2016. április 29., péntek

Tízemeletes ház 2. rész - Gumit vegyél ám!

Előzmény: Tízemeletes ház 1. rész

Írta: Marokfegyver

***********************************************************


Nem kérdezted?
Mit? Hogy dugtak-e? Nem akartam ellenséget szerezni, inkább bíztam benne, hogy nekem meg a csajszit sikerül elkapnom. Előbb-utóbb.
Meg kellett volna egyeznetek, hogy a nővéred megy az egyik szobába a csávóval, te meg a másikba a csajszival.
Lehet, de ez már elszállt.
Máskor előtte kérdezz meg! Érdeklődj bátran, ha valami nem elég érthető!
Ültünk a padon. Közeledett a dél.
Becsomagoltál már? – kérdezte Márk, a haverom.
Még tegnap.
Gumit vigyél ám!
Jól van, tudom. De majd veszek ott, mert egy ilyen miniatűr városban még kotont se lehet úgy venni, hogy nem tudjon róla mindenki. A pénztáros, a boltosok, az utánam következő vásárlók, mindegyiknek a szomszédjai és ismerősei… Kimaradt valaki?
Nem soroltad fel annak a csajnak az ismerőseit, akit meg akarsz dugni!
Itt az ideje a törlesztésnek, ha már az előbb annyira ki akart oktatni:
Na, ja! – vontam meg a vállamat. – Erről te tudsz többet…
Hallgatott.
A Nap a fejünk felett járt, és őrült súllyal nyomta a levegőt, még a lombokon is átperzselt.
Hallgattunk. Vártam, hogy legyen ideje végiggondolni azt a bizonyos esetet, ami miatt egy darabig mindenki mindenkivel összemosolygott, vagy sürgősen összesúgott a háta mögött.
Tavaly történt, és először Márk verzióját hallottam – s mintha sejtette volna, hogy lesz másfajta is forgalomban –, elég részletesen elmesélte:

Rövid rábeszélés után egy csaj – Márk akkor még nem nevezte meg, de másnap már az egész város tudta, hogy Edina – belement egy gyors randiba. Azért esett rá a választás, mert a csajszi előszeretettel forgolódott idősebb srácok között, s így feltételeztük róla, hogy hajlandó erre-arra. Ráadásul, amikor Márk leszólította, éppen egy pasi autójából szállt ki diszkréten, a hipermarket parkolójának legtávolabbi pontján.
Vásárolsz? – állta el az útját a haverom.
Ja. De az is lehet, hogy csak benézek – válaszolt a lány kissé zavartan.
Az jó… Utána talizunk?
Lehet.
Márk alig hitt a fülének, és már nem akarta kiereszteni a markából:
Vagy előtte. Addigra kitalálod, hogy akarsz-e venni valamit. Lógunk egyet? Dumálunk, meg ilyenek…
Lehet. – A csaj körbenézett: – Hol állsz?
A haverom fülig pirult, hiszen se kocsija, se jogsija, de összekaparta magát:
Csak sétára gondoltam…
Mehetünk – jelentette ki Edina közönyösen, mintha tényleg csak egy sétáról lenne szó, és elindult a parkoló közepe felé. – Merre?
Márk az ellenkező irányba mutatott, ahol az úton túl egy kis erdős rész kezdődik:
Oda. – Törte a fejét, hogy mit lehetne még mondani, aztán megismételte: – Dumálunk, meg ilyenek…
Lehet. – A csaj annyira flegmán válaszolt, mintha semmi kedve sem lenne a beszélgetéshez, de hirtelen neki sincs más ötlete.
Szótlanul értek be a fák takarásába, amikor Márk ólomsúlyú, remegő karja valahogy Edina vállára került. A csaj azonnal viszonozta a mozdulatot, és átfogta a haverom derekát. Mint egy szerelmespár, lépkedtek még 10 métert előre. Megálltak, és a haverom – saját elbeszélése szerint elfogódottan nézett a csaj szemébe, magyarra fordítva: – bambán cövekelt a csaj előtt. Mintha elfelejtette volna, hogy miért jöttek, még szerencse, hogy amannak több esze – vagy nagyobb rutinja – volt, így elkezdtek smárolni, különben még mindig ott ácsorognának. Az izzadt tenyerek óvatosan megfogták a csaj derekát, majd lecsúsztak a fenekére, készen arra, hogy bármikor visszaforduljanak.
Márk beszámolójából tudom, hogy ebben a helyzetben elvoltak egy darabig, miközben még a bugyiba is bemerészkedett, és a csupasz popót simogatta.
Aztán hirtelen Edina hátralépett egyet, kibújt a ruhájából, és megigazította a hátulról már lefejtett bugyit:
Gyerünk! – bíztatta a haveromat.
El tudom képzelni kapkodva, egyensúlyozva-ugrálva vetkőzni. Ő is magán hagyta a gatyát, de bízott benne, hogy az is mindjárt lekerül, hiszen már nagyon szorította.
Azt is! – mutatott rá a csajszi. – Nem akarok zsákbamacskát!
Márk térdig letolta, és úgy érezte, nem bírja tovább a csaj mohó tekintetét… De Edina érintését is bírnia kellett, ahogy játszadozott, mintha méricskélne... és biztos volt benne, hogy éppen itt, néhány fányi távolságra a hipermarkettől, itt fogja elveszíteni a szüzességét, pillanatokon belül. Hiszen a csaj máris úgy nyöszörgött, mintha nem is a markában érezné a keménységét, hanem a puncijában.
Edina futólag körbenézett – láthatja-e őket valaki, vagy csak alkalmas helyet keresett arra, hogy magába engedje a brokit –, majd a tenyerét nyújtotta:
Hol van?
Márk nem kezdett el értetlenkedni, hogy mit keres. Egy hirtelen vihar és jégverés sem jöhetett volna rosszabbkor, mint ez a kérdés. Tudta, mert hallotta már éppen elégszer más srácoktól, hogy a csajok kérik a gumit, ők szeretik felhúzni, mielőtt beindul a dugás.
Nincs.
Nem baj – válaszolta Edina, de mielőtt a haverom téves illúziókban himbálózhatott volna, újból megigazgatta a bugyiját, nehogy úgy tűnjön, mintha le akarná vetni, majd szórakozottan folytatta a markában simogatást.
Márk mire felocsúdott volna összekente a csaj markát, bugyiját és a környéken található összes szomjas fűszálat…

Tavaly történt, és a haverom – gumival felszerelkezve – már másnap megkereste volna Edinát, hogy sürgősen nála hagyhassa a szüzességét, ha a városi szóbeszéd meg nem előzi. A csaj bizonyára elmesélte a sztorit a barátnőinek, mert rövidesen mindenki tisztában volt vele, hogy Márk bugyi-mániás, és csak összemaszatolta „egy csaj” bugyiját, hogy annak ott kellett hagyni az erdőben, és hamar venni egyet a Tescóban, mégsem maradhat e fontos ruhadarab nélkül.

2016. április 24., vasárnap

A fal

A civilizált dél védelme a barbár észak ellen. Illetve...

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Freya (első felbukkanás: Vad észak) és Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

******************************************************************************************

 Hatalmas pelyhekben szállingózott a hó sűrű-szövésű fehér fonalfüggönyként terítve be a tájat. Éreztem, ahogy a méretes absztrakt fehér formák a bőrömre telepszenek, hogy aztán ráolvadjanak arcom halványpiros mezejére. Kezeim pedig közben még a vastag kesztyűben is mintha teljesen átformálódtak volna, hogy ujjaim tömör jéggé váljanak.
Óvatosan lépkedtem, próbálva megmaradni a töltés gerincén, nehogy véletlenül megcsússzak és tucatnyi réteg ruhámba csomagolva esetlen Michlein-babaként bucskázzak alá. Azonban, bár az idein tél első hópihéi még nem találkoztak olyan hideg talajjal, melyen ne válnának vízzé pillanatok alatt, azért a környezetet se hagyta érintetlenül a fagy. Tapogatózó lépteim, melyekkel igyekeztem elkerülni a csúszós felszínt, csak kőkemény földet találtak. Az eddig mocsaras felszín szinte csonttá fagyva állt ellen súlyos bakancsom nyomásának. Még az is belefagyott saját vázába.
Csodálkoztam, Freya hogy nem fagy szét a mínuszok ezen poklában. Én igyekeztem majd' százkilencven centis testemet olyan kicsire összepréselni, amennyire csak lehetséges, benn tartva némi hőt, ujjaim pedig folyamatos táncot jártak kesztyűm rejtekében, hol szinkronban, hol egymástól függetlenül. Svéd barátnőm viszont, aki ráadásul még talán fele annyi ruhát se viselt, mint én, úgy kinyújtóztatta bő százötven centijét és olyan peckesen és gondtalanul sétált előttem, mintha legalábbis az Antillákon lennénk. Annak ellenére, hogy kevés idióta lehet ezen a világon, aki összetévesztené mondjuk Haiti dzsungeleit és napsütötte tengerpartjait Schleswig fenyőrengetegeivel. Bár a tengermellék itt is homokos és a Fritzek nem ódzkodnak itt se nyáron beletalpalni az Északi- vagy épp a Balti-tenger hűvös habjaiba, ha pár vudu-varázsló tévedésből ide akarná áttenni a székhelyét, ők meglehetősen hamar hipodermiás tüneteket produkálnának.
Freyát viszont ez a legkevésbé se látszott zavarni. A létező legnagyobb természetességgel sétált téli kabátnak meglehetősen lengének nevezhető alkalmatosságában és testhez simuló nadrágjában, karjait enyhén széttárva, akárha egy gerendán egyensúlyozna. Mindezt pedig aközben, hogy én igyekeztem minél kisebbre és áramvonalasabbra összehúzni magam. Úgy tűnik fagyállóval kevert északi vérének azonban mindemellett volt egy előnye is a számomra. Miközben ugyanis csípőjét enyhén billegetve lépkedett előttem, én premier plánban figyelhettem a szűk nadrág alatt tökéletesen kirajzolódó formás fenekét. Ha már a beköszöntő észak-német tél nem kegyes hozzám, legalább más módszerrel melengethetem magam kicsit.
Persze lopottnak enyhén sem nevezhető kukkolásom egy pillanatra se maradt észrevétlen. Barátnőm hátrapillantott a válla felett és cinkosan rám mosolygott. Barna szemei csak úgy csillogtak vastagkeretes szemüvege mögött.
A pillanat hevétől némiképp felengedve én is kijjebb húztam magam és viszonoztam mosolyát, miközben tettem egy újabb lépést előre.
- Vigyázz! - kiáltott fel Freya és arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly, miközben közelebb eső kezével felém kapott.
A kocka azonban már el volt vetve, vagy legalábbis a lépés megtéve, és már éreztem is, ahogy a lopva megbúvó sárfolt megcsusszan talpam alatt.
Szerencsére társam elég gyors volt és azonnal éreztem is, ahogy karjai egymás után hónom alá siklanak és masszív kapaszkodóként megtartanak.
- A fene essen belé! - zsörtölődtem, miközben talpra kecmeregtem. - Remélem, azért pár ősöd is eltaknyolt itt járőrözés közben.
- Bár nem egyszer osztoztunk egy hazán a dánokkal, nem tudok róla, hogy nekem lettek volna elődeim az Øresundnak ezen az oldalán - nevetett Freya a Svédországot a Jyland-félszigetet uraló Dániától elválasztó tengerszorosra. - És különben is, ha lettek is volna, erősen kétlem, hogy ők járőrözés közben egymás farát vizslatták.
Most először adtam hálát az égnek, hogy magas-galléros kabátot és vastag sálat kényszerültem húzni, amely eltakarhatta lángoló arcom. Azonban ezt már nem bíztam inkább a véletlenre és, amennyire a fagyos szél engedte, kiegyenesedtem, hogy körbehordozzam tekintetem a tájon.
Bár ez a vidék már jó ideje Németország legészakabbi tartományának részét képezi, könnyedén magam elé tudtam képzelni azokat az időket, amikor még bundás viking harcosok ólálkodtak bárdjaikkal a méretes fenyők között. Történelmi léptékkel nem is olyan régen zárult le az az időszak, amikor majd ezer éven keresztül itt húzódott a déli germánokat és szlávokat a dánoktól elválasztó határvonal. És nem is csak valahol errefelé, hanem pont itt, ahol most az én bakancsaim tapodták a hófúvástól átfagyott földet.
Végighordoztam tekintetem a hosszan elnyúló sáncrendszeren, ami félig átszelte a Jyland-félsziget nyakát, az egykori nyugati mocsárvidékektől a Balti-tengerig elzárva a hadak felvonulására alkalmas útvonalakat. Bár ma már a megmaradt részei, amiket nem építettek át modern erődítményekké a németek észak felé való tizenkilencedik századi előretörését megelőző évtizedekben, alig voltak többek lankás buktatóknál, nem volt különösebben nehéz elképzelni, milyen félelmetes akadályt képezhettek a középkori nehézpáncélos lovagseregeknek, vagy a kaptatókon lendületből, üvöltve felrohanó germán hordáknak. Igaz, akkor se volt épp olyan, mint a Brit-szigeteki párjáról az akkori Skóciának elődjéül szolgáló Kaledónia déli peremén felépített Hadrianus-fala által ihletett gigantikus Fal George R. R. Martin kultikus regényfolyamában, de funkcióját tekintve ugyanazt a célt szolgálta. És el is látta feladatát. Már ahogy, ugyanis, bár évszázadokig visszatartotta az ellenséget, az végül mindhárom esetben áttörte a védműveket. A két valós esetben ugyanúgy, mint a harmadik, fiktívben. Elvégre ahogy az Éjjeli Őrség parancsnoka, bár nem épp támadó hadakként, de átengedte a vadakat védelmi vonalain, úgy a Britannia ötödik századi római kiürítése után északról dél felé özönlő piktek és kaledónok jóval Hadrianus-falától délre tolták a későbbi Skócia déli határát és a német–dán határ is északabbra húzódik ma az építőiről Danevirkének, a dánok művének elnevezett sáncrendszertől.
Bizony, ugyanis, eltérően a másik kettőtől, és attól is, amit az esetek többségében logikusnak gondolnánk, a Jyland-félsziget bejáratánál épült Danevirke nem a civilizált délt védte a barbár északtól, hanem nagyjából fordítva. Már persze amennyire civilizáltnak nevezhetjük a vikingeket, akik védték kereskedelmi útvonalaikat a mai Németország területén élt germánoktól és szlávoktól. Bár persze a sáncok emelésének idején, a hetedik-nyolcadik század környékén, az utóbbiak valóban civilizálatlanabbak voltak az előbbieknél, viszont... nos, ízlés dolga. Az viszont tény, hogy a déli „vadak” nem véletlenül akartak rátörni északi szomszédaikra, akik előszeretetten rabolták el javaikat és hurcolták el asszonyaikat.
De ha már itt tartunk, nem is feltétlenül csak a semmi közepén, a civilizáció határán felhúzott akadály volt a Danevirke, gondoltam, miközben Havas B-ként a sánc tetején állva tekintetem az északi helyett a déli ellenség fenyőrengetege felől az erődítésrendszer belseje felé fordítottam. Ott ugyanis a szomszédos sáncig terjedő terület magasabban feküdt, mint a párhuzamosan futó vonulatoktól északra és délre elterülő vidék. Aminek önmagában stratégiailag nem sok értelme lett volna, hacsak a sáncok valójában, a védelem mellett persze, nem azt szolgálták, hogy a medrében tartsanak egy csatornát, ami a Jyland-félsziget tövét átszelve összeköttetést biztosít a Balti-tenger és a nyugati mocsarakon keresztül az Északi-tengerbe igyekvő folyók között, lerövidítve az akkoriban jellemzően még a partok mentén hajózók útját a lengyel partoktól a Brit-szigetek felé.
De az is lehet, hogy egész más célt szolgált az újkorban már egyértelműen csak erődként szolgáló rendszer. Ezt azonban már csak azok a harcosok tudnák megmondani, akik azóta évszázadokon át rohadtak bundáikba csomagolva a föld alatt, a tengerek fenekén, vagy esetleg (bundáik nélkül) egyes kannibál törzsek gyomrában.
A déli fenyegetést azonban semmiképp nem volt tanácsos félvállról venni semmikor sem. Ezt felejtettem el én, miközben az északra elnyújtózó látványt szemléltem és nem figyeltem fel a fák között ólálkodó alakra. Egészen addig, míg az egyik fenyőtől a másikig settenkedő árnyék meg nem iramodott, hogy gyorsan felcaplasson az utolsó roham óta igencsak lankássá vált sáncoldalon, és a nyakamba vesse magát, hosszú szőke fürtjeivel beterítve arcomat.
- Támadás! - vihogta jellegzetes, megjátszott orosz akcentusával a fülembe. - Vigyázz, mert még hazahurcollak és leteperlek, hogy letépjem a bugyidat!
- Nem viszed egy kicsit túlzásba, Katyerina? - kacagtam fel én is, miközben lefejtettem karjait a nyakamról, hogy szembeforduljak vele.
- Nem - vágta rá most egy dacos kislányt mímelve, majd megpuszilta a számat. - Tényleg le fogom tépni a bugyidat, amint lesz rá lehetőségem - simított végig ujjai hegyével nadrágom ágyéki részén. - Na meg innen is mindent - markolta meg gyengéden melleimet, mire én csak kacagtam és lehámoztam magamról kezeit.
- Majd ha visszaérünk a szállásra!
- Mmm! Már alig várom - vigyorgott tovább Katyerina és belecsípett a fenekembe.
A mellettünk pár lépésre álló Freya csak mozdulatlanul figyelt minket és néha a fejét csóválta, vagy a szemét forgatta.
Orosz barátnőnk sokáig észre sem látszott venni őt, de aztán végül csak felé fordult.
- Ha akarod, csak szólnod kell, és te is kaphatsz - kacsintott rá.
- Kösz, de én inkább kihagynám - válaszolta flegmán a svéd lány.
- Biztos? - léptem közbe én is. - Pedig szerintem jó móka lenne.
- Hááát... - nézett rám cinkosan -, ha te kéred...
- Én - léptem oda hozzá és megpusziltam az arcát, miközben gyengéden megmarkoltam fenekét.
Erre mindhárman szinte egyszerre nevettünk fel.
- Viszont lassan nem ártana tényleg visszaindulni - tettem hozzá. - Kezdek fázni.
- Rendben. Menjünk! - vágta rá a két lány egyszerre, mire egymásra néztek és ismét felnevettek, mielőtt hármasban elindultunk volna, hogy visszatérjünk a szállásra, ahol egy meleg fürdőm és a hatalmas, megvetett ágyunk várt. Na meg egy kis ez meg az a takaró alatt is.

2016. április 22., péntek

Tízemeletes ház 1. rész - Irány a nagyváros!

Írta: Marokfegyver

***********************************************************


Egy tízemeletes ház valamelyik lakásában félóránként történik valami


A hajnali vonattal akartam indulni, de a szüleim erről sürgősen lebeszéltek:
Fruzsi még alszik olyankor - mondták.
Ez a feltételezés a nővéremről éppen nem jutott volna magamtól eszembe.
Hát nem dolgozik?
Kora reggel még nem. De, ha dolgozna, akkor sem állíthatnál oda, mert hogy jutnál be a lakásba?
E két érv nyomása alatt meg kellett hajolnom, de újabb ötletem támadt:
Elmegyek még ma este - pillantottam látványosan az órára –, mindjárt megnézem a menetrendet.
Felesleges. Mondjuk, 8-kor menne egy vonat, az legjobb esetben is 10-re ér fel...
Az még nem késő – próbáltam megakasztani apám újabb meggyőzési hullámát.
Nem zavartatta magát, folytatta:
... Mire kivillamosozol, az már 11 óra, de az is lehet, hogy eleve késik a vonat, akkor számíthatunk éjfélt. Ne mondd, hogy Pesten az még nem nagy idő, mert nem Pest számít, hanem te! Különben is úgy volt megbeszélve, hogy holnap mész, ami éppen holnap lesz, nem ma.
Egy halvány kísérletet még megeresztettem:
Nem késik a vonat, mert nyáron nincsenek hóakadályok...
Szüleim összenéztek, teljes egyetértésben nyúltak a telefonért – ki-ki a sajátjáért –, aztán nevettek ezen az egy-húron pendülésen, majd apám felhívta a nővéremet:
Szia, Kicsikém! Holnap délután hánytól mehet az öcsikéd?
Egy cseppet sem voltam elragadtatva ettől az irányított társalgástól, de letörten láttam apám akciójának végét: Holnap délutánnál hamarabb nem indulhatok útnak, egy napot még mindenképpen várnom kell arra, hogy belemerülhessek a nagyvilág forgatagába. Vagy, ahogy a haverom másnap reggel kissé szókimondóbban fogalmazott: "Egy napig még szűz maradsz!" – És röhögött, de olyan törvénytelenül, ahogy rajta kívül más nem képes kifejezni a kárörvendést.
Úgyis otthagyom valahol... – válaszoltam dacosan.
Na, ja, a szüzességnek az a sorsa!
Ebben azért teljes volt közöttünk az összhang: ő is sokat dolgozott a szüzesség elvesztésének államilag nem támogatott projektjén.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha úgy működne, mint a védőoltások! – ábrándoztam hangosan. – Jönne egy fehérköpenyes néni… – mutattam a markommal, hogy többek közt mit tartalmazna az a fehér köpeny –, és sorban megoldaná ezt a szüzesség-dolgot.
Ha már úgyis arra szánta a napot, akkor lehetne repetázni is, mint a menzán… – sóhajtott fel legbizalmasabb, ugyanakkor egyetlen haverom.
Aha. Nem is hiszem, hogy megdugsz egy nőt és vége…
Mért rólam beszélsz?
Általánosságban mondom. Ha én megdugnék egy nőt, mindjárt kezdeném is újból.
Gyanúsan sokáig hallgatott, de aztán végre kibökte:
Lehet…
Akkoriban elég sokat beszélgetünk a csajokról és a szexről, azaz másról nem nagyon.
Tudtunk is már majdnem mindent, legalábbis elméletben, hiszen éppen elég filmet kitanulmányoztunk az ismeretanyag bővítése érdekében. Valahol olvastam, hogy a szex a testek között és a fejekben is zajlik egyszerre, hát mi a fejben szexelést már értettük.
Akadtak próbálkozások a gyakorlatba átültetésért, kisebb-nagyobb részeredményekkel dicsekedhettünk egymásnak, ám a teljes győzelem jókora késésben volt, mondhatnám úgy is, hogy még a sorompót sem eresztették le. Állt.
Nem csoda, hogy buja reményeket fűztem a pesti nyaraláshoz.
Ültünk a parkban a haverommal, egymástól tisztes távolságra – nehogy valaki félreértsen két fiút –, ám annál nagyobb egyetértésben.
Aztán csak szólj, ha nem bírsz a csajokkal, vagy valamelyiket megunod! – mondta lelkesedés nélkül.
Akkor is szólok, ha csak egy lesz, vagy ha nem unom meg, mert úgysem lehet folyamatosan dugni – ígértem.
Most bizonygattad, hogy nem lehet csak megdugni és lefordulni róla…
Addig, míg megint megkeményedik, tiéd lehet!
Rendes vagy, de nem tartunk még ott.
Ha bent vagyok, megy az sms!
A nővéred is jó csaj…
Szerintem is.
Van pasija?
Tudtommal nincs, meg a szüleink is úgy gondolják, de nem hinném, hogy nem kavarna.
Kihasználja az önállóságot?
Én is azt szeretném! Ha leérettségizek, megyek egyetemre, vagy dolgozni fogok, mint Fruzsi, de én is Pesten.
Odaköltözöl hozzá?
Hát nem valószínű, hogy elmehetnék külön albérletbe, mert nincs annyi zseton. Úgyhogy ja.
Megengedné, hogy felhord a csajokat?
Miért ne? Ő meg a pasikat…
Szerinted kefél?
Tuti, de ezt kérdezted már.
Azt, hogy van-e pasija…
Ugyanaz a kérdés.
Itthon is kefélt?
Nem szólt egyszer sem, hogy nézzem már meg!
Szóval nem tudod?
Honnan tudnám? Otthon nem hinném, de sokat járt buliba, meg voltak bevállalós barátnői, akik belevihették… – Eszembe jutott valami. Pontosabban: sokat gondoltam rá, gyakran álmodtam is róla, de nem árultam még el senkinek: – Egyszer mégis lehet, hogy otthon megkefélték.
Mi?
Tavaly, amikor itt lakott nálunk a két olasz, anyám cégének az olasz partnercégében dolgozók gyerekei közül kettő.
Nem is mondtad! Mi volt?
Dehogynem! Meséltem akkor, hogy az olasz csajszit nem bírtam meglesni, csak a bugyiját mutogatta mindig.
Tényleg mondtad.
A srác meg, aki ennek a csajszinak a testvére, mindig a nővéremmel beszélgetett.
És? Dugtak?
Várjál már! Tudod, akkor össze kellett költöznünk Fruzsival közös szobába, az enyémben meg laktak az olaszok, Elessia és Matteo, és a nővérem még átöltözni sem volt hajlandó előttem, kicuccolt a fürdőszobába. De amikor egy este kimentem a szobából, ott álltak egymással szemben az olasz Matteoval, és Fruzsin szét volt nyitva a köntös, alatta semmi, csak a srác keze, ahogy a pináját simogatja. Mit szólsz?
Azt a’!
Fruzsi keze meg a srác nadrágját bontogatta éppen.
Mi lett?
Szétugrottak, és aznap este nem szólt hozzám. De esküdni mernék rá, hogy ennyivel nem érte be. Tuti!

2016. április 17., vasárnap

Randi a moziban

Történet a képben

- Az pontosan annyi, mint... - pötyögte be az utolsó tételt is a pult mögött álló nő a gépébe, én pedig azonnal el is húztam a számat, amint megpillantottam a végösszeget. Gazdasági válság, üzletpolitika, profitorientáltság, meg minden ehhez hasonló hangzatosság ide vagy oda, azért mégiscsak nevetséges, mennyit kihalásznak az ember zsebéből csak azért, hogy beülhessen megnézni egy filmet egy sötét vetítőterembe és közben elmajszolhasson egy nagy zacskó popcornt meg megihasson egy kólát.
Az eladó viszont nem úgy nézett ki, mintha felfigyelt volna zsörtölődésemre, én pedig nem szóltam semmit, csak előkotortam a tárcámból a kért összeget és igyekeztem még viszonozni is a mosolyát, miközben felnyaláboltam a beszerzett ellátmányt és kierőszakoltam magamból még egy köszönömöt is. Elvégre ilyen világban élünk. Nincs mit tenni. Akkor és ott, a multiplex közepén legalábbis.
Amikor azonban megfordultam és tekintetem azonnal összeakadt a tömeg túloldalán nyakát nyújtogatva fürkésző alakkal, azonnal elszállt minden gondom és vele együtt szaladt fülig a szám, ahogy elindultunk egymás felé.
- Na, minden rendben volt? - pusziltam meg gyengéden a száját, amikor az előtér közepén találkoztunk.
- Nem a Mount Everestet másztam meg. Csak mosdóban voltam - kacagtak fel a barnászöld szemek, miközben a finom kéz hátrasöpörte tulajdonosa unos-untalan ajkaink közé rebbenő hosszú hajszálait. Én azonban így is csak mosolyogtam és csodáltam a sötétbarna zuhatag ölelte kerek arcot.
- Hát de ki tudhatja? A női wc-ben bármi megtörténhet.
- Úgy beszélsz, mintha te nem oda járnál - tettetett sértettséget, de aztán mindketten ismét felnevettünk.
- Imádlak - csókoltam meg lágyan, ott, a tömeg közepén. Nem érdekeltem hogy ki lát, az sem, hogy ki mit szól. Itt lehettem ezzel a csodálatos lánnyal, miközben éreztem a körülöttünk vibráló levegő csodáját. Abban a pillanatban semmi más nem számított.
- Menjünk? - törte meg végül ő a pillanatot, tekintete azonban még mindig csillogva az enyémbe fúródott. - Még a végén lekéssük a filmet.
- Rendben - válaszoltam, majd ismét megpusziltam a száját. Nem tudtam betelni finom ajkai érintésével.
Óvatosan az egyik oldalamra tornásztam a nagy csomag popcornt és az egyik pohár üdítőt, hogy fél karral magamhoz tudjam szorítani, a másik poharat meg átadtam barátnőmnek, hogy aztán szabad kezem ujjait az ő másik kezéi közé fonjam és egymásra mosolyogva elinduljunk a vetítőterem felé.
Régen voltam már moziban. Egyrészt, mert Előtte, nem volt senkim, egyedül pedig nem az igazi, amikor az ember már kinőtt a gyerekkorból. Másrészt pedig sosem voltam az a típus, aki szívesen nyomorgatta magát a tömegben, csak azért, hogy drága pénzért egyszer megnézhessen sok más emberrel együtt egy olyan filmet, amit kicsit később, akár sokkal olcsóbban is megnézhetett otthon. Annak a kedves kéznek a szorítása azonban mindent megváltoztatott és úgy fújta tova a különös, szokatlan érzést, amikor beléptünk a sötét falaival és berendezésével még kivilágítva is félhomályosnak ható terembe, mint az üdén simogató tavaszi szellő.
Vagy egy arasznyival jártam a föld felett, ahogy megkerestük a jegyeinken szereplő üléssort és számokat, majd kényelmesen elhelyezkedtünk. Az a fajta vagyok, akinek szinte mindig kell kezdenie valamit a kezével. Az, hogy csak tétlenül az ölembe engedjem, még a kényelmetlenség szempontján túl sem igazán opció. Ezért sem kedveltem soha a mozik székeit a vékony "egyszemélyes" karfáikkal, amikért mindig meg kell küzdeni, hogy hozzáférjek. Ha egyáltalán. Most azonban ez a probléma a legkevésbé sem foglalkoztatott. Amint elhelyeztem az italomat a tartójában és a pattogatott kukoricát az ölemben, kezem szinte automatikusan röppent át a karfa felett és telepedett rá barátnőm farmerba bújtatott térdére. A gyönyörű zöld szemek ismét rám csillantak, a szívem pedig egy pillanatra akkorát dobbant, hogy azt hittem, mindjárt szétrobban, miközben beleolvadok abba az álomszép mosolyba, ami közben rám ragyogott.

Mintha csak az Ő ragyogása homályosított volna el mindent, amikor a vetítőteremben lassan kihunytak a fények, mi pedig egy röpke csók után szinte elemi erővel kényszerítettük magunkat, hogy elszakítsuk a tekintetünket egymástól. Kezem még mindig a térdén pihent, ahogy vártuk, hogy a reklámok és előzetesek után végre betöltse a vásznat a hatalmas Marvel-embléma.
Nem épp egy hétköznapi randi elhozni az ember lányának a szerelmét egy ilyen filmre. Pláne, hogy az utca humanoidja a legkevésbé se tekintené a kívül viselt színes alsógatyában rohangáló szuperhősök bunyózásait csajos néznivalónak. De mégis kis törődik az előítéletekkel? Bár máskor nagyon is zavart volna a körülöttem már csak lélegzésével és fészkelődésével is jelenlévő tömeg, most mintha megszűntek volna létezni. Nekem ott, a sötétségben, amikor felragyogtak a legújabb kéregényadaptációs blockbuster, első képkockái, csak egy lélegzet töltötte be a fülemet és csak a kezem alatt pihenő térdet éreztem. A szívemet pedig megtöltötte a vágy, hogy ez mindig így legyen.
Tenyerem hirtelen izzadni kezdett és végigfutott rajta a viszketés bizsergető érzése. Egy pillanat műve volt, de akkor a semmiből csak arra kezdtem vágyni, hogy szorosan magamhoz öleljem Őt és egy pillanatra se engedjem el. Az töltötte be a tudatomat, hogy mennyire szeretném, ha az a másodperc örökké tartana. Amíg ölelem ezt a csodálatos lényt, vagy akárcsak amíg a kezem a combján pihen.
Mintha csak megérezte volna a bensőmben örvénylő érzéseket, megéreztem nyakamon leheletét, ahogy hozzám hajolt és a fülembe suttogta: - Minden rendben?
Először csak bólintottam, mielőtt belegondoltam volna, hogy a sötétben nem biztos, hogy ebből bármit is lát, úgyhogy hozzásuttogtam még egy halk igent is. Aztán, akkor és ott úgy éreztem magam, mint egy bizonytalan kamasz, aki először viszi el azt a lányt moziba, aki már régóta tetszik neki. Testem megfeszült és lágyan remegett, a szívem pedig hevesen vert. Én azonban nem foglalkoztam vele, csak lassan felemeltem a karom és még mindig felém hajoló Szerelmem válla köré fontam.
Nem láttam, inkább csak éreztem, ahogy elmosolyodik és közben az ő szíve is hevesen vert, ahogy egy pillanatnyi gondolkozás nélkül közelebb hajolt. Teljes összhangban mozogtunk, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk, ő pedig a vállamra hajtsa a fejét, miközben én gömbölyű vállát simogatom, másik kezem pedig átveszi az előbbi helyét a combján.
Maga volt a mennyország, ahogy ott ültünk, egymáshoz simulva és néztük a vásznon villódzó fényeket. Egy pillanatra elképzeltem, mi villan majd át az emberek agyán, amikor ismét felgyúlnak a lámpák és meglátják a két egymás karjaiba simuló lányt a terem közepén, de aztán a kérdés egy szívdobbanás alatt tovaszállt. Nem érdekelt. Gondoljanak, amit csak akarnak! Engem nem érdekelt más, csak az, hogy a világ számomra legtökéletesebb nője a karjaimba simul és boldogok vagyunk együtt, ahogy közösen élvezzük az előttünk pergő filmet.

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el egy másik randi történetét is a blogon!

2016. április 15., péntek

Fin

Írta: MSE Ramirez

************************************

Már régóta figyeltem őt. Az idejét sem tudom mióta. De még annyi idő után is, valahányszor csak megláttam, a szívem úgy kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Úgy éreztem, mintha minden egyes dobbanással centikre nyomná ki magát a mellkasomból és fülemben olyan erővel visszhangzott a dörömbölés, hogy azon csodálkoztam, senki sem veszi észre.
Nem tudtam mi ez az érzés, de valahányszor megláttam őt, mintha minden megváltozott volna. Akármilyen jókedvű és laza voltam, abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, kiszáradt a szám, izzadni kezdett a tenyerem és minden tagom úgy remegett, mint a kocsonya.
Pontosan tudtam róla, hogy meleg. Mindenki tudta. Talán épp ez váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket, de az is lehet, hogy egészen más.
A mai világban egy meleg srác örülhet, hogyha úgy kezelik, mint bárki mást és megbújhat a tömegben. De ő más volt. Őt mindenki szerette. Sőt! Bálványozta. Az a fajta tipikus macsó volt, akit az iskolában mindenki irigyel és a lányok már attól szétteszik a lábukat, hogy csak rájuk pillant. Neki viszont a fiúk hevertek a lábai előtt. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy vajon azért ilyen népszerű, mert minden fiú szívét megdobogtatja, a lányok pedig féltékenyek rá, vagy épp fordítva, azért vonzódik hozzá annyira minden fiú, mert ennyire népszerű. Nem tudtom, de talán nem is számít.
Viszont az számított, hogy egyes napokon szinte csak azért mentem be az iskolába, hogy legalább egyszer lássam őt, hacsak egy pillanatra is.
Nem egy osztályba jártunk. Ő egy évvel idősebb volt nálam és sokszor abban is kételkedtem, hogy oda jár egyáltalán. Sosem láttam tanulni. Az a tipikus lázadó volt, aki magasról lenéz minden szabályt. Még az is lehet, hogy ez adta neki ezt a fene nagy népszerűséget.
Azt viszont be kell vallani, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy az ember a melegeket elképzeli. Nem hordott rózsaszín pólókat, nem festette a haját, nem szedette ki a szemöldökét, nem borotválta simára minden testrészét és egyáltalán nem viselkedett lányosan. Nem is beszélt úgy, ahogy azt egy melegtől várná az ember. Bár, az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna őt korábban beszélni. Ha ráköszöntek, egy mordulással válaszolt és néha elvakkantott egy-egy szót, de semmi több.
Sokkal inkább úgy nézett ki, ahogy a hozzá hasonló népszerűségnek örvendő „menők”. Többnyire szakadt farmert és a mellkasáig kigombolt fekete pólót hordott, amire hűvösebb időben rávett egy farmerdzsekit. Rövid, fekete haját felzselézte, de egyébként nem látszott rajta, hogy különösebb figyelmet fordított volna a szépségápolásra. Még a neve is olyan volt. Bár az igazi nevét nem tudtam, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy olyan egyszerű neve legyen, mint John, Bill, vagy Charlie. Talán ezért is nem használta soha az eredeti nevét. Vagy legalábbis közöttünk. Őt mindenki csak Finként emlegette. Fin. Rövid, de mégis egyedi. Már maga a neve is magával ragadott.
Nem tudom miért, de teljesen kivetkeztem önmagamból, amikor megláttam. És amikor rám nézet… Erősen kételkedtem abban, hogy valaha is észrevett volna, de amikor az a kékesszürke szempár felém fordult, úgy éreztem, menten szívrohamot kapok. A tekintete kifejezéstelen volt. Metsző és érzelmektől mentes. De talán épp ez volt az, ami annyira vonzott benne.
Nem voltam meleg. Sohasem néztem még úgy egy másik srácra, mint férfira. Csak rá. Egyedül ő volt az, aki teljesen megbabonázott. Nem tudom mi volt az, ami ennyire vonzott benne. Voltak más menő srácok is az iskolában, de engem csak ő érdekelt. Talán maga a tudat, hogy meleg. Az a tudat, hogy én sem lehetek számára mindenképp közömbös. Annak ellenére, hogy mégis mennyire nem voltunk egy szinten.
Nem volt ez szerelem. Voltam már szerelmes azelőtt. Volt több barátnőm is. De ez más volt. Ha hosszabb ideig rám nézett… vagy legalábbis felém nézett, éreztem, hogy az alsónadrágom kezd egyre szűkebb lenni és az agyam mélyéről is homályos ködként kúsztak elő az ősi ösztönök.
Nem volt ez szerelem. Nem éreztem azt a vibrálást, azt a szikrát… de kívántam őt. Tudtam, hogy teljesen reménytelen, de vele akartam lenni. Azt akartam, hogy rám figyeljen. A szemembe nézzen azzal a metsző, fakó kék pillantásával és… de inkább nem is álmodoztam. Tudtam, hogy egy olyan srácnak, mint én, semmi esélye nála.
Én sem voltam népszerűtlen. Sőt! Akár még közkedveltnek is mondhatnám magamat bizonyos körökben, de mindent egybe véve, hozzá képest igen csak középszerű voltam. Olyan, akiből tizenkettő egy tucat. Százával mászkáltak körülötte a hozzám hasonlók. Esélyem sem lehetett nála. De a testemnek nem tudtam parancsolni. Valahányszor megláttam, hatalmába kerített a vágy és nem érdekelt semmi, csak az, hogy közel kerüljek hozzá.
Bár nagyon titokzatos volt, mint az ilyen srácok általában, de mégis sokat tudtunk róla. Sok pletyka keringett róla. Valaki látta itt, valaki találkozott ott. Látták, hogy sajtburgert eszik a sarki McDonald’s-ban. Biztos szereti a gyorskajákat. Valaki látta, amikor beült az egyik legújabb horror filmre a moziban. Biztos szereti a horror filmeket. És sok más ehhez hasonló apróság.
Azt is tudtuk, hogy szereti az európai focit. Ő maga nem játszott, de gyakran kiment a pályára, amikor a csapat kint volt és végignézte az edzést. Azt is rebesgették, hogy tetszik neki valamelyik focista. Vagy esetleg több is. A legnépszerűbb pompon lányokra mondták néha megvetően, néha irigykedve, hogy az egész focicsapat végigment rajtuk. De Fin volt az, akiről azt rebesgették, hogy ő viszont az egész focicsapaton ment végig.
Általában nem adtam hitelt az ilyen pletykáknak, de ezt nem tudtam elengedni a fülem mellett. Pont az ő kedvéért léptem be a focicsapatba. Amúgy is szerettem focizni és jól is ment, de csak azért léptem be az iskola csapatába, hogy magamon érezzem a tekintetét és tudjam, hogy amikor megszerzem a labdát és viszem a kapu felé, akkor biztosan rám figyel. Legalább akkor egész biztosan.
Így történt ez azon a napon is. Akkor is kijött a pályára, leült a szokott helyén az üres lelátón, aminek csak az első soraiban gyűlt össze néhány lány, hogy sóhajtozva csodálja a focistákat, és szótlanul nézett. Minket nézett. És reméltem, hogy engem is néz.
Mutatni akartam neki valamit. Fel akartam kelteni a figyelmét. Azt akartam, hogy csak rám figyeljen, és hogy végre felkelthessem a figyelmét. Hogy végre elgondolkozzon azon, ki is ez a srác és miért nem vettem észre eddig.
Hiú ábránd volt, tudom, de meg kellett próbálnom. Elvégre nem volt mit vesztenem.
Egy gyors támadással megszereztem a labdát és már rohantam is a kapu felé. Úgy száguldottam, mint a szélvész. Meg sem akartam állni. Nem akartam lepasszolni a labdát. Nem. Ezt én lövöm be. Most megmutatom neki.
Minden érzékemmel a labdára koncentráltam. Kikerültem a védőket. Talán ők is érezték, hogy mennyire komolyan veszem, ezért ők is komolyan vették. Elállták az utamat, próbáltak szerelni. Próbálták elvenni a labdát. És ha mindez nem ment, próbáltak fellökni. Kibillenteni az egyensúlyomból. De én nem hagytam magam.
Hirtelen észrevettem egy rést a falon. Egy rést a védelmükön. Csak egy pillanat volt, amíg senki nem állt előttem és a kapus sem figyelt arra. Csak egy pillanat volt, de én kihasználtam. Belerúgtam a labdába, megcsavartam és egy másodperccel később az már ott táncolt a hálóban.
Madarat lehetett volna velem fogatni. Annyira örültem, hogy majd kibújtam a bőrömből. A többiek gratuláltak és azon sopánkodtak, hogy miért nem léptem be előbb. De engem nem ők érdekeltek. Engem csak Fin érdekelt, aki rezzenéstelen arccal ült a lelátón, aztán egy hosszú pillanat múlva felállt és elsétált. Vége volt az edzésnek.
Kicsit csalódott voltam, hogy most sem mutatta semmi jelét annak, hogy észrevett volna, de úgy döntöttem, ez nem rontja el a kedvem.
Edzés után kitárgyaltunk mindent a fiúkkal az öltözőben. Hogy milyen jók voltunk, hogy biztosan megnyerjük a következő meccset. Aztán persze szóba kerültek a lányok is. A többiek azt firtatták egymás közt, hogy melyik pompon lányt húznák meg szívesen, de én csak hallgattam. Engem csak Fin érdekelt. Nem értettem. Ők nem is vették észre, hogy ott van? Hogy tud bárki is a lányokra gondolni, amikor ott van Fin is. Bár néha magamat sem értettem, hogy miért csak Finnre gondolok, amikor ott van annyi sok, csinos lány, és ha hihetek a csapattársaimnak, bármelyiküket megkaphatnám. De engem csak Ő érdekelt.
Tovább maradtam az öltözőben. Én voltam az utolsó, aki kiment zuhanyozni, így amikor már arra készültem, hogy beálljak a csobogó víz alá, senki más nem volt az öltözőben. Legalábbis én azt hittem.
Már levettem a mezemet és arra készültem, hogy a nadrágomat is letoljam, amikor lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ő volt az. Ott állt előttem, teljes valójában. Ott állt tőlem karnyújtásnyira és engem nézett. Most biztosan engem nézett. Metsző, fakó kék tekintete az enyémbe fúródott. Úgy éreztem, a szívem mindjárt szétrobban a mellkasomban.
- Te hogy… - nyögtem. Alig jött ki hang a torkomon. Nem értettem, hogy kerül oda. Hogy jöhetett be az öltözőbe? Ide elvileg csak a csapattagok és az edző jöhet be ilyenkor.
Bár nem tudom min csodálkoztam. Elvégre ő Fin. Előtte nincs akadály. Talán pont a fiúk engedték be. Ha igaz, amit pletykálnak és tényleg végigment az egész focicsapaton, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen. Sőt! Semmi meglepő sincs abban, hogy őt itt látom.
- Hello! – mosolygott rám.
Rám mosolygott. Azt hittem, ott helyben elájulok. Még sosem láttam mosolyogni. És az, hogy pont rám mosolyogjon, még a legvadabb álmaimnál is elképzelhetetlenebb volt. De mire észbe kaptam volna, az arca ismét kisimult és rezzenéstelen, kifejezéstelen maszkká hidegült.
- Jó voltál ma. – mondta érzelemmentes hangon, de mégis érződött benne valami lágy remegés. Vagy csak én képzeltem bele? Csak én akartam, hogy benne legyen?
- K-köszönöm. – hebegtem. Még ezt az egy szót is alig bírtam kinyögni. A szám teljesen kiszáradt. Az agyam kiürült. Nem tudtam semmire sem gondolni. Az egész elmémet betöltötte az a kép, hogy Fin ott áll előttem és hozzám beszél.
Nem szólt semmit, csak lassan felemelte a kezét. Annyira zsibbadt voltam és annyira irreális volt ez az egész, hogy eszembe sem jutott elhajolni, amikor az arcomhoz ért.
Úgy éreztem az ereimben felforr a vér. Hozzám ért. Megérintette az arcomat. Ez már önmagában felért egy csodával. De a kellemes érzést azonnal szúró fájdalom követte.
- Nem fáj? – kérdezte.
Most tisztult csak ki a fejem annyira, hogy egyáltalán felfogjam, mi is történt velem az edzésen. Annyira bizonyítani akartam, annyira elfeledkeztem mindenről, hogy észre sem vettem, amikor valaki belekönyökölt az arcomba. Arra már nem emlékeztem, hogy ki volt, de a könyöke egy hosszú horzsolást hagyott maga után a halántékomon, amely Fin érintésére égni kezdett, de egy pillanat múlva, amikor ismét belenéztem fürkésző szemeibe, azonnal el is múlt.
- Nem. – válaszoltam. Én is csodálkoztam milyen tiszta és könnyed volt a hangom. – Egyáltalán nem.
Fin nem szólt semmit, de nem is vette el a kezét az arcomról, ami a tenyerében nyugodott. A szája sarkában viszont ismét megjelent egy apró mosoly.
Őrülten kívántam őt. Alig bírtam uralkodni magamon. Éreztem, hogy végigfuttatja a tekintetét meztelen felsőtestemen és izmos lábaimon. Éreztem, hogy a vérem forr és heves áramlatként tódul a lábaim közé. Éreztem, hogy a nadrágom kidudorodik. Ő is észrevette. Biztosan észrevette, de nem szólt semmit. Hüvelykujjával megsimogatta az arcomat, aztán visszahúzta a kezét.
- Viszlát! – mondta. – És további sok sikert.
Mire észbe kaptam, és ki bírtam volna nyögni bármit is, ő kilépett az ajtón.
Aznap a zuhany alatt elégítettem ki magam. A csobogó víz alatt húzogattam a kezem a farkamon, lehunytam a szememet és rá gondoltam. Most már megtörtént a lehetetlen. Beszélt hozzám. Csak hozzám beszélt. És csak azért jött be ide, hogy velem beszéljen, és… és mert érdekelte, hogy nem esett-e bajom.
Már a tekintetének puszta emlékére is elélveztem. Olyan volt ez, mintha a világ legszebb lányát ölelném, miközben ajkaink egymásba fonódnak és a férfiasságom az ő testébe hatol. Ugyanolyan felemelő volt. Vagy talán még inkább.
Bele sem mertem gondolni, hogy mi jöhet ez után. Egész éjszaka nem bírtam aludni. Szinte percenként pillantottam az órára. Nem győztem kivárni a reggelt. És amikor végre eljött, újult erővel ugrottam ki az ágyból és lázasan kezdtem kutatni a ruháim között. Az öcsém azt hitte megőrültem. És a szüleim is. Azt hitték valami bajom van, hogy ilyen hévvel válogatom, hogy mit vegyek fel. Ha tudták volna… De nem akartam elmondani nekik. Nem is tudtam volna. Még én sem tudtam ésszel felfogni, hogy mit érzek Fin iránt, nem hogy szavakba is öntsem.
Meleg tavaszi nap volt, ezért egy vékony szövetnadrágot és egy rövid ujjú atlétatrikót vettem föl. Alig vártam már, hogy ismét találkozzak Finnel. Most minden más lesz. Most már tudtam, hogy észrevett és hogy én is érdeklem őt. Szinte a fellegekben járva lebegtem az iskoláig, hogy aztán ott hideg zuhanyként érjen a felismerés, semmi sem változott.
Fin ugyanolyan hideg volt és távolságtartó, mint azelőtt. Mint mindig. Mintha észre sem vett volna, amikor gyors léptekkel közeledtem felé a folyosón. Ettől elbizonytalanodtam és megálltam. Csak néztem őt. Néztem és néztem, óráknak tűnő perceken keresztül, míg ő végül felállt és elsétált, úgy hogy közben felém sem nézett.
Nem értettem mi történt. Teljes melankóliába zuhantam. Csak ültem a helyemen és bámultam magam elé. Nem értettem az egészet. Tegnap még egészen más volt. Tegnap még úgy viselkedet… úgy viselkedett, mintha érdekelném.
Semmit sem fogtam fel a nap hátralevő részéből. Mintha csak a testem lett volna jelen, az elmém pedig… valahol egész máshol. Úgy ültem ott, mint egy zombi és végeztem a mindennapi rutint, amit az órák monoton egymásutánja megkövetelt.
Amikor vége lett, már csak arra vágytam, hogy hazamehessek, bezárkózhassak a szobámba és valami depressziós zenét hallgatva elterüljek az ágyon.
Ezekkel a tervekkel a fejemben léptem ki az iskola kapuján, ám ott valami olyat láttam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Fin ott állt, pár méterre a kaputól, egy fának támaszkodva, és várt. Valakit várt. Talán épp engem? Nem! Az lehetetlen. Ilyesmi inkább az eszembe se jusson.
Arra gondoltam, hogy egyszerűen elmegyek mellette. Ugyanúgy, ahogy mindig is tettem és ő észre sem vett. De most nem voltam rá képes. Nem tudtam elfelejteni a tegnapi napot. A tekintetét, forró tenyerének érintését az arcomon. Ezt muszáj lesz tisztáznom vele.
- Fin! – léptem oda hozzá.
Ő felém fordult és rám vetette érzelemmentes, fakókék tekintetét. A szívem ismét hevesen verni kezdett, a szám pedig kiszáradt. Pont a legrosszabbkor.
- Fin! – hebegtem. – Én…
De nem tudtam folytatni. A hangom elhalt és nem találtam a szavakat. Csak hebegtem-habogtam. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Aztán feladtam és elpirulva szegtem le a fejem. Fekete sportcipőjének az orrát bámultam. Nem mertem a szemébe nézni. Legszívesebben elrohantam volna, de a testem nem engedelmeskedett. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – gondoltam és legszívesebben a falba vertem volna a fejem.
Ám Fin ekkor felemelte a kezét és az állam alá csúsztatta. Lassan felemelte a fejem és arra kényszerített, hogy a szembe nézzek. Tekintete jobban perzselt, mint a tűző nap. Egyszerre éreztem félelmet és szűnni nem akaró vágyat. A szívem megint úgy dübörgött, hogy már azt hittem, valaki ki fog ordítani az iskola valamelyik ablakán, hogy hallgattassák el ezt a dörömbölést.
De nem történt semmi. Fin se tűnt úgy, mintha hallaná. Csak hallgatott. A kezével az államat támasztotta és tekintetét az enyémbe fúrta. Egyikünk sem szólt semmit.
Percek telhettek el így. Vagy órák. De az is lehet, hogy csak néhány másodperc. Aztán Fin közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Olyan energia áramlott a testembe a számon keresztül, hogy úgy éreztem, menten szétrobbanok.
Az agyamat elöntötte a rózsaszín köd. Mindent elfelejtettem és csak Fin ajkait éreztem az enyémeken. Más volt, mint egy lány csókja. Összehasonlíthatatlan. Az eddigi barátnőim csókja lágy volt és puha, Finné viszont ugyanolyan merev és követelődző, mint ő maga. Vagy mindezt csak én képzeltem bele?
Nem érdekelt már semmi más, csak az itt és most. Visszacsókoltam és az ajkaink egymásba fonódtak. Nyelve vad csődörként száguldozott a számban és az enyém is az övében. A farkam már úgy feszítette szét a nadrágomat, mint a túl sok levegő a hőlégballont. Éreztem, hogy a vékony nadrágon keresztül kidudorodva hozzáér a combja belsejéhez, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Azt akartam, hogy érezze, mennyire kívánom. És ő tudta.
Ajkai nem engedték el az enyémet, miközben a kezével elengedte az államat. Ujjai végigszaladtak a mellkasomon, izzó barázdákat hagyva maguk után, és utat találtak maguknak bő nadrágom alá. A keze ráfonódott a farkamra, amitől abban még hevesebben kezdett lüktetni a vér.
Ezzel együtt, szinte egy pillanatban, a csókja még intenzívebb lett. Szinte már felfalt. Úgy éreztem belehalok, ha most nem lehetek az övé.
Amikor végül elengedte a számat és a kezét kihúzta a nadrágomból, elszántam magam, elmondok neki mindent. Elmondom, mennyire kívánom. Elmondom, hogy vele akarok lenni. Az övé akarok lenni. Elmondom, hogy vágyom a csókjára. Az érintésére. A forró tenyerét akarom érezni az arcomon. Ajkait a számon és érezni akarom, hogy a farka a combomnak feszül, ahogy most az enyém, a nadrágon keresztül, az ő combjának.
Mindent el akartam mondani, de ő már nem figyelt rám. Még mindig olyan közel álltam hozzá és éreztem, hogy ő akarja, hogy ott legyek, de már nem rám nézett, hanem az iskola kapuja felé.
Egy fiú állt ott. Nálam valamivel fiatalabb lehetett. Talán néhány évvel. Ott állt és minket nézett. És Fin visszanézett rá. Egy pillanatra belém hasított egy érzés. Féltékenység? Nem. Mire lennék féltékeny? Fin nem az enyém. Még az is átfutott az agyamon, hogy csak játszadozik velem. Harag? Düh? Kétségbeesés? Félelem? Talán.
Fin ellépett tőlem és a fiú felé indult. Ennyi volt. – gondoltam. - Egy csók és semmi több. Érezhettem a kezét a nadrágomban, de semmi több. Viszont úgy tűnt, félreértettem a helyzetet. Fin odalépett a fiúhoz és rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Gyere, öcsi! Menjünk! – mondta.
Az öccse? Finnek van egy öccse? És ide jár? Ugyanabba az iskolába, mint mi?
Meg akartam nézni jól magamnak azt a fiút, de ők addigra már elindultak és csak egy pillanatra láthattam, amikor befordult a sarkon.
Fin még egyszer rám nézett. A tekintetében volt valami, ami erővel töltött el. Valami, ami azt sugallta, lesz még folytatás. Egy pillanat volt az egész, aztán ő is eltűnt a sarkon. Úgy éreztem, ismét van értelme az életemnek. Most már biztos voltam benne. Biztosan tudtam, hogy most már nyitva az út.
Másnap ebéd után, amikor épp a következő órámra mentem volna, Fin odalépett hozzám. A szívem a torkomban dobogott. Csak így, nyíltan odalép hozzám, ilyen közel. Talán azzal sem tette volna nyilvánvalóbbá a helyzetet mindenki előtt, ha ott helyben megcsókol. De ő nem tett ilyet, csak halkan megszólalt.
- Akarod még? – a hangjától még hevesebben vert a szívem.
- Hogyne akarnám?! – vágtam rá, mire ő elmosolyodott.
- Akkor gyere!
- Most? – csodálkoztam és a tanterem felé néztem.
- Ha neked nem olyan fontos… - vonta meg a vállát és már fordult is volna el, de én megállítottam.
- Nem. – vágtam rá gyorsan. – Nem. Mehetünk.
Fin elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett.
- Ezt akartam hallani.
Legszívesebben megcsókoltam volna, de ott, mindenki előtt nem mertem.
- Megvárlak tanítás után. – mondta és már el is ment.
Alig bírtam egyhelyben ülni. Még három órám volt aznap, de egy örökké valóságnak tűnt. Már attól féltem, hogy Fin nem vár meg. Pillanatok alatt bejárta az osztályt keresztbe-kasul, hogy én és Fin. Mindenki erről beszélt, de engem nem érdekelt.
Amikor az utolsó órának is vége lett, mintha puskából lőttek volna ki, úgy száguldottam ki az épületből. Fin ott volt. Ugyanott állt, ahol előző nap és rám várt. Most biztosan tudtam, hogy rám várt. Tegnap csak véletlenül találkoztunk össze, miközben az öccsét várta, de most nem volt senki más. Oda léptem hozzá és szó nélkül megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy ki látja.
Nem tiltakozott. Magához ölelt és visszacsókolt. Éreztem, hogy a nadrágon keresztül kidudorodó farka a combomnak feszül.
- Menjünk fel hozzám! – mondta.
Meg sem tudtam szólalni. Úgy követtem, mint engedelmes kiskutya a gazdáját.
Egy közeli társas házba mentünk, aminek a legfelső emeletén Fin egy aprócska lakásba vezetett be. Alig volt benne több egy nagy ágynál, egy kis konyhánál és egy apró fürdőszobánál.
Nyilvánvaló volt, hogy nem itt lakik, de ha valóban igaz, amit róla és a focicsapatról beszélnek, akkor biztos, hogy az itt történt.
Fin bezárta az ajtót, magához húzott és ismét megcsókolt. Nyelve követelődzően hatolt le a torkomon. Testem az övéhez simult és kezei a fenekemet markolták.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Úgy csókoltam, mintha előre meg lenne szabva az időnk és én minden másodpercét ki akarnám használni. De most már senki sem zavarhatott minket. Csak ketten voltunk. Fin bezárta az ajtót és most ott álltunk, egymást csókolva.
Nem tudtam betelni vele. Végigcsókoltam a nyakát, aztán széthúztam a pólója gallérját és a mellkasát csókolgattam. Ő lehúzta magáról a pólóját és engedte, hogy bebarangoljam izmos hasfalát. Úgy remegett a kezem, hogy alig tudtam szétnyitni az övének csatját, de amikor sikerült, azt hittem a mennybe kerültem, ahogy előbuggyant hatalmas farka.
Óvatosan vettem a számba, mint egy hímes tojást. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy fiút fogok leszopni, de most őrülten kívántam. Annyira, hogy ha most megint félbeszakítanak, bárkit képes lennék megölni azért, hogy az enyém lehessen.
Fin felnyögött, ahogy tövig toltam a férfiasságát a számba. A tarkómra tette a kezét és gyengéden irányított. Föl-le, föl-le. Ki és be. Olyan volt, mintha világéletemben ezt csináltam volna.
Eddig úgy éreztem, mintha az idő lassabban telne, mint normálisan, most viszont szinte rohant. Nem tudom meddig szophattam őt, de csak pár pillanatnak éreztem az időt, ami után megragadta a vállaimat és felállított. Ajkaink ismét egymásra találtak és a farka a lábaim közé feszült, miközben vadállatokként csókolóztunk.
Úgy tépte le rólam a ruhákat, mintha csak papírból lettek volna, és amikor már teljesen meztelen voltam, a hátamra fektetett az ágyon. A fenekem az ágy peremén volt és széttettem a lábaimat. Ő közéjük térdelt és a szájába vette a farkamat. Úgy szopott, ahogy egy lány sem, akivel eddig találkoztam. Mintha nem is ember lett volna, hanem…
Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert ekkor az ujjai végigfutottak a fenekemen és behatoltak a két farpofa közötti repedésbe. Hangosan felsikoltottam, amikor ujjai becsúsztak az ánuszomba. Először csak egy, utána kettő.
Még sosem éreztem ilyet. Megmarkoltam a lepedőt a két oldalamon és beharaptam a számat, hogy ne ordítsak, mint a fába szorult féreg.
Fin egy pillanatnak tűnő idő után abbahagyta és felcsúszott hozzám. Csókja olyan forró volt, mint még soha. Éreztem előnedvem cseppjeit a száján.
Egy mozdulattal megfordított és miközben a nyakamat csókolgatta, egy határozott mozdulattal belém lökte a farkát.
Hiába próbáltam visszafogni magam, most már üvöltöttem a gyönyörtől. Egy pillanat sem telt bele és a testem alá préselődött farkam tűzhányóként tört ki és lövellte a hasam alá a ragacsos nedvet.
Pár pillanat múlva Fin is felnyögött és a farka mintha kilukadt volna. A feszes rúd most hirtelen kissé lazább lett és végéből úgy áramlott elő a nedv, mint a víz a slagból.
Amikor az élvezet csúcspontja alábbhagyott, kihúzta belőlem a farkát és térdre rogyott. A hátamra fordított és gyors mozdulatokkal lenyalta a hasamról a ráragadt nedvet.
Nem tudom meddig szeretkezhettünk. Volt, amikor úgy éreztem, órák teltek el, mióta beléptünk az ajtón, volt, amikor úgy éreztem, csak tíz perc.
Most egymás karjaiban feküdtünk az ágyon és halkan pihegtünk. Azt szerettem volna, ha ez a pillanat sohasem ér véget. Ott szerettem volna maradni Finnel az ágyban az idők végezetéig. Már nem érdekelt semmi, csak annak a forró testnek az érintése.
Még mindig nem tudtam, hogy a népszerűsége miatt kívánja mindenki annyira, vagy azért olyan népszerű, mert mindenki a karjai közt akar lenni, de azt már biztosan tudtam, hogy az utóbbi alapján mindenképpen az egekig nőhet a népszerűsége és ez a kis lakás még rengeteg más fiút láthat. De reméltem, hogy a legtöbbször engem, újra és újra, Fin karjaiban.

********************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik gay történetet is a blogról!

A vágyak beteljesülése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]