2014. január 30., csütörtök

B-vel a föld körül 1. évad

Első lépések


Magas-Atlasz, Marokkó - Hegyek ormán
















Szantorini, Görögország - Gyönyörök szigete
















Kerala, India - India varázsa










Naxosz, Görögország - A nyugalom szigete














Totes Gebirge és Dachstein, Ausztria - Túl az Óperencián









Essouria, Marokkó - Visszatérés Marokkóba
















Sendai és Tokió, Japán - Tsuyu











Amszterdam, Hollandia - Fekete Péter














Dubai, Egyesült Arab Emirátusok - Szilveszter













Harbin, Kína - A jég városa














Juneau-gleccsermező, Alaszka, Egyesült Államok - Gleccservíz




















Szokotra, Jemen - Sivatagi illúzió
















Leshan, Szecsuán, Kína - Buddha lábainál


2014. január 29., szerda

Jó a buli - le a bugyit 10. rész

Írta: Marokfegyver

********************************************************************

Előzmény: Jó a buli - le a bugyit 1. rész
Közvetlen előzmény: Jó a buli - le a bugyit 9. rész


18+ játékok éjfél előtt






Kipirultan tértünk vissza a buli színterére. Nem sokat veszíthettünk – csupán a helyünket, ám másik hasonló öblös fotel szabadon állt, hát közösen abba telepedtünk –, távollétünkben talán néhány játékon túlesett a társaság, mintha kevesebb ruha lenne némelyeken.
– Szerinted, van harmadik emelet is? Ott még nem próbáltuk… – Virág kinyújtott karral elérte a bárpultként szolgáló asztalt, és 2 üveg sört levéve, egyiket felém nyújtotta.
– Talán még negyedik emeleti folyosó is van, nem is beszélve a földszintről, amit eddig kifelejtettünk. – Elégedetten és kielégülten nyugtattam karomat a vállán.
– A következő játékos pedig… keverd meg és húzz egy cédulát, légy szíves!.... – Nagycicis élvezte a szereplést, hangja mikrofon és erősítő nélkül is betöltötte a kistársalgót. Egy pillanatnyi csend, míg kihajtotta a papírt, és már a nevemet harsogja: – Imre a következő játékos! Húzz egy feladatot innen magadnak…
– Ez jó hosszan van leírva – nézegettem a cetlit. – Először is választanom kell valakit.
Virág eltűnt a fotel mélyében, úgyhogy gyorsan körbenéztem a teremben:
– Jelentkező? – Az imént nagyjából átfutottam a cédulán hosszasan taglalt feladaton, úgyhogy ehhez kerestem megfelelő partnert. Megpillantottam a nadrágomat bitorló, alacsony, ám arányosan formás lányt, aki csodálatos mosolyt küldött felém.
 – Hölgyem! – nyújtottam felé a kezem.
A mosoly lefagyott, de lábakon átbotorkálva, mellém helyezkedett.
Nagycicis kikapta a kezemből a játékleírást tartalmazó cédulát:
– Álljatok egymással szemben úgy, hogy homlokotok folyamatosan összeérjen!

Ehhez az akcióhoz térdemet meg kellett hajlítani, fejemet lefelé hajtani, játszótársamnak pedig a homlokát hátra- feltolni, talán még lábujjhegyre is állt, de ezt nem láthattam ebben a kificamított, hátradöntős, tangószerű állapotban. Ennyi bőven elég is lett volna feladat gyanánt, de folytatódtak a megpróbáltatások:
 – Vegyetek le egymásról egy-egy tetszőleges ruhadarabot – hangos éljenzés – ezt cseréljétek ki, tehát adjátok a másik kezébe, ezután a saját ruhátokat húzzátok rá a másikra!

 – „Jó nekik!” – bekiabálás. 
 – Egymást vetkőztetitek, és egymást öltöztetitek. Világos? Rajta! – vezényelt Nagycicis kíméletlenül.
Már akkor világos volt, amikor belepillanthattam a cédula tartalmába, ezért is szándékoztam vagy Virágot, vagy ezt a csajt választani, akik az én nadrágjaimban feszítenek. Virággal magasan jobban jártam volna, mert nem ilyen picike…
– Ha kikapcsolod, le fog szaladni a bokámig – figyelmeztetett súgva.
– Hm…Megtörtént, ott is van. Gondolhattam volna… Ne törődj vele, úgyis le kellene húzni!
A társaság megtapsolta a művelet eredményét, biztos szép látvány tárult eléjük kétmaréknyi popsi fomájában, melyet alig takart a tanga. Akárki is találta ki ezt a homlokösszeérést, ügyes – de kegyetlen – húzás, semmit nem láttunk egymás szemén kívül. A többiek meg dőltek-fetrengtek, röhejesen nézhettünk ki.
– Homlokok folyamatosan…! – figyelmeztetett Nagycicis.
– Megfoglak valahol, amíg vetkőztetsz. – Kezemet deréktájra helyeztem.
– Azt hittem, a fenekemet akarod… – súgta nevetve.
Nagycicis erre a megjegyzésre lecsapott:
– Kár, hogy nincs mikrofon, itt közben izgalmas beszélgetés zajlik a játékosok között. Éppen azt vitatják, hogy hol fogják meg egymást!
– Ahol kiemelkedik! – hallatszott egy lelkes szurkoló hangja.
– Én tudnám a dolgom! – Így egy másik.
– Én is tudnám… – súgtam játszótársamnak.
– Elhiszem – válaszolta. – Képzeld csak el, ha nem a saját nadrágodat kellene felvenned, hanem az én igazimat…!
– Vagy a bugyidat… – nevetgéltem az ötleten.
– Még a csomagodra sem lenne elég!
Sokat matatott a csatommal, mire kikapcsolta, majd a gombok következtek.
– Még egy van, azt hiszem – segítettem emlékezetből –. Ha azt nem gombolod ki, az alsómat is lehúzod a nadrággal együtt.
– Úgy nem jó? – viccelődött az arcomba.
Olyan óvatosan fejtette le a rólam, hogy közben másik kezével körbe-körbe tapogatva, a maradó ruházatomat igazgatta. – Ováció, éljenzés! – Jólesett a sok apró érintése.
A nézők szűnni nem akaró hahotázása elnyomta a zenét, és azt jelentette számunkra, hogy rendkívül látványosan oldjuk meg a feladatot.
– Megkérdezem közben a közönséget, hogy megelégednek-e a nadrágcserével, vagy esetleg mást kellene? –Nagycicis elemében volt. – Elhangzott ám itt a versenyzők részéről bugyicsere ötlete is!
Eszembe jutott az első este, mikor segítettem neki megszökni a férfivécé ablakán keresztül, akkor valahogy nem volt ilyen tréfás kedvében.
– Milyen jó, hogy megint a sajátom kerül rám! Szerencse, hogy ebben jöttél – Csak azért beszéltem, hogy ne némán szerepeljünk, alkalmi közönségünk meg úgysem értett belőle semmit, örömujjongás kísért minden mozdulatunkat. Nem tudták, hogy a teremben lévők közül hárman az én egy-egy nadrágomat viseljük! Az elveszett és megkerült ruhadarabok rejtélyét csupán néhányan ismerték.
– Buliból vettem fel, de dicsérték a csajok. – Senki nem értette, miről beszélünk közben, de igyekezetünket végtelenül nevetségesnek találták.
Elég bonyolult feladatnak tűnt ezután felemelni a földről a nadrágokat – akadt szurkoló bőven és ellendrukker is, hangjuk alapján ítélve – ám ennél sokkal nehezebbnek bizonyult egymás lábait felváltva beleirányítani. Homlokunk közben többször eltávolodott pár milliméternyire, de Nagycicis nem vette észre. Máshová koncentrálhatott.
Egyik láb, másik láb – mint két százlábú násztánca – egyik, majd másik nadrág is térd körül járt, mikor szinte befejezettnek tekinthettük a feladatot: ettől kezdve már egyszerű.
És milyen élvezetes! Játszótársam rutinos mozdulatokkal felhúzta a csípőmig, benyúlva alá – nem is gondoltam, hogy ilyenre is szükség lehet –, belülről eligazgatta a mobil zsebeket, egy hirtelen mozdulattal elhelyezte a fegyverzetemet, és már gombolgatott is.
Az egyik sarokból üvegcsörömpölés hallatszott. Nem olyan, mint az elefánt és a porcelánbolt találkozásakor keletkező hang, de legalábbis vaddisznós verzió… Szerintem más nem is hallotta, csak mi ketten.
Egész jó játék! Én következtem, amíg ő az övembe kapaszkodott, nagyon könnyedén felhúztam rá a nadrágot, két ekkora csaj is beleférne. Kicsit sajnáltam is, hogy nem igazgathatom el a popsiján, követendőnek tartottam az ő előbb megfigyelt módszerét, ahogy gondosan rá lehet simogatni a másikra a ruhát. Ezért mielőtt bezártam volna a lányt frissen bitorolt újabb nadrágomba – ahogy azt tanultam – benyúltam elől-hátul, és bugyin keresztül, továbbá annak környezetében ellenőriztem, minden rendben található-e. Nagyon rendben volt!
A taps ennek a mozdulatnak szólt, s hogy sikerült megoldani a feladatot. Sosem gondoltam volna, hogy az öltöztetés is lehet izgató.

Érdekes látványt nyújtottunk, amikor homlokunkat elválasztottuk, és végre egymásra néztünk: Egy Chaplin-jelmezes csaj, aki két kézzel óvja a nadrágot a lecsúszástól, és egy éppen vízbe gázolni készülő pasi, térdig gondosan felhajtott nadrágszárral.
Zoltán izgalmában nagyokat kacsintgatott és csuklott, közelében pedig egy sárgainges srác, köszöntésre emelve poharát, a hirtelen lendülettől letottyant a földre.
Azon az övön nincs lyuk karcsú derékhoz. Panaszkodott is viselője:
– A következő táncnál bokáig fog csúszni!
– Cseréljük vissza! Én úgysem láttalak, csak mindenki más.
– Még megnézhetsz, de most menj vissza, mert nagyon hiányolnak… – Virág valóban türelmetlenül figyelt bennünket.
Karcsi a zenét szolgáltató cd-lejátszó mellől elégedetten biccentett, azon véleményének kifejezéseként, hogy végre engem is láthat célratörően haladni ma éjjeli hálótársam keresésének dimbes-dombos útján.

2014. január 28., kedd

Buddha lábainál

B-vel a föld körül

A folyó méltóságteljesen hömpölygött végig a tájon. Szép, lassú, komótos tempójával mintha csak azt üzente, volna, mennyire ráér, mennyire nincs hova sietnie. Elvégre, ki parancsolhatna ennek a méretes víztömegnek, ami a tájat átszelve végül egy még tetemesebb folyamóriás képében Ázsia legnagyobb folyójába, a Jangcébe torkollik bele.
Túrahajónk szinte elveszett a ráérősen áramló vízben, miközben átszeltük az egyik legtipikusabb Kínát. A körülöttünk elterülő hatalmas medence, a kelet-ázsiai óriás ország kellős közepén, tökéletesen reprezentálta a több ezer éves Kínát. Bár Peking, Sanghaj és Hongkong mellett nemigen jut róla említés nyugaton, és Tibet meg Ujgur mellett se marad hely neki a hírekben, de ha van is még olyan hely, ami legalább annyira jól megtestesítené mindazt, amit ez a feltörekvő távol-keleti hatalom valaha is képviselt, mint Szecsuán, nem tudom, hol van az.
Akármerre néztem, a mintegy három Magyarországnyi kiterjedésével körülöttünk elterülő Szecsuáni-medence mintha kicsiben tárta volna elénk Kínát, vagy akár egész Kelet-Ázsiát is. Vörös talaj borított mindent, amely pont innen a vízbe oldódva és elszállítódva adja a Jangce jellegzetes vöröses színét. Ameddig csak a szem ellát, az a tipikus, zöldes kelet-ázsiai dimbes-dombos síkság terjeszkedett, a folyók partján pedig virágoztak a rizsültetvények. Még a hajónkon is nyüzsögtek a kis, sárga emberkék, megállás nélkül pattogtatva a nyelvüket. Mintha csak ennek a több mint nyolcvanmilliós tartománynak, mely csak azóta nem Kína legnépesebbje, hogy a fővárosát függetlenítették volna, az egész népessége ide koncentrálódott volna. Bár nyilván a szecsuániak nem fényképeznék ilyen hévvel saját hazájukat.
Na meg, elgondolkoztam azon, vajon a helyiek is így néznek-e ki. Bár, persze, európai szemmel minden alacsony, vágott szemű kis sárga egyforma. De még így is nehéz volt elképzelni, hogy ez a hely, ami ma Kína egyik legfontosabb csakrapontja, már ha elmerülünk a kelet-ázsiai létben, alapvetően semmivel nem kínaibb, mint a különállását ma is a végletekig hangsúlyozni akaró Tibet vagy Ujgur.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, de Kína eredetileg csak az óceánparti alföldi területeket jelentette. Ettől északra már a nomád mandzsuk és mongolok éltek, a belső-ázsiai területeken pedig a türk ujgurok és az etnikailag szintén idegen tibetiek. De még közéjük és Kína közé is beékelődött több más keleti népség is, köztük a Yunnant és Szecsuánt utaló bó nép is, akiket csak a tizennegyedik század végén hatalomra került Ming-dinasztia söpört el és asszimilált. Szecsuán azonban még ezután is, évszázadokig megőrizte valamelyest különállását. Saját alkirályai a központi hatalom meggyengülésekor kvázi függetlenként kormányoztak. Erre mondták a kínaiak, hogy a hegyek magasak, és a császár messze van. Szecsuánnak pedig messze is volt. Ők élték itt a maguk kis életét, gondozták a rizsföldeket és, a kínai életfilozófiáktól, a taoizmustól és a konfuciánizmustól függetlenül, ápolták buddhista hagyományaikat. Építettek sorra a szentélyeket és kolostorokat a medencét övező magas hegyek oldalába, na meg a templomokat mindenfelé, és...
Elég volt csak gondolnom rá, és hirtelen mintha az egész hajó felrobbant volna. Az eddig is nyelvüket kattogó hangon forgató kis emberkék most egy fokozattal feljebb kapcsoltak és úgy kezdtek áramlani a hajó eleje felé, mintha csak eggyé váltak volna a megállíthatatlanul hömpölygő folyóval. Mindannyian látni akarták, ahogy a hegy takarásából előtűnt a leshani óriás buddha.
Nem vagyok klausztrofóbiás és nincs tömegiszonyom sem, de egyszerűen meg tudok őrülni, amikor az emberek úgy tolonganak körülöttem, mint egy rakás konzervbe zárt hering. Mindenki kiabál, óbégat, egymás lábára tapos, és akkor is kattintgatja a fényképezőgépét, ha esélye sincs bármit is lencsevégre kapni. Már csak fizikai adottságaimnak köszönhetően is valószínűleg könnyedén utat törhettem volna magamnak, hogy egyáltalán lássam azt, amiért ide jöttem, de az nem én lettem volna. És, úgy tűnik, az emberek itt se mások, mint Európában.
Inkább sarkon fordultam és a másik irányba vettem az utam, hogy kiverekedjem magam a tolakodó tumultusból. Elvégre, időnk, mint a tenger, a hajó úgyis idővel elhalad majd a monumentális látványosság előtt, és akkor... De persze, ismerve ezeknek az embereknek a fajtáját, akkor majd a hajó végében fognak tülekedni és egymást összetaposni, hogy még egy fotót készíthessenek a nyugalom és a türelem szobráról. Csak én érzem ebben az iróniát?
Inkább nem akartam kivárni, amíg mindez bekövetkezik, úgyhogy gyorsan körbe néztem, merre tudnék menekülni. Persze egy kis sétahajón, ami egy több Dunányi szélességű folyón sodródik, nem sok lehetősége van az embernek megszökni. Ha csak nem...
Kisiettem az utastér vékony teteje alól és annak szélét kezdtem méregetni. Persze nyilván egy sor szabály tiltja, hogy az ember oda felmásszon, már csak a saját biztonsága érdekében, de, úgyse figyelt senki. Én meg inkább kockáztattam, hogy valami zsandár lenéző fejcsóválás kíséretében renitens európainak nézzen, mint hogy tovább maradjak ebben az örültek házában. Az már csak másodlagos szempont volt, hogy onnan talán még látok is majd valamit.

Végül megtaláltam a megfelelő utat, ahogy egy ülésére ugorva fellendülhettem a tetőre. Nem is csalódtam. Nem figyelt fel rám senki, én pedig már ott is voltam, az enyhén domború tetőn, és elém, csak elém tárult a panorámás látvány, ahogy a világ legnagyobb kő buddhája trónolt a hegy oldalába mélyesztett fülkében.
Valóban grandiózus látvány volt, a monstrum, amelyet a hegy anyagából faragtak ki, teljes lelki nyugalommal ücsörgött trónján és szemlélte a messze elterülő medence táját. Vállai huszonnyolc méter szélesen terpeszkedtek, és még egy lábujjkörme is nagyobb volt, mint az előtte kialakított teraszon tolongó turisták bármelyike. Már több mint ezer éve itt állt, akarom mondani, ült, szemlélve az örökké változó tájat. Nem is csoda, hogy az UNESCO a világörökség részévé választotta. Lenyűgöző látvány volt, ahogy előtünt a hegy takarásából. Én pedig csak bámultam, bámultam, és... rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.
Nem, nem valami biztonsági ember jött utánam, hogy leordítsa a fejem és visszaráncigáljon a többi turista közé, és szerencsére nem is azzal kellett szembesülnöm, hogy még itt is turisták ülnek egymás szájában, fényképezőgépeiket kattogtatva. Viszont, úgy tűnt, nem egyedül én szerettem volna a lehető legnagyobb nyugalomban végignézni, ahogy elhaladunk a szobor előtt.
De ahogy az előttem üldögélő alakra néztem, egy pillanatra a lábam is az alumínium lapba gyökeredzett. Még az is átsuhant a fejemen, hogy végülis elnyertem méltó büntetésem, és ugrás közben valamikor belecsapódtam a vízbe, mert ez egyszerűen nem lehetett a valóság. Az az alabástromszín bőrű teremtés, aki ott ücsörgött, egy bő fehér kimonóban, lábait törökülésszerűen keresztbe fonva, és barna haj keretezte arcából világító acélszürke szemeivel rám nézett, egyszerűen nem lehetett igazi. Mintha csak egy angyal szállt volna le közénk, hogy megtelepedjen a hajó tetején.
- Jobb, ha leülsz - szólalt meg váratlanul, leginkább ausztrálnak ható angol kiejtéssel. - Az ittenieknek nem szokása épp finomkodva vezetni a hajókat sem.
Némán bólintottam és lassan én is ülő helyzetbe ereszkedtem.
- Mit csinálsz itt fenn? - nyögtem ki végül, mire ő továbbra is csak kedvesen mosolygott.
- Nem csak te nem tudtad elviselni a tolongó tömeget, ha már egyszer egy vallásos helyszínt látogatsz meg - mondta nyugodtan. - Feljöttem ide meditálni - nézett a hatalmas szoborra, majd ismét rám mosolygott. - Szeretnél csatlakozni?
- De... - akadt el egy pillanatra a szavam. - Szívesen, csak... én keresztény vagyok és...
Halkan felnevetett, de hangjában nrm volt semmiféle megvetés.
- És akkor már nem is meditálhatsz?
Erre nem tudtam válaszolni.
- Nyugi! - mosolygott továbbra is. - Nem kértem semmi olyat, ami ellenkezne bárki hitével is. Csak üljünk itt egy kicsit együtt, elzárkózva a világ rohanásától!
Beleegyezően viszonoztam mosolyát és némán letelepedtem mellé. Bizonyára nagyon jót mulatott, ahogy próbáltam felvenni én is a testtartását, de aztán, amikor végre lenyugodtam, ismét a szobor felé fordult.
- Tudod... - kezdte lassan - Gautama Sziddhárta, akit a nyugati világ csak Buddhaként ismer, több vallást is tanulmányozott, miközben a megigazulást kereste. Közben azonban egyiket sem vetette el.
Érdeklődve felé fordítottam a tekintetem, mire ő ismét rám mosolygott.
- Ő sohasem kérné tőled, hogy add fel a hited. Ő nem vallásos igazságokat keresett, hanem a boldog élethez és a megigazuláshoz vezető utat. Ez azonban mindenkinél más. A kereszténység is, közvetve vagy közvetlenül, sokat merített a buddhizmusból, ha te a saját hiteden keresztül éred el a megvilágosodást, az semmivel se ér kevesebbet, mint ha én a sajátomon keresztül érem el.
- Akkor... ez... - néztem végig magunkon, mire ő ismét felnevetett.
- Attól még, hogy meditálsz, nem leszel buddhista. A meditáció nem olyan, mint egy ima. Nem feltétlenül kell valamiféle transzcendens lénnyel kapcsolatba lépned. A meditáció nem több, minthogy kiüresíted az elméd, kizárod a külvilágot és megpróbálod megtalálni a magad útját és a világegyetem rád vonatkozó igazságait.
- Vagyis... csak elcsöndesedek, nem gondolok semmire és magamra koncentrálok?
- Ez így elég egoistán hangzik - nevetett fel ismét. - De valahogy úgy, igen.
- Akkor, megpróbáljuk?
Nem válaszolt, csak kedvesen viszonozta mosolyom, majd mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk és mozdulatlanságba merevedtünk.
Nem igazán tudtam, mit kellene most csinálnom. Csak üljek itt mozdulatlanul, tulajdonképpen semmit se csinálva, és várjam, hogy jöjjön a nagy bada bumm? Lehet, csak a túlpörgött nyugatias életem tette, de én erre nem voltam képes. Csinálnom kellett valamit.
Egy idő után azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Nézem, ahogy mozdulatlanul ül, lehunyt szemmel egyenletesen veszi a levegőt. Aztán egyszercsak kinyílt a szeme, szája ismét mosolyra húzódott és rám nézett.
- Mi az?
- Ugye jól tudom, hogy meditálni nem csak így lehet?... Nem csak úgy, ha mozdulatlanul ülsz és... befelé fordulsz.
- Nem - értett egyet. - Egyesek éneklés közben érik el a megfelelő lelki állapotot, mások valamilyen alkotó munka közben, megint mások akkor... ha valamilyen testi gyakorlatot végeznek. - Szája az utolsó szavaknál még szélesebb mosolyra húzódott, szemei pedig félreismerhetetlenül csillogtak. Vagyis nem csak nekem jutnak eszembe ilyen pajzán gondolatok.
- Na és, ha megkérlek, segítesz nekem egy kicsit aktívabban meditálni? - Jesszusom! Ennél bénább szöveget keresve sem találhattam volna ki. Ha ezért nem pofoz fel és nevez perverznek, akkor semmiért. Ő viszont továbbra is csak mosolygott.
- Hát... - szólalt meg végül. - Ez szerintem nem a legmegfelelőbb helyszín erre. A meditáció egyes formáit nem tanácsos nyilvánosan csinálni. Sokakat megbotránkoztathat. De... ha vissza értünk a szállodába, a szobámban szívesen - kacsintott rám.
Szívem szerint most én nevettem volna fel. Ekkora mázlim nem lehet. De az arcán látszott, ő is tökéletesen komolyan gondolja, sőt, alig várja. Szóval, hát, menthetetlen vagyok. Nem mintha menekülni akarnék. Ha így "kell" lennie, készülj világ, ma egész éjjel izzadtra fogom meditálni magam.

2014. január 27., hétfő

Érzelmek harca III. rész 9. fejezet

Előzmény: Érzelmek harca - Prológus
Közvetlen előzmény: Érzelmek harca III. rész 8. fejezet

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 1999

*****************************************************************

Már sötét volt, amikor megérkezett a váratlan vihar. Mindenfelé villámok cikáztak.
Cassidy épp egy másik dalt énekelt, részegen mozgatva lábait a ritmusra. Andreának is már jócskán a fejébe szállt az alkohol, de most már nem kérte meg még egyszer, hogy táncoljanak, csak mosolyogva nézte őt. Már ez az élmény is magával ragadó volt.
Aztán hirtelen hangos villámlás szakította őket félbe. Mindketten felnéztek a csillagtalan égre, amit teljesen elleptek a felhők. Most érezték csak meg a hűvös szelet.
- Ugye ez nem valami esőtánc volt? - viccelődött Andrea.
Cassidy felnevetett és megrázta a fejét, majd ismét felnézett az égre.
- Nem annak volt szánva.
Az eső szinte azonnal eleredt. Mire összepakoltak és beültek a kocsiba, már bőrig áztak. Mintha megnyílt volna az ég. Cassidy ledöbbenve roskadt be a vezetőülésbe.
Beindította a motort és bekapcsolta az ablaktörlőt. Teljesen kitisztult a feje, miközben visszahúzódott az útra és elindult a vastag ködben. Andrea némán ült mellette és csak figyelte a sötétséget áttörő fényeket. A kihalt út úszott az esővízben. Cassidy alig tudta egyenesben tartani az autót.
Nem szólt semmit, csak az útra koncentrált. A teste remegett a hirtelen beállt hidegtől. Andrea gyengéden megérintette a vállát, de ő elhúzódott.
- Nem volt szó esőről - próbált valami beszélgetést kezdeményezni.
Andrea halkan sóhajtott.
- Tudom - válaszolta szárazon és ő is kibámult a sötétségbe, - Ha idekint maradunk, még megfázol.
- Jól vagyok - válaszolta Cassidy, majd tüsszentett egy nagyot. - Én jobban aggódom miattad. - Nem mehetünk tovább ebben az időben. Még nekimegyünk valaminek.
Andrea figyelte az út mellett elhúzó fákat, majd hirtelen felfigyelt egy villanásra. Megvárta, amíg ismét a megfelelő irányba fordulnak, és amikor ismét meglátta, felnyögött.
- Egy ház. Oda tudsz menni?
Cassidy is látta a fényt és arrafelé indult.


***


A ház környéke kihalt volt. Úgy tűnt, csak időnként jár ide valaki rendben tartani. Volt egy kis tó nem messze, ahol lehetett pecázni meg úszni. Tökéletes kis nyaralóhely.
Cassidy leparkolt a ház előtt, Andrea pedig kiugrott, hogy az ajtóhoz rohanjon. Cassidy remegve követte őt és hangosan felnyögött, amikor megérezte a hideg esőt a bőrén.
Elővettek egy zseblámpát és benéztek az üvegajtón, de nem látták odabent élet jelét. Bútorok se voltak, ami különösen hatott egy ilyen jó állapotban lévő házikónál. Cassidy aztán valami rejtekhely után kezdett kutatni, ahova a kulcsot dughatták. Ahogy az ajtót tapogatta, megérzett egy kis rést a keret és a fal között. Ott meg is találta, amit keresett. Elmosolyodott és diadalmasan Andreára nézett.
- Megvan.
Andrea visszamosolygott rá és figyelte, ahogy a zárba tolja a kulcsot.
A ház piszkos volt és sötét. Nem volt sem áram, sem semmi jele, hogy valaha is lett volna. Hideg volt. Nagyon hideg. Hangos dörgés hallatszott, mire mindketten ugrottak egyet.
Beletelt pár pillanatba, mire rájöttek, csak a villámlást hallották.
Kimentek a konyhába, hogy keressenek valami fényforrást, és végül találtak egy gázlámpát.


***


Andy teljesen meztelen volt a pokróc alatt, amit Cassidy rá terített. A haja még mindig vizes volt és esély sem látszott rá, hogy megszáradjon. Szorosan összehúzta maga előtt a pokrócot és a földön kuporgott a gázlámpa mellett. Némán hallgatta az eső kopogását, amíg Cassidy vissza nem tért a konyhából és letérdelt elé. Ő is remegett, és a haja a vállához tapadt.
Andy egyértelműen látta, mennyire fázik, és tudta, ha nem szabadul meg a vizes ruháitól, meg fog fázni.
- Cassidy! - húzódott közelebb hozzá. A másik nő ránézett, amikor megérintette a homlokát. Andrea érezte az enyhe lázat. Nem tűrt ellentmondást, amikor szétnyitotta a pokrócot és magához húzta Cassidy-t. A nő eleinte tiltakozott, de aztán lassan megnyugodott. Andy-hez simult, csak félig felfogva a barátja meztelenségét. Remegett a hidegtől. Andrea a fejéhez simította az arcát és Cassidy orrát megütötte a kölnijének illata.
Aztán Andy visszahúzódott és rá nézett. Elkezdte kigombolni Cassidy felsőjét, tudva, hogy ez az egyetlen mód, hogy valahogy felmelegítse.
Cassidy ajkai elnyíltak, ahogy halkan zihált és Andy keze után nyúlt, hogy leállítsa. A másik nő rá nézett.
- Muszáj, Cassidy. Meg fogsz fázni.
Cassidy megadóan elengedte a másik nő kezét, Andy pedig folytatta a vetkőztetést. Amikor már egyretöbb ruhadarabtól szabadította meg Cassidy-t, ráébredt az ő testén is úrrá levő remegésre. Igyekezett nem Cassidy testére nézni. Csak a nő szemeit figyelte, miközben nyelvével lassan megnedvesítette kiszáradt ajkait.
Ahogy egyre több ruhától szabadította meg, az ő testét egyre jobban elöntötte a hév. Minden erejére szüksége volt, hogy ne bámulja Cassidy feltáruló ágyékát.
Cassidy a reakcióit figyelte. A láza ellenére ő is érezte a rá törő remegést.
- Andy - suttogta, majd felemelte a kezét, hogy megérintse a másik nő arcát. Lassan magához húzta őt. Megborzongott, ahogy Andrea ujjai végigsiklottak a karján, mielőtt ajkaik összeértek.
Egy pillanatra megfeszült a teste Cassidy puha ajkainak érintésétől, de aztán elmúlt és átdugta a nyelvét a másik nő szájába. A teste majd felrobbant a gyönyörtől. Sosem vágyott még semmire ennyire. A felismerés pedig, hogy ennyire akarja ezt a nőt, félelemmel töltötte el. De a szenvedélynek ez se vetett véget. Csak még intenzívebb lett.
És Cassidy is reagált. Most ő tolta át a nyelvét Andrea szájába, miközben fölé hajolt. Abban a pillanatban minden eldőlt. Andrea érezte, hogy ő Cassidy-hez tartozik, és nem is akart máshol lenni. Cassidy olyan erővel szorította magához, hogy mozdulni sem bírt.
Aztán Cassidy elhúzta az ajkait Andrea szájától, hogy a testét csókolgassa végig, amitől a másik nőnek egy pillanat alatt felforrt a vére. Felnyögött, élvezve Cassidy csókjait. Felnyögött az élvezettől, ahogy Cassidy teste hozzá simult. Már nem létezett számára semmi, csak a másik nő érintése, ahogy a mellbimbóit kényezteti.
Cassidy gyengéden izgatta a kemény mellbimbókat és érezte Andy remegő testét, miközben a másik nő nedves ágyéka a hasának feszült. Most már semmi sem állíthatta meg őket. Érezte, ahogy a másik nő teste megemlekedik, hogy az övének feszüljön, és ebben a pillanatban övé volt a világ minden boldogsága.
Cassidy már nem gondolkodott. A testét elöntötte a gyönyör, ahogy kényeztette azt a nőt, akibe mindig is szíve mélyéből szerelmes volt. Érezte, ahogy Andy teste megfeszül, miközben ő egyre lejjebb mozdult, csókjaival kényeztetve őt.
Sose hitte volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Hogy egyszer az álmai valóra válnak. Gyengéden csókolgatta Andy hasát, miközben a belső combját simogatta. Orrát megtöltötte a nő édes illata és mindennél jobban vágyott rá, hogy bele nyaljon, de még várnia kellett.
Andrea felnyögött az élvezettől, amikor a másik nő lassan belé tolta az ujjait. Lehunyta a szemeit, ahogy teste megfeszült az élvezettől. Minden erejét elvesztette a gyönyörtől.
Cassidy is érezte, ahogy a testét megtölti a szenvedély, miközben Andy egyre jobban hozzá nyomta az ágyékát. Andrea már nem akart mást, csak magában érezni azokat az ujjakat. Cassidy pedig megértette kimondatlan vágyait és lassan mozgatta benne az ujját. Közben az ő ágyéka is lüktetni kezdett,
Andy testét elöntötte a gyönyör. Teljesen megmerevedett és többé nem létezett számára más, csak a végtelen élvezet. Érezte, ahogy könny csorog le az arcán, majd Cassidy kihúzza belőle az ujjait és gyengéden simogatja a bőrét. Beletúrt Cassidy hajába és ráemelte a tekintetét.
- Ó, Cassidy! - nyögte. Aztán csak elterült a földön és levegő után kapkodott.
Cassidy a hasán nyugtatta a fejét és gyengéden simogatta Andrea combját. Kimerültek mindketten. Andrea magához húzta Cassidy-t, hogy testük egymáshoz simuljon. Cassidy gyengéden puszilgatta a nyakát és a vállát és érezte, ahogy Andy ujjai végigszaladnak a hátán. Aztán ajkaik ismét összefonódtak.
A vágy ismét tetőfokára hágott bennük. Egyikük sem szólt semmit. A testük beszélt helyettük, ahogy feljuttatták egymást a csúcsra újra és újra az éjszaka folyamán. Sikolyaik hangját pedig elnyomta az eső.


***


Egymás karjaiban aludtak el, felmelegítve egymás testét. Andy Cassidy karján nyugtatta a fejét és élvezte, ahogy a másik nő meztelen teste az övéhez simul.
Félálomban érezte, ahogy a másik nő szabad karjával átöleli a derekát és közelebb húzza őt magához, hogy nyaka hajlatába temethesse az arcát és beszívja parfümje csodálatos illatát, mielőtt ismét álomba merült.

Folytatása következik!

2014. január 25., szombat

Carpe diem 1. rész

Írta: Dina

*******************************************************************************

- Hogy az a k.rva! B.ssza meg! Most hol vagy? Odamegyek! !!
- Éppen a „Charlie P´s”-ben ülök. Előre szólok, taxival gyere! Mocskosul be fogunk ma rúgni. Gondolni sem akarok erre az egészre.
- Tíz perc és ott vagyok… - tette le ezzel a telefont.
Ültem néztem a söröm és elvesztettem az időérzékem. Még csak egy sör volt, de annyira ki voltam készülte, hogy már ezt is éreztem. A csalódottság, a düh és az önsajnálat váltakozva lett rajtam úrrá. Kívülről nézve úgy nézhettem ki, mint valami depressziós, aki érvágás előtt áll.
Nem tudom mennyi idő telt el, amikor megéreztem Anna kezét a vállamon.
- Nah, mit iszunk?!- mosolygott kínosan. Majd együtt érzően nézett rám.
- Ez olyan „sorban este” lesz. – néztem rá könnyes szemmel és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Hát ajánlom, hogy hosszú legyen az az itallap és legalább akkor buli legyen, mint legutóbb.
Erre mind ketten felnevettünk. Eszembe jutott a legutolsó alakalom, amikor „sorban este” volt. Régi hagyomány volt már kettőnknél. Nagy csalódások és szakítások után mi nem sírtunk egymás vállán, mint az átlagos barátnők. Nem, mi kerestünk egy lepukkant kocsmát és elkezdtük végig inni az itallapot. Persze soha nem jutottunk a végére. Bele is haltunk volna… Minden ilyen alakalommal alaposan lerészegedtünk. Aztán az este további programja változó volt. Voltak nagy bulizások, ex házának WC-papír dobálása és még sorolhatnám, a lényeg, hogy minden alkalommal másnap csúnya fejfájással ébredtünk. Nálunk ez volt a „rituálé”, szakítások után. A mai naptól ez lesz a rituálé megcsalások után is.
- Szóval? Mesélj! – nézett rám fürkésző szemekkel. Nem tudtam ki venni mit kutat az arcomon.
- Nem nagyon van mit mesélni. Hétfőtől péntekig tárgyaltunk a borkereskedő céggel. Bemutattuk a prezentációt, aztán pénteken délre sikerült megkötni a szerződést is. Felajánlották, hogy tartsunk velük a most megrendezett fesztiválra meg pincelátogatásra. A többiek beleegyeztek, én kimentettem magam, hogy egy nappal hamarabb hazaérjek és meglepjem Hannát. Mikor hazafelé tartottam még beszéltem vele telefonon is, hogy nem tudok szabadulni és csak holnap este érek haza. Útközben vettem rózsát meg vettem kaját, hogy csapjunk egy laza vacsorát és vele lehessek. Az utóbbi időben sok volt a munka és nem volt túl sok időm rá. Aztán felmentem és kit találtam a hálóban?! Hannát! És kivel? Veronikával. – Itt már elcsuklott a hangom. Próbáltam eldarálni hidegen a történteket, de az emléke még friss volt.
Alig 1 órája kaptam a barátnőm rajta az egyik közös barátunkkal. Nem tudtam mit mondhatnék vagy tehetnék. Eljöttem hazulról és kocsikáztam a városban. Aztán idejöttem. Rendeltem egy sört és felhívtam Annát.
- B.zd meg!- szakította félbe a gondolataimat. – Akkor először berúgunk, aztán én megkeresem a két k.rvát és csinálok egy kis fazonigazítást - nevetett.
- Jajj ne! – nevettem én is kényszeredetten – Igyunk, és a közelükbe se akarok menni! Pár napig meghúznám magam nálad, aztán meg keresek egy helyet, ahová becuccolok!
- Áh, részletek! Az, hogy nálam leszel egy ideig, eddig sem volt kérdés. Nah, de van itt pincér vagy menni kell a pulthoz? Már nagyon szomjas vagyok –nevetett újra.
- Pulthoz – mormoltam, de nem néztem már rá.
Anna felállt és a pulthoz sietett. Én közben elmerültem az emlékekben. Legutoljára az ő szakítása miatt ittunk. Jaj, de még mennyit ittunk! Tudtam, hogy nem tudom elkerülni, hogy beszéljek neki arról, ahogy érzem magam, de előtte innom kellett és felejteni.
Fél órával később már lerészegedve beszélgettünk.
- Két rohadt hosszú év. És miért?! Hát mégis mi a f.szért?! Hogy megcsaljon? –nyögtem, már zavaros hangnemben. Kezdtek összefolyni a dolgok.
Anna mosolyogva nézett.
- Tudod mit?! Azon gondolkodom, hogy én vagyok szerencsétlenebb a pasikkal vagy te a csajokkal?
- Számít ez? Áh, a francba is. Menjünk haza. Aludni akarok. Nincs kedvem semmihez.
A bár előtti parkolóban azon veszekedtünk, hogy egyikünk sem vezethet, mivel egyikünk részegebb, mint a másik. Anna telefonált egyik ismerősének és nagy nehézségek árán és mondatfoszlányok tömkelegével megértette vele, hogy taxival jöjjön elénk és ő fog haza vezetni, mivel valakinek haza kell vinnie a kocsim. Jan érkezése és a hazajutás már csak foltokban maradt meg, de nem is igazán sajnálom. Nem lehettünk valami felemelő látvány és társaság.

***

Másnap iszonytatós fejfájással ébredtem. Anna még aludt. Honnan tudtam? Mivel, ha ébren lenne az első dolga az lett volna, hogy felkeltsen. Egy hangos „BECSAPÓDÁS” kiáltás kíséretében rám vetné magát. Elmosolyodtam a gondolaton. Az egyetem alatt szobatársak voltunk és ez az incidens elégszer előfordult pár éves pályafutásunk alatt.
 Kivánszorogtam a konyhába és vontatott mozdulatokkal előkotortam a hűtőből egy doboz gyümölcslevet és sűrű imák közepette - hogy bent is maradjon- leküldtem egy pohárral. Az óra 06:13-at mutatott. Valahogy soha nem voltam túl jó alvó.
Előszedtem a telefonom. Lenémítottam miután Anna megérkezett. 23 nem fogadott hívás és 5 SMS és a hangpostám tele is tele van. Mindegyik Hannától. Nem volt erőm elolvasni az SMS-eket és lehallgatni a postafiókom. Gyorsan bepötyögtem egy „MENJ A P.CSÁBA!” üzenetet és már küldtem is.  Aztán visszavánszorogtam a vendégszobába és lefeküdtem aludni.  Mielőtt elnyomott volna az álom, át futott az agyamon, hogy milyen lenne, ha később felébrednék és ez csak egy rossz álom lenne. Hát igen, jelenleg erre vágytam a legjobban!

***

- „BECSAPÓDÁS!”- hallottam balról.
Még fel sem érkeztem fogni, hogy mi is történik, amikor már éreztem a fájdalmat az oldalamban és rám nehezedő testet. Hát és persze, az a sátáni kacaj. Ilyenkor az én kedves legjobb barátomat meg tudtam volna ölni.
- Anna! Mássz le rólam! – nyöszörögtem a paplanom alól.
- Jajj, már! Ébredezz! Éhes vagyok és unatkozom! – nevetett.
- Nem vagyok én az anyád, hogy megetesselek, és tisztába tegyelek! – nevettem én is.
- Kikérem magamnak! Már évek óta egyedül WC-zem, viszont a megetetéssel nincs semmi bajom – nevetett.
Semmi kedvem nem volt kibújni a paplanom alól. Meleg volt, sötét és nyugalom. Erre a gondolatra beugrott egy a héten látott vicces kép. Csak egy nagy „bunki” volt a képen. A kísérő szöveg pedig : „ Elegem a világból! Ha valaki keresne, a bunkimban vagyok!” . Kb. így éreztem magam én is.
- Hahó! Figyelsz te rám?! – szakította félbe gondolatmenetem az én drága barátnőm.
- Bocsi elkalandoztam! – dugtam ki a fejem a paplan alól. – Ha már felelevenítetted a „kolis hagyományt”, mi lenne ha folytatnánk egy „kolis” vasárnapi reggelivel”?
- Én benne vagyok! Jó igaz, még csak szerda van, de kit érdekel! – nevetett újra.
Mindig elcsodálkozom, honnan van ennyi életenergiája és hogyan lehet mindig ennyire vidám.
- Felhívom Trevort és szólok, hogy mától betegszabadságot veszek ki.
- Te? Szabadságot? – kérdezte gúnyosan Anna. – Történelmi pillanat! – nevetett és jelentőségteljesen felállt és meghajolt.
- Miért te hajolsz meg? És egyáltalán mi a bajod?! Menj már gyrost rendelni! Én addig telefonálok!- nevettem.
- Mert megéltem ezt a napot is!
Aztán leugrott az ágyról és kiment a szobából. Elment leadni a „kolis” vasárnapi reggeli rendelésünket. Amíg szobatársak voltunk egyetem alatt, volt egy jó pár hagyományunk. Nos, ez is egyiket volt a soknak. Havonta egyszer vagy kéthavonta egyszer. Egész vasárnap délelőtt aludtunk, délután gyrost rendeltük és az ágyban filmnézés közben megettük. Ezek olyan megnyugtató semmittevős napok voltak. A gondolatra elmosolyodtam. Aztán a telefonomért nyúltam, kikerestem Trevor számát és már hívtam is.
- Hello Rebecca! – szólt kedélyesen a telefonba.
- Hali Trevor! – az én hangom már kevésbé volt vidám. – Milyen volt a pincelátogatás?
- Sajnálhatod, hogy kihagytad! Bár, azért egy romantikus estét a Nagy Ővel nem tud felül múlni! – nevetett újra. Pontosan elmondtam neki, hogy Hanna miatt nem maradok és hogy mi a tervem estére. Megértette teljesen. Mosolyogva mondta, hogy sajnálja, hogy Hanna nem akart jönni velünk, akkor nem kellene lelépnem. Ő elhoztam a barátját Luckot, így ők a team többi tagjával együtt élvezhették a borokat.
- Nos, igen! – fújtam ki a levegőt, amit eddig visszatartottam, a „romantikus este a Nagy Ővel mondat óta”.- A helyzet az, hogy ki venném az eddig még soha fel nem használt betegszabadságom. Szükségem lenne Trevor két hétre. Nem fizetett szabadságról lenne szó, de tényleg kell két hét!- vált egyre kétségbeesettebbé a hangom.
- Betegszabadság? Neked két hét kihagyás!? Csak és kizárólag egy feltétellel! – nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagy aggódik.
- És mégis mi az a feltétel?- kérdeztem.
- Az, hogy szépen elmondod, hogy mégis mi a fene van! Becca, tegnap még semmi bajod sem volt! És nem úgy hangzott ez a szabadságra megyek bejelentés mintha tényleg betegség miatt lenne.
- Jó oké megfogtál. – mondtam feladóan.
Trevor az egyetem óta jó barátom és már ide-s tova 3 éve a főnököm is. Ő volt Anna „nagy szerelme”, kb. 6 évig voltak együtt. Egyetlen probléma volt az sztoryban, hogy Trevor „nagy szerelme” Luck volt. Érdekes helyzet volt, az már egyszer biztos.
- Szóval elmondod végre, hogy mi a gond?
- Hanna egyszerűen megcsalt! Tegnap meg akartam lepni, de végül neki és Veronikának jobban sikerült meglepnie engem.
- Hogy micsoda? Ezt nem hiszem el! Hogy az a …- elakadt a szava.
- Figyelj, nem akarok erről beszélni, egyelőre! Nem akarom, hogy ide gyertek Luckkal. Egyelőre, csak egy kis nyugalmat akarok. Kizárt dolog, hogy dolgozni tudjak, és nyerő reklámszövegeket írjak így. Szóval, kérlek! Sok mindent el kell rendeznem.
- Természetesen! De azt ne gondold, hogy két hétig békén hagyunk! Kaptok Annával 2 napot, hogy le tudjátok a szokásos rituáléitokat és aztán átnézzünk Luckkal. – nevetett.
- Rendben! Köszönöm, Trevor!
- Vigyázz magadra! Hello!
- Szia!
Még szinte nem is bontottam a vonalat, amikor bejövő hívásom érkezett. Hanna volt. Néztem a kijelzőn megjelenős közös képet. Kb. 1 éve készült a Balatonon. Mind a ketten nevetünk. Én hátulról a derekánál ölelem át, ő pedig a kezeit a kezeimen nyugtatja. Előbb utóbb beszélnem kell vele. Hezitáltam, majd felvettem.
- Igen ?! –szóltam bele a tőlem telhető legnagyobb közönnyel.
- Végre! Kérlek, ne tedd le! – zaklatott volt a hangja.
- Hanna mit akarsz? – még mindig közönyt erőltettem a hangomba. Bár már inkább a lassan közelgő síró görcs hallatszott ki belőle.
- Hol vagy? Ugye, jól vagy? Kérlek! Beszélnünk kell! Én, annyira sajnálom! Gyere haza! Vagy elmegyek érted! Csak kérlek, beszéljük meg! – hangja hisztérikus lett. A tőmondatokat egymásutánisággal gyorsan darálta.
- Hanna! Kérdeznék valamit! De ha még lehetséges, legyél őszinte!
- Kérdezz! Bármi legyen! Ígérem, őszinte leszek!
- Tudod gondolkodtam tegnap egy keveset és kezdtek összeállni a dolgok! Három hónapja Prága. Onnan is Veronika miatt mentetted ki magad. Aztán egy hónapja azért nem jöttél velünk a csapatépítő tréningre sem. És végül a Tokaji bemutatót is ezért hagytad ki. Minden alakalommal visszautasítottad Trevor meghívását valamilyen ürüggyel. Igazam van?
Hosszú csend következett. Sikerült meglepnem a kérdésemmel. Szerintem valami „szeretsz e még” és ehhez hasonló maszlagra számított. Igazándiból nem volt szükségem a válaszára, hogy tudjam nem ez volt az első alkalom, amikor megcsalt. De valamiért tőle akartam hallani. Vagyis azt akartam, hogy kimondja. Legalább egy kicsit fájjon neki is.
- Hanna! Kérdeztem valamit! – váltottam idegesebb hangnemre.
- Igazad van – mondta lemondóan. – Sajnálom! Kérlek, csak egy esélyt adj, hogy leüljünk megbeszélni! Két év után annyit érdemlek, hogy legalább meghallgass!
- Nos, hogy két év után ki és mit érdemel, abba ne menjünk bele szerintem. Te sem tartottál annyira, hogy elmond, már nem akarod tovább a közös életünket, helyette Veronikával kefélted át az én munkahétvégéimet és közben vígan telefonálgattál azzal, hogy mennyire hiányzom – erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne kiabáljak.
- De én akarom a közös életünket! Hibáztam! A fenébe is, de legalább hallgass meg!
- A héten valamikor elmegyek a cuccaimért! Ne legyél otthon! Nem akarok drámát!
- Arra mérget vehetsz, hogy itthon leszek! Ennyire könnyen nem adom fel!
- Hogy mi?! Hát te hülye vagy! Az első alkalommal, amikor bevonszoltad a közös ágyunkba azt a ribanc.t, már feladtad. Most pedig menj a fenébe!
Letettem, majd kikapcsoltam a telefonom. A beszélgetés végére már annyira kikészültem, hogy nem tudtam visszatartani a sírást. Átöleltem a térdeim és lehajtottam a fejem, majd sírni kezdem. Tudtam, hogy valamikor ki fog jönni, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar és hogy még Anna napját is elcseszem vele.
- Na ne! Kizárt! Nem fogsz amiatt a rib.nc miatt sírni. Megértetted? Nem érdemelt meg! Vágod? Ezt most fejezd be! – ült le mennél az ágyra és átkarolt.
- Most beszéltem vele! Tudod akár mennyire akarom utálni, nem megy! És azt is be kell látnom, hogy az utóbbi időben csak dolgoztam. Én csak azt hittem, hogy tényleg működni fog…
- Nem! Állj! Nem fogod magad okolni. A fenébe is! Sokat dolgoztál. És?! Ez még feljogosítsa, hogy megcsaljon? NEM!!! Szóval ne kezd magad okolni! Gyerünk! Nem fogsz itt kikészülni! Pihensz egy-két napot. Elmegyünk a cuccaidért és aztán pedig lassan elrendezünk mindent, amit kell.
- Hogy te milyen gondoskodó lettél! – löktem meg a vállammal a vállát.
-Ezt nem emlegetjük! Ritka eset. Meg sem történt – nevetett és visszabökte az oldalam.
- Kérnék valamit! – néztem rá boci szemekkel.
- Mit? Kérlek, ugye nem kell visszamennünk abba a borzalmas bárba, ahol tegnap voltunk! – nézett rám nevetve.
- Nem- nevettem én is. – Viszont, - nyúltam az ágy melletti székre a kabátomért és a zsebéből előhúztam egy ékszertartót – ezt szeretném, ha eltüntetnéd. Nem akarom látni és nem akarom tudni, mit csinálsz vele!
- Ez…- akadt el a szava.
- Igen. De kérlek! Csak tüntesd el!
- Rendben.

***

Három nappal később éppen a Hannával közös házunk előtt álltam. Vagyis inkább a sajátom előtt. Kb. fél éve költöztünk össze az én házamba, mivel az ő lakása sokkal kisebb volt és teljesen a város szélén helyezkedett el. Így az volt a logikus döntés, ha az én házamba költözik ő is. Majdnem Bécs szívében volt, így nagyon jól megközelíthető volt minden.
Már egy jó fél órája ültem a kocsiban a ház előtt, de nem tudtam összeszedni magam és bemenni. Anna is úton van már, hogy segítsen pakolni. Nagyot sóhajtottam – végül is egyszer túl kell esni rajta-, kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. Közben észrevettem, hogy Hanna kocsija a garázsban van. Három napja beszéltünk utoljára, azóta inkább nem foglalkoztam vele. Reméltem, hogy ha munka idejében jövök, nem lesz itthon. De tévedni emberi dolog.
Egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam a zárat és beléptem a nappalit és a konyhát elválasztó kis folyosóra. Egy percre megálltam és körbe néztem. Minden olyan, mint mindig, de valahogy mégis más. Kicsit közhelyes ezt, így mondani. Olyan, mintha minden hideg és undorító lenne. Mintha minden itt töltött perc egy k.rva nagy hazugság lenne. Elindultam a nappali felé. Beléptem és egyből a laptopom felé vettem az irányt. Elkezdtem összepakolni. Lassan a gépet, a töltőm, az egyéb kiegészítőket. Már csak a hordozható winchesterem maradt az asztalon, amikor lépteket hallottam az emeletről. Remek, Hanna.
- Becca, te vagy?- kérdezte kétségbeesett hangon.
- Hanna, hagyj! Pár cuccomért jöttem át! – válaszoltam ridegen.
- Kérlek! Meg kell hallgatnod! Meg kell értened, én nem akartam, hogy ez legyen! Nem hagyhatsz el, azért mert magányos voltam! A te hibád is, hogy ez lett belőle!
Az utolsó kijelentésre felnéztem. Háromlépésnyire állt tőlem. Mélyen a szemembe nézett. Vettem egy mély levegőt, nem akartam bele menni ebbe. Nem akartam arról vitatkozni, hogy mi sodorta az egészet ide, sem arról, hogy ki követett el nagyobb hibát. Akárhányszor rá néztem, csak az a kép ugrott be, ahogy Veronika lábai között van a feje és úgy nyalja, mintha az élete függne tőle. Egyszerre gyűlöltem ezért az egészért mindkettejük és ugyanennyire irigykedtem is. Arra a szenvedélyre, ami köztünk már jó ideje nem volt meg. Pontosan tudtam, hogy én hibám is. De én mégsem kerestem más lábai között vigaszt. Megígértem Annának, hogy kitartok, és nem hagyom, hogy rám kenjen mindent.
- Nem mondasz semmit? – törte meg végül a csendet.
- Mondtam már, átjöttem azért, ami kell. Egy tíz percre hagyj egyedül és utána megyek is. – próbáltam hideg és kimért maradni.
- Hogy te mekkora egy hideg ribanc vagy! Két év után ennyi? Fogod, összepakolsz és ennyi! Persze, ami nem megy, azt kicseréljük! – egyre hangosabban dobálta a szavakat.
Ezen a ponton betelt a pohár. Nem tudtam tovább hallgatni.
- A pics.ba! Te mégis mi a f.szt képzelsz magadról? Én vagyok a hideg ribanc?! Én vagyok a hibás, hogy nem érdekelnek a kifogásaid?! B.zd meg! Igen, rohadtul két év volt és te rohadtul megcsaltál. És nem csak egyszer! Fogd fel, nem bírok rád se nézni! – üvöltöttem.
Ebben a pillanatban Hanna meglepődve nézett rám. Egy fél perccel később elindult felém és egy lépésnyire tőlem állt meg.
- Nem úgy nézel ki, mint aki nem bír rám nézni. Azt hiszed, nem ismerlek? Két év. Látom rajtad, hogy büszkeséged miatt vagy hideg. A nagy elv, hogy ha megcsalsz, akkor vége. Nem hat meg a hidegséged! – a mondandója fokozatosan lett hangos.
Elkaptam a tarkóm és magához húzott. Olyan erővel és vadul csókolt meg, ahogy még anno a kapcsolatunk elején csókolt egy-egy jól sikerült együttlét közben. Először el akartam tolni magamtól, de ahogy szétfeszítette a nyelvével az ajkaim, rám törtek az emlékek és a vágy. Magamhoz húztam és visszacsókoltam. Tudtam, hogy nagy hülyeséget csinálok, de érezni akartam.
A kezem fokozatosan bejárta mindenét és a vágy, hogy érezzem őt, csak erősebb lett. Nem érdekelt, hogy mit csinálok, csak rá tudtam koncentrálni. Nekitoltam a szemben lévő falnak és nekifeszítettem a saját testem. Közben a dzsekimnél fogva még jobban magához húzott, és olyan erővel csókolt, mint még soha. Már nem Hanna volt, akinek a testét bejárta a kezem, nem az a lány volt, akit szerettem, inkább csak valaki, aki mérhetetlenül felizgatott, s akit most rögtön meg akartam kapni.
Eltolt magától, mélyen a szembe nézett, aztán megfogta a kezem és az emelet felé vezetett. Már nem gondolkodtam, lüktetett az egész testem. A hálószoba ajtó előtt nekilökött a falnak és újra megcsókolt. Felhúztam a lábait a derekamra és elindultam vele a háló felé. Beérve ledobtam az ágyra és rávetettem magam. Alig egy fél perc múlva, már mindketten farmerben és melltartóban voltunk. A nadrágom rángatta le éppen rólam, amikor felnéztem és észhez tértem. Beugrottak a képek arról az estéről, amikor hazaérve mással találtam ebben az ágyban. Lassan a vágy helyét düh vette át. Eltoltam magamtól és hátrálni kezdtem. Ő felállt és követett. Próbált újra megölelni, majd megcsókolni, de akkor már nagyobb erővel toltam el és ráüvöltöttem.
- Ne érj hozzám!
Zavarodottan nézett rám. Felkaptam a ruháim és lerohantam a lépcsőn. A nappaliban felöltöztem, felkaptam a laptop táskám és kirohantam a házból. Ki kellett mennem onnan. Levegő kellett.
Beültem a kocsimba és elhajtottam. Pár perccel később megálltam és írtam Annának egy sms-t, hogy ne menjen a házhoz, elhoztam, ami kellett, kicsit később találkozunk nála. Aztán elindítottam a kocsit és elindultam hozzá.

***
- Szóval azt mondod, hogy csak a laptopodra volt szükséged? – nézett rám kíváncsian.
- Igen, pontosan azt – próbáltam nyugodtan válaszolni.
- És a snoopys párnád nem is kellett? – ekkor már nem bírta tovább és elnevette magát.
- Cs.szd meg! – nevettem én is, majd hozzávágtam egy párnát.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Ugye, tudod, hogy karmolások vannak a nyakadon és olyan zilált képet vágsz, amit csak egy jól sikerül numera után tud az ember.
- Nah, jó most már kapd is be! Nem volt semmiféle numera. Bár nem sok kellett hozzá! Akkora egy idióta vagyok, majdnem lefeküdtem vele.
- Hmmm, értem. Pedig csak egy két ruháért ugrottál át. Mi lesz, ha el akarod hozni az összes cuccod? Esetleg már teherbe is ejted?
- Idióta! Tudod, hogy ez biológiailag lehetetlen- nevettem.
- Szóval, csak ezért!- nevetett ő is.
- Áh, te mekkora egy idióta vagy!
- Te sem panaszkodhatsz a mai után – kacsintott rám.

***
Egy hónappal később már túl voltam az elköltözésen. Egy új lakás vásárlásán és régi eladásán. Miután Hanna kiköltözött az első dolgom volt, egy ingatlanos segítségével, megszabadulni a háztól. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy rengeted jelenettel járt a kiköltözés és a barátaim nem hagyták, hogy bármikor magam menjek oda. Kiindulva a korábban történtekből, nem is bántam. Hannával nem zárult le, inkább durván kettészakadt a kapcsolatunk. Tiszta lappal új életet akartam. Még kedvenc bőrdzsekim is elégettük Annával, ami akkor volt rajtam, amikor először elmentem a cuccaimért. Anna szerint az volt a hibás mindenért. Én csak nevettem rajta és hálás voltam érte, hogy a barátom vagy jobban mondva, inkább már a tesóm.
- És tessék, már megint elkalandozott! – szakította félbe Trevor hangja a gondolatmenetem.
- Tessék? – néztem rá zavartan.
- Azt kérdezte Luck, hogy mi a fogadalmad új évre? Tudod, éppen Szilveszter van – kacsintott és nevetett.
Ezen elgondolkodtam. Szilveszter volt. A törzshelyünkön a First American Bar-ban ültünk. Együtt voltunk mi négyen, Anna, Trevor, Luck és én, nah és persze még jó pár ismerősünk volt a bárban, emelkedett hangulatban. Anna, az én legjobb barátnőm és szinte már tesóm. Annyi mindent éltünk át együtt. Annyi mindenen ment ő is keresztül. Trevor, a legjobb srác barátom, a főnököm. A „száműzött” meleg srác, akit család „tapasztalat” szerzés céljából küldött ide, a világ végére. És Luck, az áldott jó lélek Luck. Ez a srác a nyugalom mintaképe.
Három éve, amikor ide érkeztünk nem tudtam elképzelni, hogy itt bármi jó is történhet velünk, velem. Egy éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy Hanna nélkül töltsek a szükségesnél több időt és most pedig egyedül vártam a jövő évet. Egy dologban biztos voltam: soha többé nem akarok kapcsolatot és tervezni közös életet bárkivel is. Nem akartam megsérülni, ezért úgy döntöttem, inkább én bántok másokat, ha kell. Összevetve, egy dolgot akartam igazán. Egy gondtalan, boldog és jó évet.
- Carpe Diem! – válaszoltam az előző kérdésre.
- Huhh, ez jó lesz! – nevetett Anna.
- Hát akkor igyunk a jövő évre és arra, hogy való váljon. Carpe Diem! – mondta Luck
- Carpe Diem- ismételte Trevor.

Folytatása következik!

2014. január 24., péntek

Ég veled!

Megjegyzés: Ez a történet a Szomszédlány-sorozatom (A szomszéd lányVizsga utánBarátnőkNyár végénÚj barátságok, új kihívásokVízválasztó) befejező része. Úgy döntöttem, Szomszédlányt nem szerepeltetem már több történetben. Emellett a Látogatás Sorinánál című történetemnek is szerves folytatása. Előbbiek ismerete nem kötelező, de az alaphelyzet megismeréséhez fontos lehet, utóbbié viszont erősen ajánlott, bár a történet anélkül is érthető, és talán élvezhető is lehet.

************************************************************

A tetőn ültem. Az enyhe téli idő hívogatóan hatott, én pedig nem tudtam benn maradni a négy fal között. Csak ki kellett mozdulnom valahova, ahol senki sem zavar. Így hát csak ültem ott, a kabátomba burkolózva, és bámultam az ölemben heverő levelet.
Szöget ütött a fejembe, amit Sorina mondott. Most, ahogy végiggondoltam, mióta visszajöttem hazulról az ünnepekről, semmit nem hallottam a szomszéd lakásból. Semmi zajt. Még egy nyikkanást sem. Ez persze akkor nem zavart. Legalább csendben készülhettem a vizsgáimra. Ilyenkor úgyis minden apró nesz megzavar a tanulásban. De, visszagondolva, tényleg különös az egész. Hiszen Szomszédlány kistesói, már csak életkori sajátosságaikból fakadóan is, egész nap úgy rohangáltak fel-alá, mint akiket felhúztak. De az ünnepek óta...
Csak azt nem értettem, mikor mehettek el. Ha már egy kevés szöszmötöléstől a plafonon vagyok, hogy ne vettem volna észre azt a ricsajt, amivel egy költöztetés jár? Hacsak...
Már jó előre szánt szándékkal úgy intéztem a vizsgáimat, hogy egy héttel karácsony előtt már otthon lehessek. Valószínűleg ők meg épp akkor költöztettek ki. Így Szomszédlány nem tudott elbúcsúzni. Bár, persze, marhaság. Egy költözést nem egyik napról, a másikra határoz el és kivitelez az ember. Már jó előre tudnia kellett. Vagyis nem nem tudott, sokkal inkább nem akart búcsút mondani. Legalábbis először ezt hittem. Aztán megtaláltam a levelet.
Rossz szokásom, de nem szoktam túl sűrűn kinyitni a postaládát. A küldeményeim kilencvenkilenc százaléka úgyis kilóg a kis tákolmányból, nem kell előhalászni a kulcsot, hogy kiszedhessem belőle. Ami meg marad, azt elég havonta egyszer. És most, amikor rászántam magam és kinyitottam a levélszekrény ajtaját, rögtön ki is esett belőle egy kis méretű boríték, benne egy összehajtogatott papírral.
Csak bámultam a kézírását, mint egy idióta, aki most lát életében először ilyesmit. És, ehhez mérten, eleinte fel sem fogtam, ami rajta állt. Csak egy dolgot: Elment. Tényleg elment. Azt nem írta, pontosan hova. Valószínűleg nem akarta, hogy utána menjek. Csak annyit írt, hogy az apja munkát kapott valahol távol. Egy olyan állásajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani. A családja pedig támogatta, szóval szedték a cókmókjukat és usgyi.
Először mérges voltam. Hogy lehetett ennyire érzéketlen, hogy elrángassa a lányát is, akarata ellenére, egy teljesen új helyre, úgy, hogy ide is csak két éve költöztek? Aztán lassan megnyugodtam, és rájöttem, a dolgok sosem ennyire egysíkúak. És ahogy újra olvastam a levelet, újra és újra, egyre inkább rájöttem, hogy Szomszédlány sem ellenezte a dolgot. Sőt.
A levél nagy része magyarázkodás volt. Vagy... sokkal inkább bocsánat kérés. Rájött, hogy beleesett a kamasz lányok tipikus hibájába. Azt hitte, ő már felnőtt. Elvégre, már betöltötte a tizennyolcat, de már előtte is... tizenhat felett az élet már nyitva áll az ember előtt. És ez az egyik legnagyobb hazugság. A felnőttség ugyanis nem az évek számától függ. Csakhogy ahhoz is kell egy érettség, hogy az ember ezt felfogja. Ebben a korban pedig az ember lánya mindenkinek hisz, csak annak nem, aki rá akarja ébreszteni valamire, amit neki nehezére esik, és tulajdonképpen nem is akar elfogadni.
A kamasz kor persze erről szól. Hibákat hibákra halmozunk, átgázolunk mindenen és mindenkin, nem törődve tetteink következményeivel. Az igazi érettséget, a valódi felnőtté válást, vagy legalábbis annak egy igen sarkallatos lépcsőjét pedig az jelenti, amikor minderre rájövünk, és, az egész próbájaként, megpróbáljuk kezelni valahogy. Van, aki a háta mögött hagyja a múltat. Elfogadja, hogy ennek így kellett lennie, hogy azzá váljon, aki lett, és tovább lép, hogy ezen túl már jobb ember lehessen. Mások megbánják, milliószor bocsánatot kérnek és igyekeznek jóvá tenni. Megint mások meg megpróbálják elfelejteni.
Szomszédlány azt az utat választotta, hogy teljesen lezárja ezt az életét és újat kezd ott, ahol senki sem ismeri. Persze ez nem cssk az ő döntésén múlt, de pont jól jött neki.
Ezek után pedig már nem tudott a szemembe nézni. Vagy legalábbis nem akart. De ezt a levelet meg kellett írnia, hogy bocsánat kérjen. Felelőtlen volt, belátta, bár én magamtól sosem mondtam volna ilyet rá, még magamban sem. Túlságosan szerettem azt a kölyköt, bármi is történt. De ő bánta, hogy annyiszor játszott az érzéseimmel, úgy, hogy talán egyikünk se vette észre.
Érzelmek terén sosem voltam különösebben otthon. Nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem iránta, de amikor felvittem magamhoz, aztán végig kellett néznem, ahogy Hugi karjaiba omlik... Ezt ő is külön kiemelte, mennyire bánja. Talán így volt a jobb, hogy így történt, de a tüske attól még megmaradt. Azt hitte, már elég felnőtt, hogy neki mindent szabadjon, de nem látta át, mik a tettei következményei.
De most már látja. Látja és most már nem fogja elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát. De én ezt már nem fogom látni. Az útjaink külön válnak, hogy elfele tartsanak, messze a végtelenbe. Egyikünk se tudhatta, látjuk-e még egymást valaha is, de ha igen, akkor már egyikünk se lesz ugyanaz.
Összehúztam magamon a kabátot és tovább bámultam a sorait. Mindannyian követünk el hibákat. Én nem haragudtam rá ezért. Őszintén, egy percig sem. Sajnáltam, hogy elment, de talán ez kellett ahhoz, hogy ő megbocsásson magának. Másokat talán nagyon megbántott, amiért vezekelni akar, de az én emlékeimben mindig legfeljebb egy szerencsétlen kamasz marad, aki talán egyszer majd jobb ember lesz azáltal, hogy ezeket átélte.
Elmélkedésemből ajtónyílás hangja térített magamhoz. Összerezzentem és felkaptam a fejem, hogy Hugi alakját pillantsam meg a lépcsőháznál.
- Mit csinálsz idefent, Brigi?
- Semmit - válaszoltam, kicsit talán túl hirtelen is, és gyorsan a zsebembe gyűrtem a levelet, miközben felálltam.
- Gyere be! - lépett oda hozzám és megérintette a karomat. - Még a végén megfázol.
- Nincs is annyira hideg - tiltakoztam.
- Nem baj. Attól még, hogy nem érzed, nem biztos, hogy nem is árt.
- Oké, oké! - emeltem fel megadóan a kezem. - Úgy lesz, mami.
Összevonta a szemöldökét. Nagyon nem szerette, ha így szólítom. Én viszont csak békítőleg rá mosolyogtam, gyengéden megpusziltam az arcát és besiettem a lépcsőházba. Ahogy a zsebembe dugtam a kezem, megéreztem az összegyűrt levelet, és arcomra keserű mosoly ült ki.
- Nekem is hiányozni fog - szólalt meg mögöttem Hugi.
- Mi? Hogy? - néztem rá megrökönyödve.
- Szomszédlány. Ugye nem hiszed, hogy nem tudom, az ő levelét olvastad?
- De... Hogyan...?
- Honnan tudom? - mosolyodott el. - Nem mindenkinek tart ennyi ideig észrevenni a hirtelen beállt csöndet - paskolta meg gyengéden az arcomat és halkan felnevetett. - És láttam a levelet is a postaládában, ami mára eltűnt.
- De... ha láttad...
- Nem szóltam, mert jobb volt, hogy te találtad meg, nem?
- De - ismertem be végül és lehajtottam a fejem.
Hugi elmosolyodott és finoman magához ölelt.
- Minden rendben lesz, Nővérkém. Az élet megy tovább.
Igen, gondolta, miközben megmarkoltam a gyűrött papírt a zsebemben. Az élet megy tovább. Az emberek útjai néha találkoznak, néha elválnak egymástól. Ez az élet rendje, és a mi dolgunk az, hogy tovább haladjunk, egyre csak előre.
Most pedig, ha már élőben nem köszönhettem el tőle, csak a távolba suttoghattam, némán: Remélem, boldog leszel, Szomszédlány. Vagy, így, hogy már többé nem vagy a szomszédom, miért ne szólítsalak a valódi neveden? Isten áldjon, Anna! Ég veled!

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]