2014. június 29., vasárnap

Liliom

Írta: Dina

A nagy közhelyek egyike szerint valaminek a vége, egy másik dolognak a kezdete. Hogy ez milyen egyszerű, okos és kézenfekvő. Csak arról nem esik szó eme okosságban, hogy az a bizonyos valami, ami véget ér az rossz vagy jó, s hogy hasonlóképpen az újonnan kezdődő momentum, milyen jelzővel illethető. S persze mint minden, ez is nézőpont kérdése. Kinek mi a jó, és kinek mi a rossz. Bár annyi szent, szakítani vagy búcsúzni soha sem könnyű. Hát még ha ez a két dolog egyszerre következik be?! 
Valahol elveszve a gondolataim és külvilág ingerei között, álltam és csak bambán meredtem az ócskának és viseltesnek ható betűkre: "VASÚTÁLLOMÁS". Szóval így, pontosabban inkább itt, ér véget ez a félév. Csak hat hónap volt, de mégis nagyobb hatással volt rám, mint az ezt megelőző akár másik tizenkettő.
Egy gyengéd lökés térített magamhoz, körbe néztem, és egy sajnálkozó szempárral találtam szembe magam, aki sűrű bocsánatkérések közepette, sietett tovább hatalmas, bőröndnek már nehezen nevezhető, maga után vontatott csomagjával. Rápillantottam az órámra, még közel fél órám volt, amikor ideértem, s ebből sikerült nagyjából tíz percet elvesztegetnem, az öreg állomás küllemének vizsgálatával. Oldalról nézve szánalmas látványt nyújthattam kialvatlan fejjel, kisírt szemekkel, szanaszét ágaskodó hosszú fekete hajammal és egy szál fehér liliommal a kezemben. Vicces dolog liliomot vinni búcsúzásra. Habár sokan a halállal azonosítják, mivel a temetéseken tömegével látni, mégis a liliom egyik jelentése a remény. Hogy miben reménykedtem, azt magam sem tudom. Egy kapcsolatban, ami már akkor véget ért, amikor még el sem kezdődött. Vagy talán a barátságban, ami meg volt az előtt, hogy többet akartunk volna. Talán csak egyszerűen magában a reményben, hiszen hogy engeded el örökre és visszavonhatatlanul azt, aki a bajban a legjobb barátod, s a szerelemben pedig a társad volt.
Körbe néztem, vettem egy hatalmas levegőt és elindultam a bejárat felé. Habár nem is tudtam, hogy pontosan miért is vagyok itt, mégis be kellett mennem. Belöktem magam előtt a kopott, nehéz és már sok mindent megélt állomás ajtót. Unott, ideges és vidám szempárokkal találkoztam, amikor erősen fókuszálva végig pásztáztam az előteret. Voltak ott idősek és fiatalok, párok és egyedül álló emberek, kis és nagy csoportok is, csak Ő nem. Többször végig néztem a hűvös és sötét várón, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten vizslattam indulásjelző táblát, reménykedve, hogy nem kevertem össze az időpontot. Egy pár másodpercre átfutott az agyamon, hogy már elkéstem és elment a vonata. Csak többszöri nekifutásra sikeredett elolvasni a tábla tartalmát. A vonat kilenc után két perccel indul, a négyes vágányról. Felnéztem az állomás órájára, szokás szerint nem működött. Kényszeredetten emeltem a mostanra egyre élettelenebb virágot, tartó kezem, hogy a saját órámról győződjek meg róla, van még pár percem. Nyolc óra negyvenkét perc. Remek- fújtattam. Szóval még nem ment el. Eltérően a nagy romantikus filmek utolsó pár percétől-, amikor főhősünk mindent félretéve rohan, hogy megállítsa a szeretett nőt vagy férfit, mielőtt még fel/beszállna, az őket végleg elválasztó közlekedési eszközre/be-, én lassan sétáltam. Nem lett volna erőm sem futni, sem könyörögni, hogy maradjon. A mi sztorink nem az a tipikus boldogan éltek, amíg meg nem haltak történet. Mi hosszú éveken át barátok voltunk, aztán többek és néhány hónapja ezt is el is ismerve, már szerelmesek. Persze az élet nem zökkenőmentes és valahogy mindig úgy érzi az ember, hogy túlkésőn jön rá bizonyos dolgokra. Így voltunk mi is az első pillanattól kezdve. Hiszen a kiváltó ok, miután átléptük a kényelmes barátzónánkat, egy, az ország másik végéről érkező munkalehetőség volt. A tudat, hogy nem lesz mellettem, mint eddig bármikor, sokkolóan hatott és felszínre hozott, addig minden elnyomott vágyat és érzelmet. Hosszas huzavona után elismerve a saját és másik érzelmeit is, több boldog hetet töltöttünk együtt, ha éppen nem arról vitatkoztunk, hogy mi lesz, ha eljön az indulás napja. Hiszen ez az Ő lehetősége, ezt neki kell végig csinálnia. Az én kis életem itt van megalapozva és bár nem szép, amit a józan ész diktál, de bizony ezt nem rúghatom fel, hogy szedve kockás pizsamanadrágom és a tedy macim, elinduljak az ország egy másik végébe. Görcsösen ragaszkodtam a stabil, eddig jól megszokott életemhez. Szóval az első naptól kezdve tudtuk jól, hogy Ő nem marad, én pedig nem megyek.
Időközben már sötét, csempézett aluljáróban sétáltam. Pár rideg és meggyötört arcú kolduson kívül, mindenki csak néhány pillanatig időzött itt. Furcsállottam, hogy bár nekem ez a hely a szomorúság fellegvára, azért még lennie kell valakinek, aki éppen boldog, mert befut vagy elindul egy vonat. Valaki, aki éppen a szeretett férfi vagy nő felé utazik, vagy valaki, akihez épen befut az a bizonyos szerelvény, közelről vagy messziről hozva azt vagy azokat a személyeket, akikért már órák óta ácsoroghat a váróban. De bárhogyan is néztem, nem láttam boldog arcokat sehol.
Felértem a lépcsőn, a szabad levegőn várakozó utasok közzé. Meglepően nagy tömeg volt. Végig vizsgáltam az arcokat, egyre kétségbeesetten, mire rátaláltam arra a szomorú szempárra, aminek látványa, apró könnycseppeket idézet az én szemembe is. Elindultam felé, közben átkozva magam, hogy a nagy elmélkedésem közepette egy értelmes mondatot sem raktam össze, és valószínűleg csak bambán fogok állni előtte, nem tudta mivel köszönhetnék el. Mit mond ilyenkor az ember? A "Legyen szép életed!" vagy a "Légy boldog!" stílusú mondatok, túl közhelyesen hangzottak volna, minket és a történetünket ismerve.
- Azt hittem, nem jössz - kezdte könnyek között, amikor meglátott.
- Időbe telt, amíg ideértem - mondtam dadogva.
- Liliom? - nézett mosolyogva a kezemre.
- A rózsa már túl közhelyes.
- Köszönöm - közben elvette és keserű mosollyal megforgatta.
- Lil, én nem tudom, mit mondjak - böktem ki végül.
- Inkább ölelj meg!
Nem kellett noszogatni magamhoz szorítottam, amire válaszképpen zokogással reagált. Itt már én sem bírtam tovább, ahelyett, hogy lelket öntöttem volna mindkettőnkbe-, ahogy az az én szerepem volt a kapcsolatunkban, mindig is-, úrrá lett rajtam is görcsös sírás. Erőtlenül szorítottam magamhoz. Olyan volt, mint egy törékeny porcelánbaba, akit ha erősebben megfogsz, rögtön darabjai hullik. 
A környezetünk egy ideig némán figyelt minket, majd betudva két túl érzelmes barátnő búcsújának, visszatértek a saját kis világukba. Életben nem szerettem volna ennyire még legalább egy napot, hogy azt vele tölthessem.
- Nem mondod, hogy maradjak? - kérdezte.
- Számítana?! Nem azért jöttem, hogy visszarángassalak.
- Akkor miért? 
- Hogy elköszönjek. Nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Vagyis, én mit mondhatnék.
- Tudom - válaszolt, miután kibontakozott az ölelésemből. - Én sajnálom! Szeretném, ha tudnád, hogy bár nem lett szépen vége...
- Ne! - szakítottam félbe. - Nem azért vagyok itt, hogy magyarázkodj, vagy egyre-másra bocsánatot kérjünk. Azt akarom mondani, hogy hiányozni fogsz!
- Te is! Fogunk még beszélni? 
- Valamikor biztosan.
- Úgy értem, hogy telefon, facebook vagy skype?
- Te is tudod, az nem nekünk való. Szemtől szemben is mindent félreértettünk- mosolyodtam el.
- Akkor csak ennyi? 
- Valahogy majd alakul.
Ezután némán néztünk a másikra. A szemem sarkából végig a vonatot figyeltem, talán a belüktető hangos géptől várva a végszót, de csak nem jött.
- Megérted, ha azt kérem, ne várd meg velem a vonatot?
- Természetesen meg.
- Megölelsz? - kérdezte.
- Nem lehet. Ha megteszem, akkor meg is csókollak, viszont aztán már én is felszállok veled.
- Tudom - mondta, közben igyekezve nyelni a könnyeit.
- Vigyázz magadra és mutasd meg nekik! - köszöntem el, közben hátat fordítva.
Még hallottam, ahogy hangosan felzokogott és azt, hogy valamit még mondani akart, de már nem álltam meg. Úgy éreztem, hogy volt erőm megkeresni és elköszönni, de ha visszafordulok, már nem lesz. Nem tudok újra belenézni abba fájdalmas kék szempárba. Szerettem volna még utoljára, kisimítani az arcából szőke tincseit, de már ezt sem tehettem meg. Keserű humorú az élet. Az együtt töltött idő alatt, soha fel sem ötlött bennem, mennyit jelentett egy ilyen apró mozdulat, gesztus, ám ennek hiánya is olyan kínzó, mint a tudat, hogy Ő sem lesz velem.
Kisétáltam az állomás mellett lévő parkolóba és kicsit fellélegezve a szívemhez kaptam, mintha az elmúlt percekben, valaki tövises kezekkel nyomta volna vissza a mellkasomba. Sírni már nem tudtam, nem is mérgelődtem, igazából úgy éreztem magam, mintha minden érzelem elhagyta volna a testem. Mintha ugyan a csomagolás meglenne, de a belső már hiányozna. Ránéztem az éppen befutó villamosra. Elsétálhattam volna a megállóig, hogy aztán egy röpke tíz perc alatt hazajussak, de undorodtam minden tömegközlekedési eszköztől. A vonatok zaja betöltötte a fülem, ami egyértelművé tette, hogy bizony valamelyiken Ő is éppen rajta van és kitudja, már merre jár. Mert, hogy már nem a peronon áll abban száz százalékig biztos voltam. Megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, hogy talán visszafordulhatnék megnézni az üres vágányt, csak hogy tényleg tudatosítsam magamban, elment. Aztán, mint már oly sokszor, győzött a józan ész.
A lehető leghosszabb utat választottam hazafelé. Amit bárki értelmes és normális ember meg tudna tenni maximum fél óra alatt, azt én közel két óra alatt oldottam meg. Minden a célomtól még távolabb vivő kis utcába betértem és szinte féltékeny gyűlölettel néztem az egymás kezét fogó, nevetgélve sétáló párokra. Nekik megadatott, nekünk nem. Csak hogy jobban kínozzam magam elsétáltam a lakása előtt, vagyis most már ki tudja, ki lakása előtt. Felderengett a kép, ahogy az eresz alatt álmosan szívja a cigijét, de amikor meglát, felderül az arca. A kép, amikor kócosan búcsúzkodtam tőle, hajnalban, hogy még haza érve össze szedjem a cuccaim és beérjek dolgozni. Sok mindent odaadtam volna most azért, hogy én legyek azon a vonaton, útban egy közel négy órára lévő váróba és ő maradjon itt, kószálva az emlékekkel tele lévő utcákon. Szerettem volna haragudni rá, hogy elment, de nem tudtam. 
Lassan haza vitt az utam, ahogy elsétáltam a postaládák mellett, valami erősen kikandikált az enyémből. Értetlenül fordultam felé. Kihúztam a nagy borítékot, egyből felismertem az írást. „Rena” firkantotta jobb felső sarokba. Hogy is gondoltam, elmegy anélkül, hogy elköszönne. Beszálltam a liftbe, közben a lehető legbénábban, reszkető kézzel szaggattam fel a csomagolást. Nem tudtam mire számítsak. Nem az ő stílusa lett volna írni, egy több oldalas ömlengő és sírós levelet, ennyire már ismertem. Ahogy küzdöttem a borítékkal, kiesett egy szalvéta darab belőle, rajta kettőnket ábrázoló ki vázlatrajzzal. Régi emlék volt már, még azokból az időkből, amikor boldogok voltunk. Egyik randinkon firkantottam le, miközben vártunk a vacsoránkra. Belenéztem a borítékba, kutatva valamiféle üzenet után. Egy kis papír cetlit találtam benne: "Nem bírtam megtartani, nem akarok emlékezni, mert akkor már holnap visszajönnék. Kérlek vigyázz magadra és találj valakit, akivel boldog leszel. Szeretlek L." Csak némán meredtem a kusza és néhol egyenetlen betűkre, lábam nem vitt előre és az agyamig csak most jutott el a tény, hogy elment.

2014. június 28., szombat

Feliz Navidad!

Szerény számításaim szerint pont félúton járunk az elmúlt és a következő karácsony között. B pedig már ez utóbbira készül.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
És emellett tanácsos elolvasni mellé a Sandboard és a Fagysivatag című novelláimat is, a történet azonban mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

******************************************************************************


Túrabakkancsom mélyen süppedt a porózus talajba. Mintha csak frissen hullott, laza hóban gyalogolnánk, mely minduntalan összeroskad talpunk alatt. Vagy mintha egy szürkés fekete homoksivatagba tévedtünk volna. Sivatag persze itt nincs. Az óceán felől folyamatosan érkeznek a nedvességgel telt légtömegek, megöntözve a vidéket. De ha a természet valahol sivatagi tájat akar létrehozni, ott az is lesz.
A távolban a Lonquimay, a Tolhuaca, a Callaqui és más magasba szökő tűzhányók csúcsait fehér hósapka borította. Lábaiknál viszont a sok esőt is elnyelte a laza vulkánikus törmelék. A száraz felszínt pedig kedvére mozgatta a szél, sivatagra jellemző fodrokat hozva létre a homokméretű kavicsszemcsékből.
Mintha az ember bárhova is menne Chilében, nem szabadulna a sivatagtól. Pedig északabbra, a Száraz-Andokban, az Atacama térségében van oka a szélfútta tájnak. Na jó, oka itt is van, csak egészen más.
- Hé! Éreztétek? - kiáltott fel hirtelen kis hegymászó csapatunk egyik tagja és riadtan nézett körbe a csupasz tájon.
- Nyugodj má meg, Karcsi! - kacagott Szalma. - Ha kitörés készülődne, nem csak pár kavics mozdulna meg a talpad alatt.
- Ez biztos? - nézett rá reménykedve a srác, mire mindenki elnevette magát.
Ez a vidék ugyanis nem csak a csapadék mennyiségében különbözött az Andok északabbi részeitől. Dél-Amerika teljes nyugati partvidékén bukik alá a Csendes-óceáni-kéreglemez a Dél-amerikainak, felgyűrve az Andok hegyvonulatait. Az alábukás mértéke azonban nem egyenletes. A Középső-Andokban mereven egymásnak feszülnek a lemezek, hogy aztán az óceáni, amikor végül elkerülhetetlenül alul marad, csak szépen lassan, fokozatosan süllyedjen alá. Ezáltal szép, magas vonulatokat gyűr fel, viszont az óceáni lemez csak messze a szárazföld alatt ér el olyan mélységbe, ahol már megolvad, és az így keletkezett magma csak ritkán réseli át az ott már vastagabb és tömörebb szárazföldi kérget. Ha mégis, akkor viszont olyan hatalmas, ám ritkán aktív vulkánokat hoz létre, mint az Ojos del Salado, a Chimborasso vagy a Popcatepetl. Itt, délen azonban az óceáni lemez sokkal meredekebb szögben bukik alá, ami már csak alacsonyabb hegyek kialakulását teszi lehetővé. Persze mi, magyarok, örülnénk a két-háromezer méter magas csúcsokban is, már ha nem igen aktív tűzhányók, mint ezek. Itt ugyanis az óceáni kéreg, hamarabb megolvadva, könnyebben áttör a szárazföldin és gyakorta lávával borítja be a tájat.
Persze a kitörések nem jönnek csak úgy. A kéreglemezek mozgása, a magma feláramlása már hetekkel korábban megmozgatja alattunk a földet, fokozatosan erősödő, végül már pusztító erejű földrengéseket produkálva. Úgyhogy még a mindenfajta veszélytől krónikusan rettegő Karcsinak is bőven lenne ideje egy kitörés előtt akár még szépen elsétálni is a környékről.
A vulkánkitörések azonban nem mindig csak pusztítást hoznak erre a vidékre. Még mindig Karcsin mosolyogva, de már kissé elgondolkozva néztem fel az előttünk tornyosuló, a lábunk alatt csikorgó laza üledékből felépülő kúpra, és elképzeltem, hogy nem is olyan régen még nem is volt itt.
Jó, persze, kérdés, mit tekintünk nem is olyan régennek. Ez a kúp majd egy évvel idősebb volt nálam, de, mivel nem vagyok több millió éves, hála az égnek, és még a pár ezertől is messze állok, ez egy vulkánnál nagy teljesítmény. Méreteiben nyilván nem ért fel ez az ifjonc több ezer méter magasra törő szomszédaival, de a bő 1800 méteres magasság és a környezetéből 60-70 méterrel való kiemelkedés is már szép teljesítmény volt egy huszonöt éves tűzhányótól.
De ez a kis apróság jóval nevezetesebb, mint ahogy azt első ránézésre, szomszédaihoz mérve gondolnánk. Nem is akármikor tört ki ugyanis. Karcsi megnyugtatására párszor már elismételtük, hogy az első rengéseket már december 7-én észlelték, és idővel olyan erejűvé nőttek, hogy már Chile 800 kilométerre északra lévő fővárosban, Santiagóban is érezték. Végül pedig egy hosszú hasadék nyílt a Lonquimay vulkán oldalában és robbanásos vulkáni működéssel a felszínre tört a láva, pontosan december 25-én.
A kitörés, változó intenzitással, 13 hónapig eltartott, hogy végül 1990 januárjában csituljon csak el, létrehozva ezt a pár tíz méterrel a környezete fölé magasodó kúpot, amit hogy máshogy nevezhettek volna el, mint Navidad-, azaz Karácsony-vulkán?
Leszúrtam bambusz sétapálcámat a homokszerű törmelékbe, ami a kitörés után hátramaradt és összepréseltem ajkaimat.
- Na jó, ha csak itt álldogálunk, karácsonyig sem érünk fel - jelentettem ki.
- Fel a karácsonyra! - nevetett Szalma és már neki is lódult, fel a vulkáni kúp tetejére.
Mosolyogva megcsóváltam a fejem, miközben igyekeztem a súlyos bambuszbottal megtámaszkodva előre küzdeni magam az omladozó hegyoldalban.
60-70 méter szintkülönbséget leküzdeni gyerekjátéknak tűnt. Azonban nem mindegy, milyen terepen tesszük ezt. Ha nem tennénk meg minden óvintézkedést, minden lépés után kettőt csúsznánk vissza. De hát úgy szép az élet, ha van benne kihívás, nem? Bár én jobban szeretem a nem túl nagy megerőltetés árán elérhető nagy eredményt, ennek is megvan a szépsége. Elvégre, bármilyen élmény sokkal szebb és emlékezetesebb, ha megerőltetéssel és kalanddal jár együtt. Na nem arra gondolok, amikor az ember egy szál búvárruhában úszkál emberevő cápákkal. Az már túlzás. De abban biztos vagyok, hogy, ha az izomláz majd elmúlik, sokkal tovább fogok emlékezni erre a mászásra, mint egy könnyed sétára.
Szalma is valahogy így volt ezzel, bár olyat ritkán láttam, hogy ő ne mosolyogva vágjon neki bármilyen nehéz feladatnak. Akkor is, amikor végül mindannyian felértünk a tetőre és megálltunk a kürtő peremén, ő töretlenül vigyorogva állt ott.
A kilátás nem nyújtott különösebben sokat. Valamelyik közeli hegy csúcsáról nyilván sokkal többet látnánk. De önmagában már az, hogy a Karácsony-vulkánon álltunk, adott valamit.
- Boldog karácsonyt! - vigyorgott Szalma és hosszan és mohón megpuszilta a számat. - Avagy, hogy stílszerűek legyünk, Feliz Navidad!
- Feliz Navidad, chica! - nevettem. - De a karácsony még messze van.
- Dehogy van messze - kacsintott. - Itt állunk rajta.
Erre már mindenki felnevetett. A vidámságot csak Karcsi számította félbe, amikor hirtelen a földet kezdte kémlelni. De aztán ismét kacagás tört ki és belelöktük a kavicshalomba, "csinálj inkább homokangyalt!"-felkiáltással. És aztán persze, Szalma indítványozására, mind csatlakoztunk hozzá, megünnepelve a karácsonyt. Aká az ünnepet, akár a vulkánt.

2014. június 25., szerda

Cowboyok IV. rész 2. fejezet

Előzmény: Cowboyok I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Cowboyok IV. rész 1. fejezet

Írta: reddirtwriter
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2012. január 18.

***************************************************************************


Darrin, szokása szerint, korán kelt és csendben kikászálódott az ágyból. Miután elvégezte kisdolgát a mellékhelységben, kiment a konyhába, hogy kávét főzzön. Amíg az készült, előkereste a serpenyőt a reggelikészítéshez, és hamarosan már sercegett is atojás és a kolbász. Aztán hatalmasat ugrott, amikor hallotta, ahogy Mitch megköszörüli a torkát a háta mögött.
- A francba! Még a végén összerondítom a gatyámat, ha így ijesztgetsz.
Mitch elmosolyodott és oda lépett hozzá, hogy hátulról átölelje. Darrin érezte merev farkát, amint a hátsójának feszül.
- Jó reggelt, szexi! - suttogta Mitch a fülébe. - Milyen volt az éjszakád?
- Jó. Azt álmodtam, hogy egy hihetetlenül szexi fickóval bújtam ágyba,és amikor felébredtem, még mindig ott volt - vigyorgott Darrin.
- Mmm! Viszont most annak a hihetetlenül szexi fickónak korog a gyomra, és úgy gondolja, ez a tojás nagyon jól néz ki - csókolta meg Mitch partnere nyakát. - Egy perc és jövök.
Darrin figyelte, ahogy a másik elindult a fürdőszoba felé és élvezte fenekére feszülő nadrágjának látványát, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Amikor visszatért, erekciója egy cseppet sem lankadt, mikötben leült az asztalhoz.
- Finom illatok. Készen vagy már? - vigyorgott
Darrin rá nézett a válla felett és elfintorodott.
- Ne hidd, hogy minden reggel reggelivel várlak majd! Neked is ki kell venned a részed.
Mitch felé hajolt, hogy lehúzza partnere gatyáját és megcsókolja a fenekét.
- Igenis, drágám. Ahogy akarod.
Darrin megragadta a sortját és visszahúzta. Eleinte zsörtölődött Mitch gyerekes viselkedése miatt, de aztán rájött, hogy pont ez az egyik olyan dolog, amit a legjobban szeret benne.
- Nyald ki a seggem! - morogta,
- Örömmel, amikor csak akarod - kacagott Mitch.
Darrin letette elé a tányérját.
- Most inkább egyél!
Mitch ismét felnevetett, majd elkezdte belapátolni a reggelijét. Mindketten gyorsan végeztek, mivel nem sokkal később már indulniuk kellett. Gyorsan lezuhanyoztak, és utána már alig maradt idő többre néhány gyors csókcsatánál. Miközben magára húzta farmerját, Darrin elmerengett, milyen lesz a munkahelyén. Amíg a kapcsolatuk köztük marad, látszólag minden ugyanolyan marad.
Miközben kiléptek az ajtón, Mitch a kezébe nyomott egy kulcsot.
- A házhoz. Ez a tartalék, szóval hamar kell csináltatnunk még egyet. De gondoltam, addig is szeretnél saját kulcsot.
Darrin elmosolyodott és gyengéden megcsókolta őt.
- Köszönöm. Így már sokkal jobban érzem magam.
- Gondoltam - vigyorgott Mitch is. - Hé! Kell ma a kocsid? Mert ha nem, elvihetlek.
- Az tökéletesen megfelelne - szaladt fülig Darrin szája, majd mindketten bemásztak Mitch járgányába és elindultak az iroda felé.
Mindketten épp csak elhelyezkedtek az asztaluknál, amikor Dr. Koch titkárnője kidugta a fejét az ajtón.
- Srácok! Dr. Koch beszélni szeretne veletek ebéd után. Mindkettőtökkel.
Darrin izmai megfeszültek.
- Miért? Én még csak nem is vagyok a diákja.
A nő vállat vont.
- Nem t’om. De kiemelte, hogy mindkettőtöket vár az irodájába, pontban egykor. - Azzal megfordult és eltűnt az ajtó mögött.
- A francba is! Szerinted miről lehet szó? És mégis miért akar mindkettőnket? - suttogta Darrin. - Szerinted tudja?... Hogy mi ketten…
Mitch kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett rá.
- És mi van, ha igen?
Darrin azonnal tudta, hogy alaposan beletenyerelt.
- Hé! Ez nem erről szól. De amíg nem végzünk, Koch mindkettőnknek keresztbe tehet, ha akar.
- Gondolom, egykor úgyis kiderül - fordult vissza Mitch a munkájához.

***

Darrin úgy érezte, az idő csak vánszorog. Tudta, hogy megbántotta Mitch-et, de nem tudott most arra koncentrálni, hogy tehetné jóvá. Minden múló perccel a lehetséges forgatókönyvek egyre képtelenebbek lettek a fejében. Ebédidőig némán dolgoztak egymás mellett. Az utolsó percekre Darrin inge már csöpögött az izzadtságtól.
Végül Mitch felé fordult és felsóhajtott. Felállt és becsukta az ajtót.
- Vetkőzz! - vakkantott Darrinra.
- Ugye most csak viccelsz? Nem szexelhetünk. Most nem. A fenébe is, Koch azonnal kipenderítene, és mérget vehetsz rá, azután sehol máshol nem vennének fel minket.
- Édes istenem! - sóhajtott Mitch. - Hogy vegyelek már rá, hogy megnyugodj? Nem akarlak leteperni. Csak úgy dolgozol, mint egy gép és már úgy tapad rád az inged, mintha nem is viselnél semmit. És mivel ez szerintem írtó szexi, mérget vehetsz rá, hogy Koch kiakadna.
Mitch elmosolyodott és megrángatta a felsőjét.
- Ez egy kicsit nagy rám, szóval neked biztos jó lesz. Gyerünk! Már csak pár perc van egyig.
Darrin tátott szájjal nézett rá, majd szó nélkül vetkőzni kezdett. Amikor a kezébe vette Mitch felsőjét, megérezte a férfi belőle áradó illatát és az orrához emelte.
- Igen, tudom, épp elég ideig hordtam, de a célnak most megfelel.
- Nem. Semmi gond. Mehetünk.

***

Néhány pillanat múlva már Dr. Koch ajtaja előtt álltak. A titkárnő felnézett rájuk, majd két szék felé intett, hogy ott várjanak, majd telefonon beszólt Dr. Kochnak.
- Mitch és Darrin már itt vannak… Rendben. - Letette a telefont, majd az említettek felé fordult. - Bemehettek, srácok. Már vár titeket.
A következő pár lépés maratoni távnak érződött Darrin számára. Örült, hogy átöltözött, mert már az új felsőn is érezte a hideg verejtékét.
Amikor bekopogtak, Dr. Koch felnézett rájuk, majd intett, hogy jöhetnek, miközben befejezett még valamit a számítógépén.
- Csukja be az ajtót, McRichards!
Ezek hallatán Darrin szíve kihagyott egy pillanatra. Amikor ide került, két dolgot vertek a fejébe elsőként. Ne akarjon kiszúrni Koch-hal, és soha ne akarjon zárt ajtók mögött maradni vele. Nála sokkal marconább emberek végezték már könnyek között ilyesmi után.
Koch ismét felnézett rájuk és végigmérte őket a tekintetével. Mindkettőjük lába mintha gyökeret eresztett volna.
- Tudjátok, hogy utálom a meglepetéseket. Gyűlölöm őket. És mi fogadott ma? Egy rohadt meglepetés. Hétfő reggel. Mit gondolnak erről, uraim?
Mindketten lefagytak. Fogalmuk sem volt, mit válaszoljanak.
- Nagyszerű. Nincs rosszabb a bamba diákoknál. Tisztában vannak a hírnevemmel, uraim? Tudják, hogy könnyedén kivághatnám a seggüket innen, és azok után, amit tettem ezért az egyetemért, többé senki nem állna szóba magukkal?
Mindketten bólintottak. Darrin gyomra összeszorult a félelemtől. Koch közben felállt és az ablakhoz lépett. Aztán folytatta:
- Tudják, egy dolgot utálok jobban a meglepetéseknél. A munkahelyi üzekedést. Gyűlölök belefolyni a hallgatóim magánéletébe. Jobb szeretek arra gondolni, hogy nincs is nekik olyan. Csak csinálják meg a dolgukat, a többiről tudni sem akarok. - Megfordult és mereven a két diákra nézett. - Szóval, beletenyereltek a két dologba, amit a legjobban utálok, uraim. Kevesen élik túl az ilyesmit. Szerencséjük, hogy jó kedvemben találnak.
Ismét megfordult és kibámult az ablakon, nyilvánvalóan inkább lett volna most odakint. Amikor ismét megszólalt, a hangja teljesen megváltozott.
- Maguk egy pár?
Egy ideig mindketten hallgattak, majd egyszerre mondták ki: - Igen.
Koch megfordult. Arcán valami olyan kifejezés ült, ami akár még mosolynak is felfogható volt, miközben visszaereszkedett a székére.
- Őszinteség. Milyen megnyugtató. Talán van esélyük túlélni, ha ez nem lesz kihatással a munkájukra. Csak hogy tudják, ma reggel beszéltem Wade-del. - Egy pillanatra elhallgatott, majd legyintett. - Nem, nem akadt ki, de meg van győződve róla, hogy maguk egy pár. - Mitch felé fordult. - McRichards! Jobb, ha ez nem lesz kihatással a munkájára. Tudom, hogy nem rajong az egyetemért, de be kell fejeznie, és esküszöm, lelkiismeretfurdalás nélkül kicsapatom, ha nem teljesít. - Majd Darrinra nézett. - Ugyanez áll magára is, Anderson. Végezze el a munkáját, és ajánlom, jól készüljön fel a szóbelijeire! Benne leszek a bizottságban, úgyhogy tudni fogom, ha nem készült.
- És nem, nem azért mondom ez most maguknak, mert melegek - folytatta. - Higgyék el, ennél kevésbé már nem is érdekelhetne. Ugyanezt mondom minden párocskának. Csak legalább maguk nem jönnek vissza majd egy-két hónap múlva, hogy összejött a gyerek. De a kéjelgés figyelmetlenné teszi a diákokat. És ha figyelmetlenek, azt megjárják uraim, ezt megígérem.
Egy pillanatra elhallgatott és előhorgászott egy cigarettát, hogy kifújja a füstöt az ablakon.
- Ó, igen! Tudom, hogy tilos a dohányzás az épületben. De mit tennének? Én már akkor itt voltam, amikor maguk még egy pajzán gondolat sem voltak. - Ismét elhallgatott és beleszívott a cigarettába. - Most pedig, hogy már a napom el van cseszve, felrúgom a saját szabályaimat és adok egy tanácsot maguknak - pöfékelt ismét, majd az ablak felé fordult. - Ha majd idősebbek lesznek, rájönnek, van egy nagy döntés az életben. Élhetik az életüket, vagy élhetik azt az életet, amit valaki más gondol, hogy élniük kell. A maguk döntése, melyiket választják.
A csend kezdett egyre nyomasztóbb lenni, mielőtt Koch ismét megszólalt:
- Gondolják meg jól! Nincs második esély.
Aztán megfordult, nyilvánvalóvá téve, hogy a baráti csevely véget ért és visszatért a mogorva Dr. Koch.
- Most pedig tűnés! Valakinek dolgoznia is kell. Már így is elbaszták a napom. Ne akarják megtudni, mi lesz, ha nem végzik el a dolgukat!
Mitch megragadta Darrint és kirángatta az irodából. Szinte futólépésben siettek vissza az asztalukhoz. Miután leültek, egy ideig csak bámulták egymást, majd Mitch oda hajolt és megcsókolta társa arcát.
- Túléltük - motyogta Darrin. - A fenébe is! Túléltük.
- Úgy van. És minden a lehető legnagyobb rendben.
Darrin Mitch felé fordult és térdre ereszkedett előtte.
- Ó, istenem, Mitch! Annyira sajnálom, hogy megbántottalak. Csak megijedtem és… nos, nincsenek jó tapasztalataim kapcsolatok terén. De te sokkal fontosabb vagy nekem. Veled bárhova elmennék, ha azt akarnád. Te vagy a legfontosabb az életemben.
Mitch magához vonta őt és szájon csókolta.
- Tudom, Kicsim. De jó hallani is tőled. Én is frusztrált voltam, és néha jó, ha emlékeztetnek, nekem sincs mindig igazam. Általában, de nem mindig - nevetett. - De muszáj lesz ezen túl is mindent megbeszélnünk, oké?
- Oké. De most dolgozzunk, különben Koch kicsap minket. Nem pihenhetünk, csak mert nyár van.
A következő napokban mind Darrin, mind Mitch ki sem látszott a munkából. Épp csak annyit voltak otthon, hogy átöltözzenek és pihenjenek egy kicsit. Egymás jelenlétéből merítettek erőt, de este már túl fáradtak voltak, hogy egy kis összebújásnál többre fussa. Aztán eljött a péntek és rájöttek, muszáj lesz valahogy megünnepelniük Darrin beköltözését, és a férfi hamarosan egy parti szervezésének a kellős közepén találta magát.
Amikor már a harmadik ember ment be hozzájuk a részletekről érdeklődni, Darrin hitetlenkedve Mitch-re nézett.
- Nos - vont vállat -, miért ne próbálhatnánk ki, hogy működne?
- Minden rendben lesz. Csak nyugi! - mosolygott Mitch. - De, biztos, ami biztos, elpakolom a játékszereidet és a pornó DVD-idet, mielőtt megjönnek.
Pár pillanat múlva kacagásban tört ki, amikor Darrin eltakarta rákvörös arcát.

2014. június 24., kedd

Fagysivatag

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.
És emellett tanácsos elolvasni mellé a Sandboard című novellát is, a történet azonban mindkettő ismerete nélkül is tökéletesen érthető és élvezhető.

******************************************************************************

Lassan baktattam felfelé a kihalt hegyoldalon. A fagyos szél szinte ostorként csapott az arcomba. Minden egyes lépést meg kellett fontolnom, nehogy végül a bőrömet érő csípős légtömeg hatására megtántorodjak és elcsússzak a salakos felszínen.
Halkan zsörtölődtem magamban. Megint én és az átkozott vajszívem. Ki az, akit ki lehet csapni az embertelen hidegbe, ha már valakinek mennie kell? Ha már mindenki lusta beöltözni a harminchat réteg ruhába és felcaplatni a hegyoldalon, kit beszéljünk rá? Naná, hogy B-t. Neki elég csak egy pár ártatlan tágra nyílt szem és már ugrik is. Naná. Persze a munkát el kell végezni, de akkor is.
Megálltam egy pillanatra, hogy megpihenjek a fagyos időben egyre fárasztóbbá váló mászásban és végignéztem a tájon. Annyit meg kell vallani, a kilátás innen a legjobb. Már persze annak, aki végig akar tekinteni egy kopár, fagyos síkságon, amiből tucatjával emelkednek ki a fátlan, barna vulkáni kúpok. Mindezt pedig dermesztő hidegben. De pont ez a Puna de Atacana szépsége.
Elmosolyodtam magamban, ahogy eszembe jutott a réges-régi történet, amikor az egyetemen az egyik tanár, már ki tudja, milyen témakörben, rögtön az első óra elején Dél-Amerikáról kezdett el beszélni, és kijelentette, hogy a világon a legnagyobb puna az Argentin Puna. Ha az ember maga elé képzeli a termet megtöltő kétszáz elsőévest, garantáltan a fülében fog csengeni az öt percig elhallgattathatatlan röhögés. Dél-amerikai barátainknak viszont természetesen ez teljesen mást jelent. A puna itt a magasan fekvő andesi fennsíkok megnevezése, melyeket többnyire füves rétek borítanak. A Puna de Atacama viszont egy különleges puna. És most ne tessék nevetni! Ez ugyanis a világ legmagasabban fekvő sivataga.
Miután kissé kifújtam magam, elmélázva pillantottam nyugat felé. Bár olyan közel nem voltunk a Csendes-óceánhoz, hogy ellássak odáig, és amúgy is eltakarták az Andok csúcsai, de ahhoz elég közel, hogy joggal várjuk onnan az életadó esőt. Az viszont nem jött. Sőt, ezen a különleges helyen még ha jött is volna, a part közvetlen közelében elterülő Atacama-sivatag mohón magának követelte volna még azt is. A part mellett elhaladó hideg tengeráramlás miatt azonban ezen a partszakaszon nem volt felszálló levegő, és így eső sem.
Nem, ide az, a termesztett általános szabályainak ellentmondva, az ide kelet felől, az ezen a földrajzi szélességen jellemző nyugati szelekkel ellentétes irányból, és ráadásul a kontinens belsejéből érkeztek. Persze onnan se túl sok. Bár arra terült el az Amazonas-medence, Földünk egyik legcsapadékosabb vidéke, az arról érkező légtömegek az Andokig jócskán kiadják magukból a nedvességet. Amit meg nem, azt a Puna de Atacamától keletre magasodó hegyláncok fogják fel. Nem hiába nevezik errefelé a nyugati, száraz és kopár vonulatokat fekete, a keleti, hófödte csúcsokat pedig fehér hegyeknek. Köztük viszont a Puna de Atacama alig kap némi csapadékot.
Fáradtan fújtam egyet és tovább indultam felfelé a hegyoldalon. Bár a csapadék tényleg nem sok ezen a fagyos pusztaságon, de azért üdítő látvány volt felpillantva látni a hósapkát a hegy tetején. De hát, végeredményben, ez az Ojos del Salado, a Föld legmagasabb működő vulkánja és az Andok második legmagasabb hegye. Ha itt nincs hó, akkor hol legyen?
Lassan baktattam felfelé a vulkáni működés által laza üledékkel beterített terepen és közben figyeltem az élettelen tájon, a kitaposott út mellett álldogáló kis jégoszlopokat. Az tény, hogy kevés itt a csapadék, így a hó is, de ami leesik, az állandó hideg miatt nagyon nehezen is olvad el. Az óhatatlanul bekövetkező évszakos melegedés hatására azonban csak fogyatkozik némiképp a hó- és jégborítás. A mindig fújdogáló szél azonban a laza vulkáni üledéket a jégre is ráteríti, egyes részeit megóvva a napsugárzástól. Ezek alatt a kőzetszemcsék alatt alakulnak ki ezek a kis jégoszlopok, amiket a helyiek penitentesnek, mi magyarok meg bűnbánó jégnek hívunk.
És ez csak egy a Puna de Atacama ezernyi csodájából. Nem hiába voltunk mi itt. Azonban ez se vigasztalt, amikor végül, nagy nehezen, elértem az óriásvulkán oldalában felállított kis mérőállomást. Az ember persze mindig kíváncsi. Ha van rá lehetősége, fel akar deríteni mindent. És épp az a legérdekesebb, ami a legszélsőségesebb is egyben. Ezért folynak a mérések az Ojos del Salado oldalában már évek óta. De persze néha ki is kell jönnie ide valakinek, dacolva a hideggel és a széllel, beöltözve a vastag ruhába, leolvasni az adatokat. És lusta társaim persze most engem vettek rá, hogy elvégezzem a piszkos, vagy, jelen összefüggésben inkább hideg munkát.
Remegő kézzel babráltam a műszereket, igyekezve kinyerni az adatokat anélkül, hogy bármit is tönkre tennék, közben pedig tovább zsörtölődtem magamban.
- Na, megfagyott már, professzor-asszony? - ütötte meg a fülemet egy hang a süvöltő szélen keresztül, amikor végül felegyenesedtem.
Kíváncsian megfordultam, és azonnal szembe találtam magam Szalma vidáman mosolygó arcával.
- Nagyon vicces - morogtam, mire ő csak huncutul kinyújtotta a nyelvét. - Most azért jöttél, hogy gúnyolódj rajtam? - horkantottam. - Ennyi erővel már eleve kijöhettél volna helyettem.
- Nem, dehogy - kacagott. - De, gondoltam, jobb idekint fagyoskodni, ha van az embernek társasága - kacsintott, ezzel már halvány mosolyt csalva az arcomra. - Na, gyere! - karolt belém. - Megfagyok itt.
- Akkor én mit szóljak? - nevettem most már vidáman.
- Tudod mit? - mosolygott huncutul. - Ha vissza értünk, iszunk egy forró csokit, aztán megmelengetlek - tolta be a kezét combjaim közé.
Bár a bélelt nadrágomon keresztül semmit nem éreztem érintéséből, pláne, hogy az ő keze is vastag kesztyűbe volt bújtatva, de testemet mégis azonnal átjárta a meleg és hangosan felnevettem.
- Akkor, mire várunk? - vigyorogtam. - Aki később ér le, az a záptojás.
Szalma is nevetett és azonnal a nyomomba eredt. Bár a nem túl stabil hegyoldalon nem tudunk épp gyorsan szaladni, mégis egész testünket megmozgatta a sietős verseny. És már alig vártam, hogy a szálláson másképp is felmelegedjünk.

****************************************************

Ha tetszett, mássz B-vel hegyet a világ másik végén is ebben a történetben: Szellemhegy

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]