítőbe. Tudom, hogy nem volt épp túl illedelmes dolog, de nem volt más választásom.

            Ekkor figyeltem fel a melleimre. Időközben kibontottam pár gombomat, tekintettel a nagy hőségre. A fantáziálásom közben pedig a bimbóim annyira megmerevedtek, hogy kitornázhatták magukat a ruha alól és már majdnem kinn voltak a szabad levegőn. Gyorsan visszagyömöszöltem őket a felsőbe és begomboltam az utolsó gombot is, azt kívánva, bárcsak mégis felvettem volna egy melltartót. Most már csak annyit kellett tennem, hogy megszabadulok átnedvesedett bugyimtól és felveszem a tartalékot. Nem kockáztathattam meg, hogy kisétáljak a mosdóba, úgyhogy ott helyben kellett megoldanom.

            Óvatosan elővettem a melegítőm, miközben körülnéztem, továbbra sem figyel-e senki. A felső egyik ujjával megtöröltem a combjaim belsejét, majd lassan elkezdtem lefelé húzni a bugyimat, enyhét megemelve a fenekemet. Aztán, amikor végeztem, belecsomagoltam a nedves ruhadarabot a melegítőbe, majd a másik ujjával ismét megtöröltem magamat. Már épp visszatettem a melegítőt a táskába és kezdtem volna felhúzni a tartalék bugyimat, amikor megszólalt a csengő.

            Hogy az a jó büdös…!

– Jól vagy, Amy? – fordult felém Kylie.

– Ööö… igen. Megyek már.

Nem tehettem mást. Most már nem vehettem fel a bugyim, úgyhogy csak visszatömtem a táskába és bezipzáraztam. Felálltam és megigazítottam a ruhámat. Találnom kell egy megfelelő pillanatot a következő órán, amikor sort keríthetek rá, mert utána jön az utolsó óra.

            Alkalom azonban nem volt, mert a következő óránkra egy olyan teremben került sor, ahol nem voltak padok. Hogy még rosszabb legyen, félkörben ültünk az órán, velem az egyik végen, úgyhogy majd mindenki jól rám látott. Alig bírtam ülni is. Úgy éreztem, mintha mindenki tudná, hogy meztelen vagyok a szoknyám alatt. Kényszeresen igazgattam a ruhámat, és keresztbe tettem a lábaimat. Bár majd belehaltam az aggodalomba, hogy valaki beláthat a szoknyám alá, ugyanakkor nagyon fel is izgatott a helyzet.

            A térdig érő szoknyám pont a házirendnek megfelelő volt. Sok lány viselt ilyet, de mégis másnak éreztem magam. Meg akartam ismerni jobban ezt az érzést, de most várnom kellett. Még az is nehéz volt, hogy ne gondoljak folyton Miss Sullivanre, és zuhanjak a padlóra az élvezettől sikoltozva. Úgyhogy inkább arra koncentráltam, amit a tanár mondott, és folyamatosan az óra mutatóját figyeltem, ahogy vánszorgott előre, míg végül, nagy sokára, ki nem csengettek. Öt perc múlva már ott is fogok ülni Miss Sullivan osztálytermében, még egyszer utoljára, és egy óra múlva megtudom, megérte-e mindez.

            Ismét az a három szó villant az agyamba, ami már hetek óta kísértett: Mi lenne, ha…

***

            Amikor kiléptünk a teremből, szóltam Kylie-nak, hogy találkozunk a következő órán, mert előtte nekem még el kell ugranom a mosdóba. Alig bírtam megállni remegő lábaimon, de ha már eddig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Felvettem a tartalék bugyimat. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy meztelen maradok a szoknya alatt, de megvolt rá az esély, hogy nem történik semmi, és nem akartam, hogy kurvának nézzen, vagy ilyesmi. Felhúztam a zoknimat is, valamivel térd fölé, így már csak egy vékony csík látszott ki a bőrömből a szoknya pereme alatt.

            Végigpillantottam magamon a mosdó nagy tükrében, és elvégeztem még pár utolsó simítást. Kiengedtem a hajam és gondosan elrendeztem a vállam körül, majd felkentem egy kevés rúzst. Már csak két percem maradt, hogy beérjek a tanterembe az angolórára, de előtte még egyszer, utoljára végigpillantottam magamon a tükörben.

– Így jó lesz – nyugtáztam magamban. Felkaptam a táskámat, a vállamra vetettem, vettem egy mély levegőt, és kisiettem a mosdóból.

Útközben néhány szembejövő ember felvont szemöldökkel bámult rám. Jó érzés volt, hogy megbámultak, és el is gondolkodtam, miért öltözködtem a múltban olyan konzervatívan. Büszkén sétáltam a terem ajtaja felé, de amikor megpillantottam Őt odabent, ismét csak az a szerelmes kislány lettem, aki belezúgott a tanárába.

            Miközben a különleges gonddal kiválasztott helyem felé sétáltam, éreztem, hogy Miss Sullivan felpillant rám. Aztán elfordult, hogy még egyszer visszanézzen. Felé fordultam és halványan rá mosolyogtam. Meglepettnek tűnt. Már reggel is látott ebben a ruhában, de most a kabátom szét volt nyitva, és a szoknyámat is egy kicsit jobban felhajtottam.

            Felvonta a szemöldökét, majd, egy pillanat múlva, visszamosolygott rám. A mosolya olyan érzés volt, mintha mellkason taszítottak volna. Elgondolkodtam azon, vajon nem botránkozik-e meg a külsőmön, de akkor biztosan nem mosolyogna így. Lassan megfordultam és leültem a padomba Kylie mellé. Figyeltem Miss Sullivant, ahogy az osztály elé lép, és beszélni kezd. Én pedig ismét figyelmem nagy részét az óramutatóra fordítottam.

            Úgy fél óráig vártam a megfelelő alkalomra, hogy megszabadulhassak a szoknyámtól. Az egész óra felszínes csevegésből állt arról, mit kezdünk az iskola után, és milyen lehetőségeink vannak. Csak vártam a megfelelő alkalomra, amikor épp mindenki másfele figyel, és akad pár szabad percem. Volt egy nagy tévé a sarokban, és az óra folyamán megnéztünk egy tíz perces kisfilmet. Valami unalmas oktatóvideó volt, amiben pár srác beszélt az egyetemről meg ilyesmiről. Meglehetősen napos idő volt, úgyhogy a lámpák amúgy sem égtek, és behúztuk a függönyöket is. Ez volt a legjobb esélyem. Az egyetlen probléma, hogy még a besötétítés ellenére is Kylie tökéletesen láthatta, mit csinálok.

            Ekkor talált rám ismét a szerencse. Jóban voltunk a két mögöttünk ülő lánnyal, és ekkor az egyikük, Carla, megérintette Kylie hátát, és odasúgott neki valamit. Megvártam, amíg Kylie a hátát mutatva felém hátra fordul, és gyorsan betoltam hüvelykujjaimat a szoknya alá. Gyorsnak kellett lennem. Enyhén megemelkedtem, hogy letolhassam a ruhadarabot a térdemig, majd hagytam, hogy leessen a bokáim köré. Gyorsan körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem figyel. Gyorsan felkaptam a szoknyát a padlóról és betömtem a táskámba. Miután kiegyenesedtem, lepillantottam a lábaimra és egy nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem, milyen rövid is az alulra felvett szoknyám. Ültömben az egész olyan rövid volt, hogy alig takarta a bugyimat. Óvatosan megigazgattam, aminek következtében viszont a derékrész lecsúszott a csípőmre, és épp csak pár centire volt már a bugyim peremétől. Akárhogy erőlködtem, mindig éreztem az anyag mellett a hideg műanyag szék érintését is a felső combomon. Hiába húztam feljebb a zoknimat is, az sem ért elég messzire. Mire kitalálhattam volna valamit, a tévé elsötétedett, Miss Sullivan pedig ismét az osztály felé fordult.

            Most már nem volt visszaút. Többé nem volt lehetőségem visszavenni a másik szoknyámat, vagy felhúzni a nadrágomat, úgyhogy csak keresztbe tettem a lábaimat, és az asztalhoz közelebb húztam a székemet. Ha Miss Sullivan most leül, tökéletes belátása lesz rám. Egyre közelebb kerültem az álmom beteljesüléséhez. Amikor a fény ismét betöltötte a termet, az első dolog, amit észrevettem, hogy az óra már háromnegyed hármat mutat.

            Miss Sullivan mondott valamit a videóról és néhányan felnevettek. Aztán a székéhez lépett, és megkérdezte, van-e valakinek kérdése, vagy észrevétele a témával kapcsolatban. Néhány kéz emelkedett a magasba, Miss Sullivan pedig türelmesen megválaszolt minden kérdést. Az óra 2:50-et ütött.

            Végül Miss Sullivan leült, és keresztbe tette a lábait, se sajnos a szoknyája vágatán át sem láttam semmit. Tovább beszélgettek, de én csak a saját szívem dobogását hallottam. Aztán egyszercsak felém fordult, és láttam, hogy lejjebb vándorol a tekintete. Egy ideig csak nézett, aztán elfordult. Ezúttal nem volt mosoly az arcán. Az óramutató 2:55-re siklott.

            A fenébe, a fenébe, a fenébe! És máris 2:58 volt.

– Legvégül, szeretnék mindannyiótoknak sok sikert kívánni, akárhova is sodor titeket az élet. Öröm volt látni felnőni titeket, és még nagyobb öröm lesz majd a hátatokat is látni – mondta Miss Sullivan, mire nevetés hangzott fel mindenki torkából. A fejem zúgott, gondolataimat pedig csak az a három szó töltötte ki: Mi lenne, ha…?

            Az óra hármat ütött és kicsengettek.

Folytatása következik!

Pumukli vidám percei 9.